2. Emlékek

- Először 50 éve találkoztam Tsubakival. Papnő volt, úgy, mint a húgom. Erős volt és szívtelen, ő akarta védeni a Szent Ékkövet, de helyette Kikyounak adták. Erre megátkozta a nővéremet. Azt az átkot szórta rá, hogyha valaha is szerelmes lesz, nem természetes halállal fog hallani. A nővérem kinevette, nem tartotta valószínűnek, hogy valaha is ilyen érzés keríti a hatalmába. Aztán megismerte Inuyashát, és az átok beteljesült. Tsubaki eljött hozzá, követelte az ékkövet, arra hivatkozva, hogy Kikyou nem képes vigyázni rá. Amiben volt valami. A nővérem akadálya meggyengült. Egyre több szellem férkőzött a közelébe. Inuyasha iránti szerelme elvakította, így nem tudott arra koncentrálni, amire kellett volna. Persze nem adta át az ékkövet. Tsubaki erővel akarta elvenni. A kígyóját Kikyou ellen küldte, ám a nővérem egy mozdulattal visszaverte rá. Tsubaki valóban gyönyörű arca így elcsúfult. Ebbe később beleőrült. Eladta a lelkét a szellemeknek, az örök fiatalságért. De az átka beteljesült. Kikyou meghalt. Aztán utána 50 évig nem hallottunk róla. Ám nem rég Naraku felkereste őt, és felbérelte, hogy ölje meg Kagomét és a többieket, cserébe az övé lehet az ékkő, amit a kezébe is adott. Tsubaki pedig nem volt tétlen, bosszút akart állni Kikyou nővérem reinkarnációján. Kagométől vért lopott a Shikigamijával, és azzal folyatta be az ékkövet, majd átkot helyezett Kagoméra. Ő szörnyen szenvedett, látomásai voltak, és Tsubaki irányítani tudta a testét. De arra nem számított, hogy Kagome akarata hatalmas, és hogy képes néha megszűntetni az elméje fölötti uralmát. Aztán megtalálták a búvóhelyét, amit óriási aura vett körül. Miroku állítása szerint Kikyou is felbukkant, simán átment az akadályon, majd ki is jött. Kagome a szent nyílvesszővel megtörte az aura védelmét, és harcba indultak Tsubaki ellen. Reménytelenül indult. Kagome élete a kezében volt, Inuyasha nem használhatta a kardját, különben megölte volna őt. De megtörtént az, ami 50 éve. Kagome összeszedte minden erejét, és magához tért. Tsubaki azzal hergelte, hogy ő csak Kikyou selejtes utánzata. Aztán Kagome megtörte az átkot. Tsubaki ellene küldte a kígyót, amit Kagome ugyan úgy, az íjával és a spirituális erejével vert vissza. Tsubaki vereséget szenvedett és ismét elmenekült, de nem maradt tétlen. Inuyasháék követték, így megküzdöttek vele és egy erős szörnnyel, amit még Tsubaki mestere zárt le. Inuyasha legyőzte a Bakeryouhaval, de Tsubaki ismét elmenekült, habár erejét vesztve öregasszonyként.

Kalde befejezte a mesét, miután csak csönd maradt a szobában. Aztán lassan mindenki aludni tért. Sango, Rin és Mido átmentek a lány frissen kapott házába. Hamarosan mindenki nyugovóra tért csak Midayoinak nem jött álom a szemére. Most már két dolog is foglalkoztatta. Az egyik a ma esti támadás. El nem tudta képzelni mit akarhat tőle a Sötét Papnő. A másik, a régi; Sesshoumaru. Gondolatai gyorsan a férfi köré fonódtak, mint minden este.

Hátán feküdt, és bámult ki a kicsiny elfüggönyözött ablakon. A hold éppen akkor kelt és besütött hozzá. Midayoi fejében egy édes emlék kezdett kibontakozni. Egy emlék, régről. Már hónapokkal ezelőtt történt:

Kint sötét fellegek lebegtek az égen. A hó elolvadt, a helyén kemény fagy jelentkezett. Ő akkor is Kalde kunyhójában melegedett. A január igen kegyetlennek ígérkezett, így eszébe sem jutott kimenni. Egészen addig, amíg meg nem érezte. Először azt hitte, csak hallucinál. A lüktető vibráló kellemes érzés, ahogy kirázza a hideg, szíve kalapálni kezd. Nem akarta elhinni. De amikor Inuyasha is szaglálódni kezdett, tudta nem tévedhet. Egy szál ruhában rohant ki a viharos, fagyos időben.

Nem tévedett, egy kis hófehér gömb lebegett a háztól párméterre, majd lassan egy férfi alakját vette fel. Ő persze gondolkodás nélkül az érkező nyakába vetette magát. Olyan lendülettel hogy majdnem ledöntötte vendégét a lábáról. De ezzel nem foglalkozott, csak nyelte az édes boldogság könnyeket. A többiek némán mosolyogva nézték őket az ajtóból. Aztán Rin is futásnak eredt és ő is Sesshoumaruhoz bújt. Akkor olyan boldognak érezték magukat. De a pillant, és még az utána következő éjszaka is túl rövidnek bizonyult. Kagome figyelmesen magához vette Rint, így Mido és a démon elvonulhattak a lány házába. Milyen őrjítően jó is volt akkor vele, úgy érezte semmi rossz, nem jöhet már. Soha többé! Sesshoumaru nem mesélt, és még a szokottnál is kevesebbet beszélt. Mindent megevett, amit Mido elé tett, látszott rajta, hogy nagyon fáradt és valószínűleg nagyon éhes is lehetett. Külsőre is meglátszottak rajta már a fáradtság és kimerültség jele. Arca nyúzott volt, szemében elgyötört de boldog fény csillogott. Miután evett szó nélkül lefeküdt és aludni készült. Ledobálta a páncéljait és minden ellenvetés nélkül hajtotta nemes fejét a szalmaágyra. Mido csak mellébújt, és örült hogy vele lehet. Átölelte, itta a férfiből áradó kellemes illatot, bizsergette testének melege. Neki ennyi elég is lett volna, érezni, hogy újra mellette van.

Aztán az éjszaka közepén arra ébredt, hogy valaki finoman simogatja. A cirógató kéz becsúszik a ruhája alá, és kis remegést csal bőrére, ahogy hozzá ér. Először azt hitte, álmodik. Ugyan azt, amit hónapok óta, de amikor meghallotta magam mellett a vágytól fűtött elfojtott szuszogást ráébredt, hogy ez bizony a valóság.  A démon képtelen volt tovább nyugodtan aludni mellette, főleg mivel tudta hajnalban újra el kell indulnia.
A lány nem fordult meg, de a szellem így is tudta hogy már felébresztette kedvesét. A simogatás folytatódott, közbe lassan kioldottak a gombok, kötések és övek. Végül óvatos talán félénken csókok kúsztak körbe a lány nyakán. Ő végül megfordult és az álmoskás fénylő borostyán szemekbe pillantott. Pillanatokig csak nézték egymást, végül csókolózni kezdtek. Aztán már nem volt megállás, hiszen égve követelte mindkettőjük teste és lelke ezt az érzést hónapok óta. A ruhák elváltak a forró bőrről, minden irányban szétszóródtak a szobában. Csókolóztak, és némán nézték egymást, őrjítő mámorító pillanatok voltak ezek. Sessh kicsit rosszul érezte magát, nem akarta hogy a nő azt érezze csak ezért jött vissza hozzá, de mikor a kis kutató, izzadó tenyerek elindultak az izmos hason lefelé már tudta, Midoban fel sem merült ez a lehetőség. Halványan elmosolyodott, ahogy a lányból áradó elfojtott szenvedély megérintette, majd könnyedén a lány fölé feküdt.

Mido nem tiltakozott, átszeretkezték az éjszaka maradékát. Sietve, megállás nélkül, vadul, mint akik most akarnak mindent kiélni. A külvilág megszűnt, az idő számukra megállt, csak egymásnak léteztek.

Midayoi megborzongott, ahogy felidézte ezt az emlékképet. Ahogy látta maga fölött a kócos, ziháló férfit, ahogy magában érezte annak minden vágyát. Talán még soha nem érezte ennyire jónak, lehet hogy csak a távollét, vagy a még mélyebben lobogó szerelem tette. De aztán rájuk köszöntött a pirkadat. Sesshoumarunak indulnia kellett. Mido látta hogy nagyon nyúzott, és talán az éjszaka is még jobban kifárasztotta. Ezért úgy érezte, nem engedheti így vissza. Nem kérdezte hová megy, vagy mi történt vele, tudta, majd ha férfi akarja, elmondja. Abban biztos volt, hogy megbízhat a démonban, nő nincs a dologban, bizonyíték volt számára az együtt töltött vad éjszaka. Megállította az induló Sessht, és átölelte. De ez nem volt közönséges ölelés. Erőt adott át neki. Lüktető, pulzáló, kavargó démoni energiát, energiát, amire csak ő volt képes. A pár perces fehéren fénylő ölelés után ő persze alig állta a lábán, de Sesshoumarut mintha kicserélték volna. Persze nem értette, és féltette a legyengült lányt, de Midayoi biztosította, pár napot átalszik, és minden rendben lesz. Aztán a férfi újra elment, ugyan úgy, mint még múlt évdecemberében, a szikrázó hóban az előtt a barlang előtt. Ő pedig tényleg napokat aludt át.

Persze mindenki rettentően aggódott érte, de amikor 3 nap elteltével jobban lett, mindent megmagyarázott. Na jó, csak majdnem mindent. Pár hétig újra a régi volt, de aztán újra csak árnyéka lett önmagának. Így jött el a február. Persze Mido reménykedett, hogy talán ez a hónap sem múlik el úgy, hogy Sessh nem látogatja meg…