Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

14. rész

-               Csodálkozom, hogy eljöttél… - Sesshoumaru éjjeli öltözetben feküdt ágyán, nem is pillantott a szelek szárnyán érkező fényekre, melyekből hamarosan női alak született.

-               Mi történt? – kérdezte a lány halkan.

-               Ugyan ezt én is kérdezhetném! – Seya meglepődött, ahogy arcába csapott a visszafojtott düh.

-               Sesshoumaru. Mindent megmagyarázok. Zadei él még? – kérdezte megremegő hangon a lány.

-               Persze hogy él.  – csattant fel a férfi – Viszont belőled elegem van! Most már nagyon elegem van!

A hercegnő pislogott párat, és figyelte, ahogy a démon felkel.

- Elegem van belőled is, meg magamból is! Mert vagyok olyan bolond, hogy megvédelek!

- Én semmit sem értek…

- Én sem! – a szellem idegesen fel s le kezdett mászkálni a szobában.

Léptei ütemesen dübörögtek, a beszélgetés megszakadt.

-               Nem tudom mit csináltál, de az biztos hogy teljesen elment a maradék eszed is amíg távol voltál. Egy közönséges gyilkos módjára viselkedtél. Párbaj volt, de nem élet halálra, különben Zadei már régen végezhetett volna veled.

-               Miről beszélsz?

-               Arról, amit tettél. Ha Suwatari nem ér oda időben, én magam ütöttelek le volna. Csak akkor nem biztos, hogy itt lennél!

-               Szóval a nagyúr leütött. És ezután?

-               Ezután én utolsó ostoba meg megvédtelek tőle. Ha Hiroko nincs ott… - Sesshoumaru dühösen ökölbe szorította kezeit – Mond, még meddig akarsz elmenni az ostobaságaiddal!?!

Ismét csend lett. Seya emésztette a hallottakat, és próbálta megérteni a férfi dührohamainak okát. Akár hogyan is erőlködött, nem érzett hibát cselekedeteiben. Valahol sejtette, hogy kicsit messzire ment, de tudta hogy csak végleg halálra akarta rémiszteni a kvantói urat, esze ágában sem volt kivégezni. Viszont, most hogy már Sesshoumaru is bele keveredett, ráadásul nevelő apja is felbukkant a párbaj alatt. Rá kellett jönnie nyakig ül a slamasztikában, méghozzá saját nagyra nőtt egójának köszönhetőn. Az előadás túl jól sikerült.

-               Sajnálom… - motyogta maga elé, mire a démon felhagyott kísérletével, miszerint árkot tapos szobája padlójába.

-               És azt hiszed most el van rendezve? Suwatari őrjöng, Hiroko ki van borulva. Zadei pedig majd meg pukkad a boldogságtól. Már megint lejárattam magam miattad Seya, és csupán annyit értél el mindezzel, hogy minden ellenszegülésed hiábavaló lesz innentől…

-               De én csak…

-               Te csak azt hitted, ha megfélemlíted minden el lesz rendezve. De túllőttél a célon… Rám pedig ne számíts többet! – Sesshoumaru elfordult.

Seyako néma döbbenettel ált, szája kinyílt, de nem jöttek ki rajta hangok. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy minden ilyen balul sült el. És ami a legjobban megrémisztette, az a férfi utolsó kijelentése volt. Félve nyújtotta előre kezét, de nem merte megérinteni a youkai hátát. Egyre jobban kezdett kétségbe esni, ahogy a percek múlni kezdtek, és még mindig nem történt semmi.

-               Sessh… - a lány hangja remegett, miközben érezte szája kiszárad.

Nem történt semmi, mire Seyako komolyan félni kezdett. Remegve ugyan, de ujjai hozzáértek a férfi fehér ruhájához.

-               Sajnálom… - lassan előre lépett, de nem engedte el a puha anyagot.

Kezdte úgy érezni, elveszik a néma űrben. Nem akarta elhinni, hogy ez most valóság. A lelke mélyén abban reménykedett, hogy a szellem mindjárt megfordult, és rámosolyog, miközben azon gúnyolódik, hogy mennyire rá tudott ijeszteni. De ez csak nem történt meg.

Seya megmozdult, lassan, remegve átölelte hátulról a démont, arcát a fehér anyagra fektette. Kezei reszketve kulcsolódtak össze a szellem mellkasán.

-               Kérlek… Én holnap. Holnap bocsánatot fogok kérni mindenkitől. És hozzá megyek… Ha ezt akarod, hozzámegyek! – döbbenten vette észre, hogy hangja elhalkul a torkában növő gombóctól – Könyörgöm…

Sesshoumaru vállai megmozdultak, mire a lány még elkeseredettebben ölelte magához. Szíve egy ütemet kihagyott, mikor megérezte, erős ujjak fejtik le ölelő karjait. Szaporán nyelte könnyeit, még mindig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténik.

-               Sesshoumaru… Én… én nem akarlak… - szemeit lehunyva hajtotta le fejét, mitől kövér könnycsepp pottyant a padlóra.

Nem hitte el, hogy ez megtörténik. Csupán saját ostoba büszkesége miatt elveszít mindent. Mindent, ami számított. Most, hogy ilyen közel sodródott a fájó szétváláshoz, most értette csak meg. Sokkal többet érez a férfi iránt, mint barátság. Most, hogy kezdte feltárni a lelkében keletkező űrt, mi nőni kezdett a köztük tátongó szakadékkal együtt, most jött rá igazából mit érez, és hogy mit érzett 15 évvel ezelőtt.

Mi az a fájdalom, ami akkor járta át, amikor a démon hátrahagyta azon az éjszakán, mi volt az a fájdalom, hogy tudta meg kell halni. Meg kell halnia anélkül, hogy elmondhatta volna. Elviselhetetlennek érezte, nem kapott tőle levegőt. Már tudta, nincs menekvése a múltja elől, mert ez az érzés újjászületett lelkében, ez az érzés nem fog elmúlni amíg a szíve ver. Képtelen volt tovább hazudni önmagának, már nem hitt abban, hogy az ő hűsége mindennél nagyobb Aya hercegnő iránt, már nem hitt abban, hogy a szabadság, függetlenség és e féle fogalmak boldoggá tudják tenni. Már nem érdekelte az sem, ha érdek házasságba kényszerítik, mindennek a tudata elenyészett az mellett, hogy úgy érezte, a szerelem kisiklik karjai közül.

Sesshoumaru gondterhelt szomorúsággal nézett le a lányra, figyelte a meg-megránduló vállakat figyelte, ahogy a tiszta fényes könnyek potyogni kezdenek. Megdöbbent, a lány egész lényét számára tisztán érezhető félelem járta körbe. A szomorúságot lassan csodálat váltotta fel, ahogy finom érzékei fokról fokra felfogták, mi játszódik a nő lelkében. Egy pillanatra nem akart hinni a szemének. Bár ez már a sokadik olyan reakció volt, ami az éj folyamán meglepte Seyától.

-               Könyörgök… Sesshoumaru…Büntess meg, csinálj, amit akarsz… - a hercegnő hangja erősen remegett.

Seyako hírtelen felszegte a fejét, szemeiben bánat és rettegés ült.

-               Csinálj, amit akarsz velem… Bármit! Bármit, csak könyörgöm ne… nem akarom…

Fájt a pillanat, mindkettőjüknek. A férfi ismeretlen fojtogató érzést fedezett fel, hírtelen kellett rájönni, a szíve őrülten kezd verni. Egyszerűen nem bírt elszakadni a lánytól, még soha nem érezte ezt. Ragaszkodott valakihez, ragaszkodott hozzá úgy, hogy minden egyes porcikáját dúló érzelmek járták be. Nem tudta felfogni, de már nem is törődött vele. Egyet akart csak, egyetlen egy dolgot…

Seya remegve nézte, ahogy a démon eléje lép, majd szíve reszketni kezdett, ahogy homályos szemeivel a csillogó arany szemekbe tekintett. Nem tudta mitől fél igazán. Attól, ami történni fog, vagy attól, ami nem fog megtörténni. De ez sem érdekelte, teljesen mindegy volt a jövő, csak nem akarta többet azt az üres lélekszaggató fájdalmat érezni, amit utolsó perceiben élt meg. Ahogy fohászkodott az istenekhez, hogy csak egy utolsó pillantást engedjenek.

Erős rántást érzett, a következő percben, pedig arcát a férfi haorijába temethette miközben, tüdejéből feltört az elfojtott zokogás. Görcsösen kapaszkodott a félig széthúzott felsőruhába, szemeiből ezüst patakok indultak meg, s már kísérletet sem tett rá hogy elnyomja kavargó érzelmeit.

Nem tudta mit érez, boldogságnak nem tudta nevezni, aztán ahogy az ölelés egyre vadabb lett lassan abbamaradt a zokogása. Egy pillanatra nem akarta elhinni, hogy ez most még is igaz. A taiyoukai szorosan ölelte magához, lassan lehajtotta fejét, arcát a lány nyakához hajtotta. Seya izmai idegei mindene remegett, ahogy megérezte a megadó előtörő sóhajt fülénél.

-               Soha nem akarlak elhagyni…

A hercegnő szemei tágra meredtek, könnyei hírtelen maradtak abba, nem bírt mozdulni. Teljesen megbénították ezek a szavak, miközben valami szétáradó melegség félét érzett testén.

Túl sok volt ez, túl hírtelen. Nem hitte, sőt úgy vélte soha nem fogja ezt hallani. Beletörődött volna és elfogadta volna. De most hogy a semmi széléről hírtelen mindent megkapott, amit akart. Mindent, amire vágyott, hiszen ez volt legmélyebb kívánsága, soha nem vallotta volna be, lelkiismerete lázadt szíve ellen, de valahol mélyen érezte. Csupán egyetlen egy dologra van szüksége, egyvalakikre, aki most ezt a bűvös mondatot a fülébe súgta… 

Sokáig álltak így csendesen, a lány könnyei lassan kezdtek csak apadni, ám hiába várta az ébredést, nem történt meg. Minden valós volt, és minden megtörtént maradt. Az ölelés nem szűnt meg, mire a hercegnő ismét remegni kezdett. De már nem a félelem vagy rettegés járta át testét. Váratlan késztetést érzett, arra hogy megszólaljon:

-               Én… - hangja annyira gyenge volt, hogy szinte saját maga sem hallotta – én el szeretném mondani… hogy, én…

-               Ne mondj semmit!

Seyako meglepődött, ám nem folytatta. Hálás volt a démonnak, hogy nem engedte kimondani. Amíg nem mondja ki, addig titok marad, titok, amit csupán sejteni szabad. Még jobban a férfihez simult, karjai kibújtak a szorításból, hogy ők is ölelni tudjanak. Fáradságot érzett, határtalan fáradságot. De ezt a távoli monoton érzést hamarosan bizsergés váltotta fel.

Bőre borsózni kezdett, ahogy megérezte nyakán és mellkasán végigfutó forró leheletet. Ahogy érezte a férfi légzése felgyorsul attól, hogy immár ő is viszonozza az ölelést. Nem történt semmi, Seya hallgatta saját szívének dobogását, majd váratlanul megmoccant. Kicsit, csak éppen, hogy nyújtózkodott egyet. Ajkai elérték a férfi nyakát, majd óvatosan alig érezhetően megcsókolta a fehér bőrt. Aztán újból és újból lassan végig haladva a lazán széthúzott ruha felső vonalában. Érezte, ahogy az ölelés gyengül, érezte, ahogy a szellem megborzong érintéseitől.

-               Seya… - Sesshoumaru megpróbált a nő szemébe nézni, de ő kitartóan lehunyta őket.

Csupán keze mozdult meg lassan, és csúszott fel a démon vállaira, miközben ujjai remegve széthúzták az éjjeli kimonót.

Egyik keze a démon arcához simult, miközben csókjai visszatértek a tökéletes felsőtestre. A következő pillanatban a szellem elkapta a lány fejét, kényszerítve, hogy felnézzen rá, ám ahogy a nő felnyitotta csillogó szemeit, kezéből minden erő elszállt, s visszahullott a hercegnő derekára. De a lány már nem fordult el újra.

-               Seya… biztos ezt akarod? – kérdezte halkan, ám hangjából kihallatszott a csodálkozás.

A nő nem felelt, kezei finoman lehúzták a férfi válláról a ruhát, kísérve végig, amíg az meg nem akadt a démon könyökénél. Aztán ujjai visszatértek, lágyan megsimították a youkai finom metszésű arcát. Némán nézték egymást, egy pillanatra úgy tűnt Seyako zavartan megakad. Aztán nagyon lassan előre hajolt, és óvatosan megcsókolta a férfit.

Sesshoumaru várt, nem viszonozta a csókot, mire a lány eltávolodott, és pirulva felnézett. Lassan szólásra nyitotta a száját, miközben arcán erősödött a rózsaszín pír.

-               Valamit rosszul csinálok… - kérdezte halkan, mire meglepetésére mosoly futott át a férfi arcán.

-               Egyáltalán nem! – lehajolt és puhán megcsókolt a hercegnőt.

Csodálatos érzés volt, nem fogható eddigi bármelyik csókjukhoz. Aztán ahogy a lány zihálni kezdett, hogy levegőt hagyjon neki elvált a piros ajkaktól, végig haladt a lassan forrósodó arcon, aztán elindult le a nő nyakán. Észre sem vette, hogy kezei mikor húzták szét Seya yukatáját, már csak azt érezte, ahogy a borsózó forró test övéhez ér. Akadozva elindult, megvárva, míg a lány vontatottan hátrálni kezd, majd még egy pillanatot várva finoman eldöntötte az ágyon.

A csókok egyre vadabbak lettek, miközben Seya a démon hátáról is letolta a ruhát, majd kezei simogatva végig járták azt. Csak egyszer álltak meg remegve, mikor az ismét nyakát kényeztető férfi olyan pontot talált a selymes bőrön, mitől egész testét remegés járta be. Összeszorította ajkait, de torkából halványan így is hallható lett egy halk nyögés.

Sesshoumaru ezen felbátorodva tovább folytatta útját, szemeit lehunyta, miközben nem akarta elhinni, hogy ezt még egyszer érezni fogja. Más volt még is ugyan az, ismét azt a zavart kibontakozásra váró szenvedélyt érezte, ami a barlangban úrrá lett testén 15 évvel ezelőtt. Most még is minden más volt.

A széthúzott hálóruha vonalát követve elért a lány puha hasáig, ami minden egyes lélegzetvételnél megfeszült, így érezhetővé váltak az amúgy láthatatlan kemény izmok. Egyszerűen nem hitte el. Hogy tud valaki ennyire gyönyörű, ennyire nőies, még is ennyire erős lenni? Fantáziájában régebben is felbukkant egy ilyen nő, és most hogy karjaiban tartotta kamaszkorának vágyképeit, furcsán érezte magát.

A hercegnő felsóhajtott, mikor a férfi obijáért nyúlt, hogy kioldja. Megérezve zavarát a démon úgy folytatta a vetkőztetést, hogy közben visszatért a lány ajkaihoz, mint egy saját testével takarva el a lassan centiről, centire feltárulkozó alakot. Seya mélységesen hálás is volt, s köszönetét jelezve, mikor a férfi kezei combjához kerültek, nem kérette magát, gyengéden engedte, hogy a kényeztető kezek rést nyissanak összezárt lábai között. Ha nem is érezte volna, sejthette testének szépséges formái mennyire, felkeltették a férfi vágyát, még is kicsit meglepődött.

Kezeit lassan kibújtatta a yukata ujjaiból, s mikor ezzel végzet akadozó, még is elszánt mozdulatokkal a férfi övét vette kezelésbe. Ujjai kicsit remegett, még is precíz gyors mozdulatokkal bomlott szét masni. Már csupán annyi dolga maradt volna, hogy a hosszú ruha két szárnyát széthúzza, még is ujjai tétován megálltak a kidolgozott kockás hasnál.

Sesshoumaru felnézett. Felkönyökölt, majd szeméből tükröződő végtelen elégedettséggel figyelte az alatta fekvő törékenynek ható, meseszép testet. Szemei követtők a nyak karcsú vonulatát, a vállak finom ívét, majd tekintete bebarangolta a gömbölyű, minden egyes lélegzetvételnél fel-le emelkedő melleket, egyik kezét felemelve óvatosan végig simította a lány testét, úgy hogy egy pillanatra megcirógassa a formás kebleken.

A hercegnő, lassan felemelte egyik kezét, majd felcsúsztatta a férfi nyakára, miközben visszahúzta. Minden vágyával csókolta meg a démont, miközben, még mielőtt testük összesimult volna másik kezével, széthúzta az utolsó akadályozó tényezőt. Tudta hogy ezt akarja, elszánta magát. Minden mást kizárt elméjéből. 

Abban a pillanatban lehunyta szemeit, mikor megérezte magán a szellem súlyát, borzongva emelte magasabbra térdeit. Egyszerre váltott eddig is gyors légzésük heves lihegésbe, érezte, ahogy a férfi teste megfeszül. Várt. Várta a mindent elöntő gyönyör s kéj érzését. Ahogy még egyszer felpillantott homályosan látta Sesshoumaru félig lehunyt szemeit, majd a férfi arcát a nő nyakához hajtotta.

Seya nagy levegőt vette, majd azzal együtt, hogy kifújta határozott mozdulattal megemelte csípőjét, mire vágy szülte mély sóhaj szaladt ki ajkai közül, s egy érzés járta át mindenét. Egy érzés mely eddig csak álomként élt emlékei között…

Csak egy pillanatuk maradt a gyönyör kiélvezésére, hírtelen gyenge, még is hallható kopogás hallatszott az ajtó felől. Mindketten megmerevedtek, pillantásuk kétségbe esetten fonódott össze. Alig bírták halkabbra fogni zihálásukat, úgy vélték mintha az ajtó előtt várakozó már most tudná, mi történik a szoba fala között. Egyszerre tört elő minden szégyen és bűn érzetük az miatt amit tettek.

A férfi nagy nehezen lenyugtatta lihegését, miközben összeszedte minden akarat erejét, és felemelkedett. Testük külön vált, mire a kéj egy futó árnyéka tűnt fel még érzéseik között. De erre már nem gondolhattak. Sesshoumaru felült, majdhogynem esdeklően a lányra nézett majd kiszólt:

- Ki az? – szisszenve vette tudomásul, hogy hangja rekedtségét nem tudja elnyomni.

- Suwatari vagyok, beszélni szeretnék veled!

Seya rémülten térdelt fel az ágyon, s húzta össze testén yukatáját, miközben pillantását félve a démonra emelte. Sesshoumaru ugyanolyan megtört, és tanácstalan nézést küldött felé, mire a lány akaratlan fájdalmas mosolyt varázsolt ajkaira. „Mint két lázadó serdülő kit rajta kapnak a tiltott pásztorórán…” A keserű pillantás megtört, a szellem szemei megrebbentek és az erkély felé pillantott.

A hercegnő felállt, egy pillanatra elidőzött az előtte ülő alak előtt. Kezei előre emelkedtek, mintha búcsúzóul meg akarná érinteni a férfi arcát, aztán remegő szájjal sarkon fordult. Gyors hangtalan léptekkel elindult a szobában. Még közvetlen a balkon ajtóból szomorú, elgyötört mosollyal visszanézett, aztán halványkék gömbökké olvadt teste, s kiszállt az éjszakába.

Az inuyoukai, kapkodva eligazította ruházatát, majd az ágy végéből egy köntöst vett fel, belebújt, miközben határozott léptekkel megindult az ajtó felé. Felnyitotta azt, ám abban a pillanatban ki is lépett rajta, majd behúzta maga után.

-               Sétáljunk egyet. Én sem tudok aludni…

Suwatari kisé meglepetten de bólintott, majd a két alak eltűnt a sötét folyósón.

Seyako a szobájában vette vissza csak anyagi alakját, miközben a félelem még ott ült arcán. Pár percig némán állt, majd fájó sóhaj szakadt ki tüdejéből. Leborult saját, jéghidegnek érzett ágyára, miközben a pár pillanattal ezelőtt érzet gyönyör még olyan élesen élt emlékeiben. Nem bírta ki. Sírva fakadt.

Keserű, sós könnyek csordultak ki összeszorított szemei közül, majd dühödten a párnába fúrta arcát. Kényszeríttette magát az álomba merülésre, s szerencséjére a mélységes tudatlan sötétség nem váratott magára. 

A kora hajnali órához képest, már egyvalaki ült az ebédlőben. Sesshoumaru figyelte a magasan fekvő ablakokból beáradó halvány derengést. Legszívesebben tört s zúzott volna, de mivel ezt nem tehette könyökölve ült az asztal mellett. Férfi kimonót viselt, de látszott rajta nem foglalkozott sokat az öltözködéssel.

- Hozhatok valamit, nagyuram? – lépett a terembe, és hajolt meg egy fiatal, karikás szemű lány. Látszott rajta hogy nem aludt túl sokat az éjjel.

- Iie… - a férfi hangja rekedt volt.

Aztán hírtelen felnézett, még mielőtt a lány eltűnt volna. Végül elvetette az ötletet, ha most még valaki meglátja hogy kora reggel itt szakézik, még nagyobb lesz a botrány. Lassan kezdett világosodni, és alig egy óra múlva megérkezett az első reggelire váró ember. Hiroko úrnő lépett a terembe.

Sesshoumaru ahogy észrevette az érkező asszonyt felállt, meghajolt majd távozni készült.

-               Kérlek, maradj nyugodtan…

-               Talán nem kéne.

-               Mindenki számára tanulságos ugyanakkor megrázó volt a múlt éjszaka…

-               Ha csak az lett volna… - motyogta maga elé a démon, majd elindult.

-               Sesshoumaru, maradj. Beszédem van veled.

-               Már az uradhoz volt szerencsém! – a kutyaszellem gúnyos mosollyal ismét meghajolt, mi teljesen elütött szokásos viselkedésétől.

-               Állj meg! – Hiroko úrnő felemelte a hangját – Csupán köszönetet akartam mondani…

A taiyoukai megfordult, végig nézett a nőn, majd morogva elfordult ismét.

- Asszonyok…

- Ugyan, még egy férfi is megértheti, mért mondtam köszönetet!

Bosszankodó morgás volt a válasz.

-               Nem szeretek egyedül reggelizni, ha maradnál…

Végül az inuyoukai ott maradt, de így további bosszankodására találkozhatott a palota többi magasabb rangú személyével. Egyedül Ryohmaru felbukkanása jelentett kevéske örömet, míg az érkező immáron hibátlan öltözetű, felkötött karú Zadei kihívó nézésétől ismét remegni kezdett benne a düh. Ráadásul a kvantói Suwatarival együtt érkezett, miközben mindkettőjük arcán elégedettség ült. Utolsó előttinek befutott Aya Hime is, kinek arcára volt írva, pár pillanattal ezelőtt értesült az éjszaka történtekről.

Sesshoumaru életében először kegyetlen lelkiismeret furdalást érzett, ahogy a lány leült mellé, majd bíztatóan rámosolygott. A reggeli további részében képtelen volt mind Hiroko mind Ayasiho szemébe nézni. Aztán amikor Seyako is befutott, már biztos volt benne, hogy a reggeli szakézást kellett volna választania. Egyből feltűnt neki, hogy a lány pillant még csak felé sem, ami egyértelmű jel volt mit gondol az elmúlt éjszakáról.

Végül, megtörtént a nagy bejelentés, miközben Sesshoumaru legszívesebben felrobbant volna. De nem tehette, csupán állta Zadei tekintetét, miközben előtte Seyako térdre ereszkedve meghajol, homlokát a kőhöz érintve, majd sorra bocsánatot kért Suwataritól, Hirokotól és tőle is. Csak egy pillanatra néztek egymás szemébe, de abban a percben úgy érezték, lebuktak, és a teremben már mindenki tud mindent.

Így aztán a Nyugati nagyúr távozott, amint lehetett, s elhatározta ezentúl már korahajnalban annyi bort iszik, hogy át tudja aludni az egész napot. Persze ebből semmi nem lett, unalmasan, monotonon, és magányosan telt el a következő 8 nap, mikorra is az esküvők hivatalos bejelentését tervezték.

Folytatás következik…