Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

23. rész

Seya állt, mint aki földbe gyökerezett arcán kimondottan értetlenkedő grimasszal. Ayasiho hisztérikus sikoltozása is hamarosan elmúlott, ahogy elsőnek felismerte a perverz kukkoló személyét. Ezek után már csak törölközőjébe kapaszkodva, tátogva mutogatott az illető felé, aki neki oldalasan állt pontosan a tavacska közepén. A víztől csöpögő idegen félve oldalra sandított, aztán ahogy szemei felmérték a csöppnyi törölközőben álló hercegnőt azonnal elvörösödött.

Seyako pár perc közömbös farkasszemnézés után aztán hírtelen felkiáltott. Úgy nézett ki világosság gyúlt szakétól eltompult fejecskéjében, majd ahogy az egyre jobban vörösödő démont nézte szemöldökei összefutottak. Aztán se szó, se beszéd elindult, az onsen felé, megállt a parton harcias terpeszben, csípőre tett kézzel. A démon csak megszeppenten pislogott fel rá, a frufrujából csöpögő vízcseppeken át. Végül Seya előre hajolt a falatnyi átázott törölközőben, mitől a férfi akkorát nyelt hogy még két házzal arrébb is hallották.

-               Ryohmaru te meg mi a jó életet keresel itt? – kiabálta a démon arcába a hercegnő.

Csend lett, majd hamarosan lábdobogás hangja hallatszott. Erre a három fürdőző az ajtó felé kapta a tekintetét. Hamarosan valaki bekopogott:

-               Hercegnők, jól vannak? – kérdezte az izgatott hang.

-               Persze tökéletesen… Csak egy kis butaság miatt kiáltottam. Menjetek csak vissza! – Aya kiabált vissza.

Seyako és Ryohmaru a lány felé fordultak, kinek úgymond arcára volt írva minden gondolata.

A katonák hamarosan elvonultak, addig is kis hármasunk csendesen méregette egymást, csupán a férfi kezdte egyre rosszabbul érezni magát, ahogy a fiatalabbik lány mellei még mindig elfoglalták látóterének nagy részét. Végül Seya sóhajtva felegyenesedet, és letörölt egy képzelt veríték cseppet, majd szellemes mosollyal a vízben álldogálókra nézett.

- Aha… - adott hangot felismerésének.

- Aha? – kérdezett félve vissza a démon.

- Nem szükséges magyarázkodnotok… értek én mindent! – Seyako belecsobbant a vízbe, majd összeszedte úszkáló kiskosarát.

Közben kaján mosollyal ránézett Aya-sanra, mire a hercegnő olyan vörös lett, mint a főtt rák. Valami alig hallható magyarázatot kezdett motyogni az orra alá, miközben maga előtt tartott mutató ujjait illesztgette egymásnak. Kevés sikerrel, keze nem igazán akart uralkodni remegésén. Seya-chan a tavacska másik végén kimászott a vízből, és a még mindig kővé dermedt párosnak háttal kioldotta törölközőjét, és kicsavarta belőle a vizet, majd az ott álló szárítóra dobta, és belebújt Aya köpenyébe. 

-               Ne is zavartassátok magatokat, már itt sem vagyok. Ha gondoljátok, hagyok egy kis szakét, igazán kiváló párlat! – arcáról le nem vakarható kaján mosollyal visszanézett rájuk – Érezzétek jól egymást! – kacsintott cinkos vigyorral.

Elfordult és elhúzta a fasumát. Végül még a válla felett hátra szólt.

-               Aya-neesan, hajnalra itt vagyok… - azzal végleg eltűnt a szemük elől.

A fürdőben maradt csöndet végül Aya fojtott kiabálása törte meg. A csurom vizes démon kényszeredett mosollyal arcán hallgatta végig a szidalmakat, miközben próbált minél kisebbre összemenni, végül már hátrálni kényszerült a feldühödött lángoló arcú nő elől. Mikor a harmadik menekülőkörét tette meg a kicsinyre szabott kertben már nem is tiltakozott, amikor a hercegnő megelégelve a komédiát kidobta a fürdőhelyről. 

***

Seya a folyósón ült testétől átnedvesedett yukatájában. A homlokát fogta, miközben azt se tudta mit gondoljon. Szerencsére hamar feltalálta magát az előbbi szorult helyzetben, de így utólag visszagondolva… Hát nem igazán tudta magában helyretenni az eseményeket. Aya és Ryohmaru? Ryohmaru és Aya? Annyira hihetetlen volt, még is annyira kézen fekvő. Hiszen sejthette, minden ott volt az orra előtt, ám neki még sem tűnt fel.

Hajából szép tócsa csöpögött a padlóra, miközben még mindig érezte a szaké égető pírját arcán. Térdeit felhúzta, majd fejét hátra döntötte a falnak. Nedves tincsei hullámosan hullottak arcába.

-               Jóságos Kamik… - motyogta majd mély levegőt vett, amit hosszú-hosszú ideig bent tartott, s csak a váratlan neszre fújta ki.

Mellette hírtelen a fürdő ajtó kinyílt és a még mindig csurom vizes Ryohmaru landolt mellette. Dobhártyáját megzengette még Ayasiho pár elszálló szidalma, majd a fasuma erőteljesen becsapódott mögötte.

Seya félre álló szájjal felnézett. A démon is őt nézte. Ez így ment hosszú percekig, miközben Seyako elvesztett gondolatolvasó képességét siratat magában. Ugyanis az egy ideje nem működött, pont a legkényesebb időkben hagyva cserben a lányt. Erre csak még jobban lebiggyedt szájának mindkét sarka.

-               Gondolom most magyarázattal kéne szolgálnom… - szólalt meg a férfi miután Seya elfordította róla pillantását.

-               Nekem ugyan nem… - vont vállat a lány – Csak ez így kicsit hülyén jött ki…

-               Seya-san félre érted! Én nem Aya Hime miatt vagyok itt! – védekezett a démon heves karmozdulatok közepette.

Erre csak egy meglepett, s ezzel együtt furcsálló nézést kapott.

-               Félre érted, nem is éppen miattad!

-               Aha, egyértelmű. Te csak úgy véletlenül pont abban a bokorban bukkantál fel a több milliárd közül, amelyik ennek a szentélynek az onsenje mellett van, ahol is történetesen éppen mi fürdünk… Teljesen logikus! – Seyako hevesen bólogatott.

-               Seya-san, szolgálhatnék magyarázattal. De ha esetleg… esetleg előtte… - Ryohmaru akadozva nagyot nyelt, miközben tekintetét végig futtatta a lány vízcseppekkel gyöngyözött formás vádliján, behajlított térdén, majd vékony combjain melyek hívogatva villantak ki a ruha alól – Esetleg ha felöltöznél…

Kis ideig ismét egymást fixírozták, végül a hercegnő összehúzott szemöldökökkel mutatta ki véleményét a dologról. „Már ő is kezdi?!?”

-               Szóval Sesshoumaru küldött? – kérdezte, mint aki meg sem hallotta az előző kérést.

Nem érkezett válasz.

-               Nekem így is jó! – vont vállat a lány, majd felkelt és felvette kis kosarát.

Abban még ott lapult egy kis üveg szaké, de Seya úgy határozott azt ma már nem issza meg. Indulnia kell méghozzá tiszta fejjel, ha végezni akar a dolgaival.

-               Oyasumi! – intett a mögötte feltápászkodó démonnak.

Alig tett meg pár lépést, az utóbbi időben egyre jobban működő érzékei riasztani kezdték, valaki szemből közeledik. Egy másodperc és már tudta is, nem csak valaki, hanem valakik. Nem bírta ki, hátra nézett a magát éppen víztelenítő Ryohmarura. Az éppen akkor érezhette meg a közeledőket, mert szemei a menekülés útját keresték. Egy pillanatra megakadt a csukott tolóajtón, majd halk kétségbe esett sóhajjal elvetette az ötletet. 

Seya megcsóválta a fejét, jelezvén ez már több mint reménytelen. Az alakok lépteinek nesze lassan elérte a folyosót.

-               Oh, én meg az az áldott jó szívem… - sóhajtott nagyot a hercegnő, majd leguggolt és kiborította kis kosarának tartalmát – Bújj be!

A férfi még pár pillanatig értetlenül meredt rá, majd mint aki megvilágosodik egy villanással halvány vörös fényű szellemgömbé alakult, majd erejét megfeszítve zsugorodni kezdett és belebegett a kosárba. Erre Seya mint aki jól végezte a dolgát bedugta mellé a kis szakés üveget, majd ráterítette az eddig is benne pihenő apró törölközőt. Az alakok ebben a pillanatban jelentek meg a folyósón.

A Houshi-sama volt az kíséretével, nyílván fürdeni készültek. Mikor meglátták a lányt egy pillanatra megtorpantak. A két fél kölcsönösen végig mérte egymást, ám közben Seyako a kezében tartott furcsán púposodó kosárra nézett. Gyorsan egy zavaros bájmosolyt erőltetett arcára, majd a kosárkár átkarolta és elméletben üres felével a mellkasához szorította. Csak ő hallotta a belőle kiszűrődő elfojtott nyöszörgést.

- Konbanwa! – hajolt meg a férfiak felé, majd mint a kámfor eltűnt.

Valójában csak ledobta anyagi testét, és az azóta már jól begyakorolt apró kék gömbök belsejében megbújva elsuhant a szerzetesek mellett és meg sem állt a szobájáig. Tudta csak pillanatok kérdése és megérzik a démoni aura jelenlétét. Ott bent aztán kosarában lapuló utasát szabadon engedte, majd belépett a paraván mögé és öltözködni kezdett. De előtte még adott egy törölközőt a férfinek, had szárítsa meg magát.

Ryohmaru boldogan csatolta le vértjét, majd bújt ki csöpögő haorijából. Azt egy tál fölött kicsavarta majd haját és felsőtestét viszonylag szárazra törölte, mialatt Seyako is felöltözött a paraván mögött. Illetve csak alsóruhákig, és így hosszú hófehér nadrágban és ujjatlan ingben jött már csak elő fején a turbánban feltekert törölközővel.

-               Akkor most már elmondod mi járatban vagy?

-               Igen, el. Sesshoumaru-sama üzeni, hogy a házadban vár rád, ma éjfél előtt egy órával.

-               Ez teljesen meg van húzatva? – hűlt el a lány – Mondjuk úgy is be akartam ugrani Aikohoz…

Ryohmaru kecsesen felhúzta szemöldökeit a lány megnyilvánulására.

-               Mit akar? Hiszen tudja nagyon jól, hogy ezen a szentélyes látogatós akármicsodán vagyok… – kérdezte Seya miközben szárazra dörzsölte a haját, és Aya csomagjai közül kiturkált egy fésűt.

-               Ugyan Seya-san, Sesshoumaru ismer már annyira, hogy tudja eszed ágában nem volt itt pocsékolni az idődet…

-               Szóval azt hiszi tervezek valamit? – Seya miután végzett és sikeresen felkötötte a haját felállt és ruhát kezdett keresni magának.

-               Mért nem így van?

-               Mért mondanám ezt meg nektek? – Seya addigra magára húzta a megfelelőnek talált halványlila hakamát, s már bújt is bele a térdéig leérő ujjatlan felsőrészbe. Az kellemesen harmonizált nadrágja színével a maga ibolya lila mivoltával. Fehér vékony obit kötött hozzá derekára, majd nyakánál végig gombolta a kapcsokat.

-               Talán mert egy csapatban játszunk… - Ryohmaru nem fejezhette be a mondanivalóját, mert Aya Hime nyitott be hozzájuk.

Kissé furcsálló értetlenkedő pillantással végig mérte a félmeztelen démont, majd a ruházatán utolsókat simító Seyakóra nézett. Most egyáltalán nem jött zavarba, arcára még csak egy futó érzelem sem tudott kiülni. Behúzta maga mögött a shoujit, és mint aki tudomást sem vesz a ként bent lévőről kioldotta törölközőjét – mivel Seya elcsórta a köpenyét kénytelen volt egy szál törölközőben végig jönni a folyosókon – és belépett a paraván mögé.

-               Hát veled meg mi van? – Seya grimaszolva meredt a halványan áttetsző sziluettre.

-               Az ég adta világon semmi sem. Fáradt vagyok, lefekszem… - azzal hálóingben kijött és bebújt megágyazott futonjának takarója alól. 

Seya hatalmas színpadias sóhajjal fűzte övébe a Muramassza katanát. Amióta megkapta kevésszer vált csak meg tőle.

-               Csinálj vele valamit, hogy mire visszaérek, ne legyen ilyen házisárkány! – a lány futtában rámosolygott az elképedő tűz démonra, majd kilépett a helységből.

Odakint a csillagok fényesen ragyogtak az égen tovafutó felhők között. A hercegnő mélyen beszívta az éjszaka andalító langyos levegőjét, majd elrúgta magát a fényesre súrolt padlóról és kék fényesen világító gömbök formájában felröppent az ég felé.

Seya úgy számolta kevesebb, mint egy óra alatt vissza kéne érnie a fővárosban, hiszen ilyen sebesség mellett és a légvonalban haladásnak köszönhetően az utazásnak nem kellene tovább tartania. Még is hiába csodálta meg a csillagfényben fürdő ismerős tájat, hiába figyelte a távolban feltűnő óceán éji sötét tömbjét, hamarosan elunta az utazást. Ahogy kiért a hegyekből, és maga előtt megpillantotta a hatalmas északi felföldet alakot váltott. Nehéz volt sokáig anyagtalan formában maradnia. Így aztán továbbra is erejét használva fákról fákra ugrálva közeledett a lassan villódzó fények formájában kibontakozó város felé. Mikorra kiért a hatalmas rizsföldekre kipihente magát és ismét a levegőben folytatta útját.

Gondolatai lassan elkalandoztak a nyáréji szél édes simogatása, a kellemesen sós tenger illat és a monotonná váló száguldás hatására. Maga sem értette hogyan, s miért de régi homályba vesző emlékek jelentek meg szemei előtt. Olyanok, mikre már sok-sok ideje nem emlékezett. Amikre nem akart emlékezni…

***

A sakura szirmok lágy, andalító tánccal hullottak a folyó lassan, ráérősen sodró vízébe. Az éjjeli szél bekúszott a fák ágai közé, hogy még több halványrózsaszín corollát ragadjon el, s vigye őket beljebb egészen a közeli házak kertjéig.

Az udvar csendes volt, sőt egyenesen néma. Ám ez a némaság már oly fokra hágott, hogy borzongatta az alig négy éves kislányt, ki szemében kétségbeeséssel sietett a nyitott folyósón. A sakura szirmok kavaró tánccal buktak be a feltépett nagykapun, szöktek el a kerti tavacska felett, majd lágyan hullottak alá az ápolt kert közepén növekvő vértócsába.

A kislány megtorpant, ahogy a telihold fénye játszadozva megvillant a vörös patakokon. Remegve csippentett két kis ujja közé egy szálat hosszú arany hajából, mit idegesen sodorni kezdett.

A kertben semmi sem moccant, de ő már látta a tömör fekete élettelen sziluetteket. Nem mert még csak sikoltani sem, inkább remegve tovább indult. Első bátortalan lépésével együtt hallotta meg a halk motozó zajt. Messziről jött a hatalmas főúri ház másik végéből. A gyermek megrémült, majd erőt véve magán szaladni kezdett. Találni akart valakit, valakit akit nem leng körbe ez a szörnyű visszataszító aura. Akkor még nem tudta, hogy a halál árnyát érzi a mozdulatlan testeken.

Apró lábai halk dobogást hagytak maguk után, és hosszú, hideg verítékes percek után elérte a ház sarkát. Lihegve állt meg a kanyarban, görnyedten támaszkodott apró térdeibe. Ahogy lenézett a fényesre mosott fapadlóra elrettenve vette észre, fehér tabijai vértől nedvesen csillognak. Előtte hírtelen megmozdult valami.

Az egyik nyitott ajtóból páncélos alak lépett ki, majd ahogy észre vette a gyermeket megállt. Pár pillanatig gondolkodott, majd szinte hangtalan mozdulattal kihúzta katanáját az övén függő hüvelyből. A gyereklány halkan felsikkantott, ahogy a robosztus test megindult felé, de nem mozdult, izmainak bénultsága megakadályozta.

-               Seyako, iie… - kétségbe esett sikoly hallatszott a szamuráj mögül, és egy törékeny, éjjeli ruhát viselő nő képe bontakozott ki az ezüstös holdvilágnál.

-               Nee-sama… - suttogta a lányka remegve, ám még akkor sem tudott mozdulni, mikor az előbb még kétségbe esetten sikoltó nő a férfira támadt.

Kezében kecses női kést tartott, minek látványa arra ösztökélte a támadót, inkább vele foglakozzon először.

-               Tenryo Minovara-sama… sejtettem hogy megmutatod magad, ha szeretett nővéred egy szem gyermekének életét veszély fenyegeti… - a szamuráj felkacagott.

-               Seya-san fuss! Rohanj, és ne gyere vissza bármi történne is! – a nő szemeiben vészes harag lobbant, ahogy tekintete a megszeppent gyermekről a férfira vándorolt.

-               Szóval téged küldtek… mit akarsz még? Az összes férfivel végeztél, mostanra már annyira lealacsonyodtál hogy cselédeket, asszonyokat, gyerekeket is legyilkoz?!? – keserű vád csengett a nő hangjából, majd fogást váltott a késen.

Újabb fuvallat szökött be a folyó felől, újabb adag pörögve szálló virágszirmot hozva. Az asszony kiengedett hosszú mélybarna haja meglebbent, ahogy kecses ruganyossággal elindult.

A két acél összefeszült, az érdes csilingelésre az eddig még mozdulatlanul álló lányka hátrált egy lépést, minek következményében leesett a magasított körfolyosó padlójáról a tisztára sepert de most vértől csillogó földre.

- Seyako, nigero! – a lány remegve felkelt, ám zoknis lábai csúszkáltak a vértől lucskos földön.

A küzdelem a folyósón tovább folyt, az asszony erős ellenfélnek bizonyult, de koránt sem elég erősnek. A hosszú katana előny jelentett a rövid tőrrel szemben, és a szamuráj hamar lefegyverezte a hadakozó nőt. Ám annak szemeiben még akkor is vad, elszánt fény lobogott.

- A klánotoknak vége Tenryo… így hát neked is értelmetlen tovább élned. Őfelsége kívánta így, túl nagyra nőtt a hatalmatok…

- Álmodozz ostoba… - sziszegte a nő, mire a férfi megmozdult és teljes erejéből arcon vágta őt.

A könnyű törékeny test a levegőbe emelkedett majd egyenesen az egyik tetőt tartó oszlop felé szállt. A szőke kislány egészen eddig remegve ált a vértócsa közepén, ám most mintha feloldódott volna rettegő bénultsága.

- Iiieee… - sikoltotta bele az éjszakába, majd teljesen ösztönösen rohanni kezdett.

A férfi gúnyosan felröhögött, de a kacaj még abban a pillanatban torkára forrt.

Az oszlop mely felé a tehetetlen asszonyt vágta, s mely hivatott lett volna végleg megtörni a gyenge testet a szemei előtt vált semmivé. Nem is semmivé vált szét robbant, porrá vált s az ernyedt női test szabadon folytatta zuhanását. De a gyerek már ott volt.

Sajnos túlontúl picinek bizonyult, elgyötörten nyögött fel ahogy az alélt testet próbálta elkapni. Még is minden izma tűzben éget, kimászott a nő alól, felült és ölébe fektette az asszony fejét. Annak arca hófehér volt a tiszta holdfényben, ajkai között alvadó vér csillogott.

-               Tenryo-oneesama… - a gyermek reménykedve simogatta meg a kerek arcot. Keze megremegtek, ahogy megérezte a nő bőre egyre hidegebb lesz.

-               Te kis szörnyeteg… - vigyorodott el a szamuráj, miközben lelépett a földre.

Csizmái minden lépésre hangosan cuppantak. A gyerek ismét megbénult a félelemtől.

-               Érdekes kis előadás volt, csak kár hogy semmit nem ért. A drága nagynénéd nyaka eltört abban a percben, amikor megütöttem… - meredt kaján élvezettel Seyakóra a férfi.

A picin meggyszín ajkak lassan lefelé kezdtek görbülni, miközben a kék szemek könnyel teltek meg. „Meghalt!” – visszhangzott a gyerek fejében a felismerés.

A szamuráj közeledett, lomha mozdulattal maga mellé emelte katanáját, felkészülvén, hogy egy hanyag mozdulattal lecsapja a lány fejét. Egy pillanatra viszont megzavarodott. A gyerek nem fordult el, nem sütötte le szemeit, hanem vad keserűséggel kicsorduló könnyei között egyenesen halálhozójának szemébe nézett. A férfi megrettent, ahogy tekintetük találkozott.

Ám ez a pár perc tétovázás megváltoztatta mindkettőjük sorsát. Halk suhanással kunai szelte a levegőt, mire a férfi automatikusan hátra lendült. A dobókés pontosan ott ért földet ahol ő az előbb ált. Mindketten arra kapták a fejüket ahonnan a támadás jött.

Az beszakított kapuban egy magas, köpenyt viselő férfi alakja bontakozott ki. Karját éppen akkor eresztette le, mikor a két szempár rá szegeződött. Lassan előre lépett kettőt, így fényre került s Seyako megcsodálhatta megmentője arcát.

Rezzenéstelenül nyugodt, beszédes szürke szemek, félhosszúra hagyott fekete frufru. Az idegen magas volt, vékonynak tűnt ebből a megvilágításból. Egyszerű fehér bőszáru hakamát, fekete lazán megkötött haorit és vállán szürke köpenyt viselt. Oldalán két kard függött. Lényéből valami olyan csodálatos erő áradt, hogy a kislánynak még így a keserű bánat közepette is kikerekedtek a szemei. Aztán ahogy az idegen hírtelen elindult még kis szája is kinyílt a csodálattól.

Az egyik pillanatban még a kapuban állt, a másikban pedig már a szamuráj előtt volt. Akár egy villanás, a kard már kint volt hüvelyéből, s kecses merevséggel megállt a levegőben. A férfi csodálatosan mozgott. Hosszú, lélegzet visszafojtott másodpercek következtek, végül a az előbbi tökélyhez képest hanyag mozdulattal leeresztette fegyverét és visszalépett a támadó állás utolsó lépéséből. Ahogy a penge elvált az egykori szamurájtól, az utolsó leheletét küldte a holdfényes éjszakába, majd nyakából sugárból szökött ki a vér, s teste ernyedten, holtan dőlt el a vértől sáros földön.

Mikor megbizonyosodott róla, hogy áldozata tényleg halott, a kikerekedett szemekkel bámuló gyerekre nézett. A férfi és a kislány pár pillanatig egymás szemébe nézett, majd az előbbi a gyermek ölében pihenő nőre pillantott. Seya ekkor látta megvillanni az első érzelmet az idegen gyönyörű szürkés szemeiben.

-               Teneyo… - motyogta a férfi, majd guggolt a lányka mellé.

-               Ugye nem halt meg? – Seya ekkor szólította meg először az idegent.

-               Sajnálom Seyako-san… Elkéstem.

A kicsi felkapta a fejét.

- Ismersz engem? – kérdezet az idegentől gyermeki ártatlansággal.

- Hai, Seya-san… és ismertem édesanyád és Teneyot is – azzal óvatosan felemelte a nő hideg testét – Gyere Seyako, neked már nincs itt helyed…

A gyermek még hosszú pillanatokig csendesen ült. Tekintete végigfutott a vérben fürdő udvaron, majd a távozó után nézett. Zavarodott lelkében lassan megszületett a döntés, és ólomnehéznek érzett végtagjait mozgásra bírta. Felkelt és az ismeretlen után indult. Végül még a rogyadozó nagykapuban megállt és visszanézett a hatalmas egykor oly gyönyörű házra melyet egész eddig otthonaként szeretett. Aztán sarkon fordult és a kihalt utcán már messze járó férfi után iramodott…

***

Seya megtorpant, és kissé csodálkozó kifejezéssel arcán meredt a túlzottan is ismerős kapura. Annyira belemerült emlékeibe, hogy észre sem vette, visszaért a városba, sőt teljesen tudat alatt már elvezette magát saját házig is.

Enyhe gúnnyal elmosolyodott magán, majd immár anyagi formájában benyomta a kert kaput. Az udvar sötét volt, a házból sem szűrődött fény. Még is ő tudta, odabent már feszülten várnak rá…

Folytatás következik…