Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

5. rész

-                Hihetetlen, nem? – kérdezte Miroku Inuyashától, akik szintén a két homályba vesző alak után tekintettek.

-                Az! – válaszolt helyette Kagome.

-                Nem hittem, hogy Sesshoumarunak ennyi kis titka van… - a hanyou elhúzta a száját, de közben a lassan virradó eget kémlelte a fák lombjai között.

-                Azt hittem, minden démon ugyanolyan. Szívtelen, könyörületlen, érzéketlen… Most még is, azt hiszem, elbizonytalanodtam… - Sango ujjaival a Csonttörő egyik szalagjával játszott.

-                Igazán kíváncsi vagyok Sesshoumaru igazi énjére! – mondta ki azt, amire mindannyian gondoltak, Kagome.

-                Valóban. Meglepett. – Inuyashának is egyet kellett értenie vele – Lassan már bánom, hogy elszúrtam azt az egy esélyt…

-                Milyen esélyt? – kérdezték egyszerre kíváncsian társai.

A fiú várt, miközben a nap lassan kelni kezdett. Az első fényekkel aztán az ő alakjai is felragyogott, haja kifehéredett, karmai visszanőttek, és megjelent a két kis kutyafül a fején. Elégedetten elvigyorodott, majd barátaira nézett.

- Azt hiszem 50 éve lehetett. Vagy már több is. Akkor tájt találkoztam Kikyouval. Üzenet jött a Nyugati Területek Urától, nekem… - a többiek kissé értetlenül néztek rá – Sesshoumaru Nyugat védelmében harcba szólította a Tessaigát…

- Micsoda? – pislogott nagyokat Shippou.

- De hát még akkor nem is volt nálad a Szent Kard? – hebegte Kagome is.

- Tudom. Még is, a bátyám azt akarta, hogy az oldalán harcoljak apánk földjeiért - a félszellem elfordult.

- Te pedig megtagadtad… - folytatta helyette Miroku.

- Féltem, úgy gondoltam biztosan belehalok, ha démonok közé megyek.

- Lassan érthető, hogy mért gyűlöl ennyire téged. Biztos bántotta a büszkeségét, hogy te visszautasítottad – nézett a fiúra komolyan Kagome.

Pár pillanatra mindenki gondolataiba merült, majd a hanyou megunta és elindult. A többiek követték, és lassan eltűntek a hajnalodó erdő fái között.

Némán gyalogoltak, miközben körülöttük a fekete homály lassan oszlani kezdett. A lány méterekkel le volt maradva az előtte haladó férfitől, ám elfáradt a futásban, csak remélte hogy a démon bevárja majd. Mindketten gondolataikba voltak mélyedve, ki-ki a maga módján emésztette az elmúlt nap és éjjel eseményeit. A derengés lassan kúszott be az erdő fái közé, mire halkan neki kezdtek reggeli daluknak a rigók.

Már messze maguk mögött hagyták a barlangot, a szerzeteseket és mindent, mikor Sesshoumaru tompa puffanást hallott maga mögül. Hátra pillantott, aztán már hátra is fordult. Értetlenül meredt a mögötte pár méternyire az úton fekvő alakra. Aztán sóhajtva vissza ment hozzá, és lehajolt mellé.

„Elaludt?” – csodálkozott magában – „Várjunk csak!” - a levegőbe szimatolt, majd sűrűn pislogva elnyomott egy tüsszentést, miközben mutató ujját végig húzta a lány ruháján – „Álompor. Fúj!” – kicsit megrázta a fejét, hogy orra szabaduljon ettől az ingerlő szagtól.

Felültette a lányt, majd óvatosan elhúzta tincsei a nyakából. A kis kék stigma halványan pulzált, majd egyre ritkábban és gyengébben, végül teljesen elhalványult.

„Gondoltam. Valóban az ereje lehet ezekkel lepecsételve. Visszahozta őt amíg kellett. De még nem elég erős…” – ölbe kapta az ernyedt testet és felállt vele. – „Legjobb lesz, ha hagyom pihenni… Ha visszaerősödik csak magához tér…” – Sesshoumaru ráérősen elindult az úton, tovább egyenesen amerre eredetileg szándékozott.

Pár óra telt el így, talán ha másfél, mikor Seyako gyomrának követelőző korgására ébredt. Nyűgösen fordult a másik oldalára, de ott bele ütközött valamibe, ami aztán zörögve elborult. Csukott szemmel nyújtózott egyet, majd laposakat pislogva felült.

Egyedül volt egy folyó partján, és az ő páncélja és fegyverei feküdtek elárvultan a fűbe. Meglepetten körbe pislogott, de nem tévedett valóban egyedül volt.

- Sesshoumaru? – kérdezte az ürességtől, miközben felállt.

Szellő futott végig a vízparton, majd a fák koronája felől ezüstfényű gömb röppent el a lány előtt. Egy villanással alakot öltött, majd a szellem érdeklődve a nőre nézett.

-                Már azt hittem itt hagytál! – sóhajtott nagyot Seya.

-                Ha az lenne a célom már régen megtettem volna! – válaszolta a férfi – Minden esetre tudod, hogy már csak méterek választanak el az Északi fennhatóságtól?

-                Micsoda? Már ott lennénk? – lepődött meg a nő.

-                Hai. Két nap múlva már Misimában leszünk.

-                Oh… - a lány elfordult, majd sóhajtva szedelőzködni kezdett – Hát akkor induljunk…

-                Már jól vagy? – érdeklődött a youkai.

-                Azt hiszem igen…

Seya próbált nem korgó hasára gondolni, ez egy időben össze is jött, amikor elérték a határköveket. Ekkor az éjséget gyomrában inkább szorongató, különös érzés váltotta fel. Még is túlzottan ismerősnek hatott. Aztán délután település körvonalait pillantották meg.

-                Menj, szerez magadnak ételt! – ált meg a démon, miközben Seyakora nézett.

-                Yoi, arigatou! – bólintott a lány, majd mosolyogva elindult a falu felé.

Érezte, hogy Sesshoumaru ott marad ahol elváltak, így hát gyorsabban kezdett lépkedni, hogy ne kelljen megvárakoztatnia a szellemet.

A faluban viszont különös bonyodalmat okozott. Régebben többször is járt itt, ismert innen pár embert, viszont most éppen az Északi Határvédők egy csapata állomásozott itt, köztük a lány egy régi bajtársával. Mikor meglátták egymást mindketten elbizonytalanodtak. A férfi először nem akart hinni a szemének, után pedig meg akart bizonyosodni róla, hogy akit lát valóban az a Seyako Yatsuha akit, ő ismert. Ennek kisebb harc lett a vége, ám a bizonyosság vétel után boldogan ölelték át ismét egymást. Seya rengeteg ennivalót kapott, sőt még miután jóllakott még akkor is kínálgatták.

Viszont a találkozás több dologra is jó volt, hiszen rettentően sok információt megtudott. Megtudta, hogy Ryohmaru is hamarosan újra a palotában lesz, csak haza ugrott Nyugatra, miután ura helyett minden évben eljött eddig. Valamint megtudta, hogy hírük megelőzte őket, a Nobunagák lázban vannak, most hogy Nyugat Ura 15 év után ismét Misimába tart. Sőt bevallotta, hogy ő is hallotta azt a pletykát, miszerint a taiyoukaival egy lány utazik, aki kiköpött mása a 15 éve halott hercegnőnek.

-                Ez a pletyka már nem csak Misimát érte el, már a palotába is feljutott. Aya Hime teljesen meg van zavarodva, miközben a nép azt suttogja a Nyugati Úr addig nem nyugodhatott amíg… - A démon zavartan elhallgatott.

Ahogy Seya körbe nézett a falu főnök házában ülők közt zavart pislogást vélt felfedezni. A katonák távolabb váltottak cinkos pillantásokat, míg vezetőjük próbálta kerülni a vele szemben ülő nő tekintetét.

-                Amíg? – a lány előre hajolt és megérintette a démon karját.

-                Nem mondhatom. Felségárulás lenne, Hime!

-                Tudod, hogy gyűlölöm, ha így szólítasz! – futottak össze a lány szemöldökei – Parancsolom, hogy folytasd! De… jobban szeretném, ha úgy tudnánk beszélgetni, mint két régi jó barát!

-                Seya-san… - lágyult meg a harcedzett férfiú pillantása – De én miattad nem akarom mondani…

-                Dozo…

-                Hát legyen, minden akkor kezdődött, a pletyka is rólatok – a férfi megakadt majd az első szálon kezdte folytatni a történetet - amikor a Nyugati Nagyúr megtudta temetés megy a parton – Seya figyelt, habár nem értette miért nyúlnak ilyen messzire a történet gyökerei.

- Őrjöngött és ordított mi megszólalni sem bírtunk a rettegéstől. A következő pillanatban egy várhegynyi démon kutya állt előttünk, majd üvöltve eliramodott. Nem bírtuk utol érni, átvágtatott a Tartományon, majd egymaga eltiporta az egész frontot. Áttört a Kvantó határán, és ők sem tudták megállítani. Mire Jedóhoz értünk – az egész Északi és Nyugati Sereg - már meg volt tisztítva a terep nekünk. Legalább is halottakkal kirakott út vezetett a Jedói palotához, igaz megküzdöttünk mi is azért hogy oda érjünk. Akkor már mindennek vége volt. A város, minden romokban hevert, mellette Meruseno hatalmas dögje feküdt. Széttépte, annyira hogy alig lehetett felismerni.

- Édes kamik… - Seya már a kezeit tördelte, hiszen lassan érteni kezdte. Amit eddig az ő fantáziája elképzelt a halála utáni eseményekről közel sem voltak ilyen borzalmasak, és közel sem voltak ilyen érthetetlenek. Már maga is sejtette honnan eredhet a szóbeszéd.   

- Ryohmaru mert csak a közelébe menni, mi mindnyájan a városfalak romjain kívül maradtunk. Egy pillanatig úgy tűnt vele is végez. – az emlék borzalma kiült a katona arcára - Tiszta vér volt a pofája, de a szemei… Megtörtnek tűnt, ahogy ránk nézett. Aztán nyüszített még egyet és visszaváltozott. Ahogy körbe nézett értetlenség ült az arcán. Ruhája darabokban lógott, semmi főúri nem maradt benne. Ryohmaru-dono leütötte. Visszavitte Nyugatra, habár mindannyian azt hittük meghal az úton. Annyi sebet még senkin nem láttam, pedig jó pár csatát megvívtam. Nem is csoda, egyedül gázolt át a Kvantó teljes hadseregén. Hetekig nem tért magához, aztán azután is minden olyan furcsa lett…

- Elfelejtett mindent… - sóhajtott nagyot Seya a történtet végén.

- Igen. Talán ez a legnagyobb előnye youkainak lenni, kitörlöd ami fáj, eltemeted úgyhogy soha ne lásd viszont… Igaz csak egy szikra kell…

- És robban – fejezte be helyette a nő – Most pedig visszatérhetnénk a jelen körülményeihez. Hamarosan indulnom kell – Seyako mindenképpen hallani akarta mire számíthat.

A szellem elfordította bordó tekintetét, miközben szórakozottan hátra dobta hullámos barna fürtjeit vállpáncélja felett.

- A nép, az emberek akik Misimában élnek. Hősnek tartanak titeket, téged örökké csak a Himének emlegetnek… A Hercegnőnek… Sesshoumaru pedig majd hogy nem nálad is híresebb lett. A Kvantóban pedig egyenesen rettegett. Ha ő nincs nagyon sokan meghaltak, volna abban a háborúban a mijeink közül. De még így is, hogy az asszonyok miattatok nem gyászolták fiaikat, uraikat… Hogy helyettük vívta meg a háborút… - a démon zavartan pislogott párat - ismered a nép száját…

- Nem, nem ismerem. Kérlek, most már mond a lényeget… - „Nem mintha nem tudnám mire akarsz kilyukadni!” – sóhajtott nagyot a lány.

- Rendben Hime… - a démon idegesen felemelkedett – Mindenki hallotta a pletykát miszerint közted és a Nyugati Nagyúr között több volt, mint szolga-úr, halandó-ember vagy csak egy baráti kapcsolatban…Azt rebesgették, a kisebbik hercegnő, mármint te, sokkal jobban érdekelte a nagy kutyaszellemet… És ez mindent megmagyarázott volna, hiszen a mai napig érthetetlen Sesshoumaru nagyúr viselkedés…

- Érdekes… - húzta el a száját Seyako.

- Az. Hát ebből következik, hogy miután Nyugat hercege eltűnt 15 évre, s utána veled tér vissza újra elindul az emberek fantáziája. Meggyőződésük, hogy Sesshoumaru hozott vissza téged a halálból… Azért mert…

- Ki ne mond! – förmedt rá a lány, majd ő is felemelkedett – Köszönöm, eleget hallottam.

- Seya-san, tudod hogy mi…

- Igen? – a lány már távoztában fordult vissza.

- A Testőrség még mindig hűséges hozzád… És ha azon múlik, meghalunk a becsületedért…

- Azért ugyan felesleges lenne… - legyintett egyet a nő – Minden esetre ezeket tudnom kellett. Most már minden csak azon múlik, hogy a Nobunagák foglalkoznak-e ezzel az ostobasággal… vagy túl nagy lesz az öröm ahhoz hogy ilyenekkel bíbelődjenek…

- A legjobbakat kívánom hercegnő! És remélem, mielőbb látjuk egymást! – a katona mélyen meghajolt.

- Ha a dolgok jól mennek két nap múlva újra egy seregben szolgálunk – hajolt meg a lány is – ha nem, nézd végig a kivégzésem! – kacsintott egyet majd eltűrte a bambusz függönyt és kilépett a fényre.

Odakint a katonák szintén meghajoltak felé. „De régen volt már! Jóságos égi istenek! Olyan mintha már ezer év eltelt volna… Pedig csak alig 15…” – Seya gondolataiba merülten baktatott vissza oda, ahol a kutyaszellemtől elbúcsúzott. Nem találta ott, ám csak pár percig kellett várakoznia.

-                Mehetünk? – kérdezte egy hideg hang a háta mögül.

-                Persze! – bólintott a lány.

A férfi meg sem várta, elindult tovább a fák között, de nem túl messze az úttól.

Seya különösen hallgatag volt, csak arra tértek vissza gondolatai menetelő testébe, mikor távoli morajlást hallott maga körül. Kissé fáradtan pislogott körbe, értetlenül bámulva a föléjük lassan gyűlő nagy, fekete viharfelhőket. Hamarosan megjött a szele is, száraz sós levegőt vágva arcukhoz. „Mindjárt látjuk a tengert!” – a lány szíve hevesebben kezdett verni, és igaza is lett. Hamarosan magaslatra értek, ahol a fákat felváltották a teraszosan megművelt rizsföldek. És valóban, innen már látni lehetett a távoli kék tengert, amin a szél haragos tajtékokat hajt maga előtt. Ám ebből a szögből még Észak fővárosát nem láthatták.

Gyorsítottak a tempón, de alig értek le a völgyecskébe nagy cseppekben kopogni kezdett az eső. Lábuk előtt a föld szomjasan nyelte magába az éltető cseppeket, miközben buborékok keletkeztek a rizsültetvények víztakaróján. A szél néha olyan erővel lódult neki, hogy a cseppek nem is értek le a földre, ám ahogy alább hagyott egyre jobban kezdett szakadni az égi áldás. A következő kaptató felénél sem jártak, a vihar már gőzerővel tombolt.

Seya megszaporázta lépteit, és felzárkózott a démon mellé, miközben, bizalmatlanul nézegette a még távol cikázó kékes fényeket. A moraj lassan erősödött, mintha oda fentről guruló hordók közeledtek volna. És valóban, ha lehetséges volt az eső még jobban kezdett zuhogni. A lány felnézett a mellette már majdhogynem futólépésben gyalogló férfira. Abban a pillanatban már csak azt érezte, hogy a démon elkapja a karját, majd a táj neki lódult. Hamarosan a következő domb tetején voltak, ahol már ismét fák álltak, majd ereszkedni kezdtek. Pár méter után a növényzet ismét eltűnt, a táj sziklássá vált.

A villámok fényében a lassuló tempó mellett aztán Seyako már látta hova tartanak. Sziklapárkány nyúlt előre dacolva a gravitációval, és tövében sötét barlang lapult meg. A következő, immár közeli villámlás egy pillanatra bevilágította az egész tájat. A lány nem is gondolkodott, csak kitépte karját a szorításból. A férfi elégedetlenül megállt, és ránézett:

- Még nem vagy elég vizes? – kérdezte bosszankodva, ahogy egy nagy adag vizes hajszálat eltűrt szemei elől.

- Sesshoumaru, mond, hogy nem oda akarsz vinni? – mutatott a barlang felé a lány.

Kezére vizesen tapadt rá a haori, páncélja alatt egyre kellemetlenebb lett a vizesedő érzés.

-                Nem, nem oda akarlak vinni! – rázta meg mérgesen a fejét a férfi, ismét elkapta a lány karját, mire megint meglódult alattuk a föld, és a következő pillanatban már a sziklapárkány védelmében álltak, mögöttük kellemesen szárazon hívogatón sötétlett a barlang.

-                Ilyen nincsen… - csavart egy nagy adag vizet a hajából a kőre Seya, láthatóan zavartan és dühösen.

-                Ha akarsz, kimehetsz az esőbe. Sőt el is indulhatsz a palotához, ebben a viharban! – a vihar szót direkt megnyomta a youkai.

-                Tudod mennyire gyűlölöm… - a lány beljebb sétált, majd dühösen vetkőzni kezdett.

A férfi követte, majd ő is ugyan ezen művelethez látott hozzá. Hamarosan már csak a földön csillogtak vizesen a páncélok, a kardok és fegyverek egyik részen szépen egymás mellett, a másikon mérgesen szanaszét dobálva. Miután nem maradt semmi tennivalójuk, mindketten leültek cuccaik mellé, egymástól a lehető legtávolabb.

Végül a lány unta meg a hallgatást, és mivel idegesítette, hogy a démon őt nézi ismét felállt, majd a barlang szájáig sétált. Ott kényelmesen terpeszbe állt, karjait összefűzte vizes ruháján, és a távolba nézett. Teljesen lefoglalta a látvány. Ugyan a sűrűn hulló cseppek között meresztgetnie kellett a szemét, de ahogy egyre jobban besötétedett és fények gyúltak a távoli hatalmas városban, mind inkább kivehetőbbé vált minden. Néma áhítattal figyelte a hatalmas kikötőt a távoli öbölben, a legyezőként szétterülő várost, melynek utcáit sárga csíkok jeleztek. Aztán tekintete lassan felkúszott a kivilágított, fényárban úszó palotára. Maga az épület az öböl fölé magasodó hegybércre épült, ám ahogy szikrázó fényei erőre kaptak úgy nézett ki lent a mélyben ikertestvére ragyog.

Seyako távolról hallotta, hogy mögötte a démon megmozdul, majd távolodó lépteit is. Nem törődött vele, ahogy a palotát figyelte lassan emlékek kezdtek felderengeni szemei között. Az első alkalom, mikor 11 évesen a mestere elhozta ide. Akkor vették meg, az alig serdülgető gyermeket a Nobunagák, azzal a céllal, hogy testőrt faragtatnak belőle az akkor még valóban fiatal hercegnő mellé. Alig telt el két év, s ő Ayasiho legjobb barátja lett, majd egy éjszaka majdhogy nem a sajátja árán megmentette a Tartományok nagyurát. Még abban a hónapban lányává fogadta őt Suwatari-sama, és ő immáron nem csak mint oniwabai, hanem mint második hercegnő is, szolgálta Északot. Rengeteg dolga volt, a palotaőrség vezetőjévé léptették előre, miközben a fegyverforgatás mellett immár egyre többet kellett tanulnia más tudományokat és művészeteket. 14 éves korára fejlett, szép hölgy cseperedett belőle, koránál sokkal idősebbnek tűnt. Ekkor már ő volt az második ember az Északi Hadseregben, nem akadt párja harcban. Minden nap edzet, egyre keményebben és egyre többet, miközben esténként meg kellett jelennie a fogadásokon, és napközben irányítani a palota életének egy részét. Ő lett az északi kémhálózat feje, miközben próbált megfelelni testőrnek, katonának, hercegnőnek és barátnak is egyaránt.

Mire 15 éves lett már több kérője is akadt, külseje vetekedett egy 18 éves nő formáival, megmutatta magát valódi szépsége. Arca megkomolyodott, és hiába is próbáltak rá férfi társai tisztelettel, és alázattal nézni rá mint felettesükre, ez egyre kevesebbszer jött össze. Seyako elzárkózott minden ilyesfajta közeledéstől, és élte cseppet sem átlagos életét. Szabad napjain a nép közé ment, dolgozott a kikötőkben és a földeken. Suwatari úr sem tudta ebben megállítani, a lány mindig csak azt hajtogatta, hogy ő valójában nem hercegnő, ezért éppen úgy ott lenne a helye a termelésben. Ez mellett védte a palotát, védte a várost. Abban az évben a kémjelentések elbizonytalanítóak lettek, Seya kijelölte egyik legjobb emberét, hogy épüljön be a Edóba, a császári sógunátus embereihez. Akkor este lett az a nagy botrány.

Aya hercegnőhöz látogató jött, kedves távoli rokon. Fiatal férfi volt, és nem tudta kordában tartani vágyait. A fogadás után, ahol összeismerkedett a csodálatos oniwabaival, megkereste a lány szobáját. Óriási ribillió lett a dologból, a kisebbik hercegnő kis híján végzett a démon úrfival. Eközben az északkeletit szárnyat majdhogynem megsemmisítették. Suwatari iszonyatosan mérges volt, ami érthető volt részéről, és büntetésből Seyakot küldte el az Edói munkára.

Persze a lány minden követ megmozgatott, de nem kerülhette el a büntetést. Ura tudta úgy leckéztetheti meg legjobban a lányt, he elválasztja Ayától. És ez így is lett, hosszú hónapok munkájával ő épült be a sogun szolgái közé, míg nem megszületett az a levél. Neki csak erre kellett várnia, ez bizonyította, hogy Kyoto és Edo megállapodásra jutott ő ellenükben. Elhagyni készült a várost, mikor is nem számított tényező került az életébe…

Seya lépteket hallott maga mögül, mire összerezzent. Ahogy körbe nézett, látta az eső már alább hagyott csak a villámok cikáznak továbbra is kitartóan az égen, és a menydörgés továbbra is nagyon közelről hangzott még. Érezte, ahogy a szellem nem túl messze tőle megáll. Eddig nem fázott nedves ruháiban, most még is a hideg futott végig karjain.

-                Gond terheltnek tűnsz… - szólalt meg mögötte a férfi.

-                Nem vagyok az – Seya a távoli csillogó palotát figyelte.

-                Pedig érzem hogy bizonytalan vagy…

-                Honnan tudnád te azt, hogy mit érzek? – csattant fel a lány, de a végére már ereje elfogyott a kiabáláshoz.

-                Félsz – jelentette be kaján élvezettel a démon.

-                Szerinted a halál után én még tudok félni valamitől?

-                Igen. Félsz, attól hogy ő mit fog gondolni…

-                Miről beszélsz? – pillantott hátra mérgesen a lány, de aztán gyorsan vissza is fordult.

A taiyoukai mögötte leengedett haorival állt, melyet így csak az obi tartott derekán. A látvány iszonyatosan ismerős volt számára.

- Tudod, hogy Aya is feltette magának a kérdést…

- Milyen kérdést? – ezt tényleg nem értette a lány.

- A kérdést, hogy mért viselkedtem olyan ostobán… - a férfi gúnyos iróniával beszélt a múltról.

- Szóval a Nyugati kémek ép oly jók? – húzta el a száját a lány.

- Te is tudod, mit beszélnek. Engem ugyan nem érdekel, de te félsz. – nem kapott választ hát folytatta – félsz hogy Aya Hime megtudja…

- Azt ne mond, hogy téged nem kompromittálna!

- Ugyan mi? – a szellem kényelmesen a falnak támaszkodott -  Azt teszek, amit akarok, ha úgy akarom Misima holnap már lángol…

- Tudod Sesshoumaru, most pont úgy beszélsz, mint egy ostoba beképzelt oni! – Seyako lassan megfordult – Nem tudom mi értelme van ennek a beszélgetésnek. Holnaptól minden más lesz, és most nem fogok újra ugyan abba a hibába lépni!

- Sértegethetsz, attól még ez marad az igazság. A Nobunagák félnek tőlem… És veszélyesnek tartanak… Ebből több dolog is következik…

- Na mesélj! – gúnyolódott a nő.

- Ahhoz nem fűznek reményt, hogy a közel jövőben eltávoznék, mivel nincsen rá emberük, akivel elvégeztethetnék a feladatot. Mert hogy te már nem vagy 100%-ig megbízható…

- Ugyan… - a lány próbált úgy tenni mintha ezek ostobaságok lennének, de kezdte meglátni bennük az igazságot.

- Így Suwatarinak csak egyetlen megoldása maradt. Minél előbb hozzám adni Aya Himét. Még csak meg sem várták hogy megérkezzünk, az előkészületek, ha csendben is, de megkezdődtek.

- Nem tudom mért vagy meglepve!

- Nem vagyok meg lepve – mordult egyet mérgesen a férfi, végül elhúzta a száját – Csak azt hittem több időm lesz.

- 15 év nem volt elég? – kérdezte sóhajtva Seya.

- Néhány dologra elég volt, néhányra nem – tért ki a válasz elől az inuyoukai.

Újra csendesen álldogáltak, egy darabig egymást szemlélték, végül Seyako ismét nem bírta elviselni az őt pásztázó arany szemeket. Azok így a sötétben mintha égtek volna. Elfordult, és a távoli, táncoló ismerős fényeket figyelte. A csend lassan fájdalmassá és elviselhetetlenné vált, ahogy rájöttek még sok mindent meg kéne beszélniük, mielőtt beérnek a kastélyba, ahol már nem lesznek szabadok. Kötik majd őket a formaságok, a szabályok, és az elvárások.

-                Mért tetted? – szólalt meg rekedten Seya.

Észre sem vette mikor ment el a hangja ennyire, és nem értette miért gyűlnek könnyek szemeibe. Halk lépteket hallott, majd idegeit borzolva megérezte, hogy a férfi mögé sétál.

-                Mit? – kérdetett vissza a démon.

-                Jedó, a Kvanto… Meruseno…

-                Azt kapták, amit megérdemeltek. Meruseno rátámadt arra a földre ami a jövőben az enyém lesz. Jedó a nép büntetése volt, hogy tanuljanak belőle…

-                De amikor megláttál a máglyán… - a lány nem tudott rendes fogalmazásban beszélni saját temetéséről.

-                Nem tudom. – vont vállat mögötte a férfi – Két dologra emlékszem csupán arról a napról.

-             &