Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

7. rész

Mindketten felnézet az előttük tornyosuló hatalmas kőfalra. Már csak tíz lépés és besétálnak a várba. Végül csak megindultak a kapu felé, bizalmatlanul szemlélve a vasrostélyokat. A vár udvarára érve újabb házakat láttak, egyértelmű volt hogy ezek kaszárnyák ként működtek, habár volt itt fent kocsma, zöldség árus, és bordélyház is. Valamint az összes fontosabb Északi hivatal és minisztérium. Ahogy tovább mentek, már nem tértek le sem jobbra se balra.

Hatalmas kert tárult fel a szemük előtt, gyönyörű öreg fákkal, tavakkal, virágágyásokkal. A kaputól a kastély hatalmas kétszárnyú ajtajáig kikövezett út futott. Az út mellett pedig hársfák álltak, igaz már nem lehetett rendesen érezni illatukat, hiszen benne jártunk már a nyárban. Sesshoumaru és Seyako akaratlanul is egyszerre sóhajtott nagyot, majd elindultak a kastély felé.

Maga az épület is érdekes volt. Egy hosszú főépület, mindene kőből, míg a tetején cseréppel. Homlokzata szürke volt, és az ablakok és erkéllyel mentén kőcsipkével díszítve, frontja keletnek nézett. Erre merőlegesen épültek rá a rövid mellék szárnyak melyek nyugatnak nyúltak hátra felé. Majd következett egy hajlítás és egyik oldalon az északnyugati, a másik oldalon a délnyugati szárny emelkedett ki egymás felé közeledve. De ezek már mások voltak, hagyományos fűúri épületek. Papír falak, gömbölyített tető, nyitott gang. A két épület rész még sem ért össze, köztük ki lehetett jutni a palota harmadik kertjébe.

Az északi kastélynak három nagy kertje volt. Az első, ami a város felé nézett, parkosított lengén álló fákkal, tavacskákkal, zöld rövidre nyílt gyeppel. Ez három külső oldalról ölelte körbe az épületet, a déli szárny felől rendezvényeket lehetett tartani, gyönyörű kilátással a tengerre, ha az ember fel megy a védőfalra, vagy a bástyákra. Szemből lehetett megközelíteni, míg északról gyakorlótér nyílt. A Testőrség számára volt itt lehetőség az edzésre, de úgy hogy a kastély felől fasor takarja a gyakorlatozókat. Mindezen három oldalt pedig vastag védő fal vett körbe, egy helyen megszakítva a kapu számára, és szabályos közönként bástyákkal.

A második kertet a négy szárny zárta körbe, ez volt a palota belső kertje, ami a legvédettebb volt. Itt volt télen-nyáron a legkellemesebb idő. A harmadik kertet csak onnan lehetett megközelíteni, ugyan is az épületet délről és északról is megkerülő fal egy része itt mindkét oldalon visszakanyarodott úgy, hogy pont ott kapcsolódjon a szárnyakhoz, ahol a hajlítás van bennük. Így középen nagyobb tér jöhetett létre, ami három emeleten át henger alakú aknát alkotott, körülötte keringőszerű folyosókkal, hatalmas lépcsőházként funkcionálva.

Így hát a délnyugati és az északnyugati szárnyak között lehetett kisétálni a palota harmadik kertjéhez. Ez már jobban hasonlított egy erdőre, sűrűn nőttek benne a fák, miknek árnyékában gyógynövény ágyások, és üvegházak bújtak meg. Sokat lehetett benne egyenesen előre haladni, míg nem ismét várfalba futott az ember. Ha kicsit északnak tartva megyünk még a tengert is láthatjuk, viszont ha délnek tartunk ismét a szárazföldet a várost, és a távoli rizsföldeket, gabona tálbálákat csodálhatjuk meg.

Seyako és Sesshoumaru gyorsan megtette az utat a várfal kapujától a palota nagykapujáig. Szinte meg is rémültek, hogy ilyen hamar újra ebben a kapuban állnak. Egyszerre tekintettek hátra majd egymásra:

-               Azt hiszem, itt vagyunk… - sóhajtott nagyot Seya.

-               Hai… - valahogy Sesshoumaru furcsa hangszínen beszélt.

-               Szerinted biztos, hogy be kéne mennünk, oda? – bökött a fa ajtó felé a lány.

-               Ha már idáig eljöttünk.

-               Én inkább elfutnék… - a zavart kék szemek felett összefutottak a kecses szemöldökök.

-               Szánalmas! – fordult el a férfi.

-               Oké, meggyőztél! – Seyako összehúzta szemeit, mire a két nagy fa ajtószárny nyikorogva nyílni kezdett.

Bentről halk moraj hallatszott, miközben a két, lenyugvó nap fényétől kivehetetlen alak belépett, és megállt a küszöbön. A bentiek a világosságot, a kintiek a félhomályt szoktatták szemeikkel. A lány lassan visszanyerte látását, miközben egyre több alak bontakozott ki előtte a fogadócsarnok sötétjében. Néhol mintha egyenruhákat látott volna, néhol csillogó selyemruhákat. Páncélok fényét, halk fegyvercsörgést. Végül egy elfojtott hang hasított a levegőbe:

- Seya-chan…

A lánynak megijedni sem maradt ideje, valami kivált előtte álló a nép gyülekezetből, majd törékeny női testet érzett magán, ahogy ráborul.

- Aya Hime… - suttogta meglepetten.

Szemei immáron tisztán láttak a sötétben, ahol megdöbbent, hitetlenkedő, boldog arcok néztek vissza rá. Aztán lenézett a hideg páncéljához simuló fekete hajszálakra, melyeken vörös fénnyel táncoltak a termet bevilágító csillárok lángjai.

Magához ölelte a lányt, ki már lassan 34 éves volt, ám alig tűnt többnek 20-nál. Egy magasak voltak, és aki nem figyeli szemük és hajuk színét testvéreknek is nézheti őket. A megható pillanat nem tarthatott sokáig, elégedetlen köhintés hallatszott a démonok közül. Seya kibújt az ölelésből és elindult előre.

Menet közben szemeit végi futatta az ismerős arcokon, mindről dúló érzelmeket leolvasva. Aztán hamarosan meglátta Hiroko asszonyt. A démonnő szálfa egyenes tartással állt, csupán a kezében szorongatott zsebkendő árulkodott arról, hogy valójában ő is meg van hatva. Seyako ismét gyönyörűnek látta, könnyektől fényes aranyszín szemeivel, mézbarna ragyogó hajával. Aztán tekintete tovább futott Suwatari nagyúrra. A férfi arcán ugyan ritkán szoktak megjelenni érzelmek, most még is látható volt néhány.

A lány megállt a kortalan, magas démon előtt, pár pillantással felmérte hogy azért mostoha apja arcán több a ránc, mint 15 évvel ezelőtt, végül mélyen meghajolt, majd féltédre ereszkedett.

- Seyako Yatsuha szolgálatodra jelentkezik Nagyuram…

Ez volt az a pont a teremben, amikor mindenki szívéről legördültek a kövek. Végre megbizonyosodtak róla, hogy nem csak látomás az, amit szemük elé vetett a sors néha oly kegyetlen játéka. A démon nagyúr előre lépett, majd egyik kezét lenyújtotta a lánynak.

- Örülök hogy ismét köztünk vagy, gyermekem… - Seyako boldogan veszett el nevelő apja ölelésében, majd a férfi elengedte és feleségére nézett.

Hiroko úrnő előre lépett, a lány előtte is meghajolt, majd őt is magához ölelhette. A démonasszony szemeiben aranyszín könnynek csillogtak.

-               Saya-chan… Hát visszaadtak nekünk az égiek!

A megható jelenetet az Északi nagyúr hangja törte meg:

- Sesshoumaru. Örömmel köszöntelek ismét köreinkben! – a fiatal démon formálisan meghajolt, miközben jövendő béli apósa eléje lépett – Mond, hogy hálálhatnánk, meg hogy visszahoztad nekünk kisebbik lányunk?

- Nem tartoztok hálával… - hárított a kutyaszellem, ám Seya majdhogynem felnevetett, amit ügyesen köhögésnek álcázott, ahogy meghallotta a férfi gondolatait.

Eközben Ayasiho hercegnő apja mellé lépett, fejét lehajtva tartotta, hogy ében fekete fürtjei elrejtsék könnyektől nedves arcát. Az északi démon lányára nézett, mire ő még mindig lehajtott fejjel előre lépett:

-               Sesshoumaru nagyúr. Jó téged újra látni… - suttogta alig hallhatóan a kövezetet fixírozva.

-               Hime, én is örülök, hogy újra látlak. Csupán könnyeid nem tetszenek… - Sesshoumaru pont elkapta még Seyako megvillanó tekintetét.

Az nap már nem látták többet egymást. Elválasztotta őket a méhkasként fel bolyduló társaság. Seyát kézről kézre adták, mindenki megölelte, meg simogatta mint egy visszakapott kincset. Sesshoumarut pedig ellepték az Északi főurak. Nem is sejtették, hogy majd egy hét kell hozzá, hogy ismét lássák egymást.

A kutyadémon céltalanul bolyongott a palotában. Még csak kora délelőtt volt, de már unta ezt a napot. Külsőre nem mutatta mennyire nyüglődik, hogy nem tud mit kezdeni magával itt. Az első napok jók voltak, kipihenhette az út fáradalmait, és sokat beszélgetett Suwatari nagyúrral is. Aztán már a második nap az esküvő lett a téma, így hát ezek a beszélgetések is egyre kínosabbá váltak. Főleg onnantól kezdve, hogy Hiroko asszony is hivatta az egyik nap, és hosszan hallgathatta, hogy Aya hercegnő már mennyire várta hogy visszatérjen hozzá. Végül aznapi búskomorságának az adta meg a lökést, ahogy a démon asszony zárt; „Azt akarom, hogy boldoggá tedd a lányom. Tudom, hogy jól meglesztek…” És ez még nem volt elég. Hamarosan nekiálltak betáblázni óráit és ő már csak azon kapta magát, hogy időre megy reggelizni, időre megy sétálni Ayával, lassan már úgy vélte talán időre is fog meghalni.

De hiába is tévelygett egyre fogyatkozó szabadidejében, a palotában, a kertben, vagy a gyakorlótér körül Seyako épp úgy eltűnt a szeme elől, mint egykoron. Arcán természetes nyugalommal, belül tomboló őrülettel masírozott végig a hosszú folyosókon, majd kivágta szobájának ajtaját.

A mozdulat félbe szakadt, ahogy a szoba közepén ácsorgó reszkető szolgálóra nézett. A lány rémülten megfordult majd remegő kezekkel egy kis papírt adott át.

- Bocsásson meg a zavarásért… Nagyuram… - meghajolt majd eltűnt az ajtóban.

A démon értetlenül nézte a tenyerében pihenő pici papírt, majd bontani kezdte. Egész jól elszórakozott vele mire kihajtogatta, persze pont úgy, hogy még meg kellett fordítania, hogy el tudja olvasni az írást.

Szürkületkor várlak a Kikötői kapunál,ahol bejöttünk a városba.
 Ne kelts feltűnést, és fegyvereket hozz magaddal!
 Ezt most gyújtsd fel, és ne szólj róla senkinek!

Remélem, jól viselkedsz!

Seya

Ui.: Ne szólíts a nevemen, amikor találkozunk!

A férfi még egyszer, és még egyszer elolvasta a sietve írott, finom írásjeleket. Biztos akart benne lenni, hogy nem csak nyúzott idegei szórakoznak vele. Aztán az utasításnak megfelelően cselekedett, összeszorította ujjait, miközben kezét zöld fény járta át, és a levélből semmi sem maradt.

- Végre valami jó hír! – sétált az erkélyéhez – Már csak ki kell bírnom estig.

A nap csigalassúsággal vánszorgott nyugat felé, miközben a nagyúr próbál természetesen viselkedni a vacsorán. Mellette Aya Hime szemezgetett az étel között, és mint mindig, ha nem ketten voltak, de a férfi a közelébe került zavart pírral arcán üldögélt. Sesshoumaru próbált kedvesen és megértően viselkedni menyasszonyával de, minduntalan ha vele volt elkalandoztak gondolatai. Valójában megkedvelte Ayát, csak koránt sem úgy, ahogy egy jövendő béli férjnek kedvelnie kéne aráját. Azt pedig még szomorúbban konstállta hogy a démon lány bizony fülig szerelmes.

Aztán csak véget ért a vacsora is, és a szokásos rendet felborítva nem kísérte vissza szobájáig a hercegnőt. Persze senki nem szólt semmit, amikor elsőnek állt fel, köszönte meg az ételt és indult el, de tudta több ilyent nem engedhet meg magának. Onnantól kezdve, hogy belépett ebbe a palotába, oda ahol jövendőbelije lakik szigorú szabályok között kellett mozogni. Példának okáért nem maradhatott kettesben a hercegnővel, amit ő ugyan teljesen feleslegesnek érzett. Ugyan akkor nem tudott kiigazodni magán ez ügyben, semmi féle testi vonzalmat nem tudott kicsikarni magából, pedig a lány valóban gyönyörű volt. Hosszú fényes haja, szénfekete igéző szemei, melyet fekete szempillák, és fekete szemöldök keretez. Bájos és szemet gyönyörködtető arc volt ez, és Ayasiho koránt sem volt már kis lány. Karcsú dereka, gömbölyű mellei a legtöbb férfi szemet magukhoz vonzották. Ő meg még csak kísértést sem érzett.

Kisietett az étkezőből, átvágott az előcsarnokon, majd alakot váltott és a lemenő nap utolsó sugara mellett felröppent az égbe. Aztán elrepült a város és a kikötő felett, de nem szállt le a megbeszélt helyen, hiszen még korán volt a találkozóhoz. Inkább felült egy magasabb ház tetejére, kényelmesen hátra dőlt a cserepeken és figyelte a rózsaszín fényben úszó eget.

-               Nem küldhetek utána senkit! Értsd meg! – sújtott íróasztalára Suwatari nagyúr.

-               Ugyan drágám, én semmi ilyent nem kértem! –rakta férje kezére csitítólag Hiroko asszony fehér kezeit.

-               Akkor még is mit tegyek? Siettetem az esküvőt amennyire, tudom, és Seya-channak is bőven adok feladatot. De nem fogjuk tudni távol tartani őket egymástól!

-               Mért kéne távol tartanunk őket egymástól? Sesshoumaru nem fogja felrúgni a jegyességet egy halandó lány miatta, bármilyen is az… - az asszony arcán szomorúság futott át – Mindkettőjüknek jót akarnék…

-               Tudom… Én sem akarok Seya-channak sem rosszat. Annyival tartozunk neki! De ő nem vérszerinti lányunk.

-               Ne félj kedvesem, majd a sors elrendezi ezt helyettünk! – az asszony megkerülte az asztalt és átölelte ura vállát – Ha már egyszer visszahozta őt nekünk, majd megmutatja, mit akar vele ismételten.

-               Komolyan, egy percre azt hittem el sem jössz! – vált el egy árnyék a városfaltól.

-               Komolyan, egy hétig azt hittem megint eltűnsz – válaszolta a démon.

-               Ugye nem mert rád állítani senkit? – a lány a férfi elé lépkedett.

-               Szerinted, élne még az illető, ha… - Sesshoumaru nem fejezte be a mondatot, csupán érdeklődve oldalra billentette a fejét.

Cseppet sem leplezve végig nézett a lányon, ahogy az eddig alakját takaró fekete köpenyt lekanyarította vállairól. És valóban volt mit néznie. A nő nagyon rövid, talán ha combja közepéig érő ruhát viselt, ami finoman követte vonalait. A világoskék selyem anyagnak magas nyaka volt de már ujjai nem voltak. Ezüstszín cérnával szegték be oldalt, és fehér kócsag minták díszítették. A lány derekán, lazán megkötve vékony obi pihent, benne katanájával és a hosszú tőrrel. Jobbján viselt csak alkarvédőt, nyílván a rejtett pengének. Lábain majdnem térdig érő bőr, fűzővel kötős csizmák voltak. Haja feje tetején copfba volt felkötve, de a férfi észre vette, nem rég vághattak belőle. Frufruja egyenes volt, míg füle előtti oldalsó tincseit ismét visszavágták úgy, hogy csak a lány válláig érjen. De még is a legfurcsább az volt hogy orrát és száját maszk takarta, csupán szemei villantak ki alóla. Nyílván nem akarta, hogy meglássák az arcát.

-               Ha kibámészkodtad magad, indulhatunk! – tette csípőre kezeit Seya.

Sesshoumaru nem siette el a dolgokat még egy futó pillantást küldött a nő combjai felé, majd bólintott. Elindult a lány vezetésével, be a sötét éjszakába. Hamarosan erdőbe értek, ahol Seyako megállt.

-               Gondolom, érdekel mit is csinálunk itt kin…

-               Hát több dologra is gondoltam… - aztán ahogy a megvillanó kék szemeket látta Sesshoumaru inkább nem osztotta meg a nővel elképzeléseit – De végső soron teljesen mindegy. Csak végre nem ott vagyok! – bökött arra ahonnan jöttek.

-               Annyira szörnyű? – a lány szemei most részvétet tükröztek.

-               Csupán idegromboló, a nyomorult szabályaik szerint élni! És folyton csak az esküvőről beszélni!

-               Nem értem mért nem vagy boldog… - a lány elfordult.

-               Próbáld ki és megtudod – sóhajtott nagyot a szellem, majd hírtelen fülelni kezdett.

Seya megfordult és meg akart szólalni, de férfi jelezte maradjon csendbe. Újra fülelt, miközben a levegőben terjengő szagokat figyelte.

-               Hol vannak? – suttogta a lány közel hajolva, miután szabaddá tette száját.

Itt a sötét erdőben már nem félt annyira, hogy felismerik arcát.

-               Az erdő másik felében. Távolodnak… - adott helyzet jelentést a youkai.

-               Oh, a fene! – húzta el a száját a lány – Akkor menjünk, mert előbb ott kéne lennünk!

Elindultak a csendes sötétbe borult erdőben. Halkan haladtak, Seyának néha hátra kellett néznie, hogy a démon követi-e olyan halkan. Aztán hamarosan kis tisztást pillantottak meg, melyre három irányból utacskák futottak be.

-               Hol vannak? – a lány közel húzódott a férfihez.

-               Már mögöttünk. De mi dolgod velük? Ha jól érzem két közepes rendű youkai meg egy halandó…

-               Jelentést kaptam, miszerint az ember, akit „bűnözőként” kísérnek őrök erre, valójában… Kvantó kémje…

-               Megerősödött ismét… Amióta Zadei visszatért…

-               Aha – bólintott a lány, majd csendben vártak.

Nem kellet sokat várniuk, hamarosan alakok jelentek meg az úton és közeledtek a kis kereszteződés felé. Két egyenruhás démon, és egy megbilincselt kezű halandó. Érdekes módon csendesen beszélgettek.

-               A parancs, az hogy mindegyikkel végezzek… A hito… Megtennéd helyettem? – Seya oldalra fordult, fejét a szellem vállára hajtotta, úgy suttogta el mondani valóját. Hihetetlenül jól esett neki ismét a férfi közelsége.

Sesshoumaru ránézet, majd aprót bólintott.

-               Arigatou… - súgta a lány, de még mindig nem mozdult, ugyan úgy állt, arcát a finom anyagú haorin nyugasztotta.

Az alakok elérték a kereszteződést, ahol váratlanul megálltak. A levegőben lassan feszültség kezdett vibrálni. Végül Seyakoéktól nem messze megzörrent egy bokor és egy nő lépett ki belőle. Hosszú vörös haja úszott utána a levegőben. Seya nem mozdult, ha kicsit lefelé nézett látta az eseményeket, és közben még sem kellett elszakadni a férfitól.

Sesshoumaru meglepetten pillantott fel, mikor megérezte a lány testén végig futó remegést. Ahogy a szél feléjük sodorta az idegenek szagát már ő is értette.

-               Suyama…- sziszegte Seyako, miközben szemeiben kék lángok kezdtek táncolni.

A taiyoukai még időben reagált, magához szorította az indulni készülő nőt. Tudta, ha a lány forró fejjel nekik megy abból semmi jó sem sül ki. Nem szólt semmit csak várta hogy a feszülten remegő test nyugodni kezdjen. Mikor ez megtörtént lehajtotta fejét és a nő fülébe súgta.

- Én most kimegyek oda, és elterelem a figyelmüket. Ha gyenge alakok azonnal megölöm őket.

- De… Vigyázz vele! Nem hinnéd de nagyon erős… Nem tudom mitől!

- Majd pont egy ningentől fogok félni… - a démon elengedte a lányt, majd alakot váltott és kiröppent a fák közül.

Seyako még mindig remegve az elfojtott indulattól elindult a fák takarásában hogy hátba támadhassa a kis csapatot.

-               Te meg ki a fene vagy? – hallotta a tisztás felől.

Válasz nem jött csak a levegőben sziszegve szálló energia ostor hangja hallatszott, majd fémes csörgés. Túl lassúnak érezte tempóját, így hát nem kerülte meg őket teljesen, inkább oldalról bukkant ki a fák közül. Nem tétovázott túl sokat, látta hogy Suyamát Sesshoumaru kellő képen lefoglalja. Két mozdulat volt, a neki háttal oldalt álló őrök hörögve buktak fel.

-               Várj, tudom ki vagy! – csendült a vörös hajú nő bársonyos hangja – Ha azt mondod, hogy most akarsz bosszút állni azért az ostoba Yatsuhért…

-               Sesshoumaru most ezt átveszem! – Seya könnyed ugrással köztük volt – A halandó befutott az erdőbe.

-               Rendben! – a férfi elrakta kardját majd szellemgömbként eltűnt a fák között.

Suyama mereven állt, görcsösen szorongatta katanáját.

-               Lehetetlen! – törtek elő torkából meglepetésének rekedt hangjai.

-               Szánalmas vagy Suyama… Azt hitted Te a kis maroknyi erőddel megölhetsz egy oniwabait? Azt hitted a te szánalmas Fujiwara származásod elég ahhoz hogy elpusztíts egy Minovarát? – Seya ördögi fénnyel szemeiben elindult a gyökeret vert lány felé.

-               Megöltelek. A saját két kezemmel! – hördült fel Suyama – De nem baj, még egyszer megteszem!

Mindketten megindultak, majd a két kard összecsapott. A vörös lány a levegőbe emelkedett, de abban a pillanatban meg bánta. Testét elemi erő ragadta meg majd vágta a földhöz. Éppen hogy sikerült fektében hárítani a következő csapást, majd egy kézen átfordulással a talpra tornázta magát. Ám még kezét megmozdítania sem maradt ideje, fehéren égő acél hegye nyomódott torkához.

-               Mondj imát Suyama! – húzta össze szemeit Seyako.

Hírtelen alakok jelentek meg a tisztáson, talán öten lehettek. A csillagok fénye páncélokon csillant meg. Azonnal mindenki jégé dermedt.

-               Hol a fenében voltatok! – rivallt rájuk a sakkban tartott nő.

Seya még körbe nézni sem tudott, hárítania kellett egy rátörő támadást. Suyama felkacagott, ahogy látta ellenfele kénytelen pajzsot vonni maga köré és az mögé bújni.

-               Meggondolatlan voltál… És most már tudod, hogy sarokba kerültél… - játszva betolta ujjait a kéken derengő fényburokba – Erősebb lettél, de te is tudod hogy ugyan azt a tudást birtoklom, mint te!

A következő percben a nő már belül volt a védőpajzson.

- Alá becsülsz… Ezért nem tudsz megölni! – Seya szabad kezét előre nyújtotta, összezárt ökle kéken égett – Ég veled, te átkozott…

- Mi ez? Nem lehet… - Suyama hátrált de már késő volt.

- Goku no Kaze – ejtette édes suttogással Seya az éjszakában, miközben ujjait szényitotta.

Fehér s kék fény robbant ki tenyeréből, elsöpörve mindent, ami útjába került. Az idő egy pillanatra körülöttük meg állt, ám a lány tisztán látta az egyetlen mozgó dolgot, egy kígyóként tekergőző zöld energia ostort, ami könnyed mozdulattal lecsapja a bámészkodó démonok fejét. Aztán az idézés elrobbant, de mivel nem volt teljes, gyorsan elült. Addigra már csak egyedül állt a csatatérré alakult kis tisztáson. Lehajtott fejjel ácsorogott, miközben hallgatta a felé közeledő lépteket.

-               Elmenekült… - suttogta maga elé keserűen.

Folytatás következik…