Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

5. Az átjáró őrzők titka

Mido érezte ujjai között a szellem ujjait, de elvesztette az egyensúlyát és hátra borult, mintha csak a különös tér húzta volna maga felé. Hirtelen erős fényt vakította el ezért becsukta a szemét. Mire újra kinyitotta, a szentélyben állt ahova besütött a reggeli nap fénye a nyitott tolóajtókon át. Az oltár mellett ült nagyanyja, meditáló pózban, vállán vastag takaróval, de eddig az ajtón kifelé, a hajnalodó kert felé nézett. A zajra megfordulva megpillantotta nagyon-nagyon nyúzott unokáját, a vállán fehér prémmel, egy magas ezüstös hajú, furcsa szerzet kezét szorongatva

-                Megjött! Végre hazajött! Midayoi visszajött! – kiáltott ki az ajtón az asszony az álmosságtól még rekedt hangon.

Futó lépések zaja hallatszott és Mido édesanyja tűnt fel a bejáratban, ám amint megpillantotta a démont ledermedt. A két nő némán és mereven nézte őket, túlontúl is sokat mondó pillantásokkal.

-                Ezt visszavenném! – szólalt meg Sesshoumaru színlelt nyugalommal – belül igen össze volt zavarodva -, azzal levette a lány válláról a prémet. Egy pillanatra még végig nézett a két hidegtekintetű asszonyon, majd egy szó nélkül megfordult, belépett az átjáróba és eltűnt.

Ekkor mintha álomból ébredtek volna, Midayoi családja felbolydult, akár egy méhkas az első meleg fuvallatra. Édesanyja sírva magához ölelte és ezerszer megköszönte az égieknek, hogy visszaadták neki drága gyermekét. Végül a sok örömkönny közepette Midót bekísérték a szobájába, fürdővizet engedtek neki, közben semmit nem kérdeztek csak meséltek, hogy mennyire aggódtak, hogy féltették, aztán a lány ágyba került és egy csapásra visszaaludt.

***

Midayoi vidáman ébredt. A délutáni nap, aranyló, narancsos fénnyel sütött be a szobájába a félig elhúzott sötétítőn át. Nagyot nyújtózkodott, miközben ébresztőórájára nézett, fél öt. Kibújt a paplan alól és kicsoszogott a konyhába.

-                Képzeljétek mekkora baromságot álmodtam! – és belekezdett. Mindenki némán bámulta majd kishúga törte meg a csendet:

-                Mido! Te tényleg eltűntél két napra! – mondta csendesen.

-                Szóval ez nem álom volt? – és ekkor megérezte  bőrén az ékkő hideg simogatását.

Lerogyott egy székre miközben pizsamája alól előhúzta a láncon függő kristályt és merengve fúrta pillantásait a közepén táncoló apró fényre. Az azóta volt ott, hogy a felvette. „Szóval nem álom! Sesshoumaru, Rin, Kalde, Jaken, Inuyasháék… Minden igaz. És én… és én… egy… papnő vagyok…”  - sóhajtott mélyet.

-                Anya kaphatnék valamit enni? – kérdezte.

-                Persze kincsem, egy egész napot átaludtál gondoltam biztosan éhes leszel és már megfőztem! – azzal a lány elé kezdte pakolni a tömérdek ételt.

-                Milyen nap van ma? – kérdezte két harapás közben.

-                Hétfő – válaszolta anyukája.

Midayoi mindent betemetett és ezek után még megivott, vagy egy liter gyümölcslevet. Végül elégedetten elmosolyodott. Ugyan ebben a pillanatban belépett nagyanyja a konyhába:

-                Örülök, hogy felébredtél! – nézett a pukkadásig tele levő lányra, majd kis húga felé fordult – Kincsem nem nézed meg a babáidat? Odaraktam az ágyadra! – a kislány szemei felcsillantak és kifutott – Midayoi, itt az ideje, hogy leüljünk hármasban beszélgetni…

-                Ezt én is így érzem! – kicsit erősen flegmára és indulatosra sikerült a válasz, ezért bűnbánón kijavította magát - Rendben. Kérlek, mondjatok el mindent…

Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál:

-                Midayoi, te papnő vagy, mint nemzedékek óta mindenki nőágon a családban. És azt hiszem, el kell ismernem, hogy a legerősebb, évszázadok óta… - lélegzet vételnyi csend után az asszony folytatta.

-                A mi vérvonalunk egy legendás mikótól, Midorikótól származtatható. Ő fedezte fel – vagy nyitotta meg - az átjárót, és ő hozta létre halála percében a Négy Lélek Ékkövét, amiről azt hiszem eleget meséltem neked…

-                De Baa-chan! Azok nem csak mesék voltak? A gyöngyről, amit keresnek a démonok a középkorban, és ami miatt háborúk, és gonoszság van a világon? – Mido egyre jobban kezdett megzavarodni.

-                Azok nem mesék Midayoi. Az ékkő igen is létezik, és a te feladatod hogy befejezd, amit Midoriko elkezdett, felszabadítsd a Shikon no Tamát, legyőzve a benne létező gonosszal együtt! Joggal kérdezheted, mért nem mondtuk el ezt előbb… – emelte fel védekezőn az idős hölgy kezeit, amint látta, hogy unokája közbe akar vágni.

-                Nem tudtuk mi a te sorsod… És ha meghallgatsz, talán meg is értesz bennünket! – Mido tétován bólintott, miközben lehajtott fejjel üldögélő édesanyjára siklott a pillantása. - Én teljesen ember vagyok, ugyan akkor mondhatom azt, jelentős szellemi képességekkel bírok. De édesanyád sajnos nem örökölte a készségeim. Viszont, valami más még is származik tőle, mert édesapádról nem az igazat tudod…

Feszült csend állt be, miközben a lány figyelmét nem kerülhette el, hogyan szökik ki anyjának arcából a vér, s hogy fehéredik el fokról fokra jobban.

-                Édesapád youkai volt. Illetve, ha pontos akarok lenni, csak félig. Röviden; átjutott az átjárón és megismerte anyádat. Mire én tudomást szereztem a jelenlétéről a lányom már várandós volt tőle… – Midayoi meglepetten anyjára pillantott – Nem tehettem semmit. Ám egy harc során ő az életét vesztette a középkorban, még mielőtt te a világra jöttél volna. Nem akartuk elrontani a gyerekkorod és ezért egy szót sem szóltunk neked erről.

-                És a húgom? – kérdezte halkan Mido. Nem akart hinni a fülének, tudta hogy furcsa dolgokat fog hallani, de ilyenekre azért nem számított.

-                Ő nem. Ő a férjemtől született, akit eddig apádnak hittél. – Mido mamája elhallgatott, majd könnyes szemekkel felnézett – Ugye nem gyűlölsz engem Mido-chan? – kérdezte suttogva.

-                Dehogy gyűlöllek anya! – fogta meg a nő kezét a lánya – Nem haragszom, csak nehéz ezt a sok mindent… így egyszerre… megemésztenem…

-                Mido, ez nem minden! – folytatta a nagyi egy percig sem várva, hogy a könnyes vallomás hatása elüljön – Neked küldetésed van! És fel kell rá készülnöd. Nehéz lesz, mindent megtanulni hetek vagy akár napok alatt, de tebenned Midoriko éledt újra, csak ismétlés lesz számodra minden. Viszont sajnos a szellemvéreddel, nem tudok mit kezdeni. Azt nem taníthatom, meg hogyan urald. Magadnak kell rájönnöd…

-                Értem! – bólintott a lány tetetett könnyedséggel, de közben a lelke ólomnehéz volt. – Visszamennék a szobámba és átgondolnám ezt a sok dolgot – felkelt és kilépett a konyhából.

Néma csened maradt utána.

-                Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fogadja – sóhajtott Mido anyukája, idősebbik gyermeke távozása után.

-                Én sem! De ebből is látszik mennyire erős lány, – a nagymama felállt – át kell olvasnom még pár dolgot. Holnaptól neki is tanulnia kell.

-                Igazad van! Én pedig felhívom az iskolát, hogy csak holnapután megy be, mert megbetegedett.

-                Rendben! De szerinted lányom, Mido bírni fogja a kettős életet, a dupla tanulást?

-                Nem tudom anya, de ez az ő világa, ha a sorsa nem is ide köti, nem hagyhatja, hogy innen minden feledésbe merüljön! – azzal kilépett a konyhából és tárcsázni kezdett az előszobában álló készülékről.

Eközben Mido beért a szobájába. Átöltözött, egy térdig érő ujjatlan kék egész ruhát, egy bordó kardigánt vett fel. Megfésülködött és visszament a konyhába. Édesanyja ekkor rakta le a kagylót.

-                Anya, szeretnék elmenni, sétálni! Ki kell szellőztetni a fejem.

-                Rendben, megértelek! – válaszolt a nő és megölelte lányát. Mido édesanyjához bújt, aztán pár perc múlva kibontakozott az óvó karok közül.

Kisétált a bejárati ajtón, majd tétován elindult az utca felé. A villamos akkor csukta be az ajtóit a megállóban. Emberek mentek el mellett, mindenki rohant, beszélgetett, telefonált vagy éppen menet közben uzsonnázott. „Milyen rohanó világ!” – gondolta a lány – „Ott, ilyen nem volt. Az a tisztaság, a gyönyörűséges természet mindenhol, csend, nyugalom. De a harc!” – újra maga előtt látta a csatát a faluban. Szemöldökeit összehúzta és megrázkódott. – „Hogy voltam rá képes? Mit éreztem akkor? Félelmet? Aggódást? Dühöt? Meg akartam menteni azokat az idegen embereket. Mi lett volna, ha én nem vagyok ott? Ha nem találkozok Sesshoumaruval? Ha nem megyek át az átjárón? Ha nem megyek be a szentélybe?” – a földet bámulva lassan sétált a nyüzsgő tömegbe. Egyszer csak felpillantott és balra meglátott egy hangulatos kis teázót. Leült a teraszra, majd amikor jött a pincér rendelt egy forró gyümölcs teát, és egy almás rétest. Míg az asztalához hozták és fizetett, szintén csendben gondolataiba merülve ült. Aztán lassan enni kezdett, közben kevergette a teáját. „Sesshoumaru!” – gondolta – „Vajon mi van veled? Látlak-e még valaha?” – ekkor villámként hasított a tudatába a felismerés – „Lehet, hogy soha többé nem látom őt, vagy Rint! Az nem lehet…” – egy kicsiny, csillogó könnycsepp szalad végig az arcán. Mido meglepődött, végül finoman letörölte a csillogó sós cseppecskét. – „Hát te mit akarsz?” - és az ujjbegyén csillogó könnycseppre mosolygott – „Szóval hiányoznak nekem… Olyan jó volt velük, nem tudom mért, de jól éreztem ott magam. Biztonságban… és az a kislány? Mennyire odavolt értem. Annyi szeretet áradt belőle, és annyira, szeretetre vágyott. Szegényke árva, nincsen senkije és ráadásul egy démon neveli. Mit tudhatna ő, arról hogy mi kell annak a gyereknek? Megvédi és étalt ad neki, de hát youkai. Rinnek szeretetre és őszinte törődésre lenne szüksége! Vissza kell mennem!” – hírtelen felállt, olyan lendülettel, hogy a szék nyikorogva, recsegve csúszott hátra mögötte, majd az első hév elmúltával vissza is ült. – „Nem mehetek… Még nem… Ki kell tanulnom mindent itt. De a nagyi azt mondta, nem tud mindenben segíteni. Azt sem tudja, hogy át tudok változni. Sőt én sem tudom, hogyan vagyok rá képes.” – nagyot sóhajtott, kihörpintette a maradék teáját és haza indult.

***

Eközben a középkorban, Inuyasha, Miroku, Kirara és a falusiak még mindig a házak újjáépítésén dolgoztak. Gerendákat cipeltek, ástak, falat húztak fel. A két fiú ruháik ujját könyékig feltolva, izzadva segítettek a munkákban. Inuyasha hangosan morgolódott, Miroku csöndesen dolgozott. A lányok Sango és Kagome, pedig Kalde anyónak segítettek. Bekötözték a sebesülteket, kimosták sebeiket és ápolták őket. Még Shippou és Rin is a segítségükre volt, hoztak vizet, gyógynövényeket, vagy amit éppen rájuk bíztak. Csak Jaken mérgelődött és folyamatosan az eget bámulta lábatlankodása közben.

Estére járt az idő, de már az utolsó házakat is megjavították, az összedőlteket pedig elhordták, hogy holnap újat építsenek a helyükre. A fiuk az utolsó halottakat is eltemették a temetőbe, amikor Kagome hangját sodorta feléjük a könnyű szellő:

-                Inuyasha! Miroku! Készen van a vacsora. – mindketten abbahagyták munkájukat és Kalde háza felé siettek.

Odabent leültek, megköszönték az ételt, majd csendesen elfogyasztották a vacsorát. Inuyasha az utolsó falatokat nyelte le amikor, fülei mozogni kezdtek, majd beleszippantott a levegőbe:

-                Keh, megjött Sesshoumaru! – szólalt meg fintorogva.

-                Ügyes vagy öcsi! - szólalt meg a démon az ajtóban.

Rin ledobva a tányérját a démonhoz szalad és boldog mosollyal állt meg előtte. Sesshoumaru megsimogatta a kis lány fejét.

-                Nagyuram! – ugrott fel Jaken, a többiek pedig csak döbbenten figyelték az eseményeket, majd Kalde törte meg a csendet:

- Visszavitted a világába? – kérdezte a démonra pillantva.

Az bólintott, majd újra csend lett. Megint Kalde szólalt meg:

-                Sesshoumaru, hogyan döntöttél? – kérdezte rejtélyesen az öreg papnő.

A többiek felkapták a fejüket. „Miről beszélnek ezek?” – gondolták.

- Még nem gondolkodtam rajta – válaszolta a kérdezett.

- Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Inuyasha ingerülten, mert nem értette miről is van szó.

- Semmi közöd hozzá – felelte a démon.

- De, igen is van hozzá közöm, mert tudni akarom, hogy mi folyik itt! – ugrott fel a hanyou.

- Inuyasha! Nyugodjál le, kérlek! Majd ha beszéltem a bátyáddal te is megtudsz mindent!

- De én most akarom tudni anyó! – kiabálta Inuyasha miközben az öklét rázta.

- Inuyasha nyugodj le, mert különben Kagome kénytelen lesz megleckézetni téged! – beszélt bele a kis Shippou.

- Fogd be! – kiabálta Inuyasha és egy akkorát ütött a rókakölyök fejére, hogy annak következtében hatalmas púp lett a keze helyén.

- Kagome! Inuyasha megint bánt! – bömbölte Shippou.

- Inuyasha, hogy lehetsz ilyen? Ő még csak egy gyerek! – szólt rá a lány.

- Kagome, te maradj ki ebből! Kalde anyó, azonnal mondja el, hogy miről van szó! – és az öregasszony felé lépett.

- Kagome, kérlek! – szólt szomorúan az anyó.

A lány hangosat sóhajtott, fejét elfordította és halkan megszólalt:

- Inuyasha! – kezdte hideg fenyegető hangon, a hanyou megrettent, sejttette mi fog következni – Fekszik! – fejezte be a lány.

Ahogy ezt kimondta a félszellem fejjel előre belesimult a padlóba. Saját izmai préselték a földhöz, olyan erővel hogy –szerencsére – percekig nem volt még beszéd képes állapotban. Ekkor az eddig csendben álló Sesshoumaru szólalt meg:

-                Milyen szórakoztató! – és szánakozóan öccse felé nézett – Még elnézném ezt a komédiát öcsikém, de nem érek rá a gyerekes viselkedéseden szánakozni. Öregasszony, gyere velem, beszélnünk kell – azzal megindult kifelé és Kalde követte.

Némán sétáltak el az 1000 éves Szent Fához. Ott Sesshoumaru meg állt, majd fülelni kezdett. Megbizonyosodott róla, hogy Inuyasha nem követte őket, aztán megszólalt:

-                Elvittem őt. Láttam az átjárót. Ő átment, de engem is átrántott. Jártam a világában. Ott már nem élnek démonok. Egyetlen egy darab sem. Nem éreztem a szagukat. Két nő várta, és nem ijedtek meg tőlem. Biztosra veszem, hogy ennek ellenére nem én voltam az első szellem, akit látnak. Aztán visszajöttem – fejezte be az extra tömör kis mesét.

-                Értem! – szólalt meg Kalde anyó kisebb szünet után – De most nem ez a lényeg! Sesshoumaru, láttad a lány hatalmát…  

-                Láttam. – vágott az asszony szavába a youkai – De még is mit hiszel halandó, mit fogok csinálni?

-                Tudod jól! Utána mész és segíted! Meg kell tanulnia uralnia az erejét, és erre egyedül nem lesz képes. Meg kell tanulnia harcolni. És nálad nem lehet jobb mestere.

A démon fél mosolyra húzta a száját, de még mindig vonakodott:

- De mi lesz nekem jó attól, ha ő meg tanulja uralni az erejét? – kérdezett vissza újra Sesshoumaru.

- Le akarod győzni Narakut, nem? Amíg nála van az a hatalmas ékkődarab esélyed sem lehet, akármilyen erős is vagy. Az ő sorsa hogy elpusztítsa az Shikon gyöngyöt. Mivel Kagome még nem olyan erős, hogy meg tudja tisztítani, az idő szorításában, muszáj megszabadulnunk tőle.

A démon felnézett az égre és nagyot sóhajtott. Az anyó látta, hogy már sikerült meggyőznie, de azért hozzá tette:

- És az sem utolsó szempont, hogy akkor folyamatosan egy gyönyörű, erős, fiatal lány közelében lehetsz! Hiszen ha jól sejtem elérted azt a kort, hogy párt válassz magad mellé… – azzal az asszony sarkon fordult és elindult visszafelé.

A férfinek egy pillanatra elkerekedtek a szemei, enyhén bambán nézett maga elé, míg Kalde csak ballagott vissza nyugodtan a faluba. „Most, akár az öccse!” – gondolta az anyó megfáradt mosollyal.

Már messze a falu felé járt, amikor megcsapta a fülét Sesshoumaru ingerült válasza:

-                Mit gondolsz halandó! Engem nem érdekelnek a korcsok, és az az onna akkor is csak egy hanyou! – de aztán már nem volt hajlandó több szót pazarolni a magyarázat jellegű, védekezésnek hangzó válaszra, a második részét pedig amúgy sem akarta kommentálni. Senkinek semmi köze az ő magánügyeihez. Végül még is csak elgondolkodott Kalde anyó szavain: „Akár milyen szánalmas is egy korcs, azért annak a nőnek vannak jó tulajdonságai. Például, nagyon megkedveltette magát Rinnel…” – a kislány említésre még jobban elkomorodott – „Gondoskodnom kellene róla… főleg, ha tényleg eljön az az idő…”  – sóhajtott mélyet, majd szellemgömbé alakult és elrepült, a vékony sarlóként fénylő Hold alatt, egyenesen vissza az átjáróhoz.

Folytatás következik…