Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

4. Midoriko öröksége

Mikor Midayoi felébredt, már nem sütött olyan szépen a nap, az ég befelhősödött. Felkeltette az alvó Rint és felöltöztek. Erős szél támadt, ha nem is hideg de már nem érezték a kellemes nyárvégi időt.

Visszatértek a kis tisztáshoz, ahol csak Aun legelgetett a dús smaragdzöld fűben. Sesshoumaru és Jaken elmentek valamerre. A két lány csendben leült és gondolataikba merültek. Rin később elindult virágot szedni, hogy addig is csináljon valamit. Délután négy tájt már olyan borult lett, hogy szinte estének lehetett volna nézni az időt. Nem sokkal ez után Sesshoumaru is megérkezett. A gondolataiba mélyedt Mido mellé lépett, aki nem vette észre érkezését:

-                Gyere velem! – és elindult de útközben odaszólt még Jakennek – Maradj itt Rinnel és vigyázz rá! 

A megszólított bólintott és elindult a kislány felé. Rin Sesshoumaru felé fordult, egy virágkoszorút tartott a kezében. Felemelte és a démon egyik kardjára a Tenseigára akasztotta. Sesshoumaru megsimogatta a lányka fejét és elindult. Midayoi addigra felkelt, majd némán követte a férfit.

Alig hogy kilépetek az erdőből egy falvat pillantottak meg. Sesshoumaru egyenesen a falu felé tartott. Amikor az első házakat elérték az emberek rémülten felkiáltottak, és menekülni kezdtek előlük. A gyerekek sírtak a nők sikoltgattak és a káosz közepén ott ment egyenesen a rettegett démon, mögötte az idegen lány. Mido rettentően rosszul érezte magát ettől a fogadtatástól. Hirtelen a rémült tömeg szétnyílt és egy öreg papnő jött velük szemben. Fehér haorit és piros hakamát viselt. Kezében íjat tartott, hátán teli tegez lógott. Legalább 50 éves lehettet, egyik szemét kendő fedte. Amikor megpillantotta a szellemet, rémülten hátrahőkölt:

-                Sesshoumaru!?! Inuyasha nincsen itt! Mit akarsz tőlünk?

-                Hozzád jöttem öregasszony. De négyszemközt kell beszélnünk.

Az öreg papnő bizalmatlanul bólintott. A tömeg utat nyitott és elengedte őket. Kalde anyó egy házba vezette őket, vizet tett a tűz fölé, majd leült, helyet mutatva a ”vendégeknek” is. Mindannyian leültek, majd az öreg papnő törte meg a csendet:

-                Miben segíthetek, Sesshoumaru?

-                Mutasd meg neki! – szólt cseppet sem kedvesen útitársára a férfi.

Az eddig csöndben, a háttérben ülő Midayoira tekintettek mindketten, aki előhúzta ruhája alól az ékkövet. Kalde érdeklődve végigmérte a lányt, meglepetten vette észre mennyire, hasonlítanak a ruhái Kagomééra, és hogy milyen furcsa aura lengi körül.

-                Ide adnád, kérlek? – nyújtotta a kezét a nyaklánc felé.

Mido a kezébe adta, és némán figyelt ahogy Kalde anyó összehúzta a szemeit. Halkan motyogott maga elé és vizsgálgatta a vörös ékkövet, majd lassan vontatottan megszólalt:

-                Szóval még is igaz! Nem hittem volna, de itt a bizonyíték! Létezik a másik átjáró is a jövőbe! – hangja után néma csend maradt a szobában. – Onnan jöttél igaz?

-                Igen. Azt hiszem…

-                Szóval létezik az Átjáró őrzők legendája? Miko vagy, ugye? – kérdezte a lányt.

Mido zavarodottan pislogott:

-                Hogy mi vagyok?

-                Miko. Papnő, akinek spirituális erővel rendelkezik – válaszolt Kalde.

-                Hát, én nem tudok semmi ilyenről. A nagymamám szentélyébe találtam a nyakláncot felvettem és az óta furcsa dolgok történnek velem – és röviden, tömören elmesélte a látomásait és a történteket.

-                Értem! – válaszolta Kalde anyó – Nyílván való. Te vagy a megjósolt hatalmas erejű Átjáróőrző papnő.

-                Hogy a micsoda vagyok én? – kérdezett vissza lány hevesen.

-                Midoriko találta meg az átjárót. A legenda úgy tartja, hogy az ő vérvonala őrzi az átjárót a túloldalról. Ez már több száz éves mende-monda, de most életre kelt. Te lehetsz Midoriko egyik leszármazottja, valószínűleg a legerősebb, ha működésbe tudtad hozni az időkaput. A te feladatod véghez vinni, amit a harcos miko elkezdett.

Midayoi bambán nézett maga elé: „A minek a milye vagyok, és mit kell csinálnom?”

-                Látom, nagyon megzavarodtál. Ki foglalkozik a szentéllyel a ti időtökben? – kérdezte Kalde anyó

-                A nagyanyám. Rengeteg öreg irat és feljegyzés van nála, és mindig furcsán viselkedik… de persze én nagyon szeretem! – tette hozzá a tárgyilagos leírás után zavarában.

-                Akkor itt az ideje, hogy elbeszélgess vele. Ő majd elmondja a titok nyitját. De lányom azt tudnod kell, hogy a sorsod ehhez a világhoz köt téged, bármit is tegyél! Most menj haza, és ha felkészültél, gyere el hozzám. Kíváncsi vagyok az összefüggésekre! – majd a lány kezébe nyomta a medált.

Mindannyian felálltak, ám ebben a pillanatban rémült sikítás hallatszott kintről. Tompa puffanások, ordibálás, rémült menekülés, hírtelen terjedt tűz ropogása és egy iszonyatos üvöltés hangja járta be a kis helyiséget. Mindenki az ajtó felé kapta a tekintetét. Sesshoumaru villám gyorsan kint volt az ajtó előtt, mire a két nő utána szaladt.

Rettenetes látvány tárult a szemük elé. Két hatalmas, ember formájú démon állt a falu romjai között. Hátukból tollas szárnyak álltak ki, és nagyon hasonlítottak is egymásra. Karmos kezeik, hatalmas vörös szemeik voltak, és szinte porig rombolták a falu első házait percek alatt. Mindketten a kis csapat felé fordultak. Az egyik kiszúrta a csendben szemlélő kutyaszellemet.

-                Nézd már bátyus, egy másik youkai? Csak nem neked is erre a falura fáj a fogad? – kérdezte gúnyosan az egyik.

-                Mi közöd hozzá? – mordult vissza a kérdezett.

-                Több tisztelettel beszélj szellem! Mert megtalál a végzeted!

-                Te lennél az? – kérdezett vissza ingerült a démon, vészjóslóan megropogtatta karmos ujjait. – Hát azt kétlem! – és elrugaszkodott a földtől.

-                Bátyus te addig foglalkozz a vén banyával meg a többi emberrel, én elszórakozok ezzel az inuval! – és ő is elrúgta magát a talajtól.

Sesshoumaru karmai felizzottak és megjelent az energia ostor. Két határozott mozdulttal szellem felé csapott a levegőben, de az kiterjesztette szárnyait és felrepült a támadás elől. Sesshoumaru elvigyorodott és ő is felröppent a magasba. A démon meglengette hatalmas szárnyait és orkán erejű szélroham söpör támadója felé. A felkavarodott portól semmi nem látszott pár pillanatig, majd megpillantották két alakot, Sesshoumaru ugyan ott lebegett ahol előtte és újra elvigyorodott. Szemében a jól ismert tűz égett. A tökéletes gyilkos, csak mosolygott és a repkedő ellenfélre nézett:

-                Csak ennyit tudsz? –kérdezte majd felemelte a karját, körme zölden felragyogtak és egész kézfeje világított a testéből oda összpontosított mérgektől – Akkor most meghalsz!

Mido csak állt és bámult. Soha nem látott azelőtt ilyent. Gyilkolás, harc, halál. Démonok! Nem hitte, hogy ilyen létezik a valóságban is, ereiben megfagyott a vér és csak bámulta a csodálatos kutyaszellem és ellenfele harcát. Ám ekkor a ”bátyus” is beszállt a játékba, kibontotta szárnyait és a két nő felé repült. Kalde lövésre emelte íját, ám a démon kikerülte azt és a nyílvessző elsuhant mellette. Már nem volt ideje újat lőni támadójuk sebesen feléjük tartott. Sesshoumaru odapillantott ám ennek, az lett a következménye hogy ellenfele egyik csapása eltalálta és páncéljába csapódott.

- Ne a barátnődet figyeled, és főleg soha ne fordíts hátat nekem! – gúnyolódott a szárnyas szellem és újra támadásba lendült.

Ám ekkor Midayoiba visszatért az élet. Elugrott és magával rántotta a papnőt is, de nem volt elég gyors, Kaldet elérte a démon és az idős asszonyt messze elhajította. Ekkor egy kisgyerek futott az ájultan heverő nő testéhez:

-                Úrnő, úrnő! Kalde-sama! Kérlek, ébredj fel! Segíts rajtunk! Mind meghalunk! – és potyogni kezdtek a könnyei. 

Az idegen démon elmosolyodott és a gyerek felé indult. Lassan, kimérten és ördögi mosollyal az arcán. Midayoi felült a földön és rémülten látta, ahogy a démon a gyermek felé tart.

- Hát akkor ma te leszel a vacsorám első fogása! – és a gyerekért nyúlt.

- Nem! – ordította torka szakadtából a lány – Nem engedem! –és felpattant.

Ekkor a vörös ékkő a nyakában felizzott és őt ugyan ilyen színű aura fogta körbe. Energiák áramlottak a teste körül, és mikor a fény elült ott állt az ismeretlen tükörkép. Vértben, vörös fehér ruhákban, a hátán tegezzel és íjjal és két keresztbe fordított kardal. Körmei megnőttek, füle megnyúlt, szemhéja lilánn égett. Ámulva nézett végig magán, de ezzel nem volt egyedül, a testvérpár, Sesshoumaru és mindenki őt figyelte. Midayoi nem értette mi történt, ám egy halk, kellemes női hang megszólalt a fülében:

-                Mido! Most még segítek rajtad! Higgy bennem, Midayoi!

A lány némán bólintott. Érezte, hogy testén átveszi valami az irányítást. Kezei a kardokért nyúlnak, kirántja őket, és maga elé tartja azokat. A katanák felizzottak a kezében, ő futásnak eredt felugrott a levegőbe, és belehasított a démonba. Kétszer megpördült a tengelye körül, a szablyák villogtak, iszonyatos ordítás rázta meg a környéket.

A szellem darabjaira hullott szét, Mido puhán fél térdre ereszkedve lehajtott fejjel ért földet, keresztbe, lefelé fordított a szellem vérétől csöpögő, izzó kardokkal. A démon darabjai hangos puffanással értek földet körülötte. Mikor minden elcsendesült és felemelte a fejét, vörösesbarna szemeiben lángok táncoltak.

Sesshoumaru eddig egyhelyben a levegőben lebegett és a csatát figyelte. Most nagyot sóhajtott:

-                Pedig még eljátszadoztam volna veled! – és a szellemre pillantott.

Elő rántotta hüvely nélküli kardját, maga elé tartotta, és csupán egyet suhintott vele. Kék villámok csaptak ki a pengéből és széttépték a ledöbbent ellenfelet.

Eközben Midayoi felegyenesedett. Némán nézett maga elé. Tudatánál volt és már nem érezte magán a titokzatos segítő erejét. Kalde magához tért már vagy fél perce és döbbenten kelt fel a földről. Sesshoumaru leereszkedett egyenesen a lány elé. Annak szemei szinte üresen hatottak, majd megingott és előre zuhant. A szellem maga sem értve miért, de elkapta és kétségbe esve nézett körbe a magatehetetlen lánnyal a karjában.

Kalde lassan bicegve odalépett melléjük:

-                Sesshoumaru, kérlek, hozd őt be! - és az épen maradt házak egyike felé indult.

A szellem ölébe kapta az ájult lányt, fejét a vállára engedte, hogy ne himbálózzon, és óvatosan megindult az öregasszony után.

Mikor beértek Sesshoumaru a földre fektette az eszméletlen Midót. Ebben a percben a medál felizzott a nyakában és ő visszanyerte eredeti alakját. Lélegzése is megváltozott, eddig csendesen feküdt most hangosan zilálni kezdett, mint aki kilométereket futott. Kalde leült a földre lecsukta a szemét és mélyeket lélegzett. Rosszul volt, valószínűleg eltört pár bordája. Aztán fájdalmas lassúsággal felpillantott és a szellemre nézett:

-                Te is láttad mire képes. – kezdte az asszony - Biztos, hogy van benne démon vér. Sesshoumaru, segíts neki! Vidd haza és segíts neki megtalálni az erejét! Hidd el nem véletlen hozott össze vele a sors. És biztos vagyok benne, hogy még szükséged lesz az erejére, ő segíthet, hogy legyőzzétek Narakut! – Kalde nehezen felállt – Most menjetek, nekem itt most sok dolgom van – és kilépett az ajtón.

A szellem végi gondolta a hallottakat. Majd a lányra pillantott. „Hát legyen” - gondolta. Felkapta az ájult lányt úgy, hogy a kezei se himbálózzanak szabadon, magához szorította és alakulni kezdett. Fényes kicsit nagyobbacska fehér gömb lett belőle, ami magában rejtette a démont és karjában az ájult, maga tehetetlen nőt is és kisuhan a házból.

Elrepült a tisztásra, ahol társaikat hagyta:

-                Rin! Jaken! – szólalt meg, és saját maga is meglepődött milyen idegenül csengett a hangja.

Két kis társa futva érkeztek felé. A kis lány mikor megpillantotta urát, ahogy az eszméletlen Midot a földre fekteti nagyon megrémült, és meg sem mert mozdulni:

-                Sesshoumaru nagyúr! – kezdte halkan és akadozva – Ugye nem? Ugye Midonak nincsen semmi baja? – hatalmas könnycseppek jelentek meg gesztenye barna szemeiben.

-                Nincsen, de vissza kell vinnem a világba! Mennyetek a faluba és segítsetek az öreg papnőnek, hamarosan oda küldöm az öcséméket is – sóhajtott – a biztonság kedvéért. – azzal lehajolt a lányért, és alakját megtartva a levegőbe emelkedett.

A kis lány utána kiabált:

- Ugye visszajön még hozzánk? – kérdezte.

- Az csak rajta múlik. – motyogta az orra alá a szellem.

Felemelkedett és magasan a fák felett suhanni kezdett az éjszakában. A lassan fogyó hold fényében némán repült karjában a még mindig eszméletlen lánnyal, az ezüstös táj felett. Egy idő után aggódni kezdett: „Nem ismerem a halandók dolgait, de kicsit régóta nem tért magához. Talán meg is megsérült volna?” Hirtelen döntött és ereszkedni kezdett. Megpillantott egy tavat, és annak a partján ért puhán földet. A selymes, zöld füvön lágy fuvallat futott végig érkezésükkel együtt. Lefektette a lányt a víz mellé, hangosan sóhajtott és próbált erősen koncentrálni Kalde anyó szavaira: „… démon vér van benne… segítségedre lehet… Naraku ellen…”. Kezébe vizet, mert és a lány arcára folyatta. Erre Midayoi prüszkölve ébredezni kezdett. Kinyitotta szemeit és megpillantotta maga mellet a démon két nagy aranysárga szemét, majd elmosolyodott:

-                Szóval nem álom volt, és élek. Pedig úgy fáj mindenem, hogy akár meg is halhattam volna.

Sesshoumaru nem szólt semmit csak felegyenesedett. Mélyen beleszippantott a levegőbe és elfintorodott. Farkas szagot érzett. Semmi kedve sem volt még azokkal is szórakozni. Szó nélkül lehajolt a lányért, ölbe kapta, elrúgta magát a földtől és már suhantak is vissza az átjáró felé. Ha nem is tudta pontosan az időkapu hol is van, de gondolta annak a rétnek a közelében ahol rátalált a lányra. Egy erdő közepe fellett repülve kis tábortüzet pillantott, meg újra beszívta az éjjeli levegőt, és még egyet sóhajtott:

-                Haza viszlek de, szólok az öcsémnek, hogy mi történt a faluban – megint ereszkedni kezdtek.

A tűz mellett értek földet közvetlen. Az körül négy ember ült és csendben beszélgettek, az árnyékban egy kölyök róka és egy macskaszellem aludt. A kis csapat megszólalni sem tudott a döbbenettől. Inuyasha hangosan fuldokolni kezdett a látványtól, míg Kagome nagylelkűen hátba nem verete. A szellemirtó lány és a pap ültő helyükben távolabb húzódtak a váratlan vendégtől. Inuyasha nem akart hinni a szemének. Ott áll előtte a bátyja karjában egy nagyon megviselt halandó lányt tartva és nem támadással kezdi a mondandóját. Sesshoumaru mikor meglátta, mit bámul öccse, gyorsan letette a lányt.

- Inuyasha, mennyetek vissza az öreg papnő falujába. Félig lerombolták. Én visszaviszem őt a barátnőd korába. A részleteket az anyótól kérdezzétek – azzal már hajol is vissza a lányért, felegyenesedett, de még mielőtt elrúgta volna magát a talajtól visszanézett – Kagome, Rin is a faluban van. Figyelj rá – és már repült is a fák felett újra.

A kis csapat egyöntetűen leesett állal, néma csöndben ült még vagy percekig.

- Ezt ugye csak álmodtam? – kérdezte Inuyasha még mindig sokkos állapotban.

- Szerintem nem, mert akkor mindannyiunknak ugyan az az álma volt – válaszolta csendesen Sango.

- Méghozzá elég hihetetlen álma! – fűzte tovább a szerzetes.

- Most mit vagytok úgy oda! – kezdett napirendre térni Kagome – Sesshoumarunak is vannak érzései! – mondta meggyőzően.

Erre mindenki kételkedve felhúzta a szemöldökét, és úgy néztek a lányra, mintha elmebeteg lenne.

-                De igen is vannak! De ez mindegy, ha igaz, amit mondott most azonnal induljunk.

Mindenki egyöntetűen bólintott, felkeltették az alvókat, Inuyasha a hátára vette Kagomét, a többiek pedig az átalakult Kirarán elindultak a falu irányába.

Ez előtt nem sokkal a jövőben Midayoi édesanyja és nagymamája századszorra fésülték át a kertet és kétségbeesetten álltak meg a szentély előtt. Sehol nem találták a lányt. Ám ebben a percben vörös fény áradt ki az épületből. A két nő egymásra nézett és berohant. A gyertyákat leégve találták, ám meglepetten látták a nyitott dobozt és az abban a percben felemelkedő kardokat, amik felizzanak és átrepülnek a saroknál lebegő átjárón.

-                Szóval megnyitotta az átjárót! – szólalt meg az öregasszony a halotti csendben – Megtalálta a végzetét.

-                De anya! Még semmit nem tud! Felkészületlen, meg is ölhetik! – és zokogásba tört ki Mido anyukája.

-                Ne aggódj lányom. Magához hívta az örökségét, Midoriko segített neki, áldja meg érte az ég! Már csak idő kérdése és visszajön.

A megtört asszony bólintott és az egész család áttelepült a szentélybe, felváltva lesve mikor tűnik fel a lány alakja a fényben.

Sesshoumaru letette az alvó lányt a harmatos fűbe, azon a réten ahol legelőször megpillantotta. A Mido remegett álmában, és kicsire összehúzta magát. A férfi rá nézett, vizsgálóan összehúzott szemekkel, tekintete elidőzött a lány szép szabályos arcán, dús fekete szempilláin, fényes csillogó haján, törékeny, nőies testén. Aztán elhúzta a száját: „Hiszen olyan gyenge és törékeny, ő segítene nekem?” Rosszallóan megrázta a fejét. A lány újra megremegett. Sesshoumaru nagyot sóhajtott és levette a prémet a válláról, majd a lányra terítette. Az álmában magára húzta és elmosolyodott. „Milyen gyerekes, amikor alszik, pedig már kész nő is lehetne… Ahogy Rinnel pancsolt a tónál.” – a nagy szellem nagyon-nagyon halványan elmosolyodott - „Ki gondolta volna, már nem tudom úgy gyűlölni az embereket… Rin… Olyan mintha a lányom lenne. De vajon ő boldog-e mellettem? Kislány, szeretetre, gondoskodásra lenne szüksége. De ezt mellettem, nem érezheti kaphatja meg…” – nagyot sóhajtott, miközben mélázva feltekintett a csillagokkal áthímzett égboltra  – „Szüksége lenne valakire, aki ezt megadja neki, Midayoival milyen boldog volt. Biztos nagyon szomorú lesz, ha ő nem jön többet vissza.” – újra sóhajtott majd felállt és figyelte a hajnalt.

Lassan pirkadt és Mido is kezdett magához térni. Teste felmelegedett a prém alatt. A szellem felé fordult, majd meg sem várva, hogy a lány teljesen felébredjen megszólalt:

-                Elhoztalak. Hol az átjáró? – kérdezte.

-                Ott! – mutatott a lány a sziklafal felé, ahol ott derengett a vörös, ködszerű anyag.

Sesshoumaru összehúzta szemét. Semmit nem látott. Mido megpróbált felkelni, ám nem engedelmeskedtek tagjai, felállt de egyből el is esett. Volna. De a démon még a zuhanás pillanatában elkapta. Mido a tekintetét a karját tartó erős kézre nézett. A hosszú karmokra, a csuklón lévő méregcsíkokra, majd fel a szellem válla felé, és a szemébe. Semmit nem tudott kiolvasni az aranysárga csillogó szempárból. A hajnali derengésben ott álltak kettesben, míg nem a démon megmozdult hogy leülteti a lányt, ám a medál kicsúszott Mido ruhája alól és a youkai kezének ütődött. Sesshoumaru megrázkódott, furcsa idegen képek jelentek meg a szeme előtt, de ahogy jöttek el is mentek. Értetlenül a lányra nézett. Aztán a válla fölött megpillantott a vörösen derengő átjárót. Némán bámult arra. Mido megfordult és ő is követte a démon tekintetét:

-                Már látod? – kérdezte halkan.

Sesshoumaru bólintott:

-                Át tudsz menni egyedül? – kérdezte

-                Szerintem igen – válaszolta a lány.

Lassan óvatosan elindult a szikla felé de újra megbillent:

-                Tudnám, minek segítek neked! – sóhajtott a szellem, felkapta a lányt, oda vitte és lette az átjáró előtt.

-                Köszönöm! –mondta halkan Mido. Előre lépett és fél testét elnyelte a vörös derengés.

Hátra tekintet a démon egyenesen egyhelyben állt. Mondani akart valamit és elkapta Sesshoumaru kezét, ám ekkor megbillent és mindketten átzuhantak a vibráló különös téren…

Folytatás következik…