Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

1. A sors kezében...

Későnyári, csillagfényes este volt. A harmadiknegyedében járó Hold gyenge fénye táncot járt a gyümölcsfák ezüstös levelein. A nagy ház udvarában sok fa állt, a holdfény sejtelmesen játszott árnyékukkal. Az idő már későre járt, este tízes harangszó is tovaszállt már az éji langy szellőben. Egy fiatal lány figyelte a néma, mesebeli tájat szobája ablakából. Nem lehetett több 17 évesnél hosszú, majdhogynem derékig érő sötét haja két fonatban lógott nyakánál. Finom vonású barackszín arcát sötét szemöldök kertezte. Gyönyörű, hatalmas csokoládébarna szemei homályosan tekintettek a messzeségbe.

Nagyon el volt gondolkodva, messze járt, vadregényes tájakon, kristályos patakparton... Aztán eszébe jutott milyen zűrös három hét van mögötte. Egyik napról a másikra édesanyja kitalálta, hogy visszaköltözik a szülői házba, a város másik felébe. A nyugodt, békés és valami felfoghatatlan misztikummal körülvett hatalmas épületbe, ahol a lány nagyanyja lakik. És mindez pont a tizenhatodik születésnapján. Na tessék, dobozolhatott egész nap, zsipsz-zsupsz, ott kellet hagynia a jó kis ötödik emeleti két szobás lakást. Amióta az eszét tudta, ott lakott. Valamikor régén talán már élt ebben a házban, de még nagyon kicsike lehetett, mert csak a fényképek alapján jutottak eszébe az itt öltött évek emlékei.

Aztán jött a csoda. Szinte hihetetlen volt, mint egy álom. Felsietett oldalán kishúgával és nagyanyjával az utca felöli három lépcsőfokon. Befordult a kis kikövezett ösvényre és szembetalálta magát egy hatalmas L alakú épülettel. Az épület körül végig tornác futott ablakokkal, hatalmas üvegajtóval és bejárati ajtóval. Az oszlopokat vadrózsa és hajnalka futotta be, a terasz előtti kis kertben virágok illatoztak, színesen és vidáman. Belépett a résre zárt nagy faajtón, és rápillantott nagyanyjára. Ő csak sejtelmesen mosolygott. Az idős asszony az első ajtón balra fordult lenyomta a kilincset és betessékelte Midot. Mert hogy így hívták az ifjú hölgyet, ki ablakában merengve gondol vissza erre a meseszerű pillanatra.

Belépet a szobába és tátva maradt a szája. Balra hatalmas baldachinos ágy, mély bordó ágytakaróval. Jobbján szekrénysor, rajta egy nagy ezüstszínű plazma tévével és üvegpolcokkal a könyvek számára. Az ágy mellett éjjeli szekrény lámpával, majd egy ablak következett alatta fűtőtesttel. A bal sarokban íróasztal állt, rajta a számítógépe szétszerelt darabajai. Ahogy tovább vitte a tekintetét egy nagy ablakot vett észre gyönyörű barackszínű selyemfüggönnyel, melybe bordó minták voltak futtatva. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy a falat körbe mindenhol fehér tapéta öleli ugyanezzel a mintával. Az ablak alatt állt kedvenc cserepes virága. Szeme még inkább jobbra tévedt és egy kihúzható kanapét, pár ülőhelyet és egy kis teázó asztalt vett észre. Végül egy vörös fa paraván állta útját a szemlének.

A lány csak ledermedve állt az ajtóban, levegőt is elfelejtett venni, majd végül húga meg szorította a kezét:

- Mido! Nézzük meg az én szobámat is! – és megrántotta a lány kezét még egyszer. 

- Szóval akkor ez, ez – és körbe mutatott – mind az enyém lenne? Nagyi ez nem álom? – kérdezte még mindig hitetlenkedve a lány.

Az idős asszony csak mosolygott, majd unokája vállára tette a kezét:

-                Nagyon boldog születésnapot Midayoi! Habár elkéstem, de remélem, tetszik! Bátran nézz szét és pakolj le! – azzal sarkon fordult megfogta kisebbik unokája kezét és elindult a szemben levő szoba felé.

A lány csak állt az ajtóban és bámulta az új szobáját. Aztán kisietett az utcán várakozó autóhoz és sorban behordta a hatalmas kartondobozokat, melyek ruháit és régi dolgait rejtették. Miután mind a kilenc terebélyes doboz a szoba közepén állt, nekiállt kipakolni. A könyveket egyesével letörölte és az üvegpolcokra vagy az íróasztalra helyezte. Régi dísztárgyai és képei is kikerültek a falakra és az asztalra. Már csak a ruhás csomagok maradtak, de akárhogyan is nézelődött egyetlen egy ruhás szekrényt sem talált. Már pont indult volna a Nagyi keresésére, amikor is a paraván felé tévedt a tekintete. Odébb húzta és majdnem leült a döbbenettől. Egy komplett kis fürdőszoba volt mögötte. Jobbra hatalmas álló tükör két nagy ruhásszekrény mellett, szemben csap fésülködő asztal és egy kisebb tükör, előtte egy bambuszból font puffocska állt. És a ball sarokban, hatalmas kád, de valami hihetetlenül furcsa volt. Cseresznye barna fából volt az egész, úgy nézett ki, mint egy nagy szabálytalan dézsa. Fölötte kazán duruzsolt, ami a vizet melegítette. Mido legszívesebben sikított volna boldogságában.

Soha nem volt még ilyen csodálatos születésnapi ajándéka.

Boldogan rohant hogy megkeresse családját és megköszönje ezt a csodás szobát, átrohant a nappalin benézett a konyhába majd az ebédlőbe, de senki nem volt ott. Tovább rohant a folyósón benyitott az első ajtón ahol éppen anyukája segített húgocskájának Karolinnak kipakolni és birtokba venni az új szobát.

Boldogan édesanyja nyakába borult:

-                Köszönöm Mama! Ez a legcsodálatosabb nap egész éltemben!

-                Ugyan, kincsem! – válaszolta az anyukája – Köszönd nagyanyádnak. Az ő ötlete volt minden.

-                Rendben megyek és megkeresem! – ugrott fel a lány.

Kiviharzott a szobából, de hiába kereste a lakásban sehol nem akadt a Nagyi nyomára. Kifutott a teraszra, majd lelépett a kis kikövezett sétányra. Elindult követve az utat és a gyümölcsös előtt egy raktár épületre talált. Nagyanyja annak a teraszán ült és egy régi írást olvasgatott. Fel sem nézett csak megszólította az érkező lányt:

-                Remélem tetszett, amit a szobádban találtál.

-                Igen, nagyon köszönöm Nagymami! Olyan csodálatos itt minden! – köszönte meg Mido az ajándékát, majd körbe nézett – Ez mi? – s a házra mutatott.

-                Egy irat raktár, nagyon sok fontos dolog van itt, és nagyon öreg itt minden. – válaszolta az asszony. – De ne felejtsd el egyszer te leszel az, akinek ez mind a tulajdona lesz! – és az öreg tekercsre nézett. – Midayoi, a tudás a bölcsesség forrása, neked is végig kell járnod a tanulás hosszú útját! – a lányra szegezte átható szürke tekintetét majd az írásba mélyedt.

A lány egy árva kukkot sem értett az egészből de azért boldogan visszatért saját kis birodalmába hogy teljesen birtokába vegye.

Hideg fuvallat futott végig a kerten, a lány megborzongott. Majd az órájára pillantott.

-                Huh! De elment az idő! Ideje aludnom, és lehajolt megsimogatni a lábához dörgölőzködő cicát. – De ideszoktál hozzám, pedig még csak három hete ismerlek.

Nagyot nyújtózkodott, fonatai hátra hullottak a válla felett, rövid sötétkék topocskája felcsúszott a hasára. Aztán leült az ágya szélére, felhajtotta a paplant és bebújt a puha ágyba. Sokáig nézte még a plafont és a következő napján gondolkodott. „Holnap végre péntek. Majd hétvégén kipihenem magam. Nagyon kemény ez a harmadik, főleg mert jövőre érettségi. De jó lenne már túl leni ezen. A csajok holnap biztos bulizni mennek, de én legszívesebben aludnék csak egész este. Majd kiderül hogy elmegyek-e velük.”

Majd álomba merült.

Másnap későn ébredt anyukája kopogtatására. Az éjjeli szekrényen álló órára pillantott és idegesen ugrott ki az ágyból. „Jézusom! Már ennyi az idő?!? Tuti hogy ma el fogok késni!” Kapkodva megmosta az arcát, felrángatta iskolai egyenruháját és kapkodva táskájába szórta a könyveit. Kirohant a konyhába, ahol éppen akkor búcsúzkodott a húga és indult az iskola felé. Hihetetlen sebességgel kihörpintette a kakaóját, tízóraiját a táskába hajította, és már húzta is a cipőjét. Puszit nyomott édesanyja arcára majd az ajtó felé indult, de még vissza kiabált:

-                A Nagyit üdvözlöm! Háromra itthon leszek. Ebédre ne várjatok a csajokkal eszek a gyors étteremben! – és már futott is ki az utca felé.

Lélekszakadva rohant a villamos megállóhoz, és az utolsó pillanatban érte el a járatot. Lehuppant egy üres helyre, és felnézett a szemben ülő fiúra. Az évfolyam társa volt és írtóra helyes. Mido elmosolyodott, majd felállt hogy leszálljon. A srác mellé lépett és megszólította mint minden reggel, ha együtt utaztak. Beszélgetve sétáltak be az iskola kapuján majd a folyósón elbúcsúztak és a lány elfoglalta a helyét a 3 C tizenegyes padjában.

„Kicsöngettek, végre eltelt ez a lökött 7 óra”- gondolta Midayoi és barátnőivel karöltve nevetgélve vették útjukat kedvenc étkezdéjük felé. Rendeletek, és csivitelve osztották meg egymással a nap eseményeit, mígnem kihozták az ebédjük. Még evés közben sem hallgattak el, vidáman beszéltek a fiúkról, a tanárokról, a továbbtanulási terveikről. Mido pontban háromkor elbúcsúzott tőlük és haza indult. A délutáni nap felmelegítette a testét. Mikor visszaért új otthonába, vidáman köszöntötte családját. Belépett szobájába ledobta a táskáját és elfeküdt a szépen vetett ágyon, észre sem vette mikor, de elnyomta az álom…

~ Eközben máshol /térben és időben/ ~

-                Inuyasha, nem lehetsz ekkora idióta! – kiabálta ingerülten egy sötéthajú iskolai egyenruhát viselő lány majd 500 évvel előbb, egy hosszú ezüsthajú, kutyafülű piros ruhát viselő fiúnak.  - Nem érted hogy nem harcolni jött, te idióta!

Erre a kutyafülűvel szemben álló férfi félmosolyra húzta a száját. Hosszú, szintén ezüstösen csillogó hajába belekapott az esti szél. Bal vállán átvetve hosszú fehér prémet viselt, testét erős páncélzat fedte. Fehér hakamát és fekete csizmákat viselt. Övében két kard volt, egy hüvelyben, egy pedig csak a csupasz pengéjénél feltűzve. Helyes, szabályos arca semmilyen érzelmet nem árult el arany szemei hidegen és vészjóslóan csillogtak. Homlokán különös jel látszott, egy csökkenő Hold, szemei felett bordós szemhéja és ugyan ilyen méregcsíkok húzódtak arcának mindkét oldalán. Manószerű hegyes füleit nagyrészt eltakarta dús és oldalra hajló frufruja.

-                Úgy látom a halandó barátnődnek több esze van, mint neked öcském. Most nem akarlak megölni csak tudni akarom, hogy Naraku merre tűnt el. De ha nem mondod el, kénytelen leszek kiverni belőled! – és fenyegetően megropogtatta hosszú karmokban végződő ujjait.

-                Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – ordította a piros ruhás, Inuyashának nevezett fiú. Azzal előkapta kardját az oldalán lógó kardhüvelyből, ami a kezében hatalmas agyarrá változott. 

-                Jaj, Inuyasha! – sóhajtott az iskolai egyenruhás lány – Fekszik! - És a fiú minden előjel nélkül elterült a földön, sőt jó három centit bele is préselődött – Sesshoumaru! – folytatta a lány – Mi sem tudunk semmi biztosat egyelőre. Sajnos fogalmunk sincsen, merre keressük azt a szemetet és elég baj a sok újra felélénkülő, eddig meglapult démon is számunkra. De ha rátalálnál, kérlek, semmiképpen ne kegyelmezz neki, mert most nagyon gyenge. És nézd el az ütődött öcséd viselkedését! –a földön fekvő Inuyashára pillantott szúrósan.

A furcsa férfi nem szólt egy szót sem, csak némán biccentett a lány felé. Aztán teste körül fénylő aura bontakozott ki és eggyé olvadva vele kis kékes-fehér gömbé változott és elsuhant.

Ekkor Inuyasha mozogni kezdett. Felült kiköpködte a szájába került földet és fűszálakat. Mikor ezzel végzett, nagy levegőt vett, felpattant és a lány elé lépet:

-                Kagome! Hogy tehetted ezt velem! Mért segítettél annak a nagyképű, beképzelt, öntelt, ostoba bátyámnak?!? ÉS MÉRT ALÁZTÁL MEG ÍGY ELÖTTE! – ordította teli tüdőből a fiú.

A lány csendben állt, szeme hidegen csillogtak, majd elfordult és elindult:

- Valaki magyarázza meg ennek az agyatlan tuskónak, tőlem úgy sem hallgatná meg! – nézett a hátérben álló szellemirtó lányra, szerzetesre, szellem macskára és a kis rókakölyökre, majd sarkon fordult és elindult.

Eközben a szellemgömbé alakult férfi megérkezett egy tisztásra. Visszavette eredeti alakját és az ott lobogó kis tábortűz felé pillantott.

-                Nagyuram! – kiáltotta egy kis zöld gnóm a tűztől felpattanva.

-                Sesshoumaru nagyúr! – kiáltotta egy barnahajú 10 éves forma kis lány és a férfi felé rohant.

-                Mit végeztél nagyuram? – kérdezte óvatosan a kis zöld lény – Az öcséd, Inuyasha mondott valamit?

-                Nem. – válaszolta tömören a démon.

Leült egy közeli fa aljába, és lehunyta aranysárga szemeit.

Folytatás következik…