16. Csapda

Hátra hagyott barátok pár pillanatig csak meglepetten pislogtak egymásra, végül Kalde anyó törte meg a csendet. Először csak várakozóan körbenézett, majd magszólalt:

-          Mire vártok? Hiszen ismeritek az összefüggést!

-          Ez az! Indulás! – adta ki a parancsot a szerzetes.

-          Milyen összefüggést? – kérdezte Mido tökéletesen értetlenül.

-          Majd megtudod, gyerünk! – lendült el Inuyasha is, és már csak kis távolodó piros pont látszott belőle.

-          Aha. Mindegy. Gyerünk szerzetes! Shippou! – ült fel Kosimo hátára Mido, miközben maga mögött helyet mutatott a fiúnak és a kis rókának.

Miroku felpattant, a lány még a nyugodtan álló démon felé pillantott. Az bólintott, jelezve, hogy induljon. Erre a kis jelre, Kosimo felmorgott és a többiek után indultak.

Sesshoumaru megvárta, amíg eltűnnek a szeme elől, csak akkor fordult a ház ajtajában mosolyogva álldogáló Rin felé.

-          Gyere. – utasította tettet hidegséggel hangjában, de a kislányt ez nem zavarta.

Boldogan nevetve futott ura felé, de közben egy kicsit meg torpant Kalde anyó előtt.

-          Köszönök mindent! – mosolygott kicsit szomorúbban.

-          Szívesen gyermekem! Ide bármikor visszatérhetsz! – mosolygott vissza rá az idős asszony.

Sesshoumaru csak egy biccentéssel jelezte háláját, majd egyenletes lassú léptekkel megindult az erdő felé. Rin követte. Pár perces gyaloglás után a démon megállt és megszólalt:

-          Jaken!

Pillanatok múlva bozótzörgés hallatszott, majd hatalmas hasassal bevetődve csúszott gazdája lába elé a zöld kis gnóm. Rin örömmel felkiáltott, és a porban fetrengő démonocskához ugrott, majd szeretettel átölelte.

-          Jaken-sama! Jaken-sama! – nevetgélt.

Feltörő örömének Sessh szigorú hangja vetett véget.

-          Jaken! Hozd Aunt!

A zöld apró démon földig hajolt, majd elcsörtetett a bokrok között és Aunt kantárszáron vezetve tért vissza. Sesshoumaru elégedetten bólintott, majd a levegőbe emelkedett. Kísérői gyorsan Aun hátára pattantak, és urukat követve szálltak az erdők felett.

Sesshoumarunak nem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy kövesse Inuyasháékat, de lassan az aggodalom fejébe férkőzött. Már egy ideje repülnek, és még mindig nem érte be őket. Végül is aggodalma valósnak bizonyult, a távolban hatalmas csupasz krátert pillantott meg. A levegőbe szimatolt, majd mérgesen felhördült.

-          Ne gyertek utánam! – morogta és fehér villanásként eltűnt a gödör felé.

Démoni sebességével szállva már a következő percben a kráter szélén állt. Belőle por és füst gomolygott. Éppen elhatározta, hogy alá merül, amikor is arcától csak centikre sárga és vörös örvények húztak el. Forgószélként kavarták meg a port, mire az felemelkedett. Sesshoumaru éles szeme megpillantat a két alakot, amint egymásnak vetett háttal a mélyben ácsorognak. Mind kettő kardot szorongatott, és még ilyen távolságból is érezte, hogy a két alak ideges.

Elegánsan a mélybe ugrott, de legnagyobb meglepetésére a két harcos eltűnt a szeme elől, mire a kráter mélyébe ért. Hitetlenkedve megrázta a fejét, és újra körbe nézett.

Most a szellemirtó lányt pillantotta meg, ahogy egy sebesült gyerek mellett térdel. Nem sokkal mögöttük a szerzetes állt, két kezébe fogva botját és az átláthatatlan homályt fürkészte. A Sango előtt ülő fiú kezében valami kagylószerű dolgot markolászott. Sesshoumaru feléjük indult, de a következő pillanatban porfelhő húzott el előtte, és kénytelen volt lehunyni pár pillanatra a szemét.

Rosszul tette, mert csak a szerencséjének köszönhette, hogy Kagura szélpengéi nem találták el. A démon megpördült a tengelye körül, és már kezében csillogott a Toukijin.

-          Csak te vagy Sesshoumaru? Azt hittem az idióta öcséd. Mondtam már, hogy hátulról könnyen össze lehet téveszteni benneteket? – csevegett barátságosan a Szélboszorkány.

-          Kagura? Te köpönyegforgató. Hol hagytad a gazdádat? – sziszegte ingerülten vissza a kutyaszellem.

-          Kire gondolsz? Talán arra a bolond Narakura? – kacagott a démonnő, miközben legyezőjével játszott – Hát nem te mondtad, hogy álljak a sarkamra és tegyek valamit a szabadságom érdekében? Kaguya megadhatja azt nekem, amit kérek…

-          Akkor most hozzáteszem. Keresd a szabadságod, csak ne úgy hogy az utamba kerülj!

-          Ugyan már kedves Sesshoumaru! Naraku gyenge, mint a nyári szellő! Itt volt az idő. Mivel veled nincsen semmi bajom, ezért ha gondolod, segíthetek kijutni innen! – mosolygott bizalmasan Kagura

Sesshoumaru hideg szemeiben értetlenség csillant. Egy alig 10 méter mély gödörben volt, ugyan mért ne tudna innen kijutni?

-          Látom, még nem jöttél rá… Ez nem közönséges por. Kaguya varázslata, aki egyszer bele kerül, soha többé nem tud ki jönni belőle, ha csak a szél nem segít neki.

-          Tartsd meg a szeled! – válaszolta gúnyosan a férfi és a beszélgetést megunva csapásra emelte kardját, de Kagura eltűnt a szeme elől.

Szitkozódva rakta el a Toukijint és úgy döntött, megkeresi a többieket. Ám keresését Sango sikítása szakította meg. A hang forró nyomot adott a lány irányába. A démon két pillanattal később már a szellemirtó mellett állt. Előtte Kanna csillogtatta tükrét, amibe szépen lassan szálingózott Sango lelke. Mellettük Miroku ájultan feküdt, miközben Kagura egy sérült kiskönyökkel hadakozott.

-          Kohaku, ugyan már! Add oda a fecske kagylót! Nem akarlak bántani! Boldogulj, ahogy akarsz csak azt a nyamvadt kagylót, add oda!

-          Felejtsd el Kagura! Soha nem adom a kezedbe! – pörgette meg a fiú elszántan láncos sarlóját. 

-          Bolond gyerek! – sóhajtott nagyot Kagura és egy könnyed szellővel a magasba dobta a fiút.

A földön üres szemekkel fekvő Sango, testvére távoli sikolyára magához tért egy pillanatra.

- Kohaku! – suttogta.

Erre Sesshoumaru is elszánta magát a cselekvésre. Könnyed mozdulattal a tükör és a lélektelen Sango közé lépett. A kapcsolat így megszakadt. Kanna meglepetten felnézett, majd tükrében megvillant Sesshoumaru sziluettje. A tükör felragyogott és megkísérelte a démon lelkének elrablását.

-          Kagura! Szólj a húgodnak, hogy ne játsszon az életével! – szólalt meg gúnyos hangon Sessh.

-          Micsoda? – fordult hátra a Szélboszorka.

Annyira belemerült Kohaku röptetésébe, hogy észre sem vette a démon felbukkanását. Mivel a kisfiú erősen kapaszkodott féltett kincsébe, nem tudta azt könnyen megszerezni tőle.

Még mielőtt Kagura válaszolhatott volna egy kékes fényben ragyogó tisztító vessző szállt el mellettük, és egyenesen Kanna tükrébe fúródott, ami gond nélkül el is nyelte azt. A vessző nyomában a por megtisztult és, immáron aki magánál volt jól láthatta társait.

Inuyasha és Mido futva érkezett, a lány egyből az ájult Sango, Miroku pároshoz rohant és gyógyítani kezdte őket. Inuyasha bátyja mellé ugrott és acsarkodva szorongatta a kardját.

- Te fattyú! Hol van Kagome! – ordította a nőnek.

Kanna tükre hírtelen felizzott és ontani kezdte az eddig elszívott lelkeket. Hát igen, a szent nyílvessző is lelkekből van összekovácsolva, bizonyára nagy lett a zsúfoltság így oda bent. Sango lelke is visszatért, mire a lány ébredezni kezdett.

-          Akkor haljatok meg mind itt, idióták! – kelt ki magából a Szélboszorkány.

Erőteles csapást küldött a szelek pörgette most már eszméletlen Kohaku felé, mire a fiú kezéből kiesett a kis tárgy. A nő elkapta azt, majd Kanna mellé lépve kihúzott egy tollat a hajából.

-          Soha nem juttok ki ebből a varázslatból! Sesshoumaru, meg menthetted volna magad, ha elfogadod a szél segítségét! – indulatoskodott a nő, majd forgószél képében kezdett eltűnni.

Lassan mindenki összeszedte magát, csak Shippout, Kirarát és Kosimot nem találták sehol. Senki nem tudott tájékozódni a sötét porfelhőben, és a tisztító nyíl keltette tér is kezdett szűkülni. Kagura gonosz kacaja még ott csilingelt a fülükben. 

-          A te semmicske szeled meg sem közelíti az én hatalmamat! – hunyta le arany szemeit a kutyadémon.

Hangja furcsán töltötte be az ürességet, és mindenki feléje fordult. Mido csak ültében, mivel éppen Kohakut gyógyította. A semmiből erős szél keletkezett, és Sesshoumaru alakja vörösen világítani kezdett. A por örvényleni és kavarogni kezdett körülötte. Mindenki rémülten takarta arcát és szemeit, próbált talpon maradni a szélben.

Inuyasha kardját a talajba szúrta, karját arca elé tartotta miközben dacolt a légszomjjal. Miroku botját döfte a talajba, amibe ő is és Sango is belekapaszkodott. A szerzetes testével védte a lányt a por ellen. Mido meglepetten emelte fel védőpajzsát miközben erősen az ébredező Kohakuba kapaszkodott.

A szél, a por és az oxigén hiány a hosszú percek alatt elviselhetetlenné vált, míg vég ül is erős robbanás, rázta meg a földet. A csukott szemmel gubbasztó embereket szinte fejbe csapta a friss levegő. Nagyokat és mélyeket lélegezve tértek észhez, fújtattak és rogytak össze.

Sesshoumaru egyenesen állt a kis kör közepén, könnyed mozdulattal hátra dobta válla felett kissé összeborzolódott ezüst hajtengerét, és a fényes nap felé nézett. Lassan mindenki összeszedte magát, és utat kerestek a felszínre. Sessh, Inuyasha és Mido nem csinált ebből nagy problémát pár ugrással fent voltak, de Mirokunak, Kohakunak és Sangonak meg kellett küzdeniük a meredek falakkal. Szerencsére Kosimo és Kirara képében meg jött a segítség.

-          Ti aztán jól kereket oldtatok! – nézett csalódottan a két immár apró cicára.

Erre a mondatra Shippou lebegett elő a közeli erdőből, nagy rózsaszín lufi formájában.

-          Hát megvagytok? Az a lökött szél! Úgy féltem! – pukkadt ki a szerzetes válla felett, majd ugyan ott kényelmesen elhelyezkedett.

-          Megint elmenekültél? – kérdezte gúnyos grimasszal Inuyasha.

A kis róka sértődötten nyeldesni kezdett, és elmesélte hogy őt akarata ellenére ragadta el a szél.

- Hagyjad már, hiszen csak gyerek! – kelt a rókadémon védelmére Sango.

- Az nem kifogás! – vágott vissza Inu.

- Ebben van valami! – vakkantotta oda a válla felett Sesshoumaru.

- Na te meg hallgass! Olyan lassú, vagy mint egy csiga! – szállt be a veszekedésbe Mido is – Mi itt küzdünk, a nagyságos úr meg valahol a távolban sétarepül!

- Szép volt! – nyugtázta a hanyou gonosz vigyorral.

- Unalmas az életed? – kérdezte Sesshoumaru a fiútól, mire a grimasz szertefoszlott.

- Ugyan hagyjátok már! – próbálta a kedélyeket csitítani Miroku.

- Meg ne szólalj! Már megint rossz helyen volt a kezed, amikor a széltől védtél! Ezért még megérdemelnél egy-két pofont! – csattan fel Sango.

- Nővérem… - kezdte félénken Kohaku.

- Ne szólj bele a felnőttek dolgába! – szólt rá Inuyasha.

- Te annak tartod magad? Ne röhögtess! – vetette oda öccsének Sessh.

- Sesshoumaru, te leestél a fáról éjszaka, hogy ma ilyen ütődött vagy? – kelt Inu védelmére Midayoi.

- Szerinted mekkora az én türelmem? – húzta össze vészjóslóan a szemeit a démon.

Na, erre a fagyos hangra aztán mindenkiben bent ragadt a veszekedéshez kívánt hozzáfűznivaló. A beállt feszült csendet Shippou törte meg, aki immár Kohaku vállán csücsült:

-          És akkor még engem neveztek gyereknek? – kérdezte szipogva sértődött szemekkel körbe tekintve.

A reakciók változóak voltak, Inuyasha helyből leütötte a kis rókát, Sesshoumaru angolosan távozott, jelen esetben elrepült, Miroku bosszúsan megrázta a fejét, csak Mido és Sango mosolygott össze.

Aztán miután kiharagudták magukat, újra útra kelétek, hogy megmentsék Kagomét az ismeretlen gonosztól. Csak késő este tartottak pihenőt, azt is csak az emberek miatt. Inuyasha szitkozódott is eleget, de nem tehetett mást ő is tábort vert.

Sessh egész nap sértődötten tartózkodott a csapattól, habár mindannyian tudták hogy a felhők között követi őket. De hát rangján alulinak tartotta, hogy ilyen sértések után bosszú nélkül újra köztük legyen, meg, meg nem ölhette egyiküket sem, Mido biztos nem bocsátatna meg neki, így csak bosszúsan követte őket.

Táborverés után sem jött elő, egy fa tetején duzzogott, tisztára, mint Inuyasha, csak Rinéket küldte a tűzhöz.

Végül is mindenki korán nyugovóra tért, csak Midayoi szemére nem jött álom. Folyamatosan Kagomén gondolkodott, és azon töprengett vajon mi van a lánnyal. Végül eszébe jutott valami, amit egyszer már kipróbált.

A gondolatátvitel.

Lopva körül nézett, hogy senki sem figyeli-e, majd meditáló pózt vett fel, kezeit a szokott módon összefűzte, és próbálta megtisztítani a lelkét, elmélyedni tudatalattijában…

Egy szobát látott. Nem is szoba inkább terem. A sarokban egy lány ült. Iskolai egyenruhát viselt, ami erősen véres volt, de ahhoz képest a lány jól volt. A terem oszlopos másik végében egy fehér derengő lélekszerű kislány jelent meg. Kezében tükröt tartott. Lassan a térdeit felhúzva és átkulcsolva üldögélő Kagoméhoz lépett.

-          Az úrnő azt akarja, hogy kövess! – suttogta lidérces hangján.

A lány felállt és követte a kislányt, a hosszú folyosókon, a zegzugos lépcsőkőn, oszlopos termeken keresztül, mígnem egy hatalmas terembe érkezett, ahol Kaguya Hime neki háttal egy festményt nézegetett. Hosszú erős rózsaszín köpenyt viselt, alatta kék kimonót. Hajában is rózsaszín hatalmas csatok voltak, szemei kéken villogtak, rosszat sejtetve. Nagyon hosszú fekete haja volt, és előtte minduntalan ott lebegett az aranyozott keretű kis tükör. Minden bevezetés nélkül kérdések hadát borította Kagoméra.

A lány először nem akart válaszolni, végül belátta, a nő bármikor megölheti. Beszélgetésük közben hírtelen egy pentagram rajzolódott ki a nő körül. Minden csúcsában kis gömb égett. A negyedik most gyulladt ki. Kaguya felkacagott.

- Mindjárt szabad leszek, és korlátozhatatlan! Már csak a Buddha kőkupája kell és a Mennyek Madártoll talárja.

- A mik? – kérdezte Kagome.

- Miko létedre elég buta vagy. Ha az öt elem összegyűlik a pentagram körül az erőm, felszabadul, a Madártoll Talárral pedig sebezhetetlen leszek. Immáron beteljesül örökké tartó életem gyümölcse.

- Miről beszélsz? – borzadt el a lány.

- Nem tudom, mért mondom el neked… Naraku már csak egy féreg, így megkockáztattam a visszatérést. Tennyo vagyok, a Mennyek és az Éj úrnője, halhatatlan. A talárral sebezhetetlen leszek, és az öt elem segítségével végre megállíthatom az időt. És én leszek a mindenség ura… - fellengzősödött mámorban úszva a nő.

- Ehhez én mért kellek? – tette fel a kérdést Kagome.

- Te vagy a kulcs az örök fiatalsághoz.

- Mire gondolsz? – lepődött meg Kago.

- Meg eszlek, és így elnyelem a miko erődet. De előtte még a vállamra rakod a Mennyek Madártoll talárját… - Kaguya eszelősen felkacagott.

Kagome sarkon fordult és futásnak eredt. Nem tudta merre megy csak minél messzebb akart kerülni a nőtől. Sokáig futott, míg végül ki ért a szabad ég alá, ahol egy korlátnak ütközött. Szívében összetört a remény érzése, ahogy körbepillantott.

A kastély, amiben fogva tartották egy tó közepén feküdt, kilométerekre a parttól. Ott is meredek hegyek emelkedtek az égig, sehol nem látszott esély a szökésre, vagy a segítség érkezésére. Az immár 3 napja folyamatosan teljes telihold bevilágította a tavat. Kagomét itt érte utol álma, ami igen csak különös volt. 

Mido repült. Illetve csak a gondolatai. Megpillantotta a távolban a Fuji fehér hósapkáját, végül a tavak között egy kopár láva égette erdőbe bukott alá. Egy hasadékon át a föld mélyébe került, egy sziklabarlangba. Onnan kirepült és egy hatalmas tó felett szállt el, aminek a közepén egy gyönyörű palota állt. A korlát mellett megtalálta az alvó Kagomét és egyesült vele.

-          Kagome…

-          Ki az?

-          Én vagyok…

-          Ki?

-          Midayoi… Kagome beszélj…

-          Te vagy Mido? Éltek? Inuyasha jól van?

-          Most nem ez a lényeg. Megyünk érted… Tudod hol vagy?

-          Kaguyánál egy furcsa helyen, nem emlékszem hogy kerültem ide.

-          Nem baj. De ugye jól vagy?

-          Igen, még nem akar megölni! Ne engedjétek, hogy megállítsa az időt… A Mennyek Madártoll talárja… Tennyo…

A lány fejében a két hang közé még egy befészkelte magát.

- Ki van ott? – kérdezte.

- Mido menj! Rá jött…

- Várj, mond mi a célja…

- Szóval még egy miko? Milyen szerencse! – mondta az ismeretlen hang.

- Nincs idő… 3 nap… Siessetek! Kérlek… - Kagome hangja könnyek között elhalt.

- Kagome!

- Ő az enyém… Te ki vagy? Habár úgy is mindjárt megtudom… - válaszolta az idegen és egy furcsa szöveget kezdett mormolni.

Mido lelke felordított a fájdalomtól. Valami el akart szakítani a testétől, méghozzá olyan erővel, hogy még csak ellenállni tudott. Szerencséjére teste is sikított a fájdalomtól. Így képes volt megmenekülni. A többiek felébredtek és rémülten keltegetni kezdték a vergődő lassan léleknélküli Midayoit, mire annak meditálása megszakadt. A kapcsolat szertefoszlott, Kaguya nem tudta elkapni őt.

-          Neee! – ült fel rémülten a lány.

Körülötte ott volt mindenki. Inuyasha, Sango, Miroku, Kohaku, Shippou, Rin, Sesshoumaru, Kirara, Kosimo, Aun, Jaken. Mindannyian a verejtékező remegő lányt nézték.

-          Kagoménál jártam… - adta meg a választ a kérdő tekintetekre Mido.

-          Mi történt? – kérdezte Inu feszülten.

-          Jól van, és egyelőre életben tartják. Egy kastélyban van, a Fujinál, valami furcsa tavon. Láttam az utat, de csak homályosan. 3 napunk van. Utána Kaguya megállítja az időt.

-          Mit csinál? – kérdezte meglepetten Sango.

-          Megállítja az időt! – nyelt nagyot Midayoi.

Folytatás következik…