Midayoi – A Harc

A 2. rész

1. Szokatlan események (avagy egy békés élet vége?)

Egy fiatal nő sétál a falu felé egy kora tavaszi estén. A nap már alacsonyan jár, a márciusi este még elég csípős. A nő egyszerű ruhákat visel, nem tűnik többnek, egy átlagos falusi lánynál. Hosszú, majdnem fenékig érő sötétbarna haját szalaggal átkötve hordta. Csak rakoncátlan frufruját fújja szabadon a szél. Termete átlagos, alakja törékeny és nőies, még is erőt sejtető. Csak a szemi másak. Azokban valami másféle lángok égtek. A nő most is szomorú, mint az utóbbi időben oly sokszor. Szinte soha nem mutatja, ha társaival van. Csak az ilyen alkonyati órákban ül ki a bánat szép metszésű arcára. Magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, máshova vágyódik. Pedig most sem volt egyedül. Hű társa, a kétfarkú különc cica, Kosimo most is mellette sétált.

A nap lassan kezdett lenyugodni, a nő gyorsított léptein. Aztán megállt. A mellette lévő erdő sűrűjéből motozást hallott. Fáradtan sóhajtott fel, és kérdőn a cicára nézett. Az csak dorombolva tekergőzött a lábai között. A fák közül pár pillanat múlva egy piros ruhás, kutyafülű fiú lépett ki. A fiú hosszú ezüst hajába bele kapott a szél. A nő és a hanyou csak némán nézték egymást, majd az érkező törte meg a csendet.

- Megint egyedül bolyongsz?- kérdezte.

- Csak sétáltam. Meg gondolkodtam.

- Ne rágd már ezen magad! Ha azt mondja jönni fog, akkor az úgy is lesz. – beszélt tovább a hanyou – Például nekem sosem ígéri, még is mindig jön. Bár én nem várom őt szívesen.

- Inuyasha! Ne fárassz! – sóhajtott nagyot a nő.

- Csak nem bírom nézni, milyen vagy. Ahogy a többiek sem!

- Kagome küldött igaz? – mosolyodott el a nő.

- Nem, nem, egyáltalán! – kezdett rémülten dadogni a hanyou.

- Még a bátyádon is észre veszem, ha hazudik. Felesleges Inuyasha! De jól esik, hogy aggódtok értem! – vidámodott fel a lány és a társába karolt.

A fiú egy pillanatig csak meglepetten és pipacs pirosan nézett, majd beszélgetve sétáltak vissza a falu felé. A nap már nyugovóra tért, mire elérték a csöppnyi települést. A házak ablakából kellemes, hívogató világosság szűrődött ki. A dombtető ahonnan letekintettek a falura, már virágba borult. Nárciszok és kis kék ibolyák pislogtak ki a sűrűsödő zöld fűből. A dombtetőn egy kislány ült. Egybe részes kis narancssárga, barna mintás kimonót viselt, kócos zabolázatlan fürtjeibe bele-bele kapott a szél. Lábáról a sarut lerúgta, a kora tavaszi időben is mezítláb akart mászkálni. Mikor megpillantotta a közeledőket bánatos barna szemeivel nézett rájuk.

- Rin! Mit csinálsz ilyenkor kint? Mért nem vagy Kalde anyóékkal? – lépett mellé a fiatal nő.

- Hát, mert fáj a lábam. – válaszolta szipogva a gyermek, és lehorzsolt kis térdére nézett.

- Rin baba! De mért nem kérted meg az anyót hogy kötözze be! És hogyan szerezted? – kérdezte a lány aggódva.

Közben leguggolt a kislány mellé, hűvös fehér kis kezét a sebre rakta. Rin felszisszent, de a kéz hófehéren felragyogott, majd miután elült a látomás a sebnek nyoma sem volt.

-          Gyerünk rosszcsont! Kalde mérges lesz, ha kihűl a vacsora! – mondta a hanyou a kislánynak, mire az, mosolyogva előre szaladt.

A fiú és a lány utána indultak. Pár perc hallgatás után a kutya fülű fiú szólalt meg:

- Mido. Te sem érzed Narakut, sehol? – kérdezte halkan.

- Nem, sajnos nem. Fogalmam sincsen hova tűnhetett. – sóhajtott a lány.

- Egyszerűen hihetetlen. Az igaz hogy egész télen semmit sem csináltunk, csak egyetlen egy árva ékkőszilánkot szereztünk, de még azt is te meg Sango és Kagome. Hova tűnhetett az a korcs? – szitkozódott a fiú, miközben már a falut átszelő folyócska partján sétáltak.

- Valamit tervez, csak azt nem tudjuk mit. És a támadások is. Rengetegen támadják a falut, de egy pokoldarázs, egy árva szilánk, vagy jel sincs, ami arra a fattyúra mutatna. Mikor a bátyád itt járt, ő is figyelmeztetett. De mire megyek vele?

- Hagyd Mido. Ha visszatér, újra elindulunk. Aztán megkeressük azt a nyomorult Narakut. – tüzeskedett a hanyou.

- Részemről rendben. De most menj enni. – sóhajtott a lány és a lassan csillagosodó égboltra nézett.

- Nem Mido. Ma már nem fogsz őrködni. Hetek óta te akarsz éjjel vigyázni ránk, amíg alszunk. Ma én leszek fent. – rázta meg a fejét Inuyasha.

- Köszönöm! – mosolygott újra a lány és félre tolta a bambusz függönyt, ami az ajtót takarta, és belépett a házba.

Odabent Kalde anyó éppen a gőzölgő levest merte ki a többieknek. A lány érkezésére mindenki felkapta a fejét, és vidáman beszélgetni kezdtek. Kosimo befutott az ajtón és egyből Kirarának esett játékosan. A két cica dorombolva hancúrozott. Kirara tényleg kölyök volt még Kosimohoz képest, a maga pár száz éves korával. Aztán ők is megkapták leves adagjukat, mire halk lefetyelést lehetett csak hallgatni.

-          Kirara nagyon boldog, mióta Kosimo vele van! – mosolygott Sango a tányérja felett.

-          Úgy néz ki, már régebbről ismerik egymást. – válaszolta a szerzetes – Csak én egy valamit nem értek.

-          Mit, Miroku? – kérdezte Shippou kíváncsian.

-          Ugye, mi úgy tudjuk, hogy Midoriko nem volt magányos harcos. Nem sokat tudunk az életéről, de úgy sejtjük egy nagy erejű hűséges démon kísérte halála percéig. – válaszolt a férfi. – Mi mindeddig Kirarára gyanakodtunk. De ő még sem lehetett, hiszen az már nagyon régen volt!

-          Nem tudom, néha úgy tűnik, mint ha Kosimo anyáskodna Kirara felett. Talán rokonok. – vont vállat evőpálcikákkal a kezében Mido. – De tényleg, Kagome merre van?

-          Hiszen mondta, hogy haza megy. Habár azt ígérte ma estére visszaér. – tűnődött Sango.

-          Még úgy sem vagyok álmos. Elmegyek a kút felé. – ajánlotta Mido és kilépett a házból.

Inuyasha a ház tetején feküdt, és a csillagokat bámulta. A lány az ajtó mellett falnak támasztott tegezért nyúlt, és a hátára vette. Majd felemelte az íjat is és elindult.

-          Ha Kagoméért mész, felesleges. Azt mondta, lehet, hogy csak reggel jön, mert moziba megy. Habár nem tudom mi az. – szólt utána a hanyou.

-          Nem baj, legalább sétálok egyet.

-          Veled mennyek? Veszélyes mostanában éjszaka kint sétálni. – kérdezte Inu ajánlkozva.

A bambuszfüggöny újra meglendült és Kosimo futott ki rajta, majd, miákolva gazdája vállára ugrott.

- Köszönöm, de nem szükséges Inuyasha! Itt az én hősöm, aki majd megvéd! –simogatta meg a doromboló macska állát a lány.

- Te tudod. De nekem nem tetszik itt valami. – szimatolt bele a levegőbe Inu.

- Én is érzem. De már félni sincsen kedvem. Ugyan mi lehet. Újabb szellem? Nem érdekel. A falura helyezett pajzsomat úgy sem tudja egy közepes erősségű szellemecske áttörni. Ez sem lehet erősebb az edigieknél.  – sóhajtott a lány.

- Még is. Valahogy túl feszült a levegő. Készül valami. – fürkészte az eget a fiú.

- Akkor legyél résen. Rint ne engedjétek a házamba egyedül, ha nem térek vissza, aludjon Kaldénál.

- Nem menj túl messze. Ha baj van, számítunk rád is. És ha te kerülnél bajba, sikíts!

- Úgy lesz! – mosolyodott el a nő.

Aztán a csillagfényben elindult a falu szélén álló kis domb felé. Lépései lágyak és finomak voltak, hosszú haja selymesen úszott utána. Inuyashát nagyon emlékeztette valakire, akit már régen elvesztett. Mido érezte a hanyou fürkésző tekintetét a hátán, egészen addig, amíg el nem tűnt a domb mögött. Ott megállt és nagyot sóhajtott. Arra gondolt, milyenek voltak itt az első napjai. Ruhájára nézett. Sötétkék nadrág, és bordó ing. Ugyan olyan ruhadarabok, mint amilyent Kikyou hordott, csak más színben. Még a haját is ugyanúgy kötötte fel. De nem akarta Inuyashát a mikora emlékeztetni, ezért nem is fogadta el Kaldétől a papnői ruhát. Az arca nem hasonlított Kikyouéra, de még is tudta a hanyounak fájdalmat okozna, ha emlékképként járna előtte, arról a lányról, akit legelőszőr megszeretett. És persze Kagoménak is fájna egy Kikyou hasonmást nézegetnie nap, mint nap.

Aztán gondolt egyet és Kikyou úrnő szentélye felé sétált. Fellépdelt a hosszú lépcsősoron, a lassan rügyező fák között. Átlépett a szentély kapun és megállt az urna előtt, ami egykoron Kikyou hamvait rejtette. Aztán letérdelt és imádkozni kezdett. Az utóbbi időben sokszor tette ezt. Talán úgy érezte, így a lelke újra elérheti a papnőt. Annyira jó lett volna számára Kikyouval beszélgetni. De Naraku miatt immáron nem tehette. Mikor erre gondolt, mindig gyűlöletet érzett.

Befejezte az imádságot, és felkelt. Mosolyogva felidézte maga előtt a lány kedves, de szomorú arcát. Ilyenkor mindig ugyan azt kívánta: Bárcsak más sors adatott volna meg neki! Aztán lesétált a szentélytől, Kosimo tekergőzve követte. Újra elment a dombhoz ahonnan lelátni az egész völgybe, ahol a kis falu fekszik.

Pár perc múlva megfordult és a halvány derengés felé indult az erdőben. A Csontok Kútja időn átnyúló fénye az ő szemének bármikor látható volt. Lassan sétált az erdőben, íját, botként használva. Egyáltalán nem félt, az eltelt három hónapban úgy tűnt ki veszett a lelkéből ez az érzés. Érezte maga körül a lények auráit, hol közel, hol távolabb, de egyiktől sem tartott. Ha rátámadnának, ők járnának rosszabbul. Fél órás séta után elérte a kutat. 

Meg állt a rogyadozó káva mellett és a sötét mélybe bámult. Tudta hogy Kagome nem fog jönni. De azon tűnődött, vajon ő átnézzen-e a másik világba. Régen volt otthon. Már nem a saját átjáróját használt. Messze esett az a falutól, így a kút kényelmesebbnek bizonyult. Habár odaát Tokióban még így is sokat kellett gyalogolnia vagy metróznia hogy haza érjen. Elvetette az ötlete. Minek keltse fel a családot.

Gondolatiból közeledő léptek zaja ébresztette fel. Fürgén megfordult és a homályba bámult. A léptek elhaltak, de tudta, aki a közelített felé még mindig ott van.

-          Ki van ott? – kérdezte határozottan.

A lába mellett, Kosimo a levegőt kezdte szimatolni. Aztán a cica morogva gazdája elé futott. Mido nyílért nyúlt és az íjra feszítette. Mielőtt ellőhette volna a vesszőt egy ismerős hang, állította meg:

- Hiraikotsu! – kiáltotta Sango Kirara hátán közelítve.

A csonttörő zúgva szállt a levegőben, de nem ért célt. Visszaútján a szellemirtó lány elkapta.

- Jól vagy? – kérdezte Midot.

- Persze. Köszönöm. De mi volt ez? – kérdezte a meglepett nő.

- Azt én is szeretném tudni. Amint kiléptél a házból mindenki, megérezte. Csak az volt a legjobb, hogy mindenki máshonnan. De úgy néz ki az én érzékeim nem csaltak.

- Hogy érted?

- Kikyou szentélyénél találtam rá, és idáig követtem. Nem közönséges ember volt, de nem tudtam felismerni. Aztán egészen idáig követtem, kíváncsi voltam mit akar. Aztán Kirara nyugtalan lett, tudtam, hogy titeket érez és megkockáztattam, hogy eltalálom azt az árnyat.

- Kikyou szentélye? Hiszen én is onnan jövök! – lepődött meg Mido.

- Ez érdekes. Mikor megpillantottam, egy percre azt hittem te vagy. De aztán rájöttem, nem lehetsz te, mert a nő közelében kirázott a hideg. És tudom, hogy láttam már valahol.

- Sango, csend! – suttogta a lány.

A beálló némaságban csak Kosimo morgott kitartóan. És a sarjadó fű közül hallatszott motozás. Mintha valami előttük csúszna a földön. Mido kezében az íj kéken felderengett.

- Szánalmas vagy! – mondta a sötétségnek – Engem akarsz egy papír bűbájjal megtámadni?

Kinyújtotta kezét, mire az íjból kék fénycsóvák csaptak ki. A fű között valami szürke kígyószerű tekergőzött. Ám az íjból áradó fény könnyedén széttépte és csak papírdarabok hullottak alá maradványokként. Mindketten hallották, ahogy a fák közül valami elrepül.

-          Ez azért vicces volt. – húzta el a száját Mido.

-          Szerintem nem. – válaszolta halkan Sango – Ismerem ezt a Shikigamit.

-          Tessék?

-          Ez Tusbaki gonosz bűbája. Mido, ugye semmi nem harapott meg? – kérdezte félelemmel a hangjában. 

-          Nem, nem hinném. De mért? Sango beszélj már világosabban!

-          Menjünk vissza. Majd mindent elmesélek! – utasította szellemirtó.

A lányok felszálltak Kosimo és Kirara hátára, majd visszarepültek a faluba. Ott Inuyasha és Miroku éppen Kalde háza előtt beszélgettek.

- Gyertek be! Beszélnünk kell! – szólt rájuk Sango.

A fiúk a két lány nyomában beléptek a házba és helyet foglaltak. Mindenki feszülten várta a folytatást.

- Azt hiszem baj van. – kezdte a szellemirtó lány. – Tsubaki ismét feltűnt.

- Tessék? – pattan fel Inuyasha és már is a Tetsusaiga markolatát szorongatta.

- Meséld el Mido!

- Én, hiszen egy szót sem értek?

- Csak mond el. Majd megérted! – bíztatta Sango.

- Hát kimentem. Elmentem Kikyou szentélyéhez, imádkoztam aztán a kúthoz mentem. Ott valaki követett. Mikor megfordultam már csak Sango Hiraikotsuját láttam. Aztán beszéltünk, mire egy papír bűbáj, egy szürke kígyó ránk támadt. Persze nevetséges volt. 

- Sango, biztos vagy benne, hogy Tsubaki volt? – kérdezte a szerzetes.

- Teljes mértékben. Ugyan az a varázslat. Ugyan az a lény, és ismét támadás. Hallottuk, ahogy elrepül később.

- Sango, mond el te, mit láttál! – szólt rá Mido.

- Emlékeztek, megéreztünk valamit. Valamit, amit nem tudtunk behatárolni. Inuyasha a faluból, Miroku az erdő felől, én a szentélytől, Kalde a kúttól érezte. Szétváltunk, ti nem találtatok semmit. De én igen. A szentélynél valaki állt. Először azt hittem Midayoi, de a hideg futkosott tőle a hátamon. És halkan kacagott. Aztán észrevett és menekülni kezdett, én követtem. A Csontok Kútjánál értem utol. Midot nézte, én eldobtam a csonttörőt, mire köddé vált. Pár perc múlva Mido megérezte a Shikigamit, és megsemmisítette. Ugyan úgy, mint Kagome és régen Kikyou. Csak ő egy pillanatig sem habozott, tudta mit tegyen. Ezután a nő, akit láttam elmenekült.

- Inuyasha. Most azonnal menj Kagome után. Nem kéne visszajönnie, amíg ezt ki nem derítjük. – állt fel a szerzetes.

- Igazad van Miroku! Megyek! – azzal a hanyou eltűnt az ajtóban.

- Valaki igazán beavathatna engem is! – sértődött meg Midayoi.

- Lányom, az, hosszú mese lesz, készülj fel rá. – sóhajtott nagyot Kalde anyó.

- Nem baj, ráérünk.