13. Sakura no Hana II. – Cseresznyefa árnyékában (16)

Hentai by Yume

Lassan sétáltak ki a faluból. Egymást átölelve ballagtak, nem is figyelve merre mennek. Sesshoumaru mesélt. Magától, és kéretlenül. Mido érdeklődve figyelte, mi minden történt a démonnal, amíg nem voltak együtt. Örült hogy, kérés nélkül elmond mindent, örült hogy végre megbízik benne. Csak figyelmesen hallgatta a nem megszokott szóáradatot, érzékei beleborzongtak, ahogy a férfi mély és erőteljes, most még is lágyan csengő hangját figyelte. Szemei csillogva nézték a mellette lépdelő szellemet, és csüngött minden szaván.

Aztán beértek az erdőbe. A fák között édes illatok szálltak, a hold be-bedugta kerek arcát a rügyező levelek között. Sesshoumaru kifogyott a mondanivalóból, és kérdőn a lányra nézett. Erre Mido kezdett mesélni, a tegnapról. Tusbakiról, a furcsa erőről, Kikyouról és a legyőzhetetlen tisztító vesszőről. A szellem némán figyelte, és elgondolkodott a történteken. Néha bele-bele kérdezett, de olyankor is csak pár részlet miatt. Látszott rajta hogy elkomorítja Naraku újabb felbukkanása. Végül csend állt be a beszélgetésükbe. Sétájuk alatt egy nagyon ismerős helyhez értek. Furcsa volt az ezüstös holdfényben, de örökké élő szép emlékeket őrzött.

Mellettük kis folyócska csordogált, cseppjeit a kövek közt locsogva messze kidobálta, ahogy az előttük álló nagy szikla repedésein keresztül préselte magát. Mido önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy felismerte a helyet. Sesshoumaru megállt a szikla előtt, és kérdőn, hunyorogva a lányra pillantott. Mido csilingelve felnevetett, ahogy lelki szemei előtt megjelent ügyetlenkedése, amit egykoron itt művelt:

-          Ide soha többé nem próbálok meg felugrani!

-          Ahogy gondolod! – válaszolta a szellem és könnyedén ölbe kapta a lányt, mintha csak egy tollpihét tartana a karjaiban.

Mido felsikkantott a hírtelen mozdulattól, majd a démon nyaka köré fonta a karjait és nevetve élvezte, ahogy a levegőbe emelkednek. De aztán Sesshoumaru nem állt meg a sziklán, tovább repült, nagyon lassan, és olyan alacsonyan, hogy a túloldalon a terebélyes meleg vizű tó felszínét majdnem súrolta talpa. A hold tiszteletükre előjött törekvő felhőtakarója mögül és tündérfényű mesevilággá változtatta a tájat. A lány felsóhajtott, ahogy körbenézett ezen a gyönyörű helyen. Fejét a puha prémre hajtotta és némán csodálta a szemei előtt elterülő csodavilágot.

A repülésnek csak percek múlva szakadt vége, amikor is a démon lágyan megállt a tó partján. Olyan puhán ért földet, hogy a lány alig vette azt észre. Kicsit meglepetten körbenézett. Velük szemben egy hatalmas, öreg virágba borult cseresznyefa állt. Nagyon vén lehetett, de ereje teljében, mert millió-egy virág nyílott és illatozott az ágain, hatalmas hópihéhez hasonlóvá téve koronáját. Ahogy a szél behatolt a lombok közé virágszirmok tengerét szórta szét, pörgette, reptette a tó felé, majd hagyta, had mártózzanak meg a simogató vízben. Olyan volt mintha csak havazna, ahogy lágyan köréjük szórta a szirmokat, és az édes felejthetetlen illatot. Sessh óvatosan letette a lányt, aki csak megbabonázva bámulta a nagy fát.

Mindketten némán szívták be a finom, néha már émelyítő illatot. Mido megfordult, és a tó felé pillantott. A part olyan volt, mint máshol. Nagy, magányos sziklák álltak, a hosszúszálú, dús, élénkzöld fű között. Ahogy a havazó virágszirmokkal a szél végigfutott rajtuk, mind megdőltek, majd visszaegyenesedtek. Olyan volt mintha csak a tenger habjaival játszana a szél. Egy kis emelkedőn magasodott a fa, mögötte pedig erdős bokros növényzetet lehetett sejteni a hold fényében.

-          Azt hiszem, szeretem ezt a helyet. – sóhajtott nagyot Mido és a kavicsos, homokos part felé indult.

Egészen a tó partján állt egy nagy szikla, az mellett állt meg. Sesshoumaru követte. Lépteiket elnyelte puha fű. A tó ezüstösen csillogott, ahogy a hold fénye megtört az aprócska hullámokon. Némán álltak egymás mellett, pedig annyi mindent akartak volna mondani egymásnak. Vagy ha nem is mondani… 

Aztán a lány a démon felé fordult, háttal a sziklának.

-          Ugye most már soha többé nem hagysz el? – kérdezte gyerekesen.

-          Soha többé!

-          Ígéred? – biggyesztette le ajkait Midayoi.

-          Ígérem!

-          De azt ugye tudod, hogy a hazudozóknak majd büntetés jár! – pislogott csalafintán a lány, száját közben csalóka mosolyra húzta.

-          Te akarsz megbüntetni engem? – húzta fel kecses szemöldökeit a férfi és közelebb lépett a lányhoz.

-          Pontosan. Ha rossz leszel, akkor büntetés, jár!

-          És hogyan akarsz megbüntetni?

-          Azt majd kitervelem! – húzódott tőle távolabb a lány, hátát a hűs sziklának nyomta.

De nem menekülhetett. A démon még közelebb lépett, és közel hajolva a huncut szemeket figyelve megállt. Némán nézte a lányt, amire az, zavarba jött.

-          Mit nézel? – pirult el, miközben fejét a tó felé fordította.

Sessh nem válaszolt, csak egyik kezével lágyan elhúzta a lány bongyorodó, hosszú haját, miközben a kecses nyakhoz hajolt, és óvatosan bele csókolt. Mido megborzongott és lehunyta a szemeit. A csókok lágyak és romantikusak voltak. A férfi felhajtotta a selyem felsőt, majd áthúzta a lány fején így már szabaddá tette annak vállait. Szája a kulcscsontok felé vándorolt, majd a karok felé. Végül visszatért a nyakhoz, és újra a nő száját kereste.

Szellő futott végig a kis tóparton, megbizsergetve bőrüket, miközben egymás szemébe néztek. Hosszan, mélyen sokatmondóan. Úgy érezték lelkül immáron eggyé vált és a másik nélkül még levegőt venni is fájdalmas.

 „Gyenge emberi érzelmek!” – gondolta a démon miközben a nő bársonyos bőrét figyelte – „Hogy szántam régen őket, a halandó gyengeségük miatt. És még is, mennyivel többet jelent ezekkel az élet. Ez az érzés lehet az, amit szerelemnek hívnak. Vagy ez már talán annál is több?”

„Milyen helyes, azokkal a csillogó szemeivel! Annyira hiányzott, azt hittem megőrülök nélküle! Nem érezhettem a vigyázó tekintetet a hátamon, hónapokig, nem érezhettem a vágytól fűtött ölelését! Szeretem, azt hiszem ez már menthetetlen! Annyira jóképű!” – kezdett olvadozni a lány a nézéstől.

Végül a démon karjai alatt átnyúlva magához húzta, és fölemelve fejét annak fülébe súgta:

-          Hiányoztál! Azt hittem megőrülök nélküled! – suttogta minden egyes szóra külön hangsúlyt téve.

Sesshoumaru meglepődött, amikor páncélja a koppanva talajt fogott. A lány kezei tudták merre kell elindulniuk, majd a fehér prém is, és a két kard is utána hullott. Sessh nem mozdult, csak várta, hátha még valamit akar a nő. Erre Mido elmosolyodott, és kezei keresgetőn betévedtek a finom szövésű kimonó alá, ahol a zavarba ejtően erős izmokhoz simultak.

-          Ha te ezt érzed én, mit mondjak? – kérdezte, és elkapta a lány derekát, erőteljesen magához rántotta.

Szenvedélyes csókolózásba kezdtek, miközben a férfi ujjai a ruha gombjaival matattak, végül sikert ért el, a csodaszép kimonó a lány bokájáig csúszott. 

-          Bolond vagy! Bárki erre jöhet! – suttogta a lány.

-          Te kezdted! – válaszolta tömören a férfi, miközben a melltartó pántjait húzta le a lány válláról.

-          De megláthatnak! – tiltakozott a nő.

-          Most nem érdekel! – válaszolta a szellem, kioldva a fehérnemű kapcsát, és elhajítva azt – Kellesz nekem!

Mido eltolta a magától a démont, arcán elégedett mosoly bujkált, ahogy a tüzesen égő sárga szemekbe pillantott. Mosolyogva végignézett szinte mezítelen testén, és egy könnyed mozdulattal, kioldotta Sesshoumaru övét, majd már az inget nyitotta szét az erős mellkason.

-          A tiéd vagyok! – súgta remegve a nő, miközben Sessh a feszes mellekért nyúlt és kényeztetni kezdte őket.

Igazából nem is kellett neki, ez a kijelentés, tudta ezt ő nagyon jól. És azt is tudta, hogy soha senki nem veheti el tőle ezt a nőt. Szétválaszthatatlanok, és nincs erő vagy hatalom, mely az ő karjai közül elvihetné Midot. Gondolatai közben lehúzta a lány alsóneműjét és megindult a karcsú testen lefelé szájával, nedves csíkot hagyva maga után. Lassan elérte a lány köldökét, kiálló csípőcsontjait és a szemérméig meg sem állt, csak folyamatosan izgatta a borsózó bőrt. Aztán csókot lehelt a lány csiklójára, mire az felsikkantott.

Mido kezei lenyúltak, és felhúzták a férfi fejét. Olyan vad látvány volt, ahogy a démon csillogó szemeivel felnéz rá, terpeszbe nyitott lábai közül. Képtelen volt ez után újra megállásra késztetni a szellemet, hátát és csípőjét a sziklának döntötte, fejét hátravetette. Így mellkasa kicsit előre görbült, de biztonságosan megtámaszkodott. Hagyta, hogy Sessh szája combja mindkét oldalát felfedezze, majd kéjesen felsóhajtott, amikor megérezte magában a démon nyelvét. Teste vágytól megremegett és azonnali folytatásért esedezett, ami nem is maradt el. Egy darabig próbálta magába folytatni, de végül torkából előtörtek élvezésének erőteljes hangjai. Tudta közel jár a csúcshoz, remegő keze lenyúlt, megfogta a férfi állát, felemelte, majd húzni kezdte maga felé. Az kérdőn pillantott rá, és egyik ujját a szemérem ajkaik közé nyomta.

-          Ne! – nyögte a lány.

A férfi felegyenesedett, és elégedetten összehúzta a szemeit. Mido szédült, és hiányzott neki az előbbi érzés, ölét üresnek érezte. Akadozó mozdulatokkal a démon nadrágjáért nyúlt, miközben másik kezével a sziklára támaszkodott, pedig csípőjét is még mindig ott támasztotta meg, ám a világ mintha forogni kezdett volna. Mozdulatai esdeklők voltak, mire a szellem könnyedén letolta nadrágját, ami a földig csúszott.

Kilépett belőle, és szorosan a nő elé állt. Széthúzta a lány lábait, hogy közéjük léphessen. Mido engedelmeskedett, a férfi azt csinálthatott a testével, amit csak akart, ő csak a nyakába fonta karjait, miközben ajkai játszani kezdtek a hegyes fül alatt a puha bőrrel. Sessh felsóhajtott a gyengéd érintéstől, és a lány feneke alá nyúlva felemelte őt. Így már ágyékuk tökéletesen egy vonalban volt, vészesen közel.

Mido óvatosan harapdálni kezdte a férfi porcelán fehér bőrét, és egyik kezével végig simította az izmos mellkast, de nem állt meg. Ujja lekalandoztak a kockás hasig, ahol kicsit megtorpantak, de aztán folytatták útjukat. A férfi ágyékánál megérezték annak kemény férfiasságát, végigsimította azt, mire a démon felnyögött.

A lány keze visszahúzódott és abban a pillanatban Sesshoumaru cseppet sem finoman a testébe hatolt. Most nem foglalkozott azzal, hogy a lány is megszokja a helyzetet, csak vadul mozogni kezdett benne. Mido kéjesen felnyögött és átvette az ütemet.

- Ez már tetszik, halandó? – kérdezte a férfit, az utolsó szót különös vággyal ejtve ki.

Mido hátra vetette a fejét, mellkasát kinyomta és halkan nyögni kezdett, miközben megpróbálta ajkai között kipréselni két szót:

-          Igen! – majd hozzá tette – Démon…

Sesshoumaru döfései erősödtek, a lány teste már folyamatosan remegett. Hangja felerősödött, úgy nézett ki, most már nem érdekelte a tény hogy bárki megláthatja őket. Gerincén futkosott a hideg, és élvezetét a sajátjához simuló nedves meleg test is növelte. Aztán megérezte a pontot ahonnan nincs visszaút. Minden tagját elöntötte a forróság, és a férfi szája után kapott. Vadul, hevesen. Ott megérezte saját ízét, de nem törődött vele. A csókok elnyomták feltörő nyögéseit, de testének vad remegésén nem tudott uralkodni. Sessh hogy fokozza a lány örömét, még erőteljesebb tempóra váltott, de végül ő is elérte a csúcsot.

Mido már dermedt és mozdulatlan volt, amikor a szellem halk sóhajjal testébe élvezett. Szaporán kapkodva a levegőt dőltek egymáshoz, és sokáig nem mozdultak. Lélegzetük és szívverésük szabálytalan volt és csak nagy sokára lett ritmusos.

Addig egymásba kapaszkodva álltak a szikla tövében, kimelegedett testükkel egymáshoz simulva. Végül a démon óvatosan kicsúszott a lányból, és lábait leengedte a földre. Aztán hátralépett, felvette a földről nadrágját, és visszahúzta. Mido csak csukott szemekkel dőlt a kellemesen hűvös sziklafalnak. Pár perc múlva nyitotta csak fel pilláit, látta hogy a férfi őt nézi.

Pár pillanatra tekintetük összefonódott, majd Sesshoumaru az ég felé tekintett. A holdfényesen ragyogott, a csillagokat is elhomályosítva. Erre a lány lassan és zsibbadtan elindult a tó felé. Pár lépést kellett csak tennie a puha fűben, majd belegázolt a vízbe és csak a térdig érő részen állt meg.

Mido is felnézett az égre. Valamiért úgy érezte ez az éjszaka más, mint a többi. Valami ezzel az éjszakával megváltozott. Valahogy különleges ez az éj. Merengéséből a mögé lépő démon riasztotta fel. A lány szembe fordult vele.

Sessh némán magához húzta a nőt, szorosan átölelte. Szemei szerelmesen csillogtak. Midonak jól esett ez az ölelés. Éreztette vele, hogy nem csak ”arra” kell a férfinak, hanem hogy tényleg, igazán szereti. „Milyen jó így elbújni azok között az erős ölelő karjaid között!” – gondolta Midayoi – „Olyan biztonságos itt, azt hiszem melletted semmitől, sem félek! Annyira csodálatos vagy!” – és felnézett a messzibe tekintő arcra.

-          Megfürödnék! – suttogta.

-          Veled megyek! – válaszolta Sessh.

Beúsztak vagy néhol gyalogoltak, a tó közepéig, majd játszadozva vissza. Aztán amikor elfáradtak megálltak a derékig érő vízbe. Halkan beszélgettek, Mido gyakran nevetett és vízzel locsolta le a szellemet. Az pislogva, prüszkölve tűrte, végül elkapta a lányt, és felemelte majd beledobta a vízbe. Mido nem jött a felszínre, de a kristály tiszta vízben és a vakító holdfényben minden mozdulata látszott. Lopakodva Sesshoumaru lábához úszott, majd kísérletet tett, arra hogy kirántsa, a férfi egyensúlyát megbomlasztva. Legnagyobb sajnálatára ez nem sikerült és köhögve a felszínre jött. Hosszú haja kócos és vizes volt, minduntalan a szemébe lógott. Duzzogva elfordult, amit nem kellett volna. Sessh ismét elkapta, most a derekánál fogva és a visítva nevető lányt újra a vízbe dobta.

Eközben négy ember sétált a tót övező erdőben. Történetesen Sango és Kagome sétálni akartak, és minden élményüket elmesélni egymásnak. Egymás szavába vágva ujjongtak és nevettek fel, miközben csak mentek a lábuk után. Persze nem tudták hogy két vigyázó árnyék követi őket mindenhova. Miroku és Inuyasha egyáltalán nem helyeselték, hogy a lányok az éjszaka közepén egyedül akarnak sétálni, ezért a tilalom ellenére is utánuk lopakodtak.

Sangoék úgy bele merültek a beszélgetésbe, hogy nem is vették észre, hogy követik őket. Végül lassan ráeszméltek, hogy igen csak messzire elsétáltak és vissza akartak fordulni, csak hogy nem igazán tudták merre van a vissza. Kiindulási pontot keresve néztek szét, amikor is látták, hogy a fák tőlük ballra ritkulni kezdenek. Így hát arra indultak, kicsit immáron nyugtalanul. Már közel jártak az erdő széléhez, amikor nem túl messze tőlük megzörrent egy bokor. Sango mérgesen felhorkantott, meg mert volna esküdni, hogy Mirokuékat csípte nyakon. De döbbenetére Kosimo lépett ki a bokrok közül.

A cica dorombolva végigtekergőzött mindkettőjük bokája körül, és nagyokat pislogott zölden égő szemeivel.

- Eltévedtünk. – mondta Kagome.

- Kosimo, ugye te tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte Sango.

- Esetleg nincsenek a közelben emberek, hogy segítséget kérjünk? – kérdezte Kagome.

Erre a macsek felkapta okos kis fejét és két farkát ide-oda billegtetve elindult a tavat eltakaró fák felé. Aztán valami piros és csapkodó tárgy csapódott be eléjük, majd visszarántotta a lányokat.

-          Sesshoumaru szagát érzem. Bolondok vagytok, hogy erre kóboroltok! – suttogta Inuyasha.

A lányoknak még megdöbbenni sem volt idejük, Miroku futott ki a bokrok közül.

- Hát nem esett bajotok! – örült meg.

- Cssss! – pisszegett Inuyasha – A lökött bátyám valahol itt van! – szimatolta a levegőt.

- És akkor mi van? Biztos Midoval van. Mért kéne ettől pánikolni? – kérdezte mérgesen Kagome.

- Talán azért mert Sesshoumaru egy vérszomjas démon, akár mennyire is magába habarította ez a papnőcske! És eszem ágában sincsen tálcán felkínálni titeket! – háborgott a hanyou.

Vitájukból a szerzetes hangja ébresztette fel a 3 embert. Miroku a bokrok alatt hasalt, csak lábai lógtak ki, mellette Kosimo két farka látszott.

-          Ezt látnotok kéne! – suttogta, ám csöpögő hangja mindannyijukban erős sejtést váltott ki.

Mindhárman arra indultak, Inu széthúzta a bokrokat és kis híján hasra vágódott. Szemei kikerekedtek és levegőt is elfelejtett venni. Az előbb emlegetett vérszomjas bátyó éppen egy vidáman kacagó, prüszkölő lányt dobott a vízben. Úgy játszottak akár a gyerekek. Lefröcskölték egymást, fogócskáztak, közben csókolóztak, majd újabb vízi csatát rendeztek.

A négy ember szóhoz sem jutott a bokrok között, még arra sem voltak képesek, hogy megmozduljanak. A néma csendben még halványan értették is, miről beszélnek a fürdőzők. Inuyasha először asztmás rohamhoz hasonló hangokat hallatott, mire Kagome hátba verte, erre az fuldokolni kezdett.

- Ébredj fel! Ébredj fel! Álmodsz! – pofozgatta magát a hanyou, majd karját Kagome elé tolta – Csípjél meg, mert álmodok!

A lány csak vállat vont és megcsípte a fiú kezét, mire az, fájdalmas arccal elrántotta. Miroku szájtátva bámulta a látványt, és valamiért mindenki tisztában volt, azzal hogy nem Sesshoumaru babonázta ennyire meg. A nagy bambulásnak az lett a vége, hogy Sango teljes erejéből kupán vágta a szerzetest és felháborodottan elhúzódott tőle.

- Félre érted… - nyögte a Miroku karikázó szemekkel.

Kagome rettentően zavarban volt és azt se tudta hova nézzen. Még azt sem tudta eldönteni, hogy mi okozza szörnyű kínlódását. Talán az intim pillanat, amibe bele csöppent, vagy a ruhátlan démon arcpirítóan tökéletes izmos teste, vagy talán hogy barátnőjét kukkolja?

Inuyasha csak tágra mered szemekkel hápogott, hol elfordult, hol visszanézett. Úgy nézett ki az egész világnézete összeomlott, a látványtól. Legszilárdabban abban a tényben hitt, hogy tisztavérű bátyja egy reménytelen, szívtelen, beképzelt tuskó. És most, tessék! Még azt sem vette észre, hogy a szél, irányt változtat és a hátuk mögül, kezd fújni.

Mido kacagva jött fel a vízből, és aljas módon hátulról támadt. Ennek következtében mindketten a vízbe dőltek. Sessh feje is lesüllyedt egy pillanatra, ám amint újra levegőért kapott, mintha testébe villám csapott volna. Némán felegyenesedett, de nem fordult az erdő felé. A lány is prüszkölve feljött, a férfi jobb oldalán, miközben értetlenül felé nézett.

Sesshoumaru lehunyta szemeit, amik egy pillanatra vörösen égni kezdetek, hogy visszanyerje nyugalmát, miközben kezeit ökölbe szorította. Fejét picit megdöntötte és újabb bizonyosságot szerzett a szél szagából. Csak nagyon lassan emelte a tekintetét a lányra, de mozdulatai annál gyorsabbak lettek. A következő pillanatban már Mido előtt állt, és szorosan a karjába zárta, hogy a lány kecses formáinak egy négyzet millimétere se látszódjon ki.

-          Mi baj? – suttogta a nő zavartan.

-          A szerzetes, a szellemirtó, a papnő meg a fél vér öcsém mögöttünk lapul a bokorban. – válaszolta.

A kukkolók, kik közül már hárman sürgősen indulni akartak, csak annyit láttak, hogy Sesshoumaru arcát a lány nyakához fúrja.

- Ne menjünk el, most jön a legjobb rész! – rimánkodott Miroku, amire Sango úgy döntött végkép kiüti.

Mido fagyottá döbbent a vízben. Kicsit figyelt és már ő is érezte az ide nem illő jelenléteket. Arcát elöntötte a pír, és szégyenkezve bújta a szellemhez.

-          Mi óta vannak itt… - dadogta.

Sesshoumaru tökéletesen értett mire akar utalni a lány és halványan elmosolyodott. De a válaszig már nem jutott el.

Folyatás következik…