14. Ismeretlen ellenfél

A szél játékosan újra megfordult és ismét a tó másik feléről kezdett fújni. A két kutyaszellem egyszerre kapta fel a fejét. Sesshoumaru meg akart szólalni, de a semmiből érkező orkánban, csak annyira volt képes, hogy egyetlen gyors mozdulattal a víz alá rántsa a lányt. 

Persze Mido nem volt felkészülve ilyen féle mentő akciókra ezért pár másodperc után fel kellett jönnie levegőért, a férfi követte. Felettük Inuyasha ugrott a magasban, kezében immár a Tetsusaigát szorongatva. A kard pengéje körül a szelek megcsavarodtak. A hanyou lenézett és rájuk kiáltott:

-          Sesshoumaru, mozogj már!

Hangja suttogásnak hatott a tomboló viharban. Lassan mindenki előtt elfolyt a kép, ahogy a permet és vízpára a magasba emelkedett. Mido rémülten kapaszkodott a démonba, aki a part felé igyekezett. Lenézett a rémül lányra, és alakulni kezdett. Aztán legnagyobb döbbenetére, nem volt képes szellemgömbbé változni. A transzformáció csak félig volt sikeres habár hakamatja eddig is rajta volt, most csak ingje tért vissza hozzá, a szellemvértek a parton maradtak. Mido csak meglepetten pislogott. A hideg és kőkemény nézésű szemekben bizonytalanság csillant, majd a helyét átvette a harag.

- Mi ez? – ordította a lány, ahogy csak a torkán kifért, de hangját elnyelte a vihar.

A démon kibújt az ingből, és a nőnek adta, majd még mielőtt az, teljesen magára ölthette volna a férfi, már felkapta és csak a parton állt meg. Első mozdulatai a kardjaiért nyúlás volt, és miután már mindkettőt magánál tudta, kicsit megnyugodott.

Mido befejezte az öltözködés, és a tomboló szélben négykézláb állva próbált körbe nézni. Aztán lábakat pillantott meg. Nagy mancsokat, aljuknál sárga lángocskákkal.

-          Kosimo! Mi van a többiekkel? – kiabálta Mido.

Fejét feljebb emelte és megpillantotta, hogy valaki ül a macska hátán. Első pillantásra nem is tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen-e a látványon. Sango és Kagome volt. Kago csak félősen kapaszkodott a démonirtóba. De Sango volt a csúcs. Kimonóját kétoldalt feltépte, így lovagló ülésben utazott Kosin. Haja kibomlott, de most ez sem zavarta. A ruha ujja a jobb kezén fel volt tépve és egy rejtett fegyver éles pengéje állt ki belőle. Ízig, vérig szellemirtó volt, még csodaszép ünneplőjét is feláldozta, de a késről, csöpögő vérről ítélve nem szükségtelenül. Büszkén és elszántan nézett közben a tomboló elemek között, akár egy hercegnő.

-          Kirara visszament a faluba! Hozza a fegyvereinket! – ordibálta Sango.

-          És Miroku? – kérdezte Mido és a macska szélmentesebb oldalához mászott.

-          Eredetileg mögöttem volt… - szorult ökölbe a lány keze – De inkább úgy határoztunk, hogy segítsen Kirarának.  – kiabálta vissza a démon vadász.

-          Értem. És ez mi? – kérdezte Mido, miközben körbenézett.

Szemeivel Sesshoumarut kereste, de az eltűnt. „Vajon hova mehetett szó nélkül?” – gondolta. Igazán nem látott messze, a kavargó örvénylő széltől és a milliónyi vízcsepptől. Még az sem segített, hogy néha sárga és kék fények játszottak a levegőben, azokat is elnyelte a homály.

Végül megjött a felmentő sereg. Kirara landolt mellettük, igazán szerencsétlenül, így a szerzetes és a fegyverek is leborultak a hátáról. A lányok egyből felszerelkeztek. Sango bumerángja után kapott, Mido és Kagome pedig elosztoztak a két íjon és a két teli tegez nyílvesszőn. Végül egymásra néztek.

-          Mit tegyünk? – harsogta Kago a viharban.

-          Nekem ez nem tetszik! A fiúk eltűntek, csak mi maradtunk! – válaszolta Mido.

-          Várjatok csak! – kiabálta túl a süvöltést a szerzetes – Szerintem ez egy akadály!

-          Akadály? – kérdezte Sango.

-          Igen. Méghozzá egy tér-idő akadály!

-          Hogy mi? – nyújtotta el a szavakat Kagome.

-          Egy tér idő akadály, amibe csak azok kerülhetnek bele, akik miatt létre lett hozva. – válaszolta Miroku.

-          A lényeget mond! – utasította Sango.

-          Nem mi vagyunk a célpontok. Ha nem…

-          Sessh és, vagy Inuyasha! – kiáltotta Mido.

Szemében elszántság csillant, ahogy az örvénylő szürkés semmibe nézett. El nem tudta képzelni ki idézhette meg az akadályt, de tudta át kell jutnia. Lázasan gondolkodni, amiből Kagome érintése riasztotta fel.

-          Van egy ötletem, de te is kellesz! – ordította – Nézd csak! – mutatott saját kezére, ahogy felhúzta a ruhája ujját.

-          Mi ez? – hőkölt hátra Sango.

Kagome Mido térdtől lefelé meztelen lábaira mutatott. Igen mindkettőjük bőre körül fehér fény égett.

-          Mi nem ehhez az idősíkhoz tartozunk! Talán ránk nem fog hatni!

-          Egy próbát megér! – harsogta a választ a lány és a többiekre nézett.

Azok csak értetlenül meredtek rájuk.

-          Várjatok itt! Megpróbálunk bejutni, és megszüntetni ezt az izét! – kiabálta Mido.

-          De ez veszélyes! – tiltakozott Sango.

-          Akkor duplán jó! – nevetett fel a lány.

A két miko összekapaszkodott íjaikra támaszkodva próbáltak előre haladni. Ők nem láthatták, de alig 3 lépés után testüket elnyelte az örvénylő forgatag. Óráknak tűnő percekig lépkedtek lehajtott fejjel, összehúzott szemmel alig haladva. Végül már egymást sem látták, csak a másik forró testét érezték. A szél kezdte hátra tolni őket. Lassan de határozottan.

- Nem! – ordította a két lány, de hangjukat elnyelte a süvítés.

Újult erővel törtek előre, majd lassan homályos foltokat pillantottak meg, majd egy kard szállt el a fejük mellett. A Tenseiga. Mido megállt és lehajolt érte, az mintha csak érte jött volna belefúródott a földbe és markolatát a lánynak, tartotta. Pengéje sistergett és füstölt. A lány nehezen kihúzta, majd ismét előre törtek. Az árnyak egyre kivehetőbbek lettek és távoli hangokat sodort feléjük a szél. Valaki fájdalmasan felüvöltött. Mido és Kagome próbálták kizárni a jegesen mardosó félelmet a fejükből és szívükből, de amikor az üvöltés újra felharsant minden kitartásuk elszállt.

Egymásra néztek, a másik szemében keresve meg az elhatározást, végül Mido döntött. Elengedte Kagome derekát, és a Tenseigát a lány kezébe nyomta, míg ő maga nyilat illesztett a húrra.

-          Elegem van ebből! – ordította és ellőtte a veszőt mire az, gyöngyházas kék fénnyel utat tört magának a szélben.

A két lány csak azt érezte, hogy a talaj kicsúszik a lábuk alól majd hason csúszva földet érnek. Kagome még sokáig csukott szemmel hasalt, de Mido egyből talpra ugrott. Csodálkozva látta hogy a tó befagyott jegén áll, és síri csend övezi. Előtte homályos alakokat látott. A kép csak lassan tisztult és meglátta, hogy mindannyian őket bámulják. Az első, akit felismert az Inuyasha volt, a földön feküdt, egész testében remegett a düh úgy eluralkodott rajta. Aztán megpillantotta Kagurát. A szélboszorkány Inu kimonójának az egyik leszakadt ujját szorongatta. Mellette Kanna állt. A kis lány kezében a szokásos tükör csillogott de most valahogy más volt. Egy nő arca nézett ki belőle, amit egy szabályos pentagram keretezett.

Kagome is megmozdult és felkelt, majd ő is a furcsa társaságra meredt. A néma csendben egy ismeretlen, parancsoló női hang zendült.

-          Kagura, nem érünk rá! Indulás!

A szélboszorkány a hajában lévő tollhoz kapott, de mielőtt még kihúzhatta volna egy zöld energia sugár csavarodott a csuklójára, és megállásra kényszeríttette. Lassan Sesshoumaru alakja bontakozott ki a sötétből. Felsőteste meztelen volt, izmain izzadság cseppek ragyogtak. Kezében a Toukijin lilán égett, szemeiben a düh, harag, megvetés és bosszúvágy különös keveréke csillogott.

- Nem hat rá az idő átok? Még nem vagyok elég erős! – hallatszott újra a hang a tükörből.

- Mond a neved boszorkány!- sziszege a kutyadémon.

- Idegesnek tűnsz, kutyus. A nevem Kaguya Hime. De csak azért mondom meg, hogy tudd, ki által halsz meg! – jött a lekezelő válasz.

- Okosan! Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! – kiabálta Mido.

A két lány már íjaikat megfeszítve álltak. Így a Kagura, Kanna, Kaguya valamint a Sesshoumaru és Inuyasha és a két lány által felvett alakzata egy nagy háromszög lett. Kaguya meglepetten pillantott arra, ahogy Kanna oda fordította a tükröt. Talán eddig észre se vette a két lányt vagy csak nem foglalkozott velük.

- Nocsak! Két halandó! – kezdte.

- Ezt már megint nagyon benézted! – vágott közbe szemtelenül Mido.

- Bocsáss meg félvér! De mi ez? Hiszen ti eltértek az idő múlásától! – lepődött meg a tükörben a nő.

- Mit akarsz tőlük? – kérdezte Kagome.

- Ami kellett azt már megszereztem, a Tűzpatkány Kimonóból egy darab.

- Minek az, neked te boszorka! – jött meg Inuyasha hangja is.

- Kagura végezz a hanyouval! És indulás!

A szélboszorkány a jobbjában tartott legyezővel Sesshoumaru felé csapott, így az megszüntette az energia ostort. Aztán villám gyorsan Inuyasha felé fordult, és elkiáltotta magát.

- Fujin szele!

De Kagome gyorsabb volt, a tisztító vessző már szállt a levegőben és semmivé foszlatta a támadást. Kanna a két lány felé fordult, és a tükör megvillant. A következő pillanatban, a valós világban voltak ismét. Mindannyian. Miroku, Sango, Kirara és Kosimo meglepetten meredtek rájuk. Az örvénylő idő akadály semmivé foszlott. 

A tükörből fénysugarak csaptak ki a Mido Kagome párosra. Szerencse hogy Midayoi észnél volt, és barátnőjét elrántva elugrott a sugártól. Erre azok Sesshoumarura szegeződött. A szellem, pislogás nélkül állta az erős fényt, és valami még annál is tisztábban világítani kezdett a nyakában, mire Kaguya rémülten tovább indította az átokszerű sugarakat. Azok Inuyashán állapodtak meg, végül a hanyout a magasba kapták és a parton álló nagy cseresznyefához csapták. A törzsre indák tekeredtek és lefogták a hanyout. A fény abba maradt helyette Kagura lépett előre, hogy megadja a kegyelemdöfést. Kagome felsikoltott:

- Ne!!!

Minden lelassult.  A miko a Szélpengékkel versenyezve ugrott a fához láncolt hanyou elé. Mido utána lendült, tudta, hogyha barátnőjét találják el a pengék bele hal. Neki van esélye. Ám egy erős kéz elkapta a derekát. Sesshoumaru megállította. Mido felsikoltott, Kagome a fiú testéhez simult és várta a hátába fúródó pengéket.

Az idő úgy látszott megállt pár pillanatra, a lélegzet visszafojtott rémület ölelte körbe a kis társaságot. Midayoi kinyújtotta jobbját, miközben az erős szorításban vergődött. Kagome háta előtt halvány derengés jelent meg. A lány felsikított, ahogy megérezte, hogy fizikai ereje cserbenhagyja, és ahogy a spirituális is képtelen dacolni az idővel. A vörös derengés megmaradta a vakító szélpengék becsapódtak.

-          Kagome! – ordította vadul Inuyasha, miközben az indákat rángatta.

A lány ujjai görcsösen kapaszkodtak a fiú ruhájába, majd szemei lassan elkezdtek lecsukódni. Egy pillanatra minden csendes lett.

- Kagomeeeee! Mért? – ordibálta a tehetetlen hanyou.

- Te is annyiszor tetted meg értem! – suttogta mosolyogva a lány majd barna meleg szemeit lehunyta.

- Ne!!! – tört a félszellem sikolya az éjszakában.

Még mielőtt bárki bármit tehetett volna Kagura kihúzta a hajából a tollat. De nem repült el egyből. Kanna a tükröt a lány mozdulatlan testére emelte, végül az felemelkedett és a szélboszorkány tollán velük együtt eltűnt.

Inuyasha hosszú percekig ordított, Mido potyogó könnyek között tépte Sesshoumaru kezeit magáról, rúgkapált, de képtelen volt kiszabadulni. Sango a fűben térdelt, mellette a szerzetes állt és a lány meg-megremegő vállára tette a kezét. Inuyasha csak ordított, ahogy a torkán kifért. Kosimo és Kirara még pislogni sem tudott a döbbenettől. Kirara hátáról a könnyekkel küszködő Shippou borult a fűre.

Mido lassan, zokogva feladta a küzdelmet és testéből, mintha csak távozott volna az erő összerogyott. Sesshoumaru letérdelt a lány mellé, és szorosan átölelte. Mido először csak suttogott végül lassan Inu hangját is túlszárnyalva ordított:

-          Miért? Mért ő? Mért kell mindenkit elvenned tőlem? Miért? Kikyout is elvitted? Most Kagome! Neee! Nem akarom, nem bírom!

Sessh erőteljesen magához húzta a lányt, hogy az ne tudjon tovább beszélni, csak hangosan sírni. Lassan Miroku mozdult meg hogy leszedje a fáról az immár csendes Inuyashát. Aztán újra síri csend vonta körbe őket. Végül a Sesshoumaru törte meg azt.

-          Induljunk!

Minden szem rászegeződött, megbotránkozva, dühösen és keserűen.

-          Te átkozott, hogy tudsz… - de a hanyou nem találta a szavakat.

-          Idióta. – jött a szánakozó, lenéző válasz – A lány után.

-          Tessék? – kapta fel mindenki a fejét.

-          Ostobák… – sóhajtott fejcsóválva a szellem - A lány nem halott. Mido halvány kísérlete annyira elég volt, hogy megóvják a legsúlyosabb sebektől. Életben van, a szíve még akkor is erősen vert, amikor elvitték.

Szavai után néma csend honolt, csak ő mozdult meg. Mido könnyes szemeivel ránézett. Aztán Inuyasha bátyja elé ugrott.

-          Figyelted merre ment? – kérdezte.

-          Nem.

-          Reménytelen! – bukott ki a fiúból.

Az újabb csendet Mido törte meg.

-          Én tudom ki ez a Kaguya Hime. Egy tennyo. Mondák vannak róla az én koromban!

-          Tudod, hol keressük? – kapta fel reménykedve a fejét Inu.

-          Azt nem, illetve csak ennyit, hogy a Fuji tetején élt a Tükör palotában, amíg el nem költözött a Holdra.

-          Nem sok, de kiindulásnak elég! – mondta a démon és elindult a tópart felé.

Mindenki némán nézte, ahogy a kutyaszellem, övébe fűzi szétszórt kardjait, felkapja a vértet és a prémmel együtt a vállára dobja őket. Mido lassan utána ment és elázott szakadt ruhájára nézett. Szemében fájdalom tükröződik. Végül felvette magához ölelte a tépett kis anyagot, és a férfira nézett.

-          Ha nem bánnád az inged hazáig rajtam lenne!

Az csak biccentett. Visszasétáltak a többiekhez. Miroku és Sango Kirarára, Mido Kosimora szállt fel. Inuyasha a fák között ugrálva követte őket, Sessh pedig magát nem túl erőltetve a levegőben sétált, de érdekes módon mindannyijuknál gyorsabb volt.

Folytatás következik…