Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

15. rész

Hat nap telt el az óta a forgalmas, botrányos, különös éjszaka óta. A délutáni nap melegen sütött le a palota udvarára, amin Seya szolgálatból jövet vágott át. Már az őrházban üzenet várta, Suwatari nagyúr azonnal látni óhajtja. Így hát kettesével szedte a lépcsőket, miközben a ura dolgozó szobája felé haladt. Bekopogott, majd várt, amíg egy hang ki nem szolt.

Elhúzta az ajtót, mélyen meghajolt, majd behúzta maga mögött azt.

-               Gyors voltál… - nyugtázta a taiyoukai.

-               Igyekeztem, azt üzented sürgős.

-               Azért ennyire nem. Csupán szeretném, ha szabad napon lennél holnap. Pihend ki magad, hiszen lassan egy hete szolgálatból szolgálatba mész.

-               Szívesen teszem, és így legalább nem kell… - elharapta a mondat végét.

-               Pont ezért nem fogsz holnap sehol szolgálatban lenni. Azt akarom, hogy a délelőttöt töltsd a vőlegényeddel. Alig ismeritek egymást, és két nap múlva megkezdődik az elő szertartás.

-               Lesz bőven időm megismerni…

-               Seya-chan!

-               Rendben, rendben… - a lány meghajolt.

-               Helyes. Akkor holnap reggeli után vele leszel, délután pedig azt csinálsz amihez csak kedved van, de nem lépsz szolgálatba!

-               Yoi. Viszont szeretném a következő éjszakát a házamban tölteni. Régen jártam Kiri-sannál, és Aiko-channál.

-               Engedélyezem. Köszönöm, hogy ilyen gyors voltál.

-               Én köszönöm, uram!

Seya meghajolt majd távozott. Visszavonult szobájába, lezuhanyozott, majd könnyű bőszárú hakamát, és laza hófehér haorit húzott. A vacsoráról már lekésett, így egy szolgáló azt hamarosan felhozta neki, mint mindig, ha nem jelent meg. Megétkezett aztán, elindult, arra amerre a lába vitte. Végigsétált a sötétedő folyosókon, majd kiért a belső udvarra. Üldögélt egy kicsit a rózsaágyások között, s mikor már unta ezt is és besötétedett visszaindult szobájába. Ám az egyik kanyarban, eddig félve került alakba futott.

-               Gomen nasai… - hadarta automatikusan, majd ahogy fölnézett meghökkent.

Aztán még mielőtt az ezüsthajú férfi szóhoz jutott volna, gyorsan el akart siklani mellette.

-               Ne rohanj el! – kapta el a lány karját Sesshoumaru.

-               Sajnálom, de sietek!

-               Seya, hat napja nem vagy hajlandó beszélni velem. Mi történt?

-               Mért történt valami? – szegte fel dacosan a fejét a hercegnő.

-               Hai! Illetve csak majdnem… - a démon kissé zavartan nézett a nőre.

-               Látod, csupán majdnem. Igazából hálásnak kéne lennünk Suwatarinak.

-               Most nekem, vagy magadnak akarsz hazudni?

-               Sesshoumaru, fejezzük ezt be! Holnaputántól én és Zadei hivatalosan jegyesek leszünk, és bejelentik mindkettőnk, a te és Aya valamint az enyém és annak a… - a lány zavartan elhallgatott – Bejelentik az esküvőnk napját. A következő újhold. Már nincs sok vissza, talán ha 1 hét.

-               Ez engem vajmi keveset érdekel!

-               Hát akkor itt az ideje, hogy érdekeljen. Hidd el, hogy én is sajnálom, de ez a mi karmánk. Majd talán egyszer, egy másik életben… Oyasumi nasai… - a nő tovább indult.

-               Azt ígérted nem fogsz eltűnni ismét!

-               Domo gomen!

Ahogy a lány eltűnt a következő fordulóban Sesshoumaru is tovább indult. Mikor ismét üres lett a folyóson ezen szakasza két alak lépett ki az egyik oldalsó beugróból.

-               Sajnálom hercegnő… - Ryohmaru nagyon kínosan érezte magát.

-               Ugyan… Hiszen mindenki tudja. – a lány egyáltalán nem tűnt szomorúnak.

-               De hát?

-               Sesshoumaru nem szeret engem, ezt mindketten tudjuk. A szerelmet nem lehet kierőszakolni, és az utóbbi időben már én is kezdek másképpen nézni rá. Férj és feleség leszünk, épp úgy, ahogy a szüleink is azok lettek. Ehhez nem szükséges szerelem, kölcsönösen tiszteljük egymást. Nekem ez is elég…

A démon nem tudott mit mondani.

- Kérlek, ne érezd ez miatt rosszul magad. Elhiszem, hogy hihetetlen, hiszen mások előtt egy rajongó kislány csodálatával viselkedek iránta… Hűséges asszonya leszek, és ez neki is, nekem is jó lesz így…

- Megleptél hercegnő. Nagyon megleptél… - lassan indultak vissza a homályba vesző folyóson.

***

Seya kínosan érezte magát, ahogy lassú sétáló léptekkel haladtak a délelőtti nap fényében. Néha felnézett a mellette sétáló férfire, s ilyenkor meggyőződhetett róla, hogy Zadei folyamatosan csak őt nézi. Zavarta, de nem tette szóvá.

-               Gyönyörűek a Kvantó földjei. Biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad.

-               Valószínű.

-               És remélem, hogy tudod, semmiben nem lesz hiányod, s oda mész ahová csak akarsz…

Lassan kiértek a belső kertből, át a vadrózsa lugasok alatt, míg nem a távolban feltűntek a gyógynövény üvegházak alakjai. A forrón sütő nap fénye megcsillant rajtuk.

-               Kérlek, ne áltassuk egymást. A feleséged leszek, tisztában vagyok a kötelességeimmel, és azzal is, hogy ez mivel jár.

-               Seyako Hime. Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. Egy ilyen gyönyörű nő…

„Akkor hagyjuk a fenébe a színjátszósdit. Tudni akarom, mi jár a fejedben. De így, hogy nem tudom meghallani a gondolataid… mért pont most?”

Miután a lány nem felet a bókra tovább haladtak, beértek az árnyas dús lombú fák közé, erdei vadvirágok édes otthonában. Ősöreg gigantikus törzsek, apró fehér virágok és üde zöld fűtengerben haladtak. Egyre távolabb a nappal zajos és forgalmas várostól és palotától.

-               Mesélj még nekem a Kvantóról! – törte meg a csendet a nő, elkerülvén a lehetséges kérdéseket.

Zadei eleget tett a kérésnek, továbbra is a lányon tartva szemét. Az álmodozó tekintetből úgy vélte, tetszik a hercegnőnek, amit mond.

„Kvantó, a nyolc tartomány. A tartomány, amit már elért az emberek ideje. Ugyan még él a régi feudális rend, annak ellenére, hogy 5 tartomány élén halandó daimjo áll. Mennyiben más mint Észak vagy Nyugat. És még is, nekem valóban ott lenne a helyem… Egyre többet érzem ezt, mióta ezeket, az erőket megkaptam… Vissza kéne térnem az emberek közé…” – Seya sikeresen elmélyedt saját gondolataiban.

-               Szerinted, Hime? – kissé zavartan tekintett fel.

-               Bocsáss meg nekem, csak elgondolkodtam.

-               Min, hercegnő? – észre sem vették mikor álltak meg, a lombsátor jótékony takarása alatt.

-               Azon hogy a Kvantóban ismét emberek között leszek. Mármint, itt is vannak, de a te földjeiden halandó daimjok is uralkodnak…

-               Valóban. Az Istenek szigetén már csupán két tiszta hely van ezt te is, tudod…

-               Tiszta? – lepődött meg a lány.

-               A youkaik szemszögéből tiszta. Az Északi és a Nyugati birodalmak. Be kell vallanom, én már nem élek abban az álomban, hogy mi uralkodni tudunk az emberek felett…

Seya valóban megdöbbent. „No lám csak!”

-               Kyotóban saját mennybéli származtatású császáruk van, míg Edoban a sógun bábként rángatva ezt az uralkodót uralja a néped. Erősek lettek az évszázadok alatt. Ugyan folyamatosak a viszálykodások, még is egyre nyilvánvalóbb, az emberek összefognak, ha a démonokról van szó. Nyugat és Észak már csak aprócska sziget egy hatalmas tengeren…

-               Soha nem hittem, hogy ezt egy tisztavérűtől fogom hallani… - valahogy kényszert érzett rá, hogy tisztelettel nézzen a férfi szürkés szemeibe.

-               A te Sesshoumarud, vagy Saruwatari soha nem mondanák ki ezt. De ezek tények, a mi korunk leáldozóban van…

Csend lett. Néma és mély csend.

„Szóval mindenki mindent tud, csupán úgy tesznek mintha nem látnák mi történik… Az emberek fénykora eljövendőben van… A Tokugawa sógunátus már 30 éve irányítja az emberek életét, és mára eljutottak odáig, hogy a démonok szívébe beköltözzön a tudat, immáron ők vannak kevesebben. Hát persze, hiszen a legtöbb faj kihalóban van, vagy elkorcsosodott – ahogy ők mondanák. Két sziget maradt már csak tisztán és makulátlanul…” – hírtelen emelte tekintetét a zöld levelek között beszökő sárga fényekre – „Nekem nem itt lenne a helyem. A kardomnak nem egy letűnő kort kéne szolgálnia, hanem egy új, feltörőben, születőben lévő kort…A saját fajtám mellett lenne a helyem!”

A semmiből törtek rá a rémképek. Csaták rémképei, mikben ő is részt vesz. Rossz oldalon és rossz célokért harcol, ugyan akkor nem képes átállni. Aztán már egy másik kor másik harcát látta. Forradalmat, vérrel írott változást… És valahol a lelke mélyén tudta, hogy ebben is része lesz… De hogyan?

- Seyako-san, jól vagy? Annyira elfehéredtél. – pislogva nyerte vissza látását.

- Semmi. Tényleg semmi… - a nő lerogyott az egyik nagy fa tövébe. „Már megint. Látomások a jövőből. A legváratlanabb percekben…” - Oldalán a katana megzörrent, mire vakon tapogatózva kihúzta azt, és hüvelyestől a vállához támasztotta, hogy kényelmesebben tudjon ülni. A démon mellé telepedett.

- Biztosan jól vagy? Ne menjünk vissza a palotába?

- Nem kell, köszönöm! – Seya lehunyta szemeit, fáradt sóhajt küldve a világba.

Megborzongott, ahogy megérezte az arcát végig simító kezet. Ahogy pislogva felnézett a férfi már nagyon-nagyon közel ült hozzá.

-               Nem akartalak megrémíteni… De gyönyörű vagy mikor így nézel a világra… Máskor is látni akarom, ahogy egy pillanatra elönt a fáradság… - Zadei nagyúr halványan elmosolyodott majd ujjait lefuttatta a lány nyakán.

„Te perverz. Vedd le rólam a kezeid!” – a hercegnő felpattant, miközben a lassan körvonalazódó tisztelt teljes kép a kvantóiról teljesen köddé vált fejében. Ám nem jöttek szavak nyelvére, így csak zavartan próbált távolodni.

A férfi is felegyenesedett, és egy mozdulattal elkapta a nő kezét, miközben magához húzta. Seyako ösztönösen cselekedett azonnal ellökte tudatával  magától szellemet, ám ugyan az történt mint egykoron a tónál. Képességei cserbenhagyták. Mire ezt felismerte Zadei már ismét szorosan előtte állt.

- Kérlek, Seyako-san… Csodálatos nő vagy, teljesen megbabonáztál, amióta megpillantottalak. Már annyiszor el akartam mondani neked, de az a Nyugati kutya mindig a nyomodban volt… 

- Dozo… Zavarba hozol… - a lány hírtelen megtorpant, ahogy a fa törzséhez simult háta, elzárva a menekülés útját.

- Mese szép szemeid vannak, és a mosolyod is elbűvölő. Mikor idejöttem még nem voltam benne biztos, hogy nősülni akarok-e, de amikor megláttalak… Kérlek hercegnő! – átölelte a kővé dermedt lányt.

Seya átlátott a szép szavak fátyol függönyén. Ahogy a férfi hozzá hajolt hallotta, amint mélyen belélegzi hajának illatát. Egyértelmű lett, a démon ki akarja használni a helyzetet, hogy kettesben maradtak, távol mindenkitől.

-               Ugyan… Ezt nem tehetjük! – a nő minden erejét összeszedve eltolta a nyakához furakodó ajkakat.

Nem kapott választ, Zadei egy mozdulattal lefogta kezét, és kényszeríttette arra, hogy a fához fektesse. Aztán felnézett a rémült kék szemekbe, majd közeledni kezdett a lány arcához. Szemeiben ott égett az a vad láng, amit azoknak a banditáknak a szemében lobogott, egykoron.

-               Kérlek, uram. Ezt nekünk tilos. Amíg az esküvő… - Seya megdermedt, csak figyelte, ahogy látóterét lejesen elfedi a démon.

-               Ne beszélj… Nem tehetek róla. Megbolondítottál, úgyhogy most az enyém leszel…

Seyának még válaszolni sem volt ideje, forró ajkakat érzett meg övéin, mire tiltakozása jele képen elfordította az arcát. Hírtelen egy kéz keményen megragadta állát, és visszafordította, mire a másik irányba próbált elfordulni.

-               Sikítani fogok… - kezdte remegő hangon, ám minden ereje kifújt, ahogy megérezte a haorija alá betévedő ujjakat – Ne nyúlj hozzám! – kiáltásnak szánta, de hangja épp hogy csak megütötte a normális hangszínt.

-               Kérlek, ne ellenkezz… Olyan szép vagy… olyan tökéletes – a férfi újra megcsókolta, de most már rámenősebb volt.

Nem hagyta, hogy a lány ellenkezni próbáljon, keményen tört utat magának a nő ajkai között. Seya remegett a félelemtől. Már megint ugyan azt érezte. Nincsen ereje, csupán egy bábu, amivel azt tesznek, amit akarnak. Megint így járt, megint védtelen és kiszolgáltatott maradt. Megtört pillantása földön heverő katanájára siklott, ám képtelen volt magához hívni a kardot. Kétségbe esett könnyek jelentek meg nyitott szemei sarkán, ám a következő érintésre összeszűkítette őket a rémület. Hakamáján az obi lassan kezdett oldani. Ekkor egy pillanatra idegei megfeszültek, s rémülten sikerül szabaddá tennie száját.

-               Segítség! – sikoltotta bele a napfényes délbe – Sessh… - maga is meglepődött, ahogy a rimánkodás mellé egyből egy név társult elméjében, s csúszott nyelvére.

De nem fejezhette be, Zadei azonnal újra csókjaival némította el, miközben széthúzta a fehér haorit. Kissé csalódottan vette észre, hogy a lány mellkasa körbe van tekerve fehér kötéssel, mint a szamuráj nőknek általában, lefogva melleit, és az esetlegesen félre csúszó haoriban takarva idomait a harcok közben is. Végül nem zavartatta magát, így érintette meg a hercegnő formás kebleit.

-               Ah… - Seya nyögve fulladt bele az undorító, kierőszakolt csókba, mit kényszeredetten viszonzott.

Ahogy a pillanatok teltek, ahogy nem történt semmi, ami rajta segíthetett volna, egyre jobban kezdett bele törődni helyzetébe. Lassan lehunyta könnyektől fényes szemeit. „Olyan mindegy, hiszen úgy is az övé leszek… Ha meg kap most, legalább két hétig nyugtom lesz…” – beletörődés utált érzése járta át lassan ernyedő testét.

A férfi érezte, hogy a lány már nem próbál tiltakozni, így hát még nagyobb hévvel lendült bele a dolgokba. Kezei azonnal bebújtak a meglazított öv alatt a hakamába, mire a hercegnő megrándult. Az ujjak már alsó neműje alatt jártak, mikor elméjén ismét erőt vett a tiltakozás. Talán a véletlen hozta így, a démon elhagyta ajkait, és leindult nyakán, így fájdalmasan éles sikolyt küldhetett a fák közé.

- Iie!

A semmiből tért vissza ereje és mind két kezét használva eltaszította magától a férfit.

Aztán csak meglepetten figyelte, ahogy a nála fejnyivel magasabb szellem megtántorodik, majd hátra repül. Hatalmas reccsenés hallatszott, ahogy egy öreg fa öles törzséhez csapódott a megtermett test.

Seya szemei rémülettel kevert csodálkozással kikerekedtek, aztán ahogy kissé oldalra fordította tekintetét, különös alakot pillantott meg. Egy pillanatig csak örvénylő vörös fényt látott, majd az hírtelen elült és szemeinek oly gyönyörű alak vált ki belőle. Ezüst haján megcsillantak a levelek között bebújó napsugarak, vértjén fény futott végig, ahogy lassan a nő felé pillantott. Arcán elkeseredett düh rajzolódott ki, arany szemei szikrákat szórtak, miközben végig mérte a lassan remegve térdre rogyó lányt. De abban a pillanatban reccsenés hallatszott majd zuhogással egybekötve kidőlt a fa melyhez az előbb Sesshoumaru Zadei csapta.

-               Úgy nézem elkiabáltam. Hihetetlen, hogy te mindenhol ott vagy, ahhol nem kéne… - a kvantói leporolta magát, majd elindult.

Mindketten némán figyelték, miközben elérte a lányt, majd talpra állította. Egy mozdulattal összehúzta a szétcsúszott haorit. Az inuyoukai nem tett semmit. Egyszerűen megszólalt a józan esze, mit eddig elnyomott a vörös köd melyet a látvány okozott fejében.

-               Menjünk hercegnő – fogta meg a lány karját Zadei.

-               Eressz el! – Seyának meg jött a hangja, sőt minden ereje is visszatért, most hogy már nem volt egyedül – Ha érdekel jelenteni, fogom ezt Suwatari nagyúrnak!

-               Ugyan… Talán azt akarod, hogy megtudja, ő már megint rám támadt? – a kutyaszellemre nézett - Te is tudod mit mondott erről… - Sesshoumaru meglepetten húzta fel egyik szemöldökét.

Aztán ahogy a lány tehetetlenül elfordult érezte itt bizony valami, nem stimmel. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy kitalálja, Suwatari valamiféle rendeletet hozott azzal kapcsolatban, ha ő és a kvantói tettleges nézeteltérésbe keveredne. Hát persze hogy büszkesége ezt ismét nem hagyta szó nélkül.

-               A hercegnő nem akar veled menni, úgyhogy talán el is ereszthetnéd…

-               Valóban? – a férfi fenyegetően a lányra nézett.

Seyako összeszedte minden bátorságát, és karját kitépte a szorításból, majd hátrálni kezdett. Egyértelmű volt ő mit választ. Ám ebbe Zadei nem óhajtott olyan könnyedén beletörődni, vadul a lány után kapott. De már nem sikerült elérni, sőt vesztére sikeresen belerohant a taiyoukai egy hírtelen jött ütésébe, mitől ismét megismerkedhetett a vízszintes szabadesés nem túl kellemes érzésével.

A következő pillanatban viszont már Sesshoumarunak kellett kitérnie egy érkező ökölcsapás elől, ami épp hogy csak sikerült neki. Azonnal visszavágott, ám keze elcsúszott, s már nem tudta visszarántani egy a levegőt hasító karom támadás elől.

Seya ez idő alatt visszakötötte obiját, eligazította haoriját, övébe fűzte elejtett kardját, majd ismét a két férfi felé pillantott. Aztán felkiáltott, miközben alakjából kék fény csapott ki.

-               Elééééég!

Furcsa dolog történt. Az éppen támadni készülő Zadeit hírtelen elemi erők ragadták meg, majd olyan erősen passzírozták a földbe, hogy hasalva belesüppedt a talajba. Ugyan ez az erő megragadta Sesshoumarut is, ám ő az utolsó pillanatban alakot váltott már ismerve ezt a támadási formát, így csupán annyiban érte sérülés hogy szellemgömbje picurkává összezsugorodott.

-               Elegem van belőletek! Mind ketten ostobák vagytok, és egyikőtök rosszabb, mint a másik! Mi több mind a ketten ugyan olyan féktelen beképzelt alakok vagytok, akik azt hiszik mindent, megkaphatnak. Hát engem nem fogtok! – azzal a lány megfordult és elviharzott a fák között. 

***

Seya dühösen mászott lefelé a szürke, néhol málló sziklákon. Lábai alatt apró kövek indultam meg, s zuhantak alá az alatta lévő jó 25 méteres mélységbe. Mérgesen fújt egyet ahogy a homokba érkező kavicsokat nézte, ám ahogy egy pillanatra végig járatta tekintetét az apró, napfényben fürdő, fövenyes öblön minden indulata elszállt. Nagyot sóhajtott, majd lassan lenyugtatta légzését. Pár pillanatig még gyönyörködött az öbölbe befutó kis hullámokban, a csodálatos zöld és kék színben játszó tengerben. Megnyugodott, ahogy bele gondolt, végre saját apró birodalmában van, amit rajta kívül csupán 3 ember ismer. Aiko, Kiricubo és Aya Hime. Ám ezen idilli elképzelés hamarosan semmivé foszlott.

Váratlanul jelent meg valami mögötte, majd már csak egy rántást érzett és repült lefelé, le a szédítően magas partról. Meg ijedni sem tudott, még csak megérezte az őt tartó karokat, már tudta, immáron 4 személyesre nőt titokgazdáinak száma.

- Azonnal tegyél le! – kezdett minden előjel nélkül kiabálni, mikor kiszabadult a szellemgömb belsejéből.

- Nem érzed úgy, hogy talán kéne valamit mondanod? – Sesshoumaru bosszúsan elengedte őt, mire puffanva fenékre esett a homokban.

- Nem, nem érzem úgy! Senki sem kért meg hogy közbe avatkozz!

- Akkor bizonyára csak hallucináltam azt a „Segítség!”-et!

- Pontosan! – Seyako felkelt, leverte ruháiról a homokot majd elcsörtetett a tenger felé.

Sesshoumaru bosszankodva követte, de magában már annak is örült, hogy a lány még nem küldte el a legalább 2 és fél perces itt tartózkodása dacára sem. Aztán csak hitetlenkedve figyelte, ahogy Seya leszúrja a laza fehér homokba katanáját, majd még mindig agresszív mozdulatokkal vetkőzni kezd. Gyanakvó pislogásából egy alacsonyan szálló kagyló zökkentette ki, ám ép hogy csak sikerült becsuknia a száját, ahogy végignézett a lányon. Bele tellett pár percbe mire vissza tudta erőltetni arcára a semmitmondó kifejezést, de előtte még jól végig nézett a szinte meztelen testen, melyet valami különös fehér anyag takart csak ott ahol kell. Aztán ahogy lassan emlékezni kezdett, rájött, látta már ezt a valamit Seyán, talán akkor amikor az öccse barátnőivel ment fürdeni.

Aztán a következő sorozatban érkező kagyló, rák, tengeri növény, kavics, kövek végül szikla zápor rávette arra, hogy sürgősen szakítsa el tekintetét a nő alakjáról, de közben bravúros menekülésre is kényszerült. Végül lassan hátrálva figyelte hogy a lány miután szépen lepakolta, összehajtogatta ruháit elindult felé.

-               Sesshoumaru! – förmedt a férfire.