Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

11. rész

Sesshoumaru megrándult, ahogy Zadei átölelte a lányt. Aya hercegnő, ki ekkor már vele együtt állva figyelte a jelenetet felnézett jegyesére. Ahogy elgondolkodva visszapillantott a zajló eseményekre, még láthatta a zokogva távozó Seyakot, ám figyelmét a következő vad mozdulat sem kerülhette el.

A kutya szellem Seyako távozását figyelve akaratlanul előre lépett egyet, tekintetét az ajtóra szegezve, ám ahogy karján megérezte jövendőbelije érintését megtorpant. A lány furcsa kifejezéssel nézett rá, de addigra már a teremben több szem is rájuk szegeződött. Mindegyikük arcán kíváncsiság ült, miközben ugyan arra gondoltak: Most meglátjuk!

- Dozo… Menj utána, ne engedd hogy valami… - a hercegnő olyan halkan suttogott hogy a mellettük kíváncsian állók is csak alig hallottak valamit, akik messzebb álltak inkább különös szomorúságot láthattak a lány szája körül kirajzolódni szavak helyett.

Mennydörgés robaja rázta meg a palotát, miközben a bejárati csarnok felől beáramló viharos szél megremegtette a csilláron világító sok száz gyertyát. Az inuyoukai még egyszer az ajtóra pillantott, majd a mellette álló lányra, miközben érezte Aya egy lépést hátrébb lép. Sesshoumaru aprót bólintott, s éles villanással felvette testetlen alakját. A szellemgömb sebesen felröppent majd szélt kavarva maga után eltűnt az ajtóban, mely a kisebbik hercegnőt is elnyelte pár pillanattal azelőtt.

-               Na de…? – nézett a megkövülten álló Suwatarira Zadei.

-               Amire mi nem voltunk képesek, Sesshoumaru képes lehet… - emelkedett fel Hiroko úrnő is.

Ő volt az egyetlen, aki ülve, rezzenéstelen arccal nézte végig az eseményeket.

- Örüljetek, hogy ennyivel megúsztátok. Seya Hime még egész finoman reagálta le ezt az egészet… - a nő lánya mellé sétált, majd beléje karolt – Suwatari nem tudom mit vártál! Ha engedted volna, hogy előbb beszéljek vele…

- Akkor mára már nem lenne vezetője az Északi Hadseregnek, vagy… - a démon mérgesen felhorkantott – vagy az egész palota romokban heverne!

- Egy palota vagy a bizalom ér többet neked… - az asszony kecsesen elfordult, majd Ayával együtt elindult az egyik hátsó ajtó felé.

- Haha-ue… Ugye Seyának nem lesz semmi baja? – kérdezte a hercegnő bánatosan.

- Jól tetted hogy utána küldeted Sesshoumarut. Ő az egyetlen, aki vissza tudja hozni, ha úgy alakulna ez az egész…

A két nő eltűnt az ajtó mögötti folyósón. 

Sesshoumaru játszi könnyedséggel követte a lány illatát a folyosókon, egészen az északnyugati szárny hajlásáig. Ott Seya feljebb ment egy emeletet, hogy áttérhessen a várfalhoz vivő kis falszakaszra. A démon megtorpant, ahogy elérte a nyitott faajtót, mi a bástyákhoz vivő útra nézett.

Odakint szakadt az eső, villámok cikáztak a fehér tajtékot dobáló tenger felett, miközben folyamatossá vált a mennydörgés. A férfi tétovázott, ám tudta, ha sokat vár könnyen elveszti a lány illatát, így hát kiröppent fedezékéből és folytatta útját. Az eső felettébb irritálta, így inkább testet öltött, hogy anyagi részei ázzanak. A szél az arcába csapott, miközben már érezte, közeledik a lányhoz.

Ahogy egy szélroham elfújta a cseppeket szemei elől már látta, a bőrigázó kis fekete alakot a távoli mellvérten álldogálni. Meggyorsította lépteit, majd még mielőtt esetleg a lány leszédülhetett volna a mélységbe, elkapta egyik csuklóját. Seyako rémült, könnyekkel telt szemekkel nézett le rá, majd hagyta, hogy levezesse a biztos talajra. Szörnyen nézett ki így elázva, feltűzött haja leomlott, gyönyörű ruhájából csepegett a víz.

Némán néztek egymásra, végül a nő elfordult, miközben kimonója ujjával próbálta meg letörölni az elfolyt szemfestéket. Ám ismét megindultak hófehér arcán a könnyek. 

-               Nem hittem hogy ekkora jelenetet rendezel… - szólalt meg pár perc múlva a már szintén bőrig ázott kutyaszellem.

-               Pedig ekkorát rendeztem. – a válasz először halkan és szaggatva jött a feltörő hüppögéstől – Mit akarsz?

-               Utánad jöttem…

-               Minek, hogy te legyél az első, aki lehord a viselkedésemért? Mert akkor akár vissza is mehetsz! – Seyako megfordult, de közben újra megtörölte az arcát a ráhulló esőcseppektől és könnyektől.

-               Nem állt szándékomban ítélkezni feletted – vont vállat a férfi, majd széthúzta szemébe lógó vizes frufruját, hogy legalább valamicskét lásson a vízfüggönyön keresztül.

-               Nekem viszont igen is szándékomban áll! Én megbíztam benned! Te meg? – a lány heves mozdulattal előrébb lépett kettőt, de a mozdulat abba maradt.

-               Miről beszélsz? – csodálkozott el a taiyoukai.

Nem messze tőlük villám csapott be a szikla egy kiálló részére, mire a kövek nagy robajjal gurultak le, s buktak a háborgó tengerbe. A lány megborzongott, valójában csupán most fogta fel, hogy ő kint áll a számára oly félelmetes viharban. De ez a probléma eltörpült a többi mellett.

-               Te tudtál mindent! Tudtad, hogy mi van velem! Biztos vagyok benne, én ostoba… - újabb síró roham folytatta el a további szidalom áradatot.

-               Az azért túlzás, hogy mindent! Arról a… - a férfi elhallgatott – Zadeiről és az esküvőről semmit sem. Nehogy azt hidd, hogy Suwatari maradéktalanul megbízik bennem a téged érintő dolgokban!

-               Kit érdekel ez a nyomorult esküvő! Ez már csupán az utolsó csepp volt! Te tudtad, mért viselkedik velem mindenki olyan… olyan furcsán! Még Suwatari nagyúr is! Én meg nem értettem semmit sem… De te nem mondtad el! – vágta ki végül a lány.

-               Ha ettől jobb én voltam a legelső, aki megérezte…- tért ki az egyenes válasz elől a szellem.

-               Nem, nem jobb! Akkor mért nem mondtad el? Mért most kellett megtudnom? És egyáltalán mi ez az egész, ami velem történik?

-               Nagyon egyszerű. Megváltozott a tested. Már nem vagy halandó. – Sesshoumaru lassan és higgadtan beszélt.

-               Ez neked olyan egyszerű? – futottak össze a lány szemöldökei kétségektől gyötörten.

-               Az. Arról már nem én tehetek, hogy pont abban a korban vagy… - a szellem félre nézett.

Mennydörgés közeli dübörgése futott el felettük, miközben a lány ízlelgette magában a szót: „Abban a korban…”.

-               Ezért volt az egész, ugye? – hírtelen maradt el a zokogás aláfestése Seya hangja mögül, ami riadtan komollyá tette mondanivalóját.

-               Milyen egész? – terelte vissza tekintetét a háborgó tengerről a hercegnőre Sesshoumaru.

-               Ezért viselkedtél Te is velem úgy… - a felismerés fájdalma kiült a nő arcára.

Csend lett, habár az eső továbbra is szakadt. Várakozó csend ülte meg a várfalat.

A festéknek már semmi nyoma sem maradt a lány arcán, vizes ruhája még jobban a testéhez tapadt, látni engedve, hogy fázik, ám úgy tűnt nem hajlandó róla tudomást venni mennyi mindent látszatni enged selyem ruhája.

-               Ha nem éreznéd, azt a… azt az illatot… akkor is… akkor is ugyan így történt volna minden? – a lány szemében ismét könnyek jelentek meg, ám ezeket már más indok szült. Kalapáló szívvel várta a választ.

Sesshoumaru elhúzta a száját. Valójában gyönyörűnek látta a lányt még így is, az óta a perc óta hogy megpillantotta, és már sokkal régebben észlelte a feléje húzó megérthetetlen vonzalmat. Most hogy itt álltak kint ketten az esőben, és nézte a karcsú formás testet, az aláomló vizesen is fényes tincseket ez az érzés egyre jobban erősödött lelkében. És biztos volt benne, ha rajta múlik ugyan így történtek, volna az események. Ha nem jobban…

-               Igen így. Azt leszámítva, hogy nem kéne férjhez menned… - hangjában furcsa érzés bujkált, nyugodt volt, még is valami oda nem illő csengett benne.

-               Gyűlölöm ezt az egészet! Gyűlölöm azt a két jegyet. Minden új képességem oda adnám, azért ha ez most nem így lenne… - a lány kezei ökölbe szorultak.

-               Már késő… - a megállapítás helytálló volt.

-               Te is azt akarod, hogy hozzá menjek? – döbbent meg Seyako.

-               Nem az én dolgom… Azt csinálsz, amit akarsz.

-               De Suwatari akaratával nem szállhatok szembe! – újabb könnycseppek indultak meg lefelé – Viszont akkor sem akarok hozzámenni ahhoz az alakhoz!

A démon csendesen figyelte hogyan egyesülnek a könnyek az esőcseppekkel, majd folynak végig patakban a lány arcán. Meg nem tudta volna mondani mitől, de rossz érzés járta át, ahogy Seyát ilyen megtörten látta. És mint ilyenkor mindig, megszületett lelkében az elhatározás, valamit sürgősen tenni kell ez ellen.

-               A sírás nem fogja megoldani a problémáid… - Sesshoumaru közelebb lépett, majd egyszerű mozdulattal letörölte a lány arcáról a könnyeket vizes haorijának ujjával.

Ám a mozdulat végeztével keze a nő hideg bőrén maradt, mire a hercegnő zavaros fényes tekintetével felnézett rá. Jól esett neki, hogy valaki, legalább egyetlen ember/youkai utána jött és mellette van ezekben a szörnyű percekben.

-               Én el akartam mondani. De nem tudtam volna hogyan… - vallotta be végül a férfi, remélve ezzel saját sarát lemossa az ügyről.

-               Lehet. Lehet hogy a sors akarta így… Viszont – a lány arcán meglepetés futott végig – Te mért vagy itt? Hiszen Ayával a vacsorán lenne a helyed!

-               Nem érdekel a vacsora… - Seya megdöbbent, de nem mondott többet.

Némán nézték egymást mindketten, miközben visszajöttek az elmúlt órák gondolatai, feltevései, gyötrelmei és kérdése. A hercegnő próbálta rendezni gondolatait, de közben a tudatalattijában a Hiroko úrnővel folytatott beszélgetés zakatolt. Váratlan furcsa kérdés fogalmazódott meg benne, amit valamiért meg kellett kérdeznie.

-               Mond… vonzónak találsz engem? – kérdezte halkan, ám szemei megrebbentek ahogy rájött mit is kérdezett.

A viharmadár táncolt, az égen szaporán cikáztak a villámok. Ők ketten még is zavartalanul álltak a kőfalon a szakadó esőben. Ahogy újabb könnycsepp indult útjára, a férfi keze ismét megmozdult és letörölte azt, miközben észre sem vette mikor ölelte át a lányt másik karjával.

- Igen, annak… - válaszolt a démon halkan, súgva, ejtve a szavakat, miközben megszüntette a testük között lévő csekélyke távolságot is, szorosan magához ölelve a hercegnőt.

A lány kezei a nedves vérten pihentek, miközben szemeiben meglepettség, és kíváncsiság fényei játszottak. Érezte, ahogy szívverése gyorsulni kezd, de már nem maradt ideje ilyenekkel foglalkozni. Ismét elveszettnek érezte magát az események sodrásában, de ezúttal nem is akart annyira kikerülni az árból.

Sesshoumaru lassan lehajtotta a fejét, miközben kezét még mindig a lány arcán tartotta. Még egyszer a nő szemébe nézett, közvetlen közelről, mielőtt még félig nyitott ajkaik összeérhettek volna. A lány nem mozdult, hitetlenkedve nézett fel a démon aranybarna szemeibe. A férfi kissé oldalra billentette a fejét, majd szájon csókolta Seyát. Ez a csók már nem volt olyan gyengéd és keresgélő, a lány a következő pillanatban elveszett annak érzelem dús vadságában.

Álltak a szakadó esőben, és szenvedélyesen csókolóztak. Seyako kezei lassan remegve megindultak felfelé, miközben a pillanatokkal ezelőtt érzett bánat helyét valami nyugodt békés boldogság váltotta fel lelkében. Ajkai a csókok közben lassan mosolyra görbültek, majd lábujjhegyre állva, minden vágyával átölelte a szellemet. A külvilág megszűnt, csak ők ketten léteztek, már az eső nedvességét, a távoli vihar hangjait, semmit sem érzékeltek, csak a másik forró lüktető testét. Azt hogy erre vártak, minden éjszaka erről álmodtak, miközben próbálták megjátszani a közönyt. Próbáltak megfelelni az elvárásoknak, teljesíteni a kötelezettségeket. Most egy felkavaró esemény sor végén pedig végre megtették, bele sem gondolva a következményekbe.

Levegőjük lassan fogyni kezdett, nyelveik egyre többször szakadtak szét, hogy zihálva lélegzethez jussanak, ám ajkaik ismét és újra keresték a másikét. Végül a férfi akadozva megtörte a csókot, de helyette áttért a lány vizes arcára, majd megindult lefelé a nő nyakán. Mélyen belecsókolt, mire a lány borzongva hajtotta fejét a démon vállára. Ez volt az a perc, amikor mindketten meg tudták volna mondani mit is akarnak még az élettől.

Ugyan ebben a pillanatban két alak bontakozott ki a falon, ahogy feléjük közeledtek, majd ahogy megpillantották őket megálltak. Ahogy a szakadó esőben előre szegezték tekintetüket, csupán csak annyit láttak a kutyaszellem szorosan átöleli a lányt. Az egyik, fiatalabbik alak torkát halk morgás hagyta el miközben előre indult volna, ám társa megakadályozta ebben.

-               Megjött a kísérted. Velük, vagy velem jössz vissza a palotába? – Sesshoumaru nem mozdult, noha ösztönei már régen riasztották őt a nem várt vendégek érkezéséről.

-               Csak akkor megyek vissza, ha holnap reggelig egyiket sem engeded a közelembe! – Seya sem moccant, szinte élvezte, ahogy elképzelte mostohaapja és vőlegénye arckifejezését.

-               Ahogy akarod, Hime! – súgta a démon, majd finoman ölbe kapta a lányt.

Seyako arcát a vizes prémbe temette, hogy még rá se kelljen néznie a két férfira, miközben erősen kapaszkodott. Sesshoumaru lassú nyugodt léptekkel elindult, a már lassan csendesedő esőben. A vihar már tovább vonult.

Hamarosan elérte az őket figyelő két alakot. Egy pillanatra megállt, rájuk nézett. Suwatari kifejezéstelen arcáról hamar lesiklott tekintete ám nem állhatta meg, hogy egy lekezelő pillantást ne vessen Zadeire. Az felmordult, majd ahogy az inuyoukai tovább indult volna megszólalt.

-               Azonnal tedd le a jegyesem! – förmedt rá Sesshoumarura.

Suwatari megrándult, de egy szót sem szólt.

A kutyaszellem arra sem méltatva, hogy hátra forduljon, válaszolt elhaladtában.

- Takarodj vissza a Kvantóba, vagy te leszel apád után a következő, akit széttépek…

Választ már nem kapott, ám érezte, ahogy kezei között a lány megremeg. Tudta nagyon jól, hogy Seyakonak fogalma sincsen arról, hogy a férj, akit választottak számára Meruseno vérszerinti fia. Annak a Merusenónak, ki miatt 15 évvel ezelőtt meghalt, ki felbérelte Suyamát, hogy végezzen az északi hadsereg vezetőjével.

Beértek a kapuhoz, majd végig haladtak a sötét folyosókon, végül Sesshoumaru hosszú gyaloglás után fél kézzel kinyitott egy ajtót. Aya Hime és Hiroko Úrnő meglepetten tekintett az érkezők felé…

-               Seya-chan… - a hercegnő azonnal talpon volt, majd mutatta a démonnak, ültesse a lányt az ágyára.

-               Késői a látogatás – mosolyodott el az úrnő, ahogy a két csurom vizes alakra nézett.

-               Hiroko, megtennéd helyettem, hogy távol tartod az urad és azt… - Sesshoumaru dühösen elfordult, mire hajából kisebb tócsányi víz csapódott ki – és Zadeit, amíg átöltözök?

-               Kérés nélkül is ezt tettem volna! – bólintott az asszony, miközben aranyszín szemei összefonódtak a férfiéval.

-               Arigatou – a taiyoukai ismét elsietett.

-               Seya, én annyira sajnálom! Ha tudtam volna! – a hercegnő kezei mérgesen ökölbe szorultak – Nem tudom apám, hogy képzelte ezt az egészet!

-               Ne beszélj annyit! – szólt a lányra az asszony – Inkább kísérd be Seya-chant a fürdőbe, és dugd bele egy kád forró vízbe!

-               Hai! – a lány felsegítette az átázott Seyakot, majd eltűnt a fürdő shoujija mögött, s hamarosan már vízcsobogás hallatszott csak.

A meleg párában Seya hamarosan olvadni kezdett, ám még túl lassan mozgott, feje ólom nehéz volt, így hát a hercegnő kezdte vetkőztetni. A csurom víz ruhákat a kőre dobálta, majd a meztelen libabőrős alakot a kádba parancsolta.

- Köszi… - nyögte a lány, ahogy testét körül ölelte a mindent elnyelő melegség.

- Ugyan – legyintett a hercegnő, majd leült a kád szélére – Te már ennél sokkal többet is tettél értem…

Seyako elfordult, miközben lesütötte szemeit. „Jaj, drága Aya, ha tudnád mennyit vétettem ellened…” – gondolta miközben lassan működésbe lépett lelkiismeret furdalása.

Seya félálomból riadt, ahogy meghallotta a rizspapír túloldaláról szűrődő hangos zajokat. A hangok lassan értelmet nyertek fáradt elméjében.

-               Hiroko! Ne viselkedj te is úgy, mint Suwatari. Tudni akarom, hol van Seya Hime. Beszélni akarok vele! – a hang elsőre ismeretlen volt, később viszont már felismerést nyert.

-               Zadei-sama, kérlek hagyd el Aya Hime szobáját! Ha Seyako Hime itt is lenne, majd jelentkezik, ha beszélni akar veled. Érthető hogy ki van borulva!

-               Tudom, hogy itt van, hiszen ide érzem az illatát. Látnom kell, kérlek szólj neki!

Seyako kimászott a kádból, majd felemelt egy összehajtogatott tiszta törölközőt és áttörölte vele magát, és nagyjából nedves tincseit is. Aztán azt maga köré csavarta, s remegő lábakkal elindult az ajtó felé, nehézkesen elhúzta azt és kinézett.

Egy pillanatra csend borult a szobára, míg nem a lány megköszörülte torkát.

-               Kérlek, Uram, a beszélgetést halasszuk holnapra. Még sok mindent kell átgondolnom!

-               Hime, szeretném ha tudnád fogalmam sem volt róla, hogy téged nem értesítettek… Gomen nasai…

-               Kérlek, Zadei-dono… Szeretnék pihenni! – nő hangja erőtlen volt.

-               Hercegnő, ugye… - a férfi nem fejezhette be, mögötte a nyitott ajtóban Sesshoumaru alakja tűnt fel.

-               Azt hiszem a hercegnők fáradtak, te is eltehetnéd magad holnapra! – lépett Zadei elé a kutyaszellem.

-               Áh… Már megint Te? – fújt nagyot a másik démon – Nem tudom, mért kell neked mindenbe bele avatkoznod…

-               Ha nem lennél itt, semmibe sem avatkoznék bele! – vágott vissza az inuyoukai.

Kvantó ura megkésve válaszolt csak, ugyan is tekintetét, a még mindig a shoujiba kapaszkodó, egy szál törölközőben álldogáló Seya foglalta le. Szemeiben elégedettség villant, ahogy a vékony, formás lábakon végig nézett. Vesztére azonban a holt fáradt lány észre vette pillantását, és amennyire tudott visszabújt a félig nyitott rizspapírfal mögé.

Sesshoumaru mérgesen felmordult, ahogy észrevette, mit figyel Zadei, majd egy mozdulattal a folyósora lökte a férfit. Ha Hiroko asszony nem ér időben oda, biztosan azonnal egymásnak estek volna, ám az úrnő jól lehordta őket, és mindkettőt elzavarta, majd kulcsra zárta az ajtót.

Fél perc sem telt el, morcos szellemgömb libbent be a félig nyitott erkély ajtón, majd tüntetőleg letelepedett az egyik ülőalkalmatosságra a szoba közepén.

-               Jaj, Sesshoumaru! Nem kell úgy mellre szívni! – Hiroko nagyasszony a vibráló ezüst gömbre mosolygott, ám az csak mérgesen mordult egyet, mire Aya és Seya elmosolyodtak.  – Tudod nagyon jól, hogy nekem pártatlannak kell lennem! Nem szegülhetek szembe nyíltan az uram akaratával!

-               Sajnálom. Ez az egész az én hibám… - Seyako lassan beszélt, miközben meztelen lábait nézte –Ígérem mindent jóvá teszek…

-               Kérlek! – Hiroko nagyot sóhajtott – Olyan szörnyű ez az egész! Ti mind a gyermekeim lehetnétek… Igen Sesshoumaru még te is! – bólintott a szellemgömbnek a nő, miután abból újabb morgás szűrődött – És mindanyiotokat szeretlem… Most viszont a kötelességem elétek kerül, így meg vannak kötve a kezeim…

-               Ugyan anya! Szerintem senki nem vár többet tőled! – ölelte át a már könnyű otthoni köpenyben lévő asszony vállát Aya.

-               Hagyjuk ezt! Késő van már! – csapta össze kezei Hiroko úrnő – Aya drágám, kérlek adj valami ruhát Seya-channak, és feküdjetek le aludni. Mi itt maradunk Sesshoumaru nagyúrral, de csak az ajtón kívül!

A szellemgömb ismét morgott, majd várakozóan az ajtó felé röppent, de továbbra is tüntetően nem volt hajlandó megmutatni alakját. Hiroko vele együtt távozott.

Aya Hime hálóruhát keresett Seyakonak, majd mindketten bebújtak a lány ágyába.

-               Ez most olyan, mint gyerekkorunkban. Amikor féltél a vihartól, mindig átjöttél.

-               Igen, tényleg olyan! – nyomott el egy ásítást Seya – Köszönöm hogy ilyen rendes vagy velem.

-               Ne butáskodj, hiszen barátnők vagyunk, vagy nem? – kérdezte a hercegnő, miközben kényelmesen elhelyezkedett.

-               Igen, azok vagyunk! – Seya is lehunyta szemeit.

-               Amúgy engem nem zavar, ha Sesshoumaruval vagy…

Seyako nem válaszolt, inkább hagyta magát elsüppedni az édes pihentető álomban. Hamarosan mindketten mélyen aludtak, arra sem ébredtek fel, hogy Hiroko visszatért őrizni álmukat, s arra sem hogy az úrnő hajnalban távozott. Sőt még arra sem hogy a nap első sugaraival Sesshoumaru is betért megnézni őket…  

Folytatás következik…