10. Sakura no Hana I. – Az ünnep

Mido csak késő délelőtt ébredt fel. Kipihentnek érezte magát, teste tökéletes állapotban volt. Amint kinyitotta a szemét egyből eszébe jutott milyen nap is van ma, Sakura Hana Ünnepe! Ma újra látja Sesshoumarut! De aztán egy rossz kellemetlen még is, felemelő érzés is visszatért a szívébe. A tegnap emléke. Kikyou visszatérése.

Nagyot nyújtózva felült, és fülelni kezdett. Odakintről boldog zsivaj hallatszott. Az ünnep már javában folyt. Fekhelye mellé valaki odakészített egy tál vizet és egy törölközőt. Mido gyorsan arcot mosott, majd felöltözött. Alig kötötte be az övét, a függöny félrecsapódott és Inuyasha lépett be.

-          Látom, felébredtél. – jelentette ki.

-          Én is látom, hogy felébredtem. – mosolygott rá Mido.

-          Jobban vagy? – kérdezte Inu közömbös hangon.

-          Persze. Csak kimerültem. De mi ez a nagy figyelmesség? – kérdezte a lány miközben mindketten, kiléptek a házból.

-          Semmi. Amit tegnap mondtál, Kikyouról. Hogy a barátod, és hogy tudod mit élt át. Örülök, hogy te nem vagy ellenem…

-          Tessék? Miről beszélsz? – lepődött meg a lány.

-          Amióta felkeltem, Kagome, Sango és Shippou úgy néznek rám, mintha egy szörnyeteg lennék… Pedig még azt is kibírtam, hogy ne menjek utána…

-          Szóval ezért menekültél hozzám? – mosolyodott el szomorúan Mido.

Egyáltalán nem akart egyik félnél sem állást foglalni. Kagome igazi jó barátja volt, és tudta mennyire fáj a lánynak az Inuyasha Kikyou iránt táplált érzései. De ugyanakkor tudta, hogy Kikyou és Inu mennyit szenvedtek. Nem tudott igazat adni senkinek, de Sango és Shippou, Kagome összpárti viselkedést mélyen elítélte.

-          Mondhatjuk úgy is… - válaszolta percek múlva a hanyou.

-          Tudod, én nem akarok senkinek sem igazat adni… Elég nehéz nekem így is… Érted? De egy biztos, nekem eszem ágában sincs veszekedni veled az érzéseid miatt! 

A hanyou elmosolyodott, örült hogy megtalálta azt az embert, akire számíthat ebben a kicsapott helyzetben. Aztán mind ketten csak álltak a ház előtt és az előttük elfolyó emberáradatot nézték. Még talán soha nem voltak ennyien ebben a faluban. A fiú a tömeg felé bökött.

- Meg akarod nézni? – kérdezte.

- Hát persze, gyere! – mosolygott vissza Mido és mindketten belevesztek a mulatózó nép sokaságába.

Ezen a napon senki nem dolgozott a földeken. Az asszonyok jobbnál jobb fogásokat főztek egész délelőtt, vagy a vásártéren szemlélték a tömérdek árut. A felhajtás hatalmas volt. A gyerekek kint futkostak az utcákon, és boldogan vették a cukorkákat és édességeket. A hajadon lányok és fiatalemberek már délelőttre kicsípték magukat. A férfiak barátaikkal együtt iszogattak és beszélgettek a sátrakban. Mindenki örömet talált az ünnepségben.

Inu és Mido mámorosan bolyongtak a tömegben, emberek között furakodtak át, megcsodáltak minden standot, minden árust. A lány belekarolt a fiúba, hogy ne veszítsék el egymást a tömegben, mire a hanyou nagyon meglepődött. Mido csak kacsintott egyet, mire mindketten elmosolyogtak. Igen, barátok voltak, igaz barátok.

Inuyasha nem tudott magán kiigazodni. Ennyire önfeledt és nyitott még soha nem volt senkivel. Még talán Kagoméval sem, mert az ő kapcsolatukban mindig ott izzott az elfojtott szerelem, ami minden egyes pillanatot feszülté és szikrázóvá tett. Miroku nem az ő világát képviselte és a folyamatos nőcsábászkodását igen csak lesajnálva figyelte. De még is, bármi történik élete árán is a fiú segítségére, sietette volna. Ugyan ez vonatkozott Shippoura és Sangora is, habár ők mindig mindenben Kagome pártját fogták. De Mido más volt…

Mosolyogva nézett a barna csillogó szemekben, amik képesek voltak bátyját is megszelídíteni. Mosolya még szélesebbre húzódott, ahogy belegondolt abba mi lett Sesshoumaruból, abból a démonból, aki szívből gyűlölte a halandókat. Nagy vigyorgása még a lánynak is feltűnt:

-          Minek örülsz te meg annyira? – kérdezte, miközben egy szép gyöngyből fűzött nyakláncot nézegetett.

-          Csak gondolkodtam. – pislogott nagyokat a félszellem.

-          És elmeséled miről? – faggatta a lány, miközben egy gyűrűt kezdett el szemlélni.

-          Csak a bátyámra gondoltam… Meg arra milyen lett… - és egy elfojthatatlan mosoly futott át az arcán.

-          Te most gúnyolódsz? – kérdezte Mido nevetve.

-          Eszemben sincs.

Az egész délelőttöt együtt töltötték a vásárban. Többször is összefutottak Kagoméval és a többiekkel, de ők mindig hidegen viselkedtek a hanyouval, amit Mido szóvá is tett. Ezzel pedig csak azt érte el, hogy már vele sem akartak szóba állni. Persze ezen jól felhúzta magát és a hanyouval együtt, otthagyta a vásárt. Csak Kalde háza előtt lassított le.

-          Ezek teljesen ütődöttek! Istenem! Inuyasha, nem érdekel, hogyan de szüntesd meg ezt a hadi állapotot, mert rosszul leszek!

-          Ha az olyan könnyű lenne! – harciaskodott Inu.

-          Ti meg mit hangoskodtok? Már kihűlt az ebéd! Kagoméék nem szóltak hogy készen van? – kérdezte Kalde a házból kilépve.

-          Hát Kagoméék most külön fogalmat képviselnek… - sóhajtott Mido és mindketten bementek.

Az összes maradékot megették, nagy részét Inuyashának hála, de Mido is elég nagyrészt bevállalt. Miután végeztek az evéssel, elmesélték az anyónak, hogy mi is zajlik éppen társaságukon belül. Az anyó figyelmesen végighallgatta őket, majd kis gondolkodás után csak egyetlen megoldást talált.

-          Inuyasha, tudjuk, hogy semmit sem követtél el Kagome ellen, most még is kérj tőle bocsánatot! 

-          De hát miért? Ez egyáltalán nem igazságos! – háborgott a fiú.

-          Inuyasha. Kagome szeret téged, ez a napnál is világosabb, és azt is tudjuk, hogy te is szereted őt. De a te szívedben helyet kap még a nővérem is, és ezt mindhárman tudjátok. Kagomének ez nagyon fáj, és most hogy Kikyou visszatért úgy érzi, minden, amit eddig elért semmibe vész. És most haragszik…

-          Haragszik? – lepődött meg a fiú.

-          Igen. Nem rád és nem is a nővéremre. A világra, a sorsra… Le fog nyugodni, csak idő és törődés kell neki…

-          Azt hiszem értelek. – nézett maga elé a hanyou majd felkelt és egy szó nélkül távozott.

Kalde és Mido még sokáig némán gondolkodva ültek a házban, majd az idős asszony hozzá látott, hogy rendet tegyen az ebéd után. Mido segítette neki, elmosogatott és kisepert. Végül megálltak a ház előtt és figyelték a boldog kavargó tömeget. Nagy sokára Kalde anyó törte meg a csendet:

-          Nem is tűnsz izgatottnak. – jelentette ki.

-          Mért annak kéne lennem? – lepődött meg a lány.

-          Én úgy gondoltam. Elvégre ma jön meg Sesshoumaru.

-          Tényleg, ki is ment a fejemből… - mosolyodott el a lány.

-          Szerintem megfürödhetnél, a hajad tiszta por és fénytelen a tegnap óta. – sóhaj - Lányom úgy érzem rád, férne már a boldogság. Valamiért túl nagy dolgokat akar tőled az élet…

-          Én is így érzem Kalde anyó! Nagyon is! – sóhajtotta Mido is.

-          Nem tudsz mást tenni, mint tűrni. Menj, fürödj le, és kapsz tőlem valamit. Ajándékba…- lépett be a házba az anyó.

Végül törölközővel és hajolajokkal tért vissza Mido kezébe nyomta, majd elindult a vásározók felé. Mido elmosolyodott és ciccentett az árnyékban heverésző Kosimonak. A macska lustán bandukolva követte a lányt a hőforrásig. Ott Mido kibújt kicsit már megviselt hétköznapi ruháiból. Azok néhol már szakadtak voltak. A zöld szoknya és a lila felső is tépett, gyűrött és néhol koszos volt. Amióta eljött a tavasz és véget ért a tél ezt hordta, így semmivel sem volt másabb külsőre egy egyszerű falusi lánytól. Csak a kimonó alatti alsóneműk voltak épek és tiszták, amiket még otthonról hozott magával, és amiket Kagomééknál vagy, éppen ha haza téved rendszeresen, ki szokott mosni. Ahogy a nyúzott kis ruhadarabokat nézte eszébe jutott, régen milyen ruhákat hordott. Egy éve még el nem tudta képzelni, hogy ilyeneket valaha fel fog húzni. Akkor csak farmer és a rövid sokat sejtető felsőcskék voltak rajta. Imádott bulikba járni, annyi sminkes cucca volt otthon hogy egy szekrénybe is alig fértek volna be. Kétnaponta hajat mosott, és mindenféle pakolásokkal ápolta selymes fürtjeit. Így visszatekintve felettébb nagyképűnek látta az akkori Midot. Ezen elmosolyodott, majd belemerült a kellemes langyos vízbe. Sokáig fürdött és úszkált a piciny tavacskában. Kosimo a parton várta, de lassan a fák hűs árnyékában elaludt. Igaz éberen pihent, de a hírtelen jött nyárias meleg arra késztette, hogy lustálkodjon. Csak arra nézett fel, mikor Mido csobogva kimászott a vízből.

A lány meztelenül állt a napon, előre hajolt, megrázta hosszú haját, amiből csillogva csapódtak ki a vízcseppek. A kis cica nyújtózkodott egyet majd gazdácskája csupasz bokájához simult. A lány felkacagott a csiklandós érzéstől.

Sokáig maradtak még a tónál, Mido nem akart visszamenni a fesztiválra, majd csak este. Amikor a táncmulatság lesz.

Miután testét leszárította a napsütés, és haját is viszonylag megszárította és kidörzsölte a törölközővel belőle a vizet, felhúzta alsóruháit, majd a többit szétterítve a friss, zöld és zsenge fűben elfeküdt rajtuk. Kosimo játékosan felmászott a lány hasára, és ott ült le, miközben nagy zöld szemeivel pislogás nélkül nézte gazdácskáját. Két farkát hol jobbra, hol ballra billentgette és kis fejét megdöntve bámulta Mido. Piciny lábacskáival megnyomkodta a lány hasát, kifejező nézésével pedig Midot figyelte. A lány egy darabig állta a tekintete, majd hátra hajtotta a fejét és lehunyta a szemeit.

A madarak daloltak az aprócska ritkás fákkal benőtt tisztáson, daluk az újra éledő természetről és a szerelemről szólt. A madárfütty kellemes hangjai, a lágy langyos tavaszi szellő simogató fuvallata, Kosimo ütemes dorombolása és az oly régóta nem érzett bizsergető melengető napsugarak hatására Midot elnyomta az álom. Felületesen aludt, még is zavaros álmai voltak. Mikor felébredt persze semmire sem emlékezett belőlük. Először arra sem emlékezett, mi volt az, ami felébresztette az álmok rengetegéből.

Felült, amit Kosimo nem díjazott és sértetten ugrott le a lány hasáról. Mido szétnézett, és mindent rendben talált. Senki nem járt a tisztáson, minden nyugodt és csendes volt, ugyan úgy, mint amikor elaludt. Csak a napsugarak dőltek erősen ferdeszögben már, megnyaldosva és aranyos fénnyel bevonva a rügyező, virágzó fák ágait. A lány merengve nézte a virágszirmokat, ahogy a szél játszik velük, és finom illatukat teríti szét a levegőben.

Álmodozva lehunyta szemeit, felhúzta térdeit, amit kezeivel szorosan átkulcsolt. Mélyeket lélegzett, hogy jól megjegyezze és kiélvezze a virágok finom illatát. A tavaszi meleg szellő felkapta immár megszáradt hosszú haját, és finoman megcsiklandozta vele a lány hátát. Mido Sesshoumarura gondolt. Annyira kívánta, bár csak most itt lenne vele. Lassan több mint két hete nem látta, és rettentően hiányzott neki a férfi. Az ígéret is csak egyre jobban elgyötörte a várakozás perceit, az ígéret, hogy mostantól minden olyan lesz, mint régen. Sóhajtva fektette arcát térdecskéire.

Ábrándozásából Kosimo erőteljes mocorgása riasztotta fel. A cica a lány karját lökődte, halkan morgott és a levegőt szimatolta.

-          Jön valaki? – kérdezte a lány, miközben felkelt és öltözni kezdett.

A macska továbbra is szilárdan bámult a falu felé vezető alig látható kis ösvény felé. Nem is kellett sokáig várnia, hamarosan az ösvényen megjelent Kalde anyó. Hátán tegez volt, kezében íj, amire támaszkodva lassan sétált a tavacska felé. Mikor meglátta az öltözködő lányt elmosolyodott, majd ráérősen mellé lépkedett.

- Már azt hittem bajod esett.

- Nem Kalde anyó, semmi bajom, csak elaludtunk egy kicsit. Igaz Kosi? – kérdezte a cicát, aki már dorombolva simult a lány bokájához.

- Óvatlan vagy néha. És el is fogunk késni, ha nem igyekszünk! – hunyorgott ravasszan az idős asszony.

- Akkor induljunk. – nevetett a lány és mindannyian visszaindultak.

Az úton a két nő halkan és vidáman beszélgetett, és már távolról meghallották a faluból szűrődő zsivajt. Amikor elértek a kis dombtetőre, ahonnan be lehetett látni az egész völgyet, amiben az amúgy csendes és aprócska település feküdt egy kicsit megálltak és lepillantottak. Most az utcákon színes, élő, mozgó, zsivajgó foltok sétáltak, minden ház díszbe volt öltöztetve, a vásártéren felállított színpadon előadás folyta, a standokon az árusok kiabálva kínálták portékáikat.

Pár perces nézelődés után Kosimo előre sietett és a két nő is követte. Lassan lépkedtek a dús fűben, és kikerülve az emberáradatot, a kertek felől közelítették meg házaikat. Aztán amikor odaértek, Kalde anyó saját házába vezette a lányt, majd kisebb kutatás és pakolás után egy nagy dobozt vett elő.

-          Ezt rám bízták, hogy adjam át! – mosolygott csalafintán az öregasszony.

-          Ugyan mi ez, Kalde anyó? – lepődött meg Mido és finoman megrázta a dobozt, hogy zörög-e.

-          Ajándék, neked. Egy hete hozták, azzal az üzenettel, hogy a mai napon adjam át neked.

-          Hozták? Ugyan kicsoda? – nézett nagyokat a lány, és finoman lefejtette a szalagot a csomagról, ami eddig összekötötte.

-          Egy ismerős… Nyisd ki, majd megérted… - Kalde is kíváncsian nézte a remegő kis kezeket.

Mido óvatosan kinyitotta a nagy keménypapír dobozt, mire finom suhogás hallatszott belőle. Aztán ahogy kihajtogatta a vékony anyagot, ami takarta, ámulva nézte a csodálatos csillogó kelmét, ami a dobozban lapult.

Pár pillanatig némán bámulta, majd finoman kiemelte és szétnyitotta a levegőben. Egy hófehér ruhát rejtett a csomag. Legalábbis elsőre úgy tűnt, hogy csak ezt. Ahogy a lány magához ölelte a csodaszép ruhát, egy pergamen darab esett ki belőle. Mido utána kapott, majd feltörve a pecsétet, egy kézbe fogva a ruhát olvasni kezdte. A levélben csak egy mondat volt.

Remélem ez a ruha képes lesz versenyezni a te szépségeddel…
Bocsáss meg nekem…

Mido pislogva olvasta el még párszor az írást, majd Kalde felé nyújtotta, aki szintén elolvasta. Majd visszaadta a lánynak, és az ajtó felé indult, ahonnan csak egy pillanatra nézett vissza:

-          Szerintem tudod, hogy ki küldte… - azzal elhúzta a bambusz függönyt és elment.

Midayoi még percekig a levelet és szorongatta, majd a ruhát óvatosan visszahajtotta a dobozba és vetkőzni kezdett. Régi ruháit is összehajtogatta, majd vigyázva és kicsit esetlenül felhúzta az újat. Azt mintha csak rá öntötték volna. Egy picit nem illett ebbe a korba, legalább is Mido úgy érezte. A ruha hófehér volt, vörös és arany mintákkal átszőve és 2 részből állt. Az egyik az alsó rész, ami kellemes tapintású és vastagabb anyag volt. Ebbe kellett belebújnia, mint egy köntösbe, majd a derékrésznél lévő vékony zsinórral körbetekerte magán és azt megkötötte. A ruhának, akár hogy is nézte nem nagyon volt válla. Leginkább úgy nézett ki, mintha csónak nyakú pulóvernek tervezték volna. A csatsor a lány ball melle alatt húzódott, majd abba maradt és két vastag szalag maradt, mindkét oldalra. Azokat a vállánál kellett megkötni, majd finoman lecsúsztak róla. A ruhának hosszú és nagyon bő ujja volt. Miután ezzel végzett Mido a másik vékonyabb aranyfényben játszó selyemdarabért nyúlt. Abba először a fejét kellett beledugnia, majd lehúzta a testére. Ennek az anyagnak nem volt ujja, de helyette volt nyak és vállrésze. Végül egészen a bokájáig leért ez a felsőruha. A dobozban még 2 dolog maradt. Egy vastag bordó öv, amit Mido fel is kötött, úgy hogy a derekán, a háta közepén nagy masni maradjon.

Ámulva nézett végig magán. Majd belelépett a számára odakészített kis fekete saruszandálba. Körbeforgott, miközben kezeivel végigsimította a csodálatos ruhákat. Az titokzatosan, és bujkálón meg-meg csillant. Aztán még bele nézett a dobozba. Abban egy kis hajtű feküdt. Az ékszer vörös és fehér kövekkel volt kirakva. Mido baloldalt feltűzte a haját. Nem fésülködött meg, a hajmosás óta, így haja kis fürtökben, csiga alakban göndörödött.

Alig engedte le kezeit, a szobába berobogott Sango, Kagome és Rin. Hangosan csacsogva száguldtak be, könnyedén félrecsapva a függönyt, aztán meglepetten nézték az előttük álló nőt. Pár pillanatig nem ismerték fel. Ők is nagyon csinosak voltak. Kagome hosszú, egybe részes sötétkék kimonót és hozzá vastag sárga derékszalagot viselt. Sango ruhája is hasonló volt, csak más mintával, és más színekben. A szellemirtó lány szépsége felettébb kitűnt ezekben, a ruhákban. Hosszú haját feltűzte, és mintha száján halványpiros rúzs csillogott volna. Rin is édesen kicsípte magát, narancssárga barna mintás kis kimonót viselt, piros övvel, és rakoncátlan fürtöcskéit is valószínűleg megfésülte. 

A négy lány hosszú másodpercekig farkasszemet nézett egymással. Végül Rin törte meg a csendet.

- Te vagy a leggyönyörűbb Mido! – mosolygott.

- Ugyan már! – pirult el a lány, és gyorsan Kagoméék felé nézett.

- Ti hova ilyen sietve? – nézett a két idősebb lányra.

- Téged kerestünk. Kezdődik az előadás! Mirokuék már foglalják a helyünket! – kapta el Mido csuklóját Sango.

- Milyen előadás? – pislogott nagyokat értetlenül a lány.

- Te a holdon voltál eddig? – sóhajtott nagyokat Kagome – A császár katonája! Otthon már ezerszer láttam, de így, korhű előadásban még fantasztikusabb lesz!

- Kagome, kibékültetek? – kérdezte Mido miközben már a lányokkal egymásba karolva sétáltak az egy irányba tartó emberáradat közepén.

- Igen. Köszönöm a közben járásodat! – mosolygott vidáman a lány.

Aztán elérték a piacteret, ahol az árus standok helyét átvették a nézőtér sorai. A három lány magabiztosan elirányította Midot a számukra fent tartott ülőhelyekhez. Amint helyet foglaltak megkezdődött az előadás. Úgy néz ki az utolsó pillanatban érkeztek.

Mido nagyot sóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét majd már az előadást figyelte. De nagyobb részt, a közönséget és az eget pásztázta, reménnyel és várakozással teli szívvel.

Folytatás következik…