Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

8. rész

-               Elmenekült… - suttogta maga elé a Seyako.

-               Valószínűleg - állt meg mellette az inuyoukai.

-               Menjünk vissza – csúsztatta kardját hüvelyébe a lány, leplezett csalódottsággal.

Lassú léptekkel elindult arrafelé ahonnan jöttek, ám három lépés után megtántorodott. Sesshoumaru azonnal mellette volt, számítva erre. Idegesen hallgatta a gyenge szívverést attól a pillanattól, hogy Seya megmozdult.

-               Had üljek le egy kicsit… megszédültem… - kormányozta magát imbolyogva a föld felé a lány.

Leült, majd szétgombolta ruhája nyakát. A sötétben szinte vakítóan égett nyakán a kis írásjel.

-               Szóval ezért tudtad olyan könnyen megidézni – nem is kérdésnek inkább kijelentésnek hatottak a démon szavai.

-               Hülyén fog hangzani, de úgy érzem napról napra erősebb leszek…

-               Beszéltél valakivel már, a jelekről?

-               Hai, Kiri-samának megmutattam. Szerinte egyértelmű hogy valami erőt zártak el bennük… Csak azt nem értem miért pont én…

A lány még egy darabig csendesen ült a fűben, letörölt pár hideg verejtékcseppet a homlokáról majd felállt. Kiegyenesedett és kísérletet tett rá hogy elindul. Nem járt szerencsével, térdei megremegtek és ő előre dőlt, ám a szellem ismét elkapta, így Seya pont a férfi karjaiba omlott. Ahogy felnézett az őt fürkésző arany szemekbe, akaratlanul is kicsit elpirult.

- Sajnálom… Valamiért mindig elgyengülök, miután használom…

- Az erőd nagyobb, mint amilyent a tested elbír… - osztotta meg nézeteit a kutyaszellem a lánnyal.

Csend lett, csak néztek egymás szemébe, és ismét minden olyan más lett. Egy pillanatra elmúlt a külvilág, egy pillanatra megállt az idő. Tudták hogy azonnal tovább kéne menniük, hogy nem lenne szabad még egy másodpercet így tölteni. Végül a lány, lesütötte szemeit, mire a férfi elmosolyodott, és hagyta hogy eddig oly közel lévő, majdnem összeérő arcuk eltávolodjunk. Még egy másodpercig nézték egymást, egyszerűen nem akarták elengedni a pillanatot. Sesshoumaru mozdult meg először, még mielőtt Seya ellenkezhetett volna ölbe kapta a lányt és elindult vele visszafelé.

-               Mit csinálsz? – rémült meg a nő, de azért karjait a szellem nyaka köré fonta – Ha meglátnak minket…

Nem kapott választ, csak érezte, ahogy testük a levegőbe emelkedik. Nagyra nőtt szellemgömbként utaztak a fák felett, miközben az éjszakai szél megcirógatta bőrüket. Seya megadóan hajtotta fejét a puha prémre, s nem állhatta meg mély levegőt véve lehunyta szemeit, de csak egy villanásnyi időre. Tiszta éjszaka volt, csodálatosan látszott előttük a fényárban úszó palota, ám a taiyoukai visszakanyarodott a Kikötői kapuhoz, és ott szállt le. Mikor lerakta a lány az már biztosan állt lábain.

-               Arigatou – biccentett Seya, miközben arca elé vissza illesztette a maszkot, és a városfal tövéből felemelte sötét köpenyét – És azt is hogy eljöttél velem!

-               Nem tesz semmit. A halandó miatt kellett, ugye? – kérdezte tőle a démon.

-               Azt hiszem igen… A mai napig nehezemre esik egy emberrel végezni, akiről tudom alulképzettebb, mint én… - aztán a lány megfordult és lassan kezdett bele olvadni a fal nyújtotta sötétbe – Oyasumi…

-               Várj… - Sesshoumaru a nő után kapott, mire mindketten megtorpantak.

Seyako értetlen csillogó szemekkel tekintett le a csuklójára, fonódó ujjakra. A férfi vissza akarta húzni őt, ám ellen állt, így mindkettőjük alakja eltűnt az árnyékben. Az ő háta a hideg kőhöz nyomódott.

-               Mikor látlak újra? – kérdezte a férfi, de még mindig nem engedte el a hideg fehér kis kezet.

-               Nem tudom. Lassan végzek minden elmaradásommal, és ha minden igaz holnap reggeltől megjelenek a közös étkezéseken is.

-               Nem tűnsz el többet?

-               Ne okozz nekem csalódást, ha nagyon akarnád, meg tudnál találni…

-               Nagyon akartam, de nem lehetett…

Seya elfordította a fejét.

-               Ne beszélj már így! Teljesen összezavarsz…

Sesshoumaru szabad kezével a lány arcához nyúlt, ujjai becsúsztak a szőke tincsek közé, hogy a fülére akasztott maszkot levegyék. Seya megfogta az arcához simuló kezet és megállította. Várt pár pillanatot, majd eltolta.

-               Jó legyél! – suttogta, s egy könnyed mozdulattal eltűnt a fal mentén.

-               Mintha nem lennék az. Lassan már le sem moshatom magamról, hogy az vagyok… - morogta maga elé a szellem, majd sóhajtott egyet és váltott alakban felröppent a palotába. 

Mivel saját erkély ajtaját zárva találta kénytelen volt rendes bejáratot használni. Úgy vélte megússza, és nem találkozik senkivel sem ebben a késői órában, ám nem volt szerencséje, pont szobájának folyosóján Ayába futott.

Mind ketten megtorpantak.

-               Hercegnő, mit keresel ilyen későn itt? – kérdezte valódi meglepetéssel a könnyű fehér köntös viselő lánytól.

-               Csak kíváncsi voltam vissza jöttél-e már – mosolygott rá nagy fekete szemeivel a lány.

„Ennek rossz vége lesz!” – nyomott el egy sóhajt a kutyaszellem.

-               Aya, vissza kísérlek a szobádba, de szerintem nem lenne jó dolog ha meglátnának minket most együtt…

-               Ugyan! Csak Haha-ue (anyám) veszi olyan szigorúan a jegy szabályokat. Chichi-ue (apám) felől azt teszünk, amit akarunk…

-               És Hiroko leszedi a fejem… Persze… - motyogta maga elé a démon miközben elindultak a  folyósón.

-               Ugyan! Az, aki egyedül lerombolta a Kvantó fővárosát fél egy asszonytól?

„Már megint azok az átkozott kínzó kérdéseid…” 

-               Nem mondtam, hogy félek, csak nem akarok haragot köztünk… És te is tudod, édesanyás sok mindenben befolyásolni tudja Suwatarit.

-               Hai. – megálltak a hercegnő szobája előtt – Tudod Sesshoumaru, gyűlölöm, hogy mindig olyan bénán viselkedek… - a nő nagyot sóhajtott.

-               Ugyan… - hökkent meg a férfi.

-               De, sajnos igen… Ha ketten vagyunk nagyon jól el tudok beszélgetni veled. De amint megjelenik egy harmadik, hogy tartsa a gyertyát… 

-               Engem is zavar… De a szabályok, azok szabályok…

-               Igazán bízhatnának bennünk jobban is! Már nem vagyunk gyerekek!

-               Pont ezért nem bíznak.

-               Ugyan már! Anyám is jön azzal, hogy nem engedhetek meg magamnak bármit, mert ebben a korban veszélyes. Aztán közbe soha semmi nem történik velem! Még csak az erőm ingadozása sem tűnt fel!

-               Addig kéne boldognak lenned, amíg nem jársz úgy, hogy feltűnjön. Most ha megbocsátasz Aya Hime – Sesshoumaru meghajolt.

-               Jaj, tényleg, biztos fáradt vagy! – nevetett halkan egyet a nő – Remélem kellemesen telt az estéd…

„Könyörgöm… Ne…”      

-               Oyasumi nasai Sesshoumaru-sama! – mosolyodott el a démonnő, majd közelebb lépet egyet és egy könnyed puszit nyomott a férfi arcára – Ha megint találkozol Seya-channak mond meg neki, hogy igazán benézhetne már hozzám ismét…

Sesshoumarunak még csak pislogásnyi ideje sem maradt Aya eltűnt szobája ajtajában. Még pár percig a levegőt se merte kifújni, aztán nagyot sóhajtva tőle szokatlan fáradt mozgással vissza indult saját szobájába.

Odabent még csak arra sem méltóztatott, hogy levetkőzzön, úgy ahogy volt páncélban nyúlt végig az ágyon. Újra nagyot sóhajtott, majd lehunyta szemeit, hogy valami alvásféle pihentető de még is éber állapotba süllyedjen, ahol nem gyötörik gondolatai.

A reggeli feszült csendben tellett. Kora volt még, csak a két hercegnő Hiroko úrnő és Suwatari nagyúr voltak jelen. A régi szokástól eltérően Aya és Seya most nem ülhettek egymás mellé, Aya apja jobbján ült, mellette üres szék és csak utána kaphatott helyet Seyako.

Ajtó nyílott majd léptek hallatszottak és nem sokára az egyik oszlop mellett Sesshoumaru is felbukkant. Az asztalnál mindenki felemelkedett, csak az Északi nagyúr maradhatott ülve.

- Ohayo – biccentett a társaság felé az inuyoukai majd leült megszokott helyére, úgy hogy közben rá sem pillantott Seyára.

Abban a percben szolgálók jelentek meg és kezdték kiszolgálni a férfit. Miután végeztek ismét csend lett. Seya már elmajszolta reggelijét, ami merőben más volt, mint amit a többiek ettek, és már csak gőzölgő teáját iszogatta. Aztán nem bírta tovább, távozott. Persze mind ezt udvariasan, tisztelettel. Visszasietett saját szobájába, hogy átöltözzék.

Mindig így szokott lenni, kivéve, ha korán reggel elutazik, vagy éppen házában tölti az éjszakát. Lemegy reggelizni, egyszerű női kimonóba, majd visszatér szobájába, hogy felvegye egyenruháját, ha szolgálatban megy, vagy legkedvesebb ruhái közül egyet, melyre vértet tud venni, és úgy megy a dolgára. Nagyon ritkán lehetett őt valóban női holmikban látni, sok fogadáson is vagy az Északi testőrség díszegyenruhájában, vagy hakamában haoriban és páncélzatban jelent meg.

Megkötötte fekete hakamatja felett sötétkék mintás obiját, és a tükörbe nézett. Felül szép mályva haorit viselt hozzá. Aztán szekrénye mellé sétált és megnézte a rendelkezésre álló lábbeliket. Kisebb töprengés mellett a csizmák mellett döntött. Övébe fűzte kardját, felvette megszokott fekete alkarvértjét. Hajába szalagot fűzött, s most masnira kötötte. Végül a tükör előtt álló szekrényről leakasztotta a melldíszt, mely összetéveszthetetlenül mutatta, hogy szolgálatban lévő Palota Őrrel van dolga a szembe jövőnek.

A kis kék kristály hosszú, sodort aranyszínű zsinóron lógott, foglalata viszont már valóban színarany volt. Seyako még egyszer körbefuttatta szemét ízlésesen berendezett szobáján, majd halk sóhajjal elindult. Jól ismerte a palotát, talán az itt lakók közül a legjobban. Így hát felettébb boldog volt, hogy a régi titkos átjárók és folyosók közül sokat megtalált az újjá építés ellenére is.

Gyorsan kijutott a palotából, elhagyta a parkot és a belső várkaput. Odalent a katona negyedben, mely még szorosan a várhoz tartozott, már zajlott az élet. Csapatok masíroztak egyik irányba, másikak éppen tértek vissza. A lány megszokott módon lépett be egy nagyobb, forgalmas udvarú házban, majd több meghajlás és köszönés után elérte azt a szobát amit keresett.

- Ohayo gozaimasu – lépett be, majd meghajolt – Ha jól emlékszem a palota védőfal déli részére vagyok ma beosztva.

Az asztal mögött idősödő férfi ült, mellette három darab írnok körmölt folyamatosan.

-               Hime, mondtam, hogy nem kell még szolgálatot vállalnia a Palota Őrségben. A testőrség vezetése bizonyára lefoglalja ideje nagy részét, és amellett még a befutó információkkal is törődnie kell… - csóválta meg a fejét a férfi.

-               A mai délelőttöm pont szabad, örömmel jöttem. Kérem had mehessek ki a 10 órás váltással!

-               Hime, biztos benne hogy nem akar még pihenni?

-               Pihentem 15 évet. A dolgaim elrendeztem, az oniwabaik újra a legerősebbek a birodalomban. Csak délután lesz edzésem, dozo…

-               Hát legyen. Tudja, még hol gyülekezik az őrségváltás…

-               Hai. Arigatou! – a lány aláírt egy eléje nyújtott papírt az őrség átvételéről, majd meghajolt és elhagyta a szobát.

Ismerősként rótta az utcákat, majd megállt egy másik nagyobb ház előtt. Annak hatalmas udvarán emberek gyülekeztek. Pár percet kellet csak várakozni, hamarosan három páncélos démon jelent meg a ház tornácán. Az első felszólította a városfal védőket, hogy az Alsóvári kapuban gyülekezzenek, a második a várfalvédőket vezette el, az első várgyűrű felé, míg a harmadik a palota-várfal őrségét hívta. A briliáns hármas gyűrűn, mely védte Misimát a legjobb harcosok szolgáltak.

Seyako a megszokott rendben jutott el szolgálati helyéhez, tizenegy társával. Egyszerre tizenketten szolgáltak békeidőben ezeken a falakon. Szépen megkapta őr helyét, és megkezdte a szolgálatot, ami annyiból állt, hogy két, egymástól 200 méternyire lévő bástya között kellett, a lőrésekkel tarkított, magas mellvértes falon sétálnia. Hamarosan eltelt a délelőtt és a délután első három órája, így meg érkezett a váltás. Mindig négyóránként, szabályos időközönként váltva indul a számlálás, így kiszámíthatatlan volt kívül állónak az őrségváltás gyakorisága.

Seya miután a váltással vissza ment ahhoz a házhoz ahonnan indult, ismét visszagyalogolhatott a kastélyhoz. Ám ott a kapuban egyből északnak fordult, és hamarosan áthaladva a sűrű fasoron elérte a gyakorló pályát. A nagy füves térségen, mely körül több kisebb faház is állt már többen várakoztak. Pontosabban húszan.

A Testőrség válogatott huszonegy tagja tartott edzést aznap délután. Ők voltak azok, akik a minden napokban érintkeztek a Nobunagákkal, akiknek az első rendű feladata volt Aya Hime, Hiroko Úrnő és Suwatari Nagyúr védelméről gondoskodni. Kivételes alkalom volt ez a mai, hogy egyszerre mind itt voltak. Általában csak tizenkilencen szoktak lenni az edzéseken, ugyanis három közülük mindig szolgálatban szokott maradni.

Az edzés, amit tartottak kemény és megerőltető volt, belemelegítés, hajlékonysági gyakorlatok, erősítés. Aztán az alap harcmodor féléket gyakorolták ismét át, a kard és egyéb fegyverforgatás következett, végül a pátonkénti megmérkőzések. Ekkor mindannyian sodronyinget húztak, hogy ne tudjanak kárt tenni ellenfelükbe. Az edzés dél után négy órával kezdődött, de még este nyolckor is tartott.

Seyako akkor pihenést engedélyezett társainak, mivel rendszerint ő vezette le a gyakorlatokat, és azt az önkéntes három embert, aki vállalta a szolgálat felvételét eleresztette, hogy lemosakodhassanak és átöltözhessenek. Maga a gyakorlatozás csak kevéssel sötétedés előtt ért véget. Szokása szerint utolsónak távozott a pályáról.

Odafent aztán rohamtempóban kibújt átizzadt koszos ruháiból, begyömöszölte őket a szennyes kosárba és engedni kezdte fáradt lüktető testére a kellemes, langyos vizet. Szégyen gyalázat de izom láza volt, ahogy közeledett az este egyre jobban égetet számára minden mozdulat. Sokáig áztatta magát, aztán a folyósón elcsípett egy szobalányt és felhozatatta vele vacsoráját. Nem volt kedve már lépcsőzni, formálisan viselkedni, meg felöltözni.

Könnyű vékonypántos, mellben feszülő amúgy könnyedén aláomló hálóruhában ült le asztalához, és fogyasztotta el vacsoráját. Az evés után valamivel jobban érezte magát, majd megvárta, amíg a lány távozik szobájából, s csak utána vetette magát puha párnái közé. Nagyot nyújtózott, még a csontjai is ropogtak bele. Megpróbált elaludni, hiszen az idő addigra már későre járt, odakint fényesen ragyogtak a csillagok.

Az elalvásból álmatlan forgolódás lett, nem találta a helyét saját ágyában. Végül könnyű takaróját is ledobálta magáról, de mikor még így is melege volt, rászánta magát hogy felkeljen és kinyissa erkélye ajtaját. Visszafeküdt de attól sem lett jobb.

- A fene vinne el téged Seyako – dohogott magával – Nem vagy elég fáradt?

Mélyet sóhajtott, majd ismét kikászálódott puha ágyikójából. Megkereste papucsait, majd elhúzta ajtaját és kilépett a folyósra. 

Sesshoumaru mint annyiszor álmatlan éjszakáin céltalanul bolyongott a kastélyban. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával, álmos nem volt, dolga nem volt, unatkozott. Nem is figyelte merre megy, sétált amerre a lábai vitték. Aztán egyszer csak megtorpant, de úgy mintha falba ütközött volna. Döbbenten megállt, majd bele szimatolt a levegőbe.

Édes szinte hívogató illat lengedezett előtte, amit valaki hagyott ott nem sokkal ezelőtt. Egyszeriben minden unalma elszállt, ahogy próbálta felismerni kié lehet az. Alig hitt az orrának, ahogy újra meg újra beszippantotta, ismerős bizsergés járta át minden porcikáját. Ritkán érezte eddig ezt, hiszen utóbbi éveiben keveset járt fajtársai között, és még kevesebbet ezen belül is a fiatal asszonyok között. Még is agya azonnal tudta mihez kell kapcsolnia a jelenséget.  

„Lehetetlen! Kinek az illata ez? Mint egy olyan korban lévő démonnőé! De még is, kizárt, hogy ez Aya…” – lehunyta szemeit, és szinte vakon követte az édes aromát.

Hosszú gyaloglás után az elhalványodott, és arcába helyette langyos tengeri szél csapott. Értetlenül körbepislogott, majd észre vette, egészen az északnyugati szárnyhoz futó várfalig jutott. Ha halványabban is, de még mindig érezte a kellemes parfümszerű szagot, így hát előre indult a sötétben, melyet csak a távolban a bástyáknál égő őrtüzek, és a halványan pislákoló csillagok fénye tört meg. Kellemesnek érezte az estét, ahogy távolról hallotta a tenger moraját, ahogy bőrét simogatta a szellő. Mivel nem viselt páncélt a fuvallat könnyedén beszökött lazán megkötött haorija alá. És főleg attól érezte mámorítóan magát, ahogy érezni vélte, testéből lassan kiváltódnak azok a fizikai tünetek, melyet minden youkai férfi érezhetett volna a megbabonázó illatfelhő hatására. „Lehetetlen…” – ismételgette magában – „Ilyen erősen még soha…” – megtorpant.  Ahogy egyre közeledett a falnyúlvány végéhez, hogy rátérjen a valódi védőfalra hírtelen fehér alakot pillantott meg maga előtt. 

Halkan közeledett felé, miközben az illat intenzitása ismét nőni kezdett. Egyszerre balsejtelem kezdett megfogalmazódni eltompult elméjében, ahogy hírtelen tudatosulni kezdett benne az illat mélyén rejlő harmatos vadvirág, és finom liliom eszencia érzete. Végül szemei meglepetten kerekedtek el, ahogy a szellő hátán lebegő arany szálakat megpillantotta, amint felemelkedve megmutatják egy fiatal lány formás derekát, finom vonalú lábait a rövid, szinte papír vékony egyáltalán nem hétköznapi hálóruha alatt.

Folytatás következik…