5. Kastély I.

Mido futott ameddig csak bírta. Aztán a kútig jutott. Először haza akart menni. Aztán már azt sem. Csak leült a kút szélére és sírva fakadt. Nem mintha ettől jobb lett volna, vagy bármi megváltozna. Majd lassan ráesteledett. Egész nap nem evett, nem ivott, ráadásul már fázott is. Rá kellett jönnie akárhogy is húzza az időt vissza kell térnie a faluba. Fél úton Kosimoval találkozott. A cica már mindenhol kereste gazdáját. Dorombolva ugrott a lány vállára, majd a könnyek nyomát kezdte szaglászni, miközben bajuszkájával megcsiklandozta a lány arcát.

-          Ne mond, tudom, mire gondolsz. – sóhajtott mélyet Mido – Nagy vagyok már a síráshoz. Csak annyira nehéz, elviselni a tudatot. És főleg hogy nem mondta el.

A cica dorombolva a lány nyakához dörgölőzködött, majd leugrott és átváltozott. Hívón nézett Midora.

- Kosi, mit akarsz? Száljak fel? – kérdezte bizonytalanul Midayoi.

Kosimo bíztatóan morgott, mire a lány felszállt a hátára. Macska neki futott, majd felemelkedtek. Pár percig repültek, amikor is Kosimo ereszkedni kezdett és egy nagyon ismerős helyen szállt le. Kis meleg vizű tó, a parton sziklák. A fű hosszúszálú és élénkzöld a kora tavasz ellenére.

Mido meglepetten lépett le a smaragd szín fűbe, és csak elhomályosult pillantásokkal tudott körbe nézni. A ködlő tekintete egy idő után kitisztult, és egy furcsa látomás jelent meg a szeme előtt.

A tó közepén mintha ezüstös derengéssel két alak állt volna. Egy férfi és egy nő. A férfi démon; erős, és csodálatos. A nő zavarban volt, és nagyon oda volt a férfiért. Szorosan ölelik egymást. Mido sűrűn pislogni kezdett, mire a látomás semmivé foszlott.

- Kosimo! Mért hoztál ide? Mért kell, most ezt látom? – fakadt ki sírva újra Mido.

A macska halkan morogva csak a távolba nézett. A lány ismét követte a cica tekinteté és akarata ellenére újabb látomás rajzolódott ki a szeme előtt. Az előbbi nő és férfi a fűben fekszenek, szenvedélyesen csókolóznak.

- Kosi, ne, könyörgöm! Ezt te csinálod? – zokogta a lány.

A látomás megszűnt de újabb jött a helyére. A nő békésen alszik a férfi karjaiban egy nagy fa alatt, aztán ismét a szokásos páros egy vadregényes kis forrás mellett, újabb képváltás.

- Kosimo, fejezd be! Hallod! Elég, nem bírom! – sikította térdre rogyva Mido.

De a képek tovább pörögtek, már Harano palotájában vannak. Az első igazi együtt töltött éjszaka, férfi szemi csillognak és a lány fülébe súgja: Szeretlek. A hang visszhangzik a zokogó Mido fejében. Aztán már egy másik éjszaka, ugyan ott. A nő és a férfi egy kádban ülnek. A nő a férfi, erős vállára hajtja a fejét, a de nem ő beszél: „Mido! Én azon az éjszakán azt mondtam, hogy szertelek. És azt hiszem ez soha nem fog megváltozni!”

A lány zokogása abba maradt. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Csak némán bámult maga elé, és Sesshoumaru mondatát ismételgette. A nő könnyektől csillogó szemekkel felnézett, egyenesen a macska szép zöld szemeibe. Az mintha csak bíztatóan dorombolt volna.

- Kosimo, ezt te csináltad? – kérdezte.

Kosimo csak lehajtotta nagy fejét és Midohoz simult. A lány átölelte a nagymacska nyakát és tovább beszélt.

-          Nem tudom, hogyan tudtad előhozni ezeket, az emlékeimet. Viszont egyben biztos vagyok. Midoriko küldött, hogy velem legyél? Igaz? Hogy segíts, ha szükségem van rá?

Kosimo persze nem válaszolt csak kedveskedve dorombolt, ami ebben a formájában inkább morgásra hasonlított, majd elfeküdt a selymes fűben és hagyta, hogy a lány hozzá bújjon.

-          Te voltál vele is, igaz? Kirara pedig a lányod, jól gondolom?

A cica nagy piros nyelvével megnyalta a lány arcát, hogy letörölje a könnyeket és okos szemével igenlően pislogott.

- Bárcsak tudnál mesélni nekem róla. – sóhajtotta Mido – De köszönöm, hogy elhoztál ide. Most már tudom, mit akartál mutatatni. Ne adjam fel igaz?

Kosimo felállt, majd várta, hogy a lány újra felszálljon.

-          Most hova viszel, nem arra van a falu! – kérdezte a lány, miközben erősen kapaszkodott.

A nagymacska szélsebesen futott a csillagos égen, a tovatűnő bárányfelhők között. Sokáig utaztak, és Mido lassan elszenderedett. Kosimo lassított nehogy leessen a lány. Aztán még éjfél sem múlott el, mikor elérték utazásuk célját. Kosimo halkan morogni kezdett, mire Mido felébredt. Először nem tudta hol van, vagy hogyan került ide. Alatta hegyek álltak, hosszú tömött sorban. A hegyeken túl, valami furcsa építmény. Néhol mintha világítana. Talán egy kastély, vagy valami vár.

- Kosimo menj közelebb, nem látom jól! – kérte a cicát, de az nem indult el.

- Mit akarsz? – kérdezte.

A macska leszállt a földre és megállt a lány előtt, aki csak kérdőn nézett rá.

- Mért hoztál ide? És mit kellene most csinálnom? – kérdezte újra Mido.

Kosimo pislogott párat, majd felragyogott és kis cicává változott, aztán ismét vissza.

-          Azt akarod, hogy váltsak alakot? – kapott a homlokához a lány és teljesítette a macska kérését.

Kosimo így újra a hátára vette és repülni kezdett vele a fura sötét folt felé. Mikor közelebb értek, a lány már tisztán ki tudta venni mit lát. Egy kastélyt egy hatalmas és a csillagfényben gyönyörű kastélyt. Az épület együttes magas kőfallal volt körül véve, a falon belül sok-sok apró ház. Mido először nem is értette, mit talál furcsának ebben a városban, aztán orrát erős szagok csapták meg és elképedve bámult az alattuk elterülő földekre.

-          Kosimo, itt csak démonok élnek! – suttogta.

A macska bólintott. Szóval ezért kellett neki is alakot váltania. De még mindig nem értette, mért hozta ide őt a macska. Kosimo újra suhanni kezdett, majd a kastély felett állt csak meg. A hatalmas kőépületnek sok nagy üveges ablaka volt. Némelyiken fényszűrődött ki. Kosimo ide is, oda is bekukkantott és szimatolt. Aztán megtalálta, amit keres egy alsóbb félig nyitott ablak mögött. Odabent nagy antik gyertyatartó pislákolt, a gyertyák rajta már éppen elaludni készültek. A lány szemének először meg kellett szoknia a fényt, azután tudott csak körbe nézni. Egy elég nagy szobát látott, aminek falai körben szekrényekkel voltak tele, a szekrényeken pedig könyvek és hatalmas stócban papírok állt. A helységben volt egy nagy, tölgyfából faragott íróasztal is, mögötte egy kényelmesnek tűnő székkel. És csak ekkor vette észre, minek is került ide. A széken a férfi ült. Vagy inkább az íróasztalra dőlve aludt. Midonak fél pillanat is elég volt hogy megismerje az alakot, és ahogy a légáramlás az illető finom illatát hozzá sodorta.

- Sesshoumaru! – suttogta.

Kosimo helyeslően morgott. Mido nem tudta eldönteni mit csináljon. Vajon bemásszon az ablakon és felébressze a férfit, vagy lépjen le, mielőtt bajba kerülne. Kérdőn vakargatta meg cicája nyakát, a macska válaszképpen az ablak felé tekintett. Mido pedig óvatosan kinyitotta azt és bemászott rajta. A lelke mélyén nagy gondban volt, hiszen tudta, Sesshoumaru szinte soha nem alszik olyan mélyen, hogy csak így be lehessen osonni hozzá. Szóval biztosan fel fog ébredni. De ha nem akarja felébreszteni, akkor mért jött ide. Egyáltalán mit keres itt?

Aztán legnagyobb sajnálatára nem ő döntötte el, mit csináljon. Az ablak előtt lebegő Kosimot úgy néz ki, kiszúrta a palotaőrség és fújták is a riadót.

-          Hogy a fene esne beléjük! Kosimo, gyere be! – suttogta a lány, habár a nagy hangzavarra, biztosan felébred Sesshoumaru is.

A cica fellángolt és kicsiny mivoltában beugrott az ablakon. Mido gyorsan becsukta azt de, még tisztán hallotta lentről:

- Riadó! A nagyúr dolgozó szobájában vannak!

Sesshoumaru bágyadtan nyitotta ki a szemét, és teljesen értetlenül bámult az előtte kínosan vigyorgó démonnőre. A folyosóról az ajtón keresztül, rohanó léptek zaja hallatszott. A lány egy mozdulattal ott volt, és rázárta azt a benne léve nagy réz kulccsal. Sesshoumaru felegyenesedett a székben, de még mindig nem jutott el az agyáig, hogy mi is történik. Álmosan próbált megszólalni, de a lány már előtte állt, és mutató ujját a férfi szájára rakta.

-          Sajnálom, véletlenül kerültem ide! Na jó, véletlenek nincsenek, de nem az én ötletem volt hogy ide jöjjek! – nézett az íróasztalon ülő cicára, aki erre szemrehányóan nyávogni kezdett – Tudom, hogy csak segíteni akartál, de azt nem mondtad, hogy veszélyes lesz! – a cica erre tüntetőleg elfordult.

-          De nem meg mondtam, hogy ne gyere utánam? – kérdezte ingerülten a démon.

-          Igen és persze azt is közölted velem, hogy tartomány örökös vagy, igaz? – húzta fel magát a lány.

-          Ez meg hogy jön ide? – lepődött meg Sesshoumaru.

-          Úgy te szerencsétlen, hogy rendesen átvertél! Ha nem lennél vele tisztába, én nem vagyok tisztavérű szellem! Akkor meg minek szórakoztál velem, mért ígérted meg hogy mindig velem maradsz? – kiabálta a lány, olyan hangerővel, hogy még az ajtót ostromló katonák is abbahagyták a zörgést, és fülelni kezdtek.

-          Idefigyelj Midayoi! Itt nem játék már az élet, nekem kötelességem van, ha tetszik, ha nem! Beszélni akartam veled, azért is küldtem Jakent. – sziszegte vissza idegesen Sesshoumaru.

-          Igen, odaküldted, hogy bejelentsed, hogy nagyságos Nyugat Ura ellátogat hozzánk! Tudod mit éltem én át miattad, te szemét! – ordította a lány torka szakadtából.

-          Midayoi! – förmedt rá Sessh, de a lány leintette.

-          Uraságod, most fogja be, mert én beszélek! Mivel elfelejtetted közölni velem ezt az aprócska tényt – tárta szét a kezét a lány, a falak felé mutatva – az én fejemben meg sem fordult efféle gondolat. Most meg odaküldöd a talpnyalódat és bejelenteted, hogy Nyugat Ura így meg úgy. Ki az a hülye, aki nem találja ki ebből, ki is vagy valójában? Azt akartad, hogy így tudjam meg? Hogy az egész falu engem sajnáljon, a szánakozó pillantásokat kelljen néznem egész nap? Hogy a saját barátaim szemébe ne tudjak nézni, ők meg kibeszélnek a hátam mögött? Ezt akartad elérni, mert akkor gratulálok! – kiabálta tovább a lány.

-          Midayoi, nyugodj már meg. Nem értem min vagy úgy kiborulva?

-          Nem érted? Te szerencsétlen, hát nem érted? A saját törvényeiteket nem ismered? Sesshoumaru, elegem van belőled!

Mido az ajtóhoz lépett, és kinyitotta azt, mire legalább 7 katona zuhant be a szoba padlójára, a démonnő villogó szemekkel rájuk nézett, mire azok mukkanni sem mertek.

-          Gyere Kosimo! Itt nincs több dolgunk! – durrogta a lány, de azért még visszafordult és pukedlizve meghajolt a démon felé – A viszont látásra Nagyuram!

Aztán átlépte az őrséget és vállán a macskával kilépett a folyósóra. Igazából fogalma sem volt hogy merre, csak futólépésbe elindult az egyik irányba. Csarnokokon, lépcsőkön és folyosókon szaladt végig, mire úgy eltévedt, hogy azt sem tudta hol van. Kétségbe esetten állt meg, és nézett körbe. Fogalma sem volt, hogy merre menjen.

-          Jobb lett volna, ha az ablaknak távozunk. – nézett a vállán ülő cicára, és a hideg falnak dőlt.

Pár percig lecsukta a szemét, hogy megnyugodjon. Észre sem vette, hogy valaki, aki eddig halkan követte, beéri. Hirtelen erős kezek ragadták, meg, aztán már csak azt látta, hogy egy szobában van. Az ajtó halkan becsukódik mögötte. Mido ijedten pördül meg a tengelye körül, és támadójára néz, majd elhúzza a száját.

-          Mido, ne csináld ezt! – sóhajtott nagyot Sesshoumaru.

Lassan elindult a lány, felé, de elhaladt mellette, és az erkélyhez lépett. Kinyitotta a nagy kétszárnyú ajtót és kinézett. A lány kíváncsiságból követte. Gyönyörű látvány tárult a szeme elé. Az erkély egy kis pavilon felé nézett. Odalent csöpp tó állt, körülötte fák, bokrok, virágágyások és zöld fű.

-          Nahát! – hagyták el ajkait a meglepetés szavai.

Aztán néma csend maradt. Hosszú percekig mindketten csak álltak, és nézték a csillagfényes kis kertet.

-          Sajnálom. – szólalt meg a szellem sok idő múlva.

-          Azt hiszem már késő. – válaszolta Mido bágyadt hangon.

-          Remélem, tudod, hogy nem így akartam.

-          Szeretnék hinni benne.

-          Kötelességem volt, ide jönni. Beszélni akartam veled róla. Csak nem tudtam, hogyan elmondani.

-          Aha.

-          Figyelj, ne haragudj, jó? – nézett a lány szemébe a démon.

-          Ez nem ezen múlik. Én nem tudok haragudni rád. De teljesen ellehetetlenítetted a kapcsolatunkat. – sóhajtotta Mido és elfordult.

-          Ugyan mivel?

-          Hát nem érted? Még a falusiak is tudják. Neked tisztavérű démonnőt kell elvenned. Én nem vagyok immár elég jó számodra. Akkor meg mit ér a szerelem, ha nem lehetünk együtt. – hajtotta le a fejét a lány.

-          Ugyan már, Mido? Engem nem érdekelnek a törvények. – lépett még közelebb a lányhoz Sesshoumaru

-          Ne nevettess! Szóval nem akarsz örököst hagyni magad után? – nézett gúnyosan a férfi szemébe Mido.

-          Fejezd ezt be! – húzta össze a szemeit a démon.

-          Ja vagy megoldod, ugye? Olyan profin, mint az apád! – fordult el a lány, és akarata ellenére könnyek gurultak végig az arcán.