9. A látomás

 A halál már körbeölelte Midayoi testét, amikor is a semmiből vakító fehér fény tűnt fel az éjjeli sötétben. Mint vakság után az első halványfoltok fénye vakított el mindenkit, a tisztaság ilyen mértékű csillogása. A fény lassan alakot öltött. Egy nő volt. Hosszú sötét haja, barna és meleg szemei voltak. Kezében íjat tartott, hátán tegezt. Lassan lépett párat, kicsit keresgetőn, mintha hosszú út végén fáradtan próbálna még kitartani, végül egy nyilat a húrra illesztett, erősen megfeszítette, majd ellőtte. A vessző körül rózsaszín, vakító fénysugár jelent meg, és megtörte a sötétet. Az mintha apró darabjaira hullott volna szét.

Mido kinyitotta a szemét, de ekkor az alak már előtte állt. Könnyek szöktek a szemébe, mikor a gyönyörű fehéren fénylő arcra nézett. Néma csend állt be, a nő hófehér kezét Midonak nyújtotta és felsegítette. Csak egyetlen elnyújtott nyögés törte meg az áhítatot, Inuyasha hangja:

-          Kikyou!

Valóban ő volt, ha nem is tűnt normálisnak, mivel teste lélekszerű volt csupán. Miután felsegítetett a lányt, lágyan megszólalt. Hangja ugyanolyan tiszta csilingelő és szomorú volt, mint mindig.

-          Te voltál az egyetlen, aki nem felejtett el! Aki azt akarta, hogy itt maradjak. És ezt olyan erősen kívántad, hogy a kérésed valóra vált. – mosolygott a lányra.

Mido arcán és nyakán patakokban folytak a könnyek, lélegzete elakadt, és csak nézte a gyönyörű alakot. A nő elfordult tőle és Narakura nézett.

-          Tévedsz, ha azt hiszed te képes vagy még egyszer megölni! Én addig élni fogok, amíg a szíved ver! Akármilyen testben is! – húzta össze barna csillogó szemeit, hogy sűrű sötét szempillái összeértek.

-          Örülök, hogy nem adtad fel ilyen könnyen Kikyou! Örömmel küzdök meg veled akár 1000-szer! – válaszolta udvarias mosollyal az arcán Naraku.

-          Ne félj, még élni hagylak. Most másért jöttem! – villantak meg a papnő szemei, majd az eddig csendben hallgató Tsubakira nézett. – Szóval valóra vált az álmod? Kár hogy fel kell ébredned!

Majd felsőjének bő ujjába nyúlt és egy kést húzott elő. Mindenki némán figyelte, hogyan villan meg a penge. Kikyou kiengedte hosszú fényes haját, majd egy tincset fogott a kezébe és megbánás nélkül levágta. A hajcsomót a némán ámuló Mido kezébe nyomta.

-          Benne van minden spirituális erőm, ahogy Kaldénak, Kagoménak és neked is a hajszálaitokban! A szent nyílvesszőt olyan szinten erősíti, hogy nincs olyan aura, ami ellenállna neki. Hagyj meg belőle eleget ahhoz, hogy megtalálhass! – mosolygott a papnő, de az utolsó mondatnál Inuyashára nézett.

Kikyou szemében megcsillant a fájdalom. Sokáig nézték egymást a hanyouval és annyi el nem mondott fájdalmas érzelem volt tekintetükben, hogy Kagome képtelen volt tovább figyelni őket. Elfordította a fejét, de abban a pillanatban meg is tört a varázs. Kikyou búcsúzóul végignézett a kis csapaton, végült tekintete újra Midora tévedt:

-          Kérlek, találj meg… - suttogta könyörgően.

Aztán alakja fényleni kezdett majd apró darabkákra hullott szét, amik vakítóan csillogtak. A fény nem akart elülni, de mindenki csak döbbenten állt. Végül egy hang szólalt meg távolról és messziről:

-          Meddig tartsam még fel őket! Midayoi, tudod mi a dolgod!

A lány könnyei közül bólintott, és mint a villám kapott elő egy nyílvesszőt, majd a hajszálak közül megfogott egyet és körbecsavarta vele. Aztán saját hajához nyúlt, és gondolkodás nélkül kitép egy csomóval. Abból is egy szálat körbecsavart. Alig érintette meg a vesszőt, az mintha fehér szikrákat kezdett volna hányni. De közben Kikyou varázslata múlni kezdett. A lány rémülten nézett hátra, a kis mozgásra amit érzett.

Mögötte Kagome állt, kezében íj és nyíl valamint két hajszál. Egy ősz és egy sötét barna. Elmosolyodott és felajzotta az íjat. Mido is ugyan így tett.

-          A nagyravágyásodért! – kiáltotta Kagome miközben Tsubakira célzott.

-          Kikyouért! – kiáltotta Mido és Narakura célzott.

A két vessző felragyogott az íjakon, még mielőtt a húr megpendült volna. Aztán olyan fénynyaláb kíséretében szálltak el, amilyent még emberi szem soha nem látott. Mindkettő halványrózsaszín volt, de olyan erős fényt árasztottak, hogy az nézők szemei is bele fájdultak.

Mindkét vessző gondtalanul átsuhant Naraku védőpajzsán, és a démonnak még megrettenni sem volt ideje. Kagome vesszője egyenesen Tsubaki mellkasában állt meg, úgy hogy közben érinttette az ékkövet, ami vakító fénnyel megtisztult. Mido vesszeje tökéletesen Naraku szíve felé tartott, de valami megmentette annak életét. Hakudoshi a tisztító vessző elé vetette magát, és így testével védte meg azt.

A két lány meglepetésére Inuyasha futott el mellettük, kezében az agyarrá alakult Tetsusaigával majd a levegőbe ugrott és erőteljes szélbordákat küldött az összeomlott védelmű Naraku ellen.

A fények összekeveredtek, szétválaszthatatlanul, vakítva mindenkit. A két lány egymásba kapaszkodott a viharos szélben és csak percek múlva tudtak körbenézni. A pusztítás határtalan volt az erdőt letarolta, a falu is éppen hogy csak megúszta. De egyetlen egy holtestet sem láttak.

- A rohadék, megint elmenekült! – szúrta földbe kardját idegesen a hanyou.

- Nézd a jó oldalát. De legalább élünk! – válaszolta Sango, miközben óvatosan simogatta a kuporgó kis Kirarát.

- Az, kevés! – kiabálta hanyou.

Néma csend állt be az éjjeli homályban. A faluban minden ember ébren volt, házaikban kuporogtak rémülten várva a végzetet. A szakadó esőben még mindig megdöbbenten állt kint Kalde, Shippou, Rin, Sango, Kirara, Miroku, Inuyasha, Kosimo és Mido. Mindenki gondolatai ugyan azon a személyen jártak, a semmiből felbukkant Kikyounál. A halottnak hitt Kikyounál, akinek most az életüket köszönhetik.

Inuyasha csak lehajtott fejjel állt, arcát nem lehetett látni hófehér vizes fürtjeitől. Kagome egy röpke kísérletet tett, hogy meg érintse a fiú vállát, de keze megállt a levegőben. Kalde a két kezét mellkasára szorítva az egyik ház oldalának támaszkodva állt és igazán nem tudta, hogy örüljön vagy sem nővére visszatértének. Rin és Shippou értetlenül nézték csak a Miroku Sango párost, akik viszont Kagomét akarták megszólítani. Talán valami vigasztalót, vagy bíztatót akartak neki mondani, de nem találtak szavakat.

Mido volt az első, aki megmozdult. Teljesen elázott, ahogy a többiek is. Sok könnyet hagyott lepottyan a földre, és nem is tudta miért sír, de úgy érezte, muszáj. Az eső lassan elállt és az ég is tisztulni kezdett. A telihold gömbölyű fénylő arcát megpróbálta előretolni a távozó fellegek között, de egyelőre azok voltak fölényben. Midayoi lassan megmozdult. Kezében még ott volt az íj, kardjai a sárban feküdtek.

Vontatott mozdulatokkal eltette az iker pengéket, és az íjra támaszkodva elindult. Senki sem tudta hová tart. Kicsit bizonytalanul lépkedett, úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy éljen, de ma még meg akart tenni valamit. Pár perc múlva felért a kis dombra, majd szédelegve elindult a lépcsőn Kikyou szentélye felé. Senki sem mozdult rajta kívül, csak figyelték botladozó lépteit. Aztán Kalde is elindult, majd utolérte az egyre erőtlenebb lányt. Mido ekkor már az egykoron hamvakat tartalmazó urna mellett állt. Kezéből kidőlt az íj, ő megadóan térdre rogyott. Kezeit összekulcsolta és sírva beszélni kezdett.

-          Mért nem szóltál! Kikyou! Én azt hittem összetörik a lelkem, amikor a szemem előtt válltál semmivé! Mért nem szóltál, hogy élsz! Mért? Én szerettelek, mint egy igaz barátot, soha nem felejtettelek el egy percre sem! Én könyörögtem, felajánlottam az életem csak hogy te újra itt lehess! Átéltem minden fájdalmad, beleláttam a szívedbe, onnantól kezdve megértettelek! Olyan voltál nekem, mintha csak a nővérem lettél volna! Én vártalak! De mért nem szoltál? – a lány vállai megrogytak, ahogy egy kéz hozzájuk ért.

-          Immáron 2-szer temettem el a nővérem! Kétszer emésztette lelkem a fájdalom! Imádtam Kikyout és kétszer kellett megsiratnom! Legalább szólt volna, csak annyit üzent volna, hogy él! Nem tartottam helyesnek, hogy újra itt jár az élők között, nem tartottam helyesnek hogy a bosszú élteti! Nem akartam hogy Inuyasha és Kagome a múlt kísértetének árnyékában éljenek! De még is, örültem, hogy tudom újra velem egy világban van! Aztán amikor elmondták, hogy annak a félszellemnek újra sikerült megölni! Azt hittem nem fogom újra érezni, de a gyász újra elöntötte a szívem! Újra eltemettem őt, drága nővérem és most idejön, félévnyi fájdalom után, szellem alakként! – folytatta Kalde a lány helyett. 

Lassan az egész kis csapat a szentély kapujában állt és a két nőt nézték. Inuyasha maradt csak távol, úgy nézett ki képtelen volt megemészteni, hogy Kikyou még is életben van. Nem akart hinni a szemének, az érzékeinek és nem akarta érezni szíve egyre jobban ösztökélő sugallatát, hogy azonnal induljon és keresse meg a papnőt. De fejében ott volt a másik kis hang is, ami tudatára adta mekkora fájdalmat jelentene ez Kagomének. Gondolataiból a lány éles sikolya vetett véget:

-          Inuyasha, segíts! – kiáltott.

A hanyou meglepetten felkapta a fejét. Odafent a dombtetőn Kagome a sárban térdelt, mellette ájultan Midayoi feküdt. A fiú feléjük indult, majd leguggolt az alélt lány mellé. Az békésen feküdt, csak mellkasa lassú és ütemes mozgása mutatta hogy él.

- Ki merült. Sok volt ez neki! Kérlek, hozd le! – nézett a hanyoura Kalde.

Inu felemelte a lányt és nyomában a kis csapattal visszavitte a faluba. Alig lépett le utolsóként Sango a szentély lépcsőjéről, mögöttük ölelő fénykoszorú tündökölt fel. Mindenki meglepetten fordult meg.

A fénykoszorú nőtt, közepét az urna táplálta, majd lassan végig ömlött az egész falun. És láss csodát! A lekaszabolt, szél tépte virágok újra tündökölni, kezdtek. A felborított előre bekészített árusbódék visszaálltak helyükre, a házak megtépázott teteje rendbe jött és az utolsó felhőfoszlányok is eltűntek az égről.

A kis csapat csak meglepetten bámult a fénylő holdvilágba a visszaszépült tájra. Egyikük sem mondta ki, de tudták ez Kikyou jó szándéka volt. Inuyasha indult meg újra és bevitte Midot a házba. Mindenki követte, majd Kagome és Sango lefektették az ájult lányt. Sokára mertek csak nyugovóra térni a falusi emberek.

Inuék is még sokáig ébren beszélgettek, csak a gyerekeke és Mido aludt békésen. Mindegyikük lelkében zavarokat okozott Kikyou visszatérése, és még sokáig emésztették ezen magukat.