Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido
 

10. rész

Seyako hitetlenkedve nézett a szobájában ácsorgó szolgálóra.

-               Mi a fene ez? – bökött fejével betakart ágya felé, amin fényes selyem anyagok feküdtek.

-               Seya Hime, Hiroko Úrnő utasított hogy ezeket hozzam fel, és mondjam meg, hogy ő is azonnal itt lesz.

-               Ugye nem akarja, hogy ezeket felhúzzam? – nézett a megszeppent lányra Seya.

-               Nem tudom Hime, de azt kérte zuhanyozz le, mire ideér.

A hercegnő gondolkodott, majd vállat vont és eltűnt fürdőszobájába. Gyorsan lemosakodott, megmosta haját, bedörzsölte kedvenc olajaival, majd törölközőbe csavarta. Egy másikat puha pamut anyagot pedig teste köré csavart, s úgy lépett ki a fürdőből. Ott aztán szárazra törölte magát, majd miután a szolgáló eltűnt megvizsgálta az ágyára terített holmikat. Halkan csukódott be mögötte egy ajtó.

- Ugye gyönyörűek? – kérdezte Hiroko kedvesen.

Az asszony gyönyörű volt. Mézszín haját felkötötte, apró vörös drágakövekkel tűzdelte meg. Meseszép hófehér kimonót viselt, melyen halványan barna és vörös levélminták futottak néhány helyen. A csodálatos kelme kiemelte még mindig tökéletes alakját, arany szemei szokott békés módjukon tekintettek a külvilágra.

-               Valóban nem rossz… - húzta el a száját a lány.

-               Szeretném, ha felvennéd. Ma este sok fontos dolog fog történni…

Seya sóhajtott egyet majd az alsó ruhákkal bevonult paravánja mögé. Gyorsan felhúzta őket, majd visszatért, hogy ne várakoztassa meg mostoha anyját.

-               Mindenek előtt szeretnék veled beszélni – zavart mosoly futott át Hiroko úrnő arcán, miközben a fésülködő asztal felé mutatott.

A lány leült, és hagyta, hogy az asszony lebontsa fejéről a törölközőt majd dörzsölni kezdje félig száradásnak indult tincseit.

- Gondolom neked is feltűntek azok a furcsa dolgok amik az elmúlt tíz napban történtek veled… Ha érdekel, magyarázattal szolgálhatok!

- Hiroko-sama, de hát honnan tudsz te ezekről?

- Mindenki megérezte a palotában. Főleg a férfiak. Még az uram is…

- Mit? – nézett a tükrön keresztül az úrnő szemébe Seyako.

- Eddig azt hittük csupán egyszerű halandó lány vagy, kinek birtokában van pár egyszerűbb természetfeletti képesség, viszont rettentően kitanulta a harcok művészetét. Ám amióta megláttuk Suwatarival a nyakadon a jelet, tudtuk valami megváltozott. Lehet neked ismeretlen az írásjel, ami rajtad van, nekünk nem…

- Hiroko-sama, el tudod olvasni? – meredt a tükörben a kis halványkék jegyre Seya.

- Ősi nyelven íródott, amit már talán Sesshoumaru sem ismer. Így ő nem mondhatta el neked. Ezen a nyelven ez a jel annyit tesz: Istennő.

Kis csend lett, majd a lány megfordult, miközben szemöldökei magasan felfutottak homlokára.

-               Mi? – még a jómódorról is megfeledkezett elképedésében.

-               Hihetetlen elismerem. De az erők, amiket e jegy alatt kaphattál nem közönségesek. Nem tudom tudod-e használni őket… De egy valamiben biztos lehetsz. Teljesen megváltoztatta ez az életed.

A lány hallgatott, Hiroko úrnő fojtatta.

- Ennél is furcsább, hogy a tested úgy kezdett viselkedni, mint egy démonnőé. És ez miatt kényszerültünk döntésre.

- Micsoda?

- Mindent meg fogsz érteni. Tudod, nem véletlenül van az, hogy az ősi családoknál már előre el van rendezve a házasodás. A mi fajtánkban a lányok, mikor elérnek egy bizonyos kort, hírtelen megváltoznak. Erejük ingadozó lesz, miközben egy számukra érezhetetlen illat kezdi őket körül lengeni. Ezt az illatot minden youkai férfi megérzi, és az egész lényege hogy vonzónak találják. Ez biztosítja valamilyen szinten fajtánk fennmaradását az örök időkig.

Hiroko sóhajtott egyet, majd folytatta.

-               Szabályos időközönként ez megismétlődik, és ilyenkor akaratlanul a külvilág tudtára adjuk készen állunk. Készen állunk fizikailag, arra hogy kihordjunk egy gyermeket, hogy megszüljük és felneveljük azt.

-               De hát… - a rémület szabályosan kiült Seyako arcára.

-               Tudom. Én is ezt éreztem, amikor az édesanyám elmondta ezt. Közvetlen azelőtt hogy Suwatari megérkezett volna hozzánk. Én is meg voltam zavarodva.

-               De én? Ez lehetetlen, hiszen én ember vagyok…

-               Már nem vagy az.

-               De…?

-               Erre nem tudok magyarázatot adni, de már nem vagy halandó!

-               Ez azért kicsit kemény… - fújt nagyot a lány – És ez az illat dolog?

-               Igaz hogy szükséges ez a megfelelő utódláshoz, de számunkra veszélyes. A legtöbb férfi csak egy erős ingernek érzi, de aki alapból is vonzódik hozzád az őrjítő vágynak. És ez szép nőknél több férfit is jelenthet. Így kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetsz, ha csak…

-               Most akkor úton-útfélen attól rettegjek, mikor teper le valami őrült vadállat? – kelt ki magából Seya, miközben felpattant.

Hiroko rá mosolygott, kissé zavartan, de őszintén, majd vállára rakta a kezét és vissza ültette a kis székre.

-               Engedd, hogy végig mondjam. Ezért ha ilyen korba lép egy lány, azonnal férjhez szokták adni. Onnantól ha van egy párod a veszély jóval kisebb. Ő vigyáz rád, és az ő feladata hogy megvédjen másoktól.

-               És tőle ki véd meg? – tette fel a nagy kérdést a lány.

-               Ilyenre nem szokott szükség lenni. Ha jó feleség vagy mindent megkaphatsz az élettől.

-               És a szerelem?

-               Az csak egy múló, megfakuló, gyenge érzelem!

Csend lett, végül az úrnő az ágyhoz lépett és felemelte a gyönyörűséges fekete anyagot, melyen ezüst és halványkék minták és hímzések díszlettek. Ahogy a hercegnő jobban megnézte holdfényben fürdő sziklás tájat és apró tavat ábrázolt, melyben kócsagok éjszakáznak. Gyönyörűséges volt, és egyben remek mű is.

-               Amíg öltözködsz gondolkodhatsz, utána folytatom.

A csel bevált, Seya szépen engedte magára adni a szépséges ruhadarabot, majd felhúzta tabiját és a fekete bőrszíjas getákat. (magasított fatalpú papucs vagy szandál) A démonasszony segített neki, megkötötte a vastag világoskék kemény selyem obit, és ismét leültette a lányt. Hajtűket szedett elő egy kis fiókból, majd szakértő, gyors mozdulatokkal elkezdték feltűzni a lány fenékig omló arany haját.

- Valóban gyönyörű leszel! – mosolyodott el és nézett a megszeppent hercegnő szemeibe a tükrön keresztül.

- Arigatou… - Seya még mindig emésztette a hallottakat, miközben kérdések milliói fogalmazódtak meg elméjében.

- Most ha felém fordulnál…?

A lány pár perc múlva, ahogy visszapillantott a tükörbe megrémült. Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette mi történt vele. Kék szemeit fekete kontúr emelte ki, ajkain halvány rózsaszín, csillogó ajakbalzsam ragyogott. Valahol mélyen valóban szépnek látta magát, ám ilyenkor mindig ugyan az az érzés támadt lelkében. Nem szerette ezt a kápráztató csillogást, ezt a kihívó számára mesterkélt feltűnést. Nem szerette, ha a kelleténél jobban is észre veszik, ám ahogy felemelkedett, az alakját tökéletesen követő fekete selyemruhában, feltűzött hajjal, és kisminkelve az a nő nézett szembe vele a tükörből, akit oly ritkán kívánt látni.

- Én így nem mehetek ki! – emelte meg kétségbe esette a mögötte uszályként lebegő vissza maradó fekete anyagot.

- Csodálatos vagy! – mosolyodott el lenyűgözve Hiroko, majd kimonója bő ujjába nyúlt és egy pár apró kék fülbevalót húzott ki belőle.

A csillogó kövek színárnyalata harmonizált a lány szemével is és az obi színével is.

- Szeretném, ha ezeket is viselnéd! – azzal a még mindig kétségbe esett lány kezébe ejtette a kiegészítőket.

A meghatott arany szemeket nézve Seyako nem tudta megtagadni a kérést, sóhajtva felrakta a két kis követ, majd az asztal mellé támasztott katanáért nyúlt.

- Én pedig ezt szeretném viselni!

- Szó sem lehet róla! – kapta ki kezei közül az úrnő a fegyvert – Maximum egy kést vihetsz magaddal!

- És ha valami történik? A palota ma tele van erős démonokkal és rettentő sok idegent is láttam. Így nem tudom megvédeni Ayát!

- Ayát majd megvédi Sesshoumaru Nagyúr. Ez az este számodra másról fog szólni! – az asszony kapkodva kitekintett a felhősödő, sötét égboltra.

A nap már lement, de a sötétség a távolról közeledő viharfelhőknek volt betudható. Az úrnő gyors mozdulattal parfümöt fújt a lányra, megigazította a halvány rózsaszín hadajubanját, mivel a kimonónak ugyan magas nyaka volt, de elől hátul mély kivágása s így látni engedte az alsó ruha csipkézett széleit.

- Induljunk, már bizonyára mindenki csak téged vár! – karolt mostohalányába az asszony.

- Na de? Én még mindig nem értek semmit, mi közöm ehhez az estéjhez? És mért most mondtad el mindezt nekem Hiroko-sama.

A nő szórakozottan sietett végig a folyósón, alig hallva a lány rémült szavait.

- Ugyan, ugyan… Mondtam már, nem kérem hogy anyádnak szólíts, de akkor csupán a nevemen hívj… Ami meg a többit illeti, azt hittem rájöttél. Suwatari és én, a te érdekedben úgy döntöttünk, férjhez fogunk adni…

Villám csapott be nem messze, melyet mély morajló menydörgés kísért. Seya kitépte karját, és remegve megtorpant a folyósón. Hiroko számított erre a reakcióra.

-               Ez mind a te érdeked. Nem akarjuk, hogy valami bajod történjen.

-               És engem ki kérdezett meg, hogy egyáltalán férjhez akarok-e menni? – a lány hátrált, miközben felemelte ruhája hosszú szegélyét.

-               Engem sem, és Aya Himét sem kérdezte meg senki! Azt apáink és uraink döntik el helyettünk. Gyere…

-               De hát… - Seya szemei veszélyesen fényleni kezdtek.

-               Kérlek, ne sírj, hiszen te erősebb szoktál lenni! – mosolygott ár fáradtan az asszony – Legalább nézd meg. Ez az esküvő elhozhatná földjeinkre az örök békét…

„Elhozhatja földjeinkre az örök békét..” – visszhangzott a lány fejében a nő hangja még akkor is amikor megpillantották a nagyteremből kiszűrődő fényeket a folyós végén. A következő percben már a fényárban úszó hatalmas csarnokban állt, mostoha anyjába karolva, miközben a zene és beszélgetés hangjai közül ő csak getájának ütemes kopogását hallotta, ahogy közeledett a főasztalhoz, mely messze a terem másik felén, az ajtóra merőlegesen volt felállítva. Út közben mosolygó, boldog arcokat látott, és mintha távoli gratulációk szálltak volna felé.

A nagyasztalnál már ott állt Suwatari-sama, ki egy ismeretlen démonnal beszélgetett. Mellettük nem mesze Aya és Sesshoumaru álltak, mindkettőjük arcán feszültség látszott ahogy szemükkel kísérték a lány útját, majd a hercegnő lábujjhegyre ágaskodott és súgott valamit a kutyaszellemnek, mire az bólintott.

A következő pillanatban Seya és Hiroko már Suwatari nagyúr előtt álltak. A lány kábán nevelő apja fekete, kék fényű haját figyelte, miközben tudat alattija lassan közvetítette felé a jeleket. Díszpáncélban van, és az új fekete hakamáját vette fel. Az oldalára felkötötte a Nadeshit, az Északi Tartomány uralkodóinak katanáját. És fekete prémpalástot csatolt vállvértjéhez. A csat sötét ékkővel rakott feje szórta magából a fényeket, ahogy a mennyezeten lógó hatalmas csillárok vakító ragyogása ráesett.

Érezte, amint Hiroko úrnő félre lép, majd következő pillanatban már az asztal mellett ült. Idegennek érezte magát, ahogy az asztalfőnél elhelyezkedő Suwatarira nézett, majd mellette jobbról és balról Hiroko és Ayasiho foglalt helyet. A hercegnő mellé természetesen Sesshoumaru került, míg az úrnő mellé az a férfi, akivel az előbb még nevelő apja beszélgetett, s ő mellé terítettek most neki.

Meredten bámulta hófehér porcelán tányérját, rajta a kis öblös tállal. Nézett de nem látott semmit, újra gondolta az egész beszélgetést. „A jel a nyakam Istennőt jelent. Hírtelen megváltoztam, már nem vagyok halandó. Nem vagyok halandó, és ezért most férjhez adnak. Férjhez? Még a szó teljes értelmével sem vagyok tisztába… Egy olyan férfi, aki ezen túl mindörökké felettem áll, egy olyan férfi, akinek a tulajdonát fogom képezni. Akihez hűséggel és kötelességgel kell viszonyulnom. Akinek ki leszek szolgáltatva!” – ölében pihenő ökölbe szorult kezei megremegtek.

-               Hercegnő. Idegesnek tűnsz! – mély férfihang hatolt be elméjébe, majd kétkedve oldalra fordította tekintetét.

Most nyílt alkalma először jobban megnéznie a mellette ülő démont. Bordós-barna kíváncsi szemek tekintettek rá, miket félig takart a hol szürkésnek, hol inkább lilás-kéknek tűnő frufru tincsei. A férfi haja copfba volt összefogva a feje tetején, s befonva lógott alá. Ám így is a háta közepééig leért. Arca szabályos volt, és egész helyes, különleges jegyekből csak egyet viselt, egy deltoid alakú sötétkék alakzatot homlokán.

Sötétszürke és világoskék vértet hordott, a kapcsolódásoknál aranyszín csatokkal. Vállán a vérthez három-három sárkány karom csatlakozott, melyek két oldalt alálógó fehér anyagot tartottak, mint egy palást ként. A démon hófehér bő ujjú haorit viselt, ám mindkét alkarját szürke alkarvédő fedte.

A vért majdnem térdéig szaladt le, lazán kötött fehér obi simult hozzá dereknél. Seyakonak azonnal szemet szúrt az öv üressége, ám szemei felfedezték a férfi hátán a kardhüvelyeket, melyekben két díszes markolatú szabja volt tartva. Az asztalnál ülve csupán annyit sejtett hogy a szellemen fehér hakama van és magas szárú csizmát visel hozzá. Így magasságát sem tudta megbecsülni, habár amennyi megragadt benne azokból az eltorzult percekből mikor beért a terembe, úgy emlékezett nála körülbelül egy fejjel lehetett magasabb.

- Hercegnő? – hallotta újra az idegen hangját.

- Gome ne… - suttogta rekedten – Csupán, kicsit furcsán érzem magam. 

- Majd elmúlik. – mosolygott ár a férfi – Mindjárt kezdődik a vacsora, igyon egy kortyot és nyugodjon meg.

- Köszönöm – mosolygott vissza Seya – Azt hiszem most már kicsit jobb! – sóhajtott, majd a kimonó ujjából apró fekete legyezőt varázsolt elő.    

A démonnak igaza lett, a következő pillanatban szolgák jelentek meg az ajtókban, mire minden beszélgető kis csoportosulás helyet foglalt. Aztán már jöttek is az ételek, szokás szerint Seya teljesen mást evett, de jelen esetben inkább csak turkálta az ételt. Tény és való, hogy amikor senki nem figyelt oda két nagy pohár szakét is lehúzott, ám amikor a harmadikat suttyómba próbálta kitölteni, pillantása hírtelen találkozott a vele szemben ülő Sesshoumaruéval. Ugyan az asztal jó három méter széles volt, így is tisztán kivehette a rosszalló, tiltó szemrehányást az arany szempárból. Így aztán letette a csészét, és pár falatot megfogott evőpálcáival.

Körülötte a vendégsereg, ahogy az étkezés végére jutott újra beszélgetni kezdett, ami ismét monoton duruzsló zajt keltett a teremben. Seyako próbált mindenkit kizárni elméjéből, és valami belső hangra figyelni, ám teljesen össze volt zavarodva, újra és újra elismételte a ma hallottakat. Végül hírtelen neve említésére riadt fel.

-               Nem akarom tovább várakoztatni kedves vendégeim – emelkedett szólásra Suwatari nagyúr – Így hát akkor szeretném megtenni bejelentésem. Seyako Himét, legkisebb lányunkat, a palota lelkét, szeretném köszönteni ma, és hálát adni az isteneknek, amiért visszaadták őt! – Seya felemelkedett, és vontatottan elindult a felé nyújtott kar felé, s apja bal oldalán állt meg.

-               A kamik vigyázzanak a hercegnőre! – vízhangozta a tömeg, majd minden pohár a levegőbe emelkedett.

-               Valamint, ha már így egybe gyűltünk szeretnék még valamit bejelenteni. – megszeppenten álldogáló fekete ruhás hercegnő megremegett - Szeretném bejelenteni, hogy Seyako Himének kérője akadt, s mi áldásunkat adtuk a frigyhez, jegyességbe léptetjük ifjabbik leányunkat…

Seya már szédült, forgott vele az egész kivilágított kavargó nagyterem, szemei elhomályosultak.

-               Dozo, Zadei-sama, Kvantó Örökös ura…

A pillanat, ahogy az idegen ki eddig a vacsorán a hercegnő mellett ült s most felemelkedett, így vésődve be örökké a lány memóriájába. Valóban meglepődött, szinte el is felejtette émelygését.

- Seyako Hime…

Suwatari elégedetten nézett a mellé érkező démonra, majd a lány kezét ünnepélyes mozdulattal a férfi előre nyújtott tenyerére helyezte.

-               Örömmel jelentem, következő újhold napján két menyegzőt láthatnak a Misimai palota falai…

Seyako minden érzékszerve leblokkolt. Kétségbe esetten nézett a kézre, mely övét tartotta, majd tekintete az őt pásztázó bordó szemekre tévedt. Alig hallotta az örömtől felmorajló tömeget, csupán egy távoli dörgés jutott el valahonnan hozzá.

„A jel a nyakadon annyit tesz Istennő… Az életed megfog változni… Szükséged van egy párra, aki megvéd ezekben az időkben… Sem Aya Hime sem én nem választhattunk… Ha jó feleség vagy gyönyörű napokat élhetsz meg… Ezzel a friggyel megkötetne az örök béke földjeinken…- Hiroko úrnő hangját saját lelkének hangja vette át. - A házasság egyenlő a szabadság szárnyainak letörésével, ha belegyezel nincs visszaút… Nő vagy, így a függetlenség illúziója csupán egyedülállóságod végéig élhet benned, utána már csak magasrendű szolga leszel… Mostantól ennek a férfinek a tulajdona leszel, kis balszerencsével életed végéig… Most még dönthetsz másképp… Most még megadhatod magadnak az esélyt… Hát már elfelejtetted az álmaid?”

-               Nem akarom… - suttogta alig halhatóan Seya, majd egy pillanatra felnézett.

-               Nem akarom… - kezét hírtelen kirántotta a démon kezéből és remegő mozdulatokkal hátrálni kezdett.

Hírtelen lett csend a teremben, ahogy minden szem a hercegnőre szegeződött, feszült kíváncsiság vibrált a levegőben.

-               Seyako… - hördült fel Suwatari, ám a lány félbeszakította.

-               Engem mért nem kérdezett meg senki? Nekem mért nem szóltatok? Milyen eljárás ez, hogy előtte egy órával kell megtudnom, mit terveztek ellenem… - fakadt ki a lány, de még dacolt előtörni készülő zokogásával.

-               Seyako…

-               Nem vagyok felkészülve erre az egészre! Nem vagyok a tulajdonotok, hogy a fejem felett döntsetek az eladásomról! És nem akarok hozzámenni egy vadidegen férfihez! – a kétségbe esett hiszti áradatnak nem lehetett gátat szabni.

-               Seyako azonnal megparancsolom… - a lány ismét közbe vágott.

-               Megparancsolhatod nagyuram, hogy egymagam száljak szembe egy hadsereggel, meg parancsolhatod, hogy itt helyben véget vessek az életemnek, meg parancsolhatsz bármit ami egy testőrnő feladatköréhez tartozik! De azt nem parancsolhatod, meg hogy dobjam el a szabadságom! – meghökkent rosszalló moraj járta át a termet.

A taiyoukai előre lépett elkapván a lány kezét, ám a vendégek végső elképedésére a lány körül védőburok jelent meg, de ahogy észre vette ki ellen használja erejét, azonnal megsémisítette védelmét. A következő pillanatban már Zadei állt mellette.

- Kérlek hercegnő, ezt majd megbeszéljük a vacsora végeztével… - hangja feszülten remegett, bizonyára felbosszantották az események.

Óvatosan a nő derekára fűzte jobbját, hogy elvezesse az egyik hátsó ajtó felé, ám egy lépést sem tudott megtenni.

- Ne érj hozzám! – kiáltott fel a lány és következő pillanatban hatalmas pofont kevert le a férfinek – Én nem megyek hozzá senkihez!

A nő futásnak eredt a nyitott nagyajtó felé, kimonójának alját egyik kezével felkapta, hogy ne akadályozza.  Távolról látta hogy körülötte mindenki felemelkedik, úgy kíséri végig vesszőfutását a terem végéig. A táv felénél járhatott, mikor is Suwatariba ütközött.

- Seya-chan kérlek… - fogta könyörgőre a taiyoukai.

- Iie! – kiáltotta a lány zokogva, kristály fényű szétrebbenő könnyekkel, ahogy fejét elfordította.

A következő pillanatban alakját hófehér fény nyelte el, egy minutumig betöltve az egész termet, majd a fényesség után kicsiny kéken égő gömbök maradtak. Azok remegve lebegtek a nagyúr előtt majd őrült gyorsasággal kiszálltak a nyitott ajtón.  

Folytatás következik…