6. A kastély  II. (16)

Kosimo, aki eddig a lány vállán ült, most szomorúan dorombolt neki. A szellem is érezte a könnyek sós illatát. Aztán újabb csend következett.

-          Mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezte végül Sesshoumaru.

-          Semmit. Csak szólhattál volna.

-          Attól mi lenne jobb?

-          Nem engedtem volna, hogy így alakuljanak az események.

-          Szerinted bármin tudtál volna változtatni?

-          De legalább megpróbáltam volna! – pottyantak újabb könnyek a korlátra.

Aztán érezte, hogy Sessh hátulról átöleli. Hiába nem akarta, de ő is megfordult és a szellem vállára hajtotta a fejét. 

-          Ne sírj! Kitalálunk valamit! – simogatta a lány hátát a férfi.

Mido nem válaszolt, csak alakja felragyogott és visszaváltozott emberré.

-          Ez így nem lesz jó. Kérlek, változz démonná, mert így kiszúrják a szagod. Itt csak szellemek élnek. – nézett rá Sessh.

-          De egy idő után nyomasztó az, az alak. – sóhajtott a lány és visszaváltozott.

Kosimo már a korláton ült és érdeklődve figyelte a beszélgetést. Aztán meg egy a korláton mászó nagy bogár kötötte le a figyelmét.

-          Mido, mesélj, mi történt veled mióta elváltunk. Amikor nálad jártam nem nagyon beszélgettünk! – szólalt meg Sessh engedve az ölelés szorításán.

-          Nem is azért jöttél, hogy beszélgessünk. – válaszolta bájos vigyorral Mido, majd sóhajtva a korlátnak dőlt. – Sok minden. Összesen 4 égkőszilánkot találtunk a 4 hónap alatt. Hármat pár hete, egy Tsubaki nevű Sötét papnőtől vettem el. Már egyszer keresztbe tette Inuyasháéknak, ő is az ékkőt akarja. Akkor megátkozta Kagomét, aki majdnem bele halt. Most is őt kereste, csak helyette engem talált. Most Naraku oldalán küzd, mert az a kislány, Kanna is vele volt.

-          Tsubaki? – kérdezte a szellem – Már hallottam róla.

-          Elő fordulhat. Egy gonosz szentély szűz, aki átkokra specializálódott, és az ékkő megrontására. 

-          Nem vagyok benne, biztos, hogy helyes dolog volt magadra haragítani.

-          Ne kezd te is? Rajtam nem fognak a szerencsétlen kis átkai.

-          Tudom.

Újabb hosszú csend következett. Mido felkelt és besétált a szobába. Az nagy volt és gyönyörű. Kevés bútor volt benne, de azok ízlésesek, az erkély ajtótól nem messze egy nagy baldachinos francia ágy állt.

-          Szép szoba. A tiéd? – kérdezte a lány, miközben egyik kezével végig simította az éjjeli szekrény szépen faragott tetejét.

-          Igen.

-          Szóval ilyen pompában él Nyugat Ura? – huppant a lány az ágyra, ami kellemesen rugózott.

-          Ne gúnyolódj!

-          Nem annak szántam. És te mikor mesélsz arról, mit csináltál december óta?

-          Nem lenne érdekes, és sokáig tartana. – nézett az erkély felé Sesshoumaru, ahol Kosimo még mindig a nagy bogárat piszkálta.

-          Ahogy gondolod. De én azt hiszem, lassan indulok.

-          Te tudod Mido.

-          Mikor látjuk újra egymást? – kérdezte a lány.

-          Április 30-án. A Cseresznyefavirág ünnepén. 

-          Két hét?

-          Annyi.

-          És utána?

-          Hogy érted?

-          Megint eltűnsz hónapokra.

-          Nem, utána Naraku ellen indulunk.

-          Úgy érted együtt? – csillantak fel a lány szemei.

-          Igen. Együtt. Úgy, mint régen.

-          De jó lesz! – ugrott boldogan a szellem nyakába Mido.

Szorosan átölelte, lábujjhegyen állva, saját arcát Sesshoumaru nyakához nyomta. Aztán lassan visszaereszkedett, de karjait, még mindig a démon nyaka köré fonva tartotta. Némán néztek egymás szemébe, majd a férfi finoman lehajtotta a fejét és szájon csókolta Midot. A lány olyan boldognak érezte magát. Az elmúlt nap után úgy gondolta, ilyen már soha nem lesz az életében. Legszívesebben sírt volna, de azt nem tehette, mert még a végén Sesshoumaru azt hiszi, hogy nem örül. Pedig annyira jó volt. Ha a szívére hallgat vissza sem ment volna a faluba. Nem engedte megtörni a csókot, még percek múlva sem. Ennek persze az lett a vége, hogy a férfi félre értette hevességét, és finoman ölbe kapta, majd bevitte a szobába. Sesshoumaru karjában a lánnyal az ágyhoz sétált és lerakta rá Midayoit. 

-          Hé, te mindig ugyan azt akarod? – kacagott fel a lány miközben már páncéljaik és fegyvereik a földön hevertek.

-          Négy hónapja egyszer láttalak! Még is mit vársz? – kérdezett vissza a férfi, miközben hevesen szabadult meg a lány ruháitól.

Mikor már csak a legalsó rétegek voltak rajta azt is széthúzta majd kezével, végigsimította a gyönyörű testet.

-          És tehet ilyent Nyugat Ura? Egy félvérrel…  – ironizált a lány.

-          Fejezd be! Te nem halandó, meg félvér vagy számomra, hanem az egyetlen nő, akit szeretek!

-          Remélem is! – futtatta végig lágyan a kezét a lány a férfi, erős hátán és vállain. – De nekem vissza kell indulnom. Már biztosan nagyon aggódnak miattam!

-          Akkor mért engedted, hogy belekezdjünk? – kérdezte Sessh, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a nő testének simogatását.

Sőt Mido melleit és nyakát kezdte el csókolgatni, mire a lány hátán végig futott a hideg.

-          Talán, mert lassan 3 hónapja nem voltam veled, és hiányoztál. – pirult el Mido.

-          Cssss! Ne beszélj! – súgta a férfi. 

(Korhatáros rész, mely nem viszi előrébb a történet folyamát, ha úgy érzed, hagyd ki.)

És így is lett. Nem beszéltek többet. A lányról lekerültek a maradék a ruhák, és csak furcsállva nézte a saját testét. Démoni formában volt és most valahogy másképp nézett ki. Persze ezzel most csak ő foglalkozott, a férfinek szemmel láthatóan ez a forma is tökéletes volt. A lány lehunyta szemeit, miközben minden porcikájára csókokat kapott.

Sesshoumaru számára is kicsit furcsa volt a lány hajában a két vörös csík, a bordó szemhéjak, a vörös ajkak. De ezek az ajkak ugyan olyan puhák voltak és ugyan olyan vággyal csókoltak vissza. A csokoládébarna szemekben ugyan azt az érzést látta, amit régen. Ugyan azt a vadító érzést, amitől úgy érezte, kirázza a hideg, ami nem hagyott nyugtot neki, ami arra késztette, hogy újra, újra és újra magáévá tegye a lányt. A csókok egyre forróbbak lettek, testüket átjárta a vágy, de még sokáig nem hagyták beteljesülni azt.

Csak játszottak a másik érzékeivel, majd bele őrülve a beteljesülés hiányába, de ki akarták élvezni a hátra lévő éjszakát. Végül Mido került fölűre, és pár percig csak nézték egymást, mintha nem tudnának betelni a pillanattal. A férfi óvatosan és vigyázva végig simította a lány oldalát, derekát, majd a hátát. Aztán felült, így a lány lejjebb csúszott az ölében. Elhúzta a hosszú selymes tincseket és a nő nyakánál kezdve felfedezőútra indult. Lassan haladt, érezte, ahogy a lány egyre jobban mocorog.

-          Ugyan olyan gyönyörű, vagy mint 3 hónapja, mikor ott hagytalak a tél közepén – súgta a szellem a lány fülébe.

-          Olyan csodálatos, amikor hozzám érsz, minden álmatlan éjjelemen ez kísértett… – válaszolta a nő lehunyt szemekkel.

Aztán a lány nem bírta tovább újra odaadta magát a démonnak. Először csak félve kezdett el mozogni, de amikor megérezte fenekén az erős kezeket, amik emelgetni kezdték felbátorodott. Végül minden szenvedélyét beleadva szeretkeztek. Csak halk nyögésik hallatszottak a szobában, és finoman szűrődtek ki az erkélyre. De ezek a nyögések akár elfojtott szerelmi vallomások is lehettek volna. 

Sokára csendesedtek csak el. Egymás karjaiban feküdtek az ágyban és pihentek.

(Vége a korhatáros résznek)

-          Nem akarom, hogy elmenj! – szólalt meg a férfi.

-          Sesshoumaru? – lepődött meg a lány.

-          Ha veled vagyok, az erőt ad. Ha mellettem vagy, valahogy minden teljesen más. Talán ez lehetett, amit apám érzett Izayoi mellett. Amiért szerette…

-          Fejezd be az itteni dolgaid, és utána velem leszel. Egyfolytában! Éjjel nappal!

-          Ha Narakunak vége, vissza akarlak hozni ide. De akkor már úgy, mint a feleségem, a Nyugat úrnője ként.

-          Sesshoumaru, hagyjad. Hiszen tudod, hogy nem lehet.

-          Ugyan mért nem? Ebben a formádban, senki nem mondhatja azt rólad, hogy nem vagy démon.

-          Cssss! Ezt most hagyd! Azt mondtad, mostantól újra Narakura fogunk vadászni, mint régen! Majd ráérünk ezzel utána is foglalkozni! Meg hiszen, ha jól tudom, senki más nem tudhatja, mi van köztünk! Mondjuk Kagoméék mindent, sejtenek… És amúgy is, korai ez még.

-          Talán igazad van. De ez nem változat azon, amit akarok…

-          Sessh! – bújt még jobban a férfihoz, Mido – ne tedd ez velem! Szerinted én akarom? Akarom hogy egy pillanatig is nélküled legyek? De te mondtad, kötelességed van, ahogy nekem is!

Nem jött válasz, csak visszafogott némaság. A démon a lány fenekéig leomló hajszálakkal játszott, messze elmerengve. Csak sokára szólalt meg.

- Már nem vagyok benne biztos, hogy tudom mi észszerű és mi nem. Ha mellettem vagy az mindent megváltozat!

-          Tudom én is, ezt érzem, de most indulok. Itt a hajnal, nem akarom, hogy a néped tudjon rólam. Egyelőre. – állt fel Mido, és öltözködni kezdett.

-          Rendben. De vigyázz magadra. Ez a Naraku Tsubaki szövetség elég idegesítő.

-          Ugyan már! Ne félts engem. – öltözött tovább a lány.

-          Mért már azt sem lehet?

-          Csak felesleges.

-          Én attól még féltelek.

-          Jó hagyjuk. Nem lesz semmi bajom. És most indulok! – lépett vissza az ágy mellé a lány.

-          Jó, szia!

-          A Cseresznyefavirág ünnepén várlak! – mosolygott Mido, csókot adott a démonnak, majd az erkélyhez ment. – Kosimo, ha megkérhetnélek?

Odakintről csak egy fellobbanó világosság látszott, majd Kosimo a magasba emelkedett és elrepült. Sesshoumaru nyugodtan feküdt az ágyban, és azon gondolkodott, mennyire hiányzik már neki a vándorló életmód. Milyen nyomasztó itt a kőfalak között, hónapok óta.