Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

21. rész

-               Hercegnő! Seyako Hime! Kérem, nyissa ki az ajtót! A nagyúr azonnal látni akarja! Már megkezdődött a fogadás!

A szolgálólány kétségbe esve kopogott a vasalt cseresznyefa ajtón, odabentről semmiféle mozgást sem érzékelt. 

-               Majd megyek…

-               Hime? – kérdezett vissza bátortalanul.

-               Azt mondtam, hogy majd megyek!

Az ajtó kicsapódott és Seya kiviharzott rajta. A lány egy pillantással felmérte, veszettül dühös a hercegnő. Így hát inkább ellépet az útjából, s csak némán figyelte, ahogy a halványzöld csodálatos ruhaköltemény elvonul mellette. Szemei az első kanyarig gyönyörködtek a meseszép kelmében, s figyelte a nő testét körbe tekergőző türkiz-arany sárkányt.

Seya cseppet sem nőisen, még haragját bizonyos fokig palástolva csörtetett le a lépcsőkön, míg nem a nagyterem oldalsó ajtajánál jegyesébe botlott.

-               Hercegnő… - a férfi eddig a folyosó falának támaszkodott, de a lány érkezésére meghajolt.

-               Gondolkodtam! – még mielőtt Zadei felegyenesedhetett volna, a lány letámadta – Éppen itt az ideje a fegyverszünetnek!

A démon kellően bamba kifejezéssel arcán meredt vissza a nőre, aki a falhoz szorította és közvetlen közelről beszélt az arcába.

- Azt akarom, hogy leszállj rólam is, Sesshoumaruról, a Nobunagákról, a barátaimról – majdnem hozzátette hogy Északról - is és mindenkiről. A feleséged leszek, megkapod amit akarsz. Cserében én is megpróbálok jó asszonyod lenni. Ez így egy tisztességes ajánlat?

Zadei nagyúrnak még mindig kellett pár perc a válaszig, de most már csak az miatt hogy sikerüljön elvonatkoztatnia a leheletnyire tőle lévő piros ajkaktól és a vértjéhez préselődő mellektől.

- Rendben, ésszerű az ajánlatod hercegnő! Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok… - egy pillanatara mintha őszinte megbánás tűnt volna fel szemeiben.

Hosszú másodpercekig néztek egymásra, amitől mindketten kissé furán érezték magukat. Olyan első őszinte vallomás hangulata volt az egésznek, míg nem a démon lassan és felkészülve az érkező támadásokra, de azért átölelte a lányt. Ujjai lágy csodálatos selymet érintette. Nem történt semmi, csupán mintha a hercegnő szíve kezdett volna fokról fokra lassabban verni.

A férfi egy pillanatig habozott, majd miután Seya továbbra sem távolodott bujkáló mosollyal arcán, váratlanul szájon csókolta a lányt. A hercegnő megdöbbent, ám nem tiltakozott. Zadei ezen kellő képen meglepődött, hiszen azonnali ellenállásra számított. Lassan múltak a másodpercek, és nem történt semmi. Nem bukkant elő a semmiből egy követelőző inuyoukai, nem rántott kardot a lány, nem akart összeomlani a palota. Nem bírta ki, inkább felnézett a nő lazán lehunyt szemeibe.

- Seyako-san…?

- Valami baj van? – a lány valóban őszintének tűnt, ám a szomorúság ott bujkált tekintetében.

- Iie, nanimo… (nem, semmi…)

Csend lett, csak az ajtó mögül hallatszott ki a mulatozók távolinak tűnő zsivaja. A lány még továbbra sem mozdult meg, végül mikor már kínossá vált a csend, elhúzódott. De az utolsó pillanatban a démon utána kapott, és megragadta nő könyökeit.

-               Én… - Seya nem fejezte be.

A kvantói ismét megcsókolta. Meglepetésére e csók se nem volt követelő, se nem volt erőszakos. Finom volt, és keresgélő, mitől akaratlanul lassacskán viszonozni kezdte azt. Már nem is viszolygott egyáltalán. Észre sem vették mennyi idő telt el, míg nem halk köhintésre rebbentek csak szét.

 Ayasiho Hime állt pár lépésnyire tőlük a folyosón. A hercegnő bíztatóan rájuk mosolygott, ám ettől a mosolytól Seya gyomra öklömnyire szűkült. Újra arra a kiverhetetlenül keserű beszélgetésre gondolt, ami aznap délután zajlott le köztük.

***

-               Seya-chan. Ha megbocsátod nyíltan beszélek.

-               Aya?

-               Nem érdekel mi történt az éjjel közted és Sesshoumaru között. Nem tartozik rám, és nem is fáj. Viszont még is arra kérlek, sőt könyörgöm! Menj felségül Zadei nagyúrhoz!

-               Miről beszélsz?

-               Apám fél. Nagyon fél, mert veszélyben a birodalom. De ha te hozzámész a Kvantó-i úrhoz, minden megoldódna. Kérlek Seya-chan…

-               Nem értelek Aya… Hogy érted hogy veszélyben?

-               Tegnap éjjel érkezett a jelentés. A határvidékről futár jött. Nem tudom, csak töredékeket hallottam… Egyenesen chichi-uénak jelentettek. Mint az utóbbi időben mindig, minket megkerültek… De hallottam, ahogy apám kétségbeesetten kérleli anyámat, hogy a mai ceremónia után azonnal induljon velem együtt Nyugatra…

-               Aya, miről beszélsz? Én miért nem tudok erről semmit?

-               Ez most nem érdekes! Most csak az számít, hogy menj hozzá Zadei-samához! Könyörgöm Seya, az istenekre kérlek! Tedd meg ezt értünk…

***

Seyako gyomra lassan kezdett csak engedni, még akkor is rosszul volt, mikor jövendőbelije bevezette a terembe. Az egy pillanatra feltűnő halvány varázs szilánkokra törött lelkében. Émelygett, és nehezen kapott levegőt. Iszonyatos volt a gondolat súlya, rajta áll vagy bukik Észak békéje. Ahogy helyet foglalt az asztalnál, lesimította furisodéjének (kimonó amit hajadon nők hordanak) ráncait, ismét az elmúlt délután egy eseménye jutott eszébe.

***

-               Karen-dono! Még is mire véljem az,t hogy nem akar beengedni? Ha jól tudom én vagyok az Északi Hírszerzés vezetője és Ayasiho-neesamának kell jelentéseket tennem. Vagy valami megváltozott a távol létemben?

-               Sajnálom Hime. De még egyszer meg kell kérnem, ne akarjon bemenni! – az egyenruhás démonnő fájdalmasan félre tekintett.

-               Karen-dono! Mindenek van határa! Hetek óta senki nem tett jelentést, és amikor be akarok menni a saját irodámban, megpróbálsz feltartóztatni. Mire véljem ezt?

-               Hime-sama! Onegai! Csak a parancsnak engedelmeskedek.

-               Parancsnak? – Seya szeme vészesen megcsillant.

-               Kérlek, hercegnő…

Seyako nem tétovázott tovább, egy halk sóhaj kíséretében eltűnt, majd csak a démonnő háta mögött az ajtóban bukkant fel újra, s egyből be is nyitott. Irodája teljesen olyan volt, mint régen. Két ajtó nyílott belőle, ablaka nem volt. A falak mellett végig szép mívű pocok sorakoztak rajta könyvbe fűzött lapokkal, de leginkább tekercsekkel telepakolva. Minden kötés egységesen rozsdavörös volt.

 A hercegnő azonnal rázárta az ajtót, majd a papírokkal telehalmozott íróasztalhoz lépett. Azonnal észrevette hogy a legtöbb dátum több mint aktuális, vagy is hogy valaki a távollétében mind a 15 évi munkáját elvégezte. Szemeit végig futatta a papírhalmokon, és hamarosan rátalált az aznapi jelentésekre, amikor is Zadei átlépte Észak határát. Kihúzta a széket és leült, miközben szemei már falták a jelentés betüjeit.

Több mint két és fél órát ült bezárkózva a hírszerzési központ irodájában. Ennyi idő kellett, ahhoz, hogy végig érjen az elmúlt pár hét lejegyzett eseményein és információin, valamint ahhoz hogy rettentően ideges legyen. További fél órán át fel-le mászkált az irodában, míg nem sikerült döntéseket hoznia. Akkor kinyitotta az ajtót, s jól sejtette Karen még mindig a folyosón állt.

-               Gyere be! – Seya hangja hidegen csengett a falak között.

Mikor bezárult a nő mögött az ajtó csak akkor nézett rá és kezdett bele mondandójába.

-               Gondolom tisztában vagy mindennel?

-               Hai.

-               Azzal is, hogy miért volt szükséges mindezt titkolni előlem?

-               Iie…

-               Tudod mi ez az egész, ami történik?

-               Iie.

-               Hát akkor jól figyelj. Tudom, hogy Suwatari tiltotta meg, hogy beengedj és a többi. Azt is tudom, hogy kikérte a véleményed minden ügyben. És szinte biztos vagyok benne, hogy ő csupán politikai nyomásgyakorlásnak nevezte ezt az egészet.

-               Valóban! – Karen mélybarna szemei elkerekedtek.

-               És ugye te is tudod, hogy ez teljesen hibás meglátás!

Nem érkezett válasz.

-               Rendben. Most nem fogom hagyni, hogy megismétlődjön minden, ami 15 évvel ezelőtt történt.

-               De Hime, ez egyáltalán nem nyilvánvaló!

-               Jobb félni, mint megijedni! Karen-dono. Azt akarom, hogy a vacsora végeztével az összes Északi főkapitány, a hírszolgálat minden vezetője, és persze az összes nem szolgálatban lévő oniwabai a vörös-teremben legyen.

-               Na de Hime-sama!? – a démonnő arcából minden vér kiszaladt.

-               Azt ugye mondanom sem kell hogy, a Nobunagák erről ne tudjanak.

-               De Hime, ezt csak akkor…

-               Igen, Karen-dono. Ettől a perctől hivatalosan átveszem az Északi Hadsereg irányítását, és mostantól minden Északi Védelmi Erő nekem köteles engedelmeskedni! Megértetted?

A nő még egy darabig zavartan meredt a hercegnőre, majd lassan fél térdre ereszkedett.

- Hai, Seyako-taicho! (kapitány)

- Rendben. Akkor a vörös-szobában találkozunk! – azzal a hercegnő kivonult az irodából. 

***

Seyának akár hogy fixírozta is az eléje rakott ételt továbbra sem volt étvágya, s gyomra is ugyan annyira kavargott, mint eddig. Szerencséjére Zadeit lekötötték a Kvantóból érkezett főurak. A nagyterem zsúfolásig tele volt, hiszen ezzel az estével kezdetét veszi az esküvői ceremónia, így hát már minden vendég megérkezett. Ugyan magára a hivatalos szertartásra csak három nap múlva került majd sor, már most mindenki itt volt.

Miután a vacsorának vége lett az Északi Nagyúr megtette a szokásos bejelentést, a két pár meg is jelent. Aya Hime gyönyörű volt, mint mindig, tűzvörös furisodéjéban mire arany tigriseket hímeztek, s angyalian mosolygott. Sesshoumaru is kiöltözött, szürke hakamájához most fekete aranyszövéses kuro-motsukit (fekete ünnepi férfi kimonó, melynek hátára a család címerét szokták felvarrni) viselt. Tekintete szilárd ugyan akkor semmit mondó volt. Suwatari másik oldalán Seya állt zöld alapon tekergőző türkiz-arany sárkánnyal kimonóján, mellette pedig Zadei fekete hakamában és szintén kuro-motsukiban, aranyos címerrel.

Az Északi úr sokáig beszélt, ám a hercegnő szinte semmit nem hallott belőle. Gondolatai cikáztak az időben, hol az irodájában szerzett információkra, hol az órákon belül tartandó nagytanácsra gondolt. Végül elérkezett a szónoklat vége is. Ám várakozásaival ellentétben ezek után még bejelentések hada érkezett, nem pedig a szabad mulatozás. Szemei futni kezdtek a tömegen. Hamarosan megtalált 6 oniwabait akik szolgálatban voltak az este és mind a 17 kapitányt, s miután ezzel végzett a Nyugati nagyurakat kezdte fürkészni. Sokat ismert közülük, sőt meg is lepődött kicsit, hogy majdnem mindenkire emlékszik.

Végül mikor újra helyet foglalhatott legyőzve minden émelygését bekapott pár falatot, hiszen egész nap nem evett. Ráadásul lassan lelkiismeret furdalást is érzett, amiért ilyen titokban meghozta, ezt a végszükség esetére tartogatott döntést. De ahogy átfutotta a jelentéseket tudta, eljött az idő hogy mindenért visszavágjon. És ahogy felismerte a személyes bosszú édes-kesernyés ízét még jobban félni kezdett attól, hogy valóban jó döntést hozott-e.

Még körülbelül negyed órát maradt a nagyteremben. Addigra a Vörös-tanács résztvevői mind eltűntek, s bizonyára már a kijelölt találkahelyen vártak rá. Seya ekkor összeszedte minden bátorságát, és megérintette a jobbján ülő férfi karját:

-               Kérlek, fáradt vagyok. Szeretnék visszavonulni a szobámba…

Zadei továbbra is Kavntó-i nemes urakkal beszélgetett, s a lány kérésére csak biccentett egyet. Seyako ettől megnyugodott, felállt, meghajolt majd gyors de kecses léptekkel elhagyta a termet. A folyósóra érve egy darabig valóban saját szobája felé haladt, ám egy helyen belépett egy apró várakozóba, majd az ott égő egyetlen fáklyatartót elfordította. Halk görgéssel a kőfal meglazult előtte, majd egy könnyed lökésére 90°-os fordulatot tett. Mögötte hosszú felfelé induló csigalépcső kezdődött. A hercegnő izgatottan szedte kettesével a fokokat és ahogy közeledett a vége felé halk beszélgetés hangja szűrődött le hozzá. Végül a lépcsősor kiszélesedett és egy tolóajtó előterében találta magát. Az ajtóban Karen-dono ált és Yumikoval beszélgetett. A hercegnő érkezésére mindketten meghajoltak.

-               Konbanwa Taicho! – Karen elhúzta az ajtót, majd mindannyian bementek.

A terem szép volt, s meglepően tágas. A tetőtérben rejtették el, feltámasztható cserepekkel ablak gyanánt, melyek alatt most fülledt nyári szél suhant be, és tépte meg a helységet bevilágító gyertyák lángját.

A kapitányok kis csoportokba verődve álltak a vörös selyemtapétás falak mellett. A teremben egyetlen asztal volt, melyre most iratokat halmoztak, s ami mögé Karen ült le. A földet szürke szőnyeg borította, ami elnyelte a hercegnő érkezésére felsorakozó kapitányok lábdobogását. A szoba egyik sötétebb sarkában 14 egyenruhát viselő oniwabai állt. Mindegyikük nyakában ott lógott az aranyláncos kék medál. Mindenki szolgálatban volt ezen az estén, de közös megegyezéssel ők jöttek el a Vörös-szobába, míg a többiek a fogadáson védték a Nobunagákat és irányították a palotaőrséget.

- Elnézést a késésért, remélem megbocsátják nekem – Seyako lassan végigjártatta tekintetét az arcokon.

- El van nézve, hercegnő. De ha jól sejtem nem ezért lettünk összehívva, hogy udvariaskodjunk – válaszolt végül az egyik idősebb kapitány.

- Valóban. Nos akkor hagyjuk is a formalitásokat. Karen-dono gondolom tájékoztatta önöket, miféle szükség kényszeríttette ezt a gyűlést.

- Nem kellett tájékoztatni. Hiszen azokat a jelentéseket mi írtuk…

- Hime-sama! Azonnali intézkedéseket várunk. A határok őrszolgálata tarthatatlan…

- Nap, mint nap írtunk Suwatari-samának, ám kéréseink süket fülekre találtak! Nem indíthattunk portyákat, nem kereshettük az ellenséget, csak szépen csendben temetnünk kellett a katonáinkat…

Seya rettentően meglepődött az elkeseredett arcok láttán. Robbanó feszültség ült mindenki szemében, és ezek a fegyelmezett, legjobban képzett férfiak egymás szavába vágva öntötték ki keserűségüket.

-               Hercegnő, kérlek azonnal vedd… - ismerős hang csendült a rövidke némaságban.

-               Sasuke-taicho… - Seya régi katona társára pillantott, akivel visszaérkezésekor először találkozott a határon – Tudom, mit kell tennem.

Az utolsó mondatra a hercegnő hangja rettentően elgyengült. Valahogy nem ilyennek képzelte ezt az egészet. Harc edzet, bátor férfiak álltak vele szemben, és mind ugyan azt akarták. Egy parancsot, ami nem köti meg többé fegyverhez szokott kezeiket. És ezt a parancsot egy törékeny halandó lány adhatja meg nekik, kinek kezébe rakták a tartomány jövőjét.

-               Hát legyen! Kapitányok, esküdjetek! – a hercegnő hatalmas kék szemeiben szilárd elszántság villant meg a gyertyák sárga fényében.

Borzongató erőhullám söpört végig a szobán, minden alak körül visszafogott auratér keletkezett, s a katonák egyszerre ereszkedtek fél térdre.

-               Esküdjetek, hogy a halálig szolgáljátok az Északi Tartományt, hogy minden erőtökkel védeni fogjátok Uratokat, és engedelmeskedtek feltétel nélkül, és mindenek felett az Északi Shougunnak! (hadúr)

-               Esküszünk Seyako-taicho!

Néma, és mozdulatlan csend lett az egyöntetű válasz után. Seya próbált lassan és nyugodtan lélegezni, ám túl sok volt a feszültség lelkében. Lassú léptekkel megtett egy kört. Végül kissé elesett kifejezéssel arcán a még mindig fél térdre ereszkedett kapitányokra nézett.

-               Biztosan ezt akarjátok? Akarjátok hogy ismét én…?

-               Seyako-taicho, most esküdtünk. Téged akarunk látni az Északi hadsereg élén.

A lány megtett még egy kört a vörös falak között, végül nagy sóhajjal megállt a kapitányok előtt.

- Ám legyen, de ne várjatok csodákat! Egyelőre nem kelthetünk feltűnést. Minden őrosztaghoz plusz hét katonát rendelek, de mindent feltűnés nélkül végezzétek a dolgotokat. A határ és palota őrök létszámát viszont napról napra duplázni fogjuk, hivatkozzatok az esküvőre és hogy sok magas rangú személyre kell most vigyáznunk. A napi jelentéseket továbbra is várom, a küldetéseket megkapjátok Karen-donótól. Mást pillanatnyilag nem tehetek. A portyákat viszont engedélyezem. Szigorúan éjjel, szigorúan észrevétlenül.

- Vakarimasu, Taicho.

- Viszont jobb, ha valamit tudtok. Három napunk van, és elkezdődhet a totális háború. Nem akarom hogy váratlanul érjen minket. Beszéljetek a hadnagyokkal és a tisztekkel, valamint a „Pirkadati eső” szerint járjatok el.

- Rejtett defenzió?

- Nem egészen. Defenziót inkább jelenleg a Kvantó csinál, nekünk sok erőnkbe fog telni, hogy egyáltalán megvédjük magunkat. Az oniwaban-shu majd gondoskodik a kémekről, igaz Ayasiho Hime szakértelmére nem támaszkodhatunk, ugyanis őt sem avathatom be… - a hercegnő egy pillanatra elbizonytalanodott - Ígérem, mindenről tájékoztatlak majd benneteket. Csak annyit kérek három nap alatt hívassatok be minden katonát, hivatkozzatok az ünnepre vagy akármire, és álljatok készen. Ám mindezt próbáljátok titkolni, ha idő előtt rájönnek, végünk van.

Az esőcseppek kopogni kezdtek a vörös cserepeken. Csend lett.

-               Hime-sama, akkor te is úgy gondolod? – Sasuke mély sóhajjal tette fel a kérdést.

-               A bosszút nem tudja felemészteni az idő… - Seya elfordult – Oyasumi minna-san.

A kapitányok nem kérdeztek többet, a „Pirkadati eső” egyértelművé tette dolgukat, feleslegesek voltak a hercegnő részletezései. Csak Karen és a 14 oniwabai maradt a teremben. Hosszú, gyötrő csend keletkezett.

- Seya-san… Kérlek, ne engedd, hogy ilyen erővel nyomjon a súly! – Yumiko a lány vállára tette a kezét.

- Szerintetek jó döntés volt? – a hercegnő társaira nézett.

- Seyako-san, nem tehettél mást. A döntésed több volt, mint helyes, ha nem hozod meg képtelenek lennénk felkészülni! - Zenkatsu húga mellé lépett.

- Az az igazság… - Seya elhallgatott – Hagyjuk. Most nincs időnk töprengeni. Oniwaban-shu! A feladat érthető, ám mi nem járhatunk el a „Pirkadati eső” szerint. Az első számú feladatunk továbbra is a Nobunagák és a palota védelme. Mindannyian ehhez az elit alakulathoz tartoztok, elvárom, hogy ehhez megfelelőn teljesítsétek a feladatokat, és megfelelő előrelátással vezessétek a palotaőr osztagokat. Az őrséget minden nappal 3 emberrel emelem, és elvárom, hogy Yumiko-san és Zenkatsu-kun megszerezzék a legfrissebb információkat odakintről. Bármi áron!

- Hai, taicho! – az említettek meghajoltak.

- A váltásokat továbbra is tartsuk be, az elhangzottakat pedig a szolgálatban lévőknek is adjátok tovább!

- Hai!

- Most pedig menjetek, mert lassan feltűnő lesz, hogy Suwatari-samát ennyire magára hagytuk ezen a fontos estén!

Az oniwabaik egyenrangúként meghajoltak vezetőjük s egyben társuk felé, amitől a nyakukban lógó érem alja a szőnyeget súrolja. Majd libasorban elindultak az ajtó felé.

-               Persze mondanom sem kell, minden ami itt elhangzott államtitok…

A testőrök visszanéztek, kis szünet után bólintottak és kiléptek a csigalépcső előtti pihenőre. Karen és Seya sokáig maradtak még a Vörös szobában.

- Seya-sama! Ezt eddig nem mertem mondani, de…

- Karen-dono?

- A ma esti őrszolgálat jelentése.

- Karen-san, kérlek fáradt vagyok… - a hercegnő megérintette lüktető homlokát.

- Hime, egy vörös hajú, katanát viselő nő akart ma átkelni a határon. Mikor az őrszolgálat észrevette azonnal kardot rántott. Senki sem élte túl, a 11. osztag hadnagya is meghalt. Azután a nő eltűnt Misima felé…

- Suyama… - a hercegnő elmosolyodott, mitől Karen akaratlanul hátra hőkölt -… hát te is eljöttél a végzetedért…

Karen-dono még a hercegnő távozása után is a lány szemében látott elszánt gyűlöletre gondolt. Feljebb tolt még egy cserepet mielőtt a papírok rendezéséhez kezdett, mert úgy érezte, megfullad ebben a gyilkolási vággyal dühvel és haraggal megtöltött szobában.   

Folytatás következik…