4. A hír

Hetek teltek el eseménytelenül. Ha csak azt nem vesszük eseménynek, hogy Mido nagyon megváltozott. Hallgatagsága abba maradt, szinte már túl sokat beszélt. Szétszórt és figyelmetlen lett. Sőt néha elég durván viselkedett barátaival. Kagome is visszatért ebbe a világba, és semmiféle támadás nem érte azóta sem. De immáron nem ő volt a kiszemelt célpont.

A nap már melegen sütött a cseresznyefák rügyei megdagadtak. Már csak napok kérdése volt a szeszélyes áprilisi időben, hogy mikor bontanak virágot. Délelőtt volt, mindenki a dolgát végezte a faluban, ahol nagy volt a sürgésforgás. Minden ember örült a tavasznak és várták a cseresznyefa virágzását, hogy megtarthassák legnagyobb ünnepüket. Ezen a délelőttön váratlan látogató jelent meg a felbolydult faluban.

Egy szárnyas sárkányló jelent meg a nyugati égbolton, majd ereszkedni kezdett. Midayoi vette észre elsőnek és szíve hevesen vert Aun érkezésétől. A sárkányló és utasa éppen Kalde és Mido háza között szállt le. Nyergéből egy bukdácsoló békaszerű zöld démonocska szállt le.

-          Jaken-sama! – visított fel a gyülekező tömegben Rin, majd a meglepett Jaken nyakába vetette magát.

-          Szia Rin. Bocsáss meg, de most hivatalos ügyben jöttem. – köszörülte meg a torkát fontoskodva Jaken – Nos. Hírrét teszem, hogy Nyugat ura visszatért, és mivel ez a falu az ő területén fekszik, maximális hűséget vár el tőletek. Szeretné megkérni hű népét, hogy a cseresznyefa virágzásának ünnepén rendezzétek meg a szokásos ünnepségeket, de a lehető legnagyobb pompával. Az ünnepély április 30-adikára essen. Köszönöm. – hajolt meg büszkén a zöld kis démon majd újra Aun nyergébe pattant.

-          Álljál csak meg! – kapta el Jaken kimonójának gallérját Mido – Mit jelentsen ez? És hol van Sesshoumaru?

-          Sajnálom Midayoi, de nem mondhatok semmit! – csóválta meg Jaken a fejét – Gyerünk Aun, indulás.

A sárkányló újra a magasba emelkedett, majd eltűnt a fényes égen. A falu népe zsongva tárgyalta a hírt, míg nem Kalde oszolj-t nem intett nekik. Mido társult az öreg miko mellé, és kíváncsian várta a fel sem tett kérdésre a választ.

- Nem tudok mit mondani lányom. Egyáltalán. Amióta az eszemet tudom semelyik tartományhoz, sem tartoztunk, ráadásul a Nyugatnak már évszázadok óta nem volt vezetője.

- És egyáltalán mi köze ehhez Jakennek és Aunnak? – tűnődött Mido.

- Látsz rá esélyt, hogy elpártoltak Sesshoumarutól? – kérdezte Kalde.

- Ki van zárva.

- Akkor egy biztos. Ő is benne van a dologban.

- Ugyan már, ő valakinek is fejet hajtani? – kacagott fel Midayoi vidáman, de aztán arca elkomorult. – Kalde anyó! Te ismered a területek legendáját? Mármint a Keletét, a Nyugatét, a Délét, és a káosz érkezését?

- Ki ne ismerné Midayoi. De mért kérded?

- A Nyugatéról, tudnál nekem pontosan mesélni? – kérdezte Mido reménykedve.

- Nem sokat. Évezredekig egy nemzetség uralkodott Nyugaton, a… - itt Kalde anyó szava elakadt.

- A kutya démonok nemzetsége… - suttogta Mido.

A szíve mélyén már az Itshiri palotában szerzett tudása alapján hitt benne. Hiszen minden egybe vágott.

- Lányom, ez hihetetlen, de kézen fekvő. Talán pont Inuyasha apjával szűnt meg a nemzetség uralma pár száz évvel ezelőtt. Inuyasha és Sesshoumaru egy apától született, és Sesshoumaru a tisztavérű idősebb testvér.

- Vagyis a Nyugati területek jogos ura. – fejezte be Mido döbbenten.

Legszívesebben leült volna. Élete nagy szerelme herceg, méghozzá tartomány örökös. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a hírnek vagy sírjon, hiszen ez csak még jobban megnehezíti a kapcsolatukat. Arcára gyorsan kiültek érzései, amit Kalde észre is vette.

-          Ugyan, Midayoi. Ezzel ne törődj. Majd megbeszélitek! – próbálta vigasztalni a lányt.

-          Ugyan mit? Kalde anyó, ez tökéletesen lehetetlen helyzet! – húzta el a száját fájdalmasan Mido és gyors léptekkel elsietett az erdő felé.

Nem akart senkivel sem beszélni, inkább magában akarta emészteni a hírt. A Szent Fáig meg sem állt, ott felkapaszkodott a még csak rügyező ágakra és egész nap ott ült. Mikor már a délután is kezdett elmúlni csak akkor mászott le. Akkor is csak az éhség űzte le. Magába fordulva sétált vissza a faluba. Út közben látta, hogy az emberek őt nézik, miközben a rizsültetvényeken dolgoznak. Ez csak még jobban lehangolta, úgy néz ki már az egész falu, tudja mi a bánata. Hát mindenre volt szüksége csak sajnálkozó pillantásokra nem. A nézés ahogy: „Szegény lány, egy démonnak adta a szívét. Ráadásul most milyen kegyetlen vele a sors, az a démon tartomány úr.”, „Szegény, milyen szörnyű lehet a tudat, hogy halandó nőként, soha nem lehet a szellem felesége.”, „Szerencsétlen, pedig milyen fiatal. Így jár az, aki nem a saját fajtájából válogat” és a többi, és a többi.

Persze az emberek nagy része nem így állt a kérdéshez, de ő csak ezt tudta kinézni a tekintetükből. Mikor beért a faluba barátait is megpillantotta, de elbújt előlük. Nem akart most senkivel sem beszélgetni. Ők is csak sajnálnák. Nem akart senkit sem látni.

Lassan eljött az alkony és ő megunta a bolyongást és a bujkálást. Úgy gondolta haza megy, és szembenéz az igazsággal. De persze ezt is könnyebb volt elhatározni, mint véghez vinni. Mikor elért Kalde anyó házáig megállt az ajtóban. Nem akart hallgatózni, de saját nevének említésére megtorpant és fülelni kezdett.

-          Nem tudom mi baja, van Midonak. Ahányszor meglátott minket a faluban elbújt. – sóhajtott nagyot Sango.

-          Hát nem érted, Sango? – kérdezte Miroku szokatlan kedvesen a lányt.

-          A pletykák? – kérdezett az vissza.

-          Pontosan. Csak az a fájó, hogy nem csak pletyka. – válaszolta Kalde.

-          De az mért baj, hogy Sesshoumaru nagyúrnak saját birtoka van? – kérdezte Rin értetlenkedve.

-          Nem azzal van a baj. Azzal, hogy ez a bírtok nem más, mint a Nyugat. És a törvényt még ő sem tudja megváltoztatni. – válaszolta a szerzetes.

-          A Nyugat törvénye szerint csak tisztavérű démon állhat a vezetés élén, és csak és kizárólag teljes részt, szellem nőt vehet el. Ezt mindenki tudja. – kotyogott bele Shippou.

-          De hát Sesshoumaru nagyúr szereti Midot! Ő nem fog elvenni mást.

-          Attól nekik nem lesz jobb.

-          De hát az apja is halandó nőt vett el! – fakadt ki Sango.

-          De előtte, hogy is mondjam, gondoskodott a megfelelő örökösről. – kereste vigyorogva a megfelelő szavakat Miroku, majd a lány fenekére tette a kezét – Sango, segítenél az én örököseim létrehozásában? – kérdezte.

Erre erőteljes csattanás, puffanás és ordítás lett a válasz:

-          Te semmire kellő, perverz szerzetes! Hát soha nem tudod hol a határ?

-          Fejezzétek be. – szólt rájuk feddőn Kalde.

-          Pontosan, most sokkal nagyobb probléma Mido ügye! – szolt közbe Rin is.

-          Ezen mi nem tudunk változtatni. Mido részben halandó és ez így is marad, örökké. – sóhajtott Sango.

-          De ez mért baj? – kérdezte egyre szomorúbban Rin.

-          Mert nem képes tisztavérű örökösöket szülni. – válaszolta Miroku.

-          Szerzetes elég lesz, mert megkapod a párját! – fenyegetőzött Sango.

-          De ez az igazság. Mido nem képes Sesshoumaru után megfelelő örököst adni, így nem lehet a felesége… - jelentette be dacosan a férfi.

Midoban talán ekkor tudatosult legjobban a fájó igazság. Odakint szél támadt és félre hajtotta a bambuszfüggönyt, mire a bent ülők megpillantották az ajtóban álló dermedt lányt. Szemei szinte üresnek hatottak, csak a sarkaiban fénylő könnycseppek csillantak meg a naplementében. Odabent is néma csönd lett. Sango felállt és megpróbált a lányhoz indulni, de még mielőtt elérte volna Mido sarkon fordult és elrohant. Barátai nem tudták mitévők legyenek.

-          Vajon mióta hallgatott minket? – fakadt sírva Rin.

-          Ne butáskodj. Mido tudta az igazat. – ölelte át a szellemirtó lány.

-          De láttad mennyire fájt neki. – szipogta a kislány.

-          Ne sírj Rin. Ez nem a mi dolgunk, bármennyire is szeretjük őt! – vigasztalta Shippou is a lánykát.

-          Erős lány. És ha igazán szeretik egymást, és az érzései nem egyoldalúak megtalálják a módját! – zárta le a beszélgetést Kalde anyó.