6. Hatástalan átok

Mido lelke szárnyalt. Ahogy hazafelé repült Kosimo hátán. A lassan halványuló csillagok között. A friss hajnalai szél a haját tépte, miközben ő szorosan Kosimo meleg testéhez bújt. Egyenesen keletnek tartottak a felkelő nappal szemben. Aztán furcsa dolgok kezdtek történni.

A nagy boldogság közepette a lány a szívéhez kapott. Olyan érzés volt, mintha egy pillanatra összeszorította volna egy gonosz kéz. Nyögve kapott a mellkasához, mire Kosimo megállt és hátranézett. Akármennyire is lehetetlennek tartotta egyből Tsubaki és az átkai jutottak eszébe, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Kosimo aggódva nézte a lányt.

- Semmi baj. Menjünk. – szólalt meg Mido rekedten.

Tovább indultak, miközben keleten lassan kikörvonalazódtak a fák hegyek és völgyek. A felkelő tavaszi nap mindent elöntő fényében Mido lelke még mindig remegett. Nem tudta mi volt az, amit érzett, de félt tőle. Útjukat folytatták, miközben erdők faluk és patakok felett repültek el. Aztán újra jött az érzés. De most más is kísérte. Egy pillanatra egy mérgező füsttel takart erőteret pillantottak meg. Midayoi úgy érezte, lefordul Kosimo hátáról, de erőt vett magán és mind a 10 ujjával kapaszkodott.

Az erőtér olyan gyorsan rajzolódott ki előttük, hogy a macska képtelen volt lassítani és egyenesen belefutott. Ennek következményeképpen, ő és utasa is zuhanni kezdtek a szédítő mélység felé. Kosimo küzdött a testébe nyilalló fájdalom ellen, és csak az utolsó pillanatban sikerült megállítania a zuhanást. Pár méterre a föld felett lebegtek, mindketten fáradtan és meggyötörten. Aztán Mido érzékeny orrát, mivel még mindig démoni formában volt, egy ismerős szag csapta meg. Valakinek a vére, csak azt nem tudta kié. Kutatott az emlékezetében, hiszen tisztába volt vele, hogy érezte már máskor is. De talán a sűrű mérges gáz felhőtől, ami az akadály mögött lappangott, vagy a fáradtságtól, csak percek múlva ismerte fel.

Meglepetten ízlelgette a szagot, és most már biztos volt benne. Ez csak és kizárólag Rin vérének a szaga. De ugyanakkor abban is biztos volt, hogy a kis lány nincs az akadályon belül. Kosimo oldalába nyomta sarkait, mire a szellemmacska teljes erejéből futni kezdett. Sokkal gyorsabban haladtak, és hamar meg is pillantották Kalde faluját, de Mido még így is minden másodpercet óráknak érzett. A hajnali napsugár első aranyló fényeivel érte el a házakat. Meg sem várta, hogy Kosimo földet érjen már leugrott a hátáról. Mint a pusztákon nyargaló szél rohant be a házába. 

Aztán az ajtóban dermedten megállt. Sango, Kalde és Kagome volt a szobában, előttük pedig Rin feküdt. A kislány erősen verejtékezett. Szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Mindenki az érkezőre pillantott.

Mido úgy érezte a lelkét, felemészti az ön vád. „Ha éjszaka nem megy el, ha nem akad ki ennyire Sesshoumarun, ha legalább nem marad ott hajnalig…” Félve elindult és letérdelt a kislány mellé. Kezét a gyermek lángoló homlokára tette. Az olyan forró volt, mint amilyent még soha nem érzett.

-          Mi történt? – kérdezte.

-          Tsubaki. – válaszolta Kagome halkan és a nyakában lévő szilánkra nézett, ami koromfekete volt.

-          Hogyan?

-          Mint engem. Vérrel. Nem tudom megtisztítani a szilánkot, amíg Rin vére rajta van.

Mido fejében lázasan keringtek a gondolatok, majd minden erejét összeszedve a lány homlokára és mellkasára rakta a kezeit.

-          Lányom nem kéne. Tsubaki átkait nem lehet megtisztítani, vagy meggyógyítani! – hadarta Kalde de elkésett.

A lány lehunyta a szemét és kezei ezüstösen, vakítva felragyogtak. Rin felsírt de nem tért magához. Mido úgy érezte valami, megrántja a köldökénél, és előre zuhan. Aztán csak feketeséget látott, majd lassan tisztult a kép. Egy szobában volt, ami láthatóan szentélynek volt berendezve. Három személy állt bent. Tsubaki, Naraku és Kanna.

- Mi ez? – kérdezte Naraku a lány felé nézve.

Mido önmagára nézett és meglepetten látta, hogy teste átlátszó, csak halványan sejteni. Összeszedte magát és felállt.

-          Nocsak, a démonlány, aki ellopta tőlem a szilánkokat! – nevetett fel a sötét papnő gonoszan – Milyen ironikus? Hogy van a kis lány?

-          Te rohadék, azonnal ereszd el! – akart a nőnek ugrani Mido, de az kitért előle, és egy feketén szikrázó energiagömböt dobott felé, ami telibe is találta.

Az simán átrepült rajta és a falat robbantotta fel. Tsubaki és Naraku csak meglepetten figyeltek.

-          Kis fattyú! Meg akarta törni az átkot a saját erejével. Kiszakadt a lelke a testéből. Milyen érdekes.

-          Egész jó, most legalább nyugodtan dobálózhatsz! – kacagta ki a boszorkányt Mido, majd hátat fordítva neki az oltár felé indult.

Azon egy fa dobozka állt, rajta a feketén villogó ékkővel. Már meg tudta volna számolni hány szilánk, hiányzik belőle annyira teljes volt. Kettő Kougánál a farkasnál, egy Kohaku hátában, egy Kagoménál, 3 darab nála. De ő ennél több szilánk helyét látta, ami azt jelentette Naraku sikere még megdönthető. Az ékkő felé nyúlt, ami azonnal fényleni kezdett tőle.

-          Takarodj onnan! – visította Tsubaki.

A semmiből megjelent a szellemlélek kígyó, a papnő szolgája és az ékkő köré tekeredett. Mido fél mosollyal halovány ajkain hátranézett. Aztán mutató ás középső ujját a kígyóra tette, mire az szétfoszlott.

- Ennek a nőnek a lelkében van az ereje! Naraku, mit tegyünk? – kérdezte Tsubaki döbbenten.

- Idióta! Már megmondtam neked, hogy a hatalmam meghaladja a tiedét! – válaszolta a lány és kezét a szennyezett Shikon no Tama felé helyezte.

- Tsubaki, azt mondtad, nem avatkozhat a tervünkbe! – fortyant fel Naraku és egyik indájával a derengő szellemalak felé bökött, ami gondtalanul áthatolt a lány testén, de semmi sérülést nem okozott neki.

- Naraku, fogjuk az ékkövet és menjünk! Ha hozzáér, megszűnik az átkom!

- Hogy mondtad? – csillantak fel a lány szemei.

Egy másodpercet sem gondolkodott, megérintette a hideg gyöngyöt. Az ahogy az ujjai rákulcsolódtak vakító rózsaszín fénnyel tisztulni kezdet. De valami furcsa történt. Talán amiért a lány nem teljes valóságában volt itt, vagy ismeretlen okokból az ékkő visszautasította és újra jött az, az erőteljes húzás és ő megint zuhant.

Koppanva ért padlót a házban ahonnan elindult.

-          Au. – könyökölt fej fájdalmasan, majd homlokát masszírozta.

Kagome, Sango és Kalde fal fehéren ültek körülötte. Mido tekintete Rinre siklott, aki nyitott szemmel, könnyezve feküdt.

-          Mi történt? – kérdezte a szellemirtó.

-          Az hosszú lenne. Az átok megtört? – kérdezte reménykedve Mido.

A három nő egyszerre rázta meg a fejét.

- Ez nem igaz! Pedig a kezemben volt! – csapott a földbe Midayoi.

- Micsoda?

- A már majdnem teljes Shikon gyöngy. Nem igaz, már megint gyenge voltam! – újabb ökölcsapás, amire a padló fájdalmasan megreccsent.

- Hol jártál? – kérdezte Kalde, öreg ráncos kezével a lány kezét fogva, nehogy saját magában tegyen kárt.

- Náluk. Naraku, Tsubaki és Kanna. Csak egy lélek voltam a testem itt maradt, és nem tudtak bántani. De még is meglógtak előlem. – fújta nagyot a lány.

Pár perces csend után Inuyasha ideges ordibálását sodorta feléjük a szél, majd hamarosan megjelent a hang gazdája.

-          Csak kerüljön a kezeim közé, minden egyes csontját egyesével töröm el! – dühöngött a hanyou és belépett az ajtón nyomában a szerzetessel.

-          Kiről beszél? – nézett Kagome Mirokura, majd fejével Inura bökött.

-          Azt hiszem Narakuról. Vagy arról, aki mezavart minket! – ült le a fiú.

-          Részleteznéd? – kérte Sango dühösen.

-          Ahogy akarod! Megtaláltuk őket, Inuyasha már használni akarta a vörös Tetsusaigát, amikor is Tsubaki sikolya után az ékkő magától tisztulni kezdett, majd egy robbanással minden köddé vált és csak mérgező miazma maradt az akadály helyén. Majdnem megfulladtunk.

-          És? – kérdezte Kagome.

-          Mi, az hogy és? Már majdnem meg volt a rohadék, amikor valami megjelent a házban. Nem tudom mi, de meg akarta tisztítani az ékkövet, de szerencsétlen volt és majdnem minket nyírt ki! – kiabálta a hanyou idegesen.

Mido úgy érezte szépen lassan süllyedni kezd, majd eltűnik a padló alatt, de ezt csak ő érezte. Halkan krákogott párat, majd félve megszólalt.

-          Inuyasha, az a szerencsétlen én voltam, de szeretném leszögezni, hogy nem tudtam, hogy ott vagytok…

-          Idióta, akár meg is halhattunk volna! Minek vannak az érzékeid, ha nem használod őket! – torkolta le a lányt a hanyou.

-          Elhiheted nem direkt volt! Rinen akartam segíteni! Honnan tudhattam, hogy éppen nem a Szent Fán terpeszkedsz és horkolsz? Lélekként nem éreztem a szagodat!

-          Attól még használhattad volna azt a halandó agyadat! – Inuyasha csak nem hagyta magát.

-          Inuyasha! – szólt közbe Kagome fagyosan. 

-          Te maradj ki ebből! Mido majdnem megölt minket, még jó hogy nem tapsolok!

-          Hát nem érted hogy nem direkt volt! – pattant fel Mido – Köszönöm a segítséged de többet nem kérek belőle. Kagome vigyázzatok Rinre! – azzal a lány kiviharzott a szobából.

-          Inuyasha! Te bunkó! – kiáltott fel Kagome majd a földre mutatott – Fekszik, fekszik, fekszik!

A fiú minden szó után mélyebben préselődött a padlóhoz, majd miután Kagome kiélte a dühét Sango következett és jól kupán ütötte a fél szellemet.

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen! Mido eddig is mindenért magát hibáztatta! Azonnal menj és kérj tőle bocsánatot! – kiabálta.

A hanyou segítség kérően Mirokura nézett, de az valami sokkal izgalmasabbat talált az egyik sarokban. Inu egyre kétségbeesettebben Kaldéra nézett, aki csak rosszallón csóválta a fejét, és kicserélte Rin homlokán a hideg vizes ruhát. A kegyelemdöfést Kosimo adta, amikor is morogva belekapott kis fogaival a hanyou nadrágjába és az ajtó felé kezdte húzni.

- Rendben elég! – kiabálta a fiú és kilépett.

Könnyedén követte a lány illatát, és a déli napfényben utána indult. Mido szokásához híven a kút felé igyekezett. A hanyou könnyedén utolérte a lány, pont a Goshinboku mellett. Elkapta Mido csuklóját és megállította. A lány nem akart felé fordulni így Inu kerülte meg őt. Megdöbbenve látta hogy a nő arca tiszta könny. Nagy szemekkel hátrált pár lépést, elvégre utálta, ha valaki sír a közelében.

-          Én.. Én… Sajnálom! Hallod Mido? – kérdezte reménykedve.

A lány nem válaszolt csak lehajtott arcán újabb könnyek folytak le.

- Nem úgy gondoltam, csak ideges voltam! Ne haragudj! – fogta könyörgőre a fiú.

Legnagyobb megdöbbenésére Mido egy hang nélkül a vállára borult, és sírva magához ölelte. A hanyou kétségbeesetten nézett körbe, de jobban teszi, ha inkább becsukja a szemét. A bokorból Miroku feje bukkant ki, mi közben jobb keze mutatóujját az ég felé tartva kacsintgat a fiúra.

Inu kényszeredve megveregette a lány hátát, és kicsit meg is ölelte. Az ölelés közben illatok hada csapta meg az orrát.

-          Találkoztál a bátyámmal? – kérdezte meglepetten, de nem tolta el magától a még mindig síró lányt.

Mivel Mido először nem válaszolt, Inuyasha újra tanácstalanul a bokrok felé pislogott, ahol az előbb Miroku feje volt. A szerzetes bőszen szurkolt, és észre sem vette, hogy Sango jelenik meg mögötte. A lány arca hírtelen pipacs piros lett és akkorát vágott a szerzetes fejére a Csonttörővel, hogy az némán elterült a földön. Inu közel állt, ahhoz hogy felvisít, amikor a szellemirtó lány a szerzetest a grabancánál fogva visszahúzta a falu felé. Kínzó röhögő görcséből a lány remegő hangja zökkentette ki.

-          Igen. – nyöszörögte, majd elengedte a fiút és a földre roskadt. – Nem akartam eddig beszélni senkivel sem ezekről, még Kagoék sem tudják. – kezdte.

-          De bánt és nem tudod tovább magadban tartani… - folytatta helyette Inu és a lány mellé ült.

Úgy néz ki most kivételesen megértő kedvében volt.

-          Tegnap nagyon kiborultam. Te nem tudhatod, mert Kagoméval együtt nem voltatok a faluban. Ide jött Jaken és felszólította az embereket, hogy rendezzenek ünnepséget a Cseresznyefa-virágzás napján, és hajtsanak fejet a Nyugat visszatért ura előtt. Persze a hülye is megértette…

-          Micsoda? Sesshoumaru elfoglalta a Nyugati trónt? – Inu nagy sárga szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől.

-          Pontosan. Na, képzelheted hogy reagáltam. Egész nap csak ültem és gondolkodtam, míg nem este arra mentem haza, hogy a barátaim kibeszélnek, és a problémáim siratják. Ott aztán kiborult a pohár!

-          Elfutottál? – kérdezte a fiú, de biztos volt a válaszban.

-          Igen. Aztán Kosimo utánam jött és elvitt egy helyre, a hévforráshoz, ahol emlékek törtek rám. Szörnyű és felemelő volt egyszerre, és talán segítette a döntésben.

-          A hévforrás mi? – vigyorodott el a fiú és játékosan megmozgatta az orrát.

Erre persze Midoból kitört a nevetés.

-          Most nem az a lényeg. Emlékképeket láttam, aztán Kirara elvitt valahova. Nyugatnak. Egy kastélyba repültünk és ott megtaláltam őt. Ha láttad volna. Egy íróasztalnak dőlve aludt. – nevetett tovább a lány.

Inuyasha erős kényszert érzett, arra hogy ezt majd visítva dörzsölje bátyja orra alá, de ezt inkább nem mondta Midonak.

-          Aztán összevesztünk, majd beszélgettünk, meg minden… Szóval nála maradtam és most Rin miattam, van ilyen állapotban. Ráadásul az a szemét Naraku is lelépett azzal a satrafával. – sóhajtott nagyot Mido.

-          Értem? És mi is volt az a meg minden a beszélgetés után? – kérdezte Inuyasha alig bírva visszatartani, kitörni készülő röhögő görcsét.

-          Hé lassan olyan, vagy mint Miroku! – visított fel a lány, és elkapta a hanyou kis kutya füleit.

Inu rémülten rántotta hátra a fejét, miközben meglökte a lányt így egymásra butultak. Aztán hatalmas nevetés lett a vége. Mido komolyodott vissza először.

-          Ezt tényleg nem kéne. –sóhajtotta. – Valamit ki kéne találni. Rin nagyon rosszul van.

-          De mit? Narakuék eltűntek, még csak azt sem láttam merre.

-          Az gond. De menjünk vissza, hátha van valami változás! – állt fel a lány.

-          Rendben!

Mindketten visszaindultak. Legnagyobb meglepetésükre Rin egyre jobban volt. Lassan ment lefelé a láza, és egyre többet magánál is volt. Mindenki csodálkozott rajta. Elképzelésük sem volt, hogy mi történhetett. Még is sikerült volna Midonak megfelelő mértékben megtisztítania a Shikon gyöngyöt? A változás drasztikus és mindent elsöprő volt. A kislány estére makkegészséges volt, nyoma sem látszott rajta bármiféle gyöngeségnek.

Mido valami ki nem mondható boldogságot érzett. A lelkiismeret furdalása is megszűnt és végre, könnyű szívvel várhatta április utolsó napját.