17. Nyomozás

Más nap reggel kis csapatunk szét vált. Tudták, hogy kevés az idő. Mido Mirokuval és Shippouval elindult a szerzetes nevelőjének házához, hogy kiderítsenek valamit az ügyről. Sango, Kohaku és Kirara a lány kihalt falujába vonultak vissza, ők is a régi iratok között kutattak és megerősítették fegyvereiket. Sesshoumaru és Inuyasha veszélyes módon kettesben maradtak, és gyorsan meg is szüntették ezt az állapotot. Mindketten elindultak az ellenkező irányba, hogy azért a következő reggelen egyesüljenek a kis csapattal a Fuji lábánál.

Miroku, Midayoi és Shippou:   

Napkeltével indultak, és igen csak gyorsan haladtak hála Kosimonak. Még a délelőtt fele sem múlt el, amikor már egy csobogó vízesés mellett értek talajt. A vizesés mellett hatalmas zöldfüvű tisztás feküdt, közepén mély kráterszerű lyukkal. Miroku arra felé vette az irányt a többiek követték.

-          Ez apám sírja! – sóhajtott nagyot a fiú, ahogy a kis síremlékre nézett a kráter aljában.

Pár pillanatra megrohamozták az emlékek, majd ismételt sóhajjal elhessegette őket. A vízesés mellet nagy ház és szentély állott. Onnan érkezett futva egy mosómedveszerű kis fickó:

-          Miroku danna! Miroku danna! – kiabált a kis csapat felé.

-          Ő Hachi! – mutatta be Midoéknak a medvét.

-          Miroku! Úgy örülünk, hogy jöttél! Mestered éppen most akart érted küldetni!

-          Hát akkor menjünk! – indult el a szerzetes.

A házban egy öreg, üveget szorongató, vörös orrú pap fogadta őket. Mirokut keblére ölelte, Midonak pedig kezet csókolt, amin a lány nagyon meglepődött. Aztán leültette őket, és hosszú beszélgetés után a lényegre tért. A fiú kezébe adta nagyapja végrendeletét. A végrendelet egy jóslat volt, egy szörnyű önmagát beváltó jóslat.

Miyatsu szerzetes, generációkkal ezelőtt megküzdött egy sötét árnyal. Egy Tennyoval, akiből miután ellopta tőle egy ember a Mennyek Madártoll talárját, feldühödött szörnyeteg lett és lemészárolt egy falut. A szerzetesnek szerencsére sikerült bezárnia őt egy tükörbe, az Élet tükrébe. Ezt a tükröt az Élet Tükör Szentélyben őrizték, a Zavaros erdőben, a feldíszített Houari ággal együtt. Az átok csak egyféle képen törhető meg. Össze kell gyűjteni az öt elemet, képviselő tárgyakat: A feldíszített Houari ág, a Sárkány nyakláncának ékszere, Cowari fecskekagylója, a Tűz Patkány szőréből font kimonó, és a Buddha kőkupája. Miután a tennyoval megküzdött és bezárta a sorsa utol érte. Elfogott egy démont, aki minden éjszakára teliholdat varázsolt. Miyatsu megkapta Narakutol a Kazaana átkát és az ő sorsa beteljesült. De jóslatot hagyott hátra unokájának. És a jóslat így szolt: 

„Meg fogja állítani az időt, tisztává, nyugodttá teszi a világot, mint egy fényezett tükör. Elpusztít mindent, ami élő vagy holt a folyamatban.” 

Miroku többször is elolvasta a jóslatot, majd Midonak adta, aki szintén többször végig ment rajta. Pár perces néma csend után a lány szólalt meg.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy ez a Kaguya valóban egy Tennyo és valóban a Mennyek Madártoll talárját akarja. No meg az időt is meg akarja állítani. – vonta le a következtetést.

-          Úgy néz ki! Hát, akkor meg kell találnunk a Madártoll talárt! – kelt fel Miroku – Hachi, indulás!

-          De hova Mester? – rémült meg a mosómedve.

-          Megállítjuk Kaguya Himét!

Felderítőink meg sem álltak egészen Miyatsu szerzetes sírjáig, amitől már látszott a Fuji távoli, hófödte csúcsa. A sírhely melletti kis faluban szálltak meg éjszakára, úgy gondolták, ha hajnalban indulnak, akkor is elérik a délelőtti találkát. 

A falusiak nagyon sok érdekességet meséltek nekik, többek közte megtudták Miyatsu és a tennyo harcáról szóló legenda részleteit is, és még sok mást. Aztán nyugovóra tértek, hogy hajnalban indulhassanak a találkozó helyre.

Sango, Kohaku, Kirara:

A kora délelőtti órákban érték el az egykori szellemirtók faluját. Mint várták a település kihalt és csendes volt. A házakat elkezdte vájni az idő vas foga, még is valahogy barátságos volt körülöttük minden. Hát persze, mind hármukat életük legboldogabb, legfelhőtlenebb éveinek emléke kötötte ide. Először csak azzal voltak elfoglalva, hogy viszonylag rendbe hozzák szülőházukat, majd virágokat vittek a sírokra. Csak délutánra jutottak el odáig, hogy nyomozáshoz lássanak. Szerencsére az a ház, ami a régi iratokat őrizte anno, a faluban csodálatos módon teljesen éppen maradt. Sangoék könnyen bejutottak, és napjuk további részét arra áldozták, hogy a réges-régi pergamenek és könyvek között olvasgassanak. És nem is hiába. Nagyon sok mindent megtudtak.

Elsősorban pontos leírást kaptak az öt mágikus tárgyról, és arról hogy melyiket hol őrzik. A Houari feldíszített ágát az Élet tükre mellett, a Sárkány völgyében a nyaklánca ékszerét, Inuyashánál van a Tűz Patkány kimonó, Kohakunál volt a Cowari fecske kagylóját, és a Fuji mellett egy kis faluban a Buddha kőkupája. Arról is olvastak, hogy lehet megtörni az átkot: „Dobd a kijelölt tárgyat a megfelelő tóba, miközben elmondod, a hozz tartozó imát. Ha mind az öt eltűnik a mélyben és a tennyo megszerzi talárját, hatalma visszatér, újra az idő urává válik.” Sangoékra ráesteledett mire minden után néztek, így ők is a hajnali indulás mellett döntöttek. 

Kikyou és Kagura:

A papnő íjára támaszkodva ballagott a kocsiúton. Körülötte lélekrablók repkedtek, szorgalmasan gyűjtve neki a halottak lelkeit. A miko rosszul nézett ki. Súlyos seb volt a jobb vállán. Teste egészségesnek tűnt, de ő tudta belülről támadja meg a gonosz. A szent csontok és felkent agyagmassza testén, nem tudott kárt okozni Naraku emésztő nedve. De a seben keresztül beszivárgott a papnő testébe, ahol elkezdte hosszadalmas és fájdalmas pusztító munkáját. Kikyou saját butaságán kesergett, miközben az út porát taposta.

Rizsföldeket pillantott meg a távolban. Aztán megérezte. Nincs valami itt rendben. Kezét bekötött sebesülésére szorította és gyorsabb tempóra vágyott. Már napok óta érezte a Fuji felől a gonosz aura terjeszkedését, ezért arra tartott. Lassan elérte a falut, ami a földekhez tartozott. Nem lepődött meg, mindenfelé halottak feküdtek, rajtuk varjak lakmároztak. Ahogy áthaladt az egykor népes településen, valaki gyengén megszólította. Egy kislány.

-          Miko-sama!

Kikyou hozzásietett és lehajolt. A kis lányban már alig volt élet, de kis kezével egy rongyokba csomagolt tárgyat rakott maga elé a földre. 

-          Mi ez? – kérdezte a meglepett papnő.

-          Ezért jöttek. Ezt kereste az a szellemnő. Kérlek… - suttogta a gyerek.

-          Elteszem, ne félj. De még is, minek kellett ez neki? – kérdezte Kikyou.

-          A falu szerzeteséé volt. Buddha kőkupája. Kérlek… - a lányka keze megremegett.

-          Honnan tudod, hogy én nem vagyok szellem? – emelkedett fel a nő.

-          Te jó vagy. Tudom…

A gyerek meghalt. Nem beszélt többet. Kikyou nem érzett különösebb megrázkódtatást, annyi ilyen falut és annyi ilyen kis gyermeket látott már. Lassan indult tovább, miközben a lélekrablók a bőségesen keringő lelkekből hoztak neki. Szomorúan fogadta el az adományt, undorodott tőlük, de nem tehetett mást.

Lassan kiért a faluból és a Fuji felé vette az irányt. Tempósan, még sem sietve sétált, erdőkön és mezőkön keresztül. Sokat gondolkodott, de most nem saját sorsán emésztette magát. Még a testéből áradó fájdalmat is elfelejtette. Próbálta megtalálni az összefüggést. Biztosra vette, hogy Naraku nem halott. Azt is érezte, valamilyen köze van a most zajló eseményeknek a korcs eltűnésének. És hát Kagura árulása. Naraku igen csak rossz passzban lehet, ha megengedhette magának, hogy a Szélboszorka elpártoljon tőle. De vajon mit akar az a nő? Mért dúlta fel azt a falut? Mert nyílván való hogy ő volt. És minek neki ez a tárgy? Nem tetszett sehogy sem a papnőnek a lassan kibontakozásra kerülő események sora.

Estéig meg sem állt. Akkor lepihent, majd kora hajnalban folytatta útját. Sokáig megállás nélkül ment. Akkor is csak a rossz aurát sejtető arcába csapódó szellő állította meg. Párat lépett az erdei úton és a domb aljában, amin ő állt, megpillantotta Kagurát. A nő játékosan szellőcskéket keltett legyezőjével, majd vörös szemét Kikyoura emelte.

-          Örülök, hogy látlak, Kikyou!

-          Egy oldalú az örömöd. Mit akarsz? – felelte hidegen a papnő.

-          Én csak próbáltam kedves lenni. De ha már így rá kérdeztél: Add ide a kőkupát.

-          Minek az Narakunak? – kérdezte a nő.

-          Naraku? Arra a halott idiótára gondolsz? Neki ehhez semmi köze. – mosolygott fölényesen a nő.

Kikyou lassan nyíl ért nyúlt és megfeszítette a húrt.

-          Mért hazudsz Kagura? – kérdezte szomorúan.

-          Bolond halandó! Nem hazudok! Narakunak vége. Hiszen te is ott voltál! És most ha megkérhetlek…

-          Hát legyen… - Kikyou leeresztette az íjat.

Ruhája alá nyúlt majd egy kis rongyokba csomagolt tárgyat vett elő. Hanyag mozdulattal a Szélboszorkány elé dobta, aki le akart hajolni érte. De abban a pillanatban tiszta és friss szellő futott végig az erdőn, mire mind ketten az égre néztek.

Miroku és Mido Kosimo hátán szelték a felhőket. A nap első sugarai elvakították őket, és szó mi szó nyűgösek voltak a hajnali kelés miatt. A szerzetes néha ültében elbóbiskolt, és a lány szemei is gyakran hosszabb pillanatokra bezárultak. Csak Kosimo volt friss és üde, rendíthetetlenül tartott keletnek, és még a szikrázó fény sem zavarta.

Mido éppen egy ilyen aprócska alvási periódusban szunyókált, amikor is erős aurákat érzett meg. A szerzetes és a lány egyszerre kapták fel fejüket, mintha hideg vízzel öntötték volna őket nyakon. A nap már magasan járt és bevilágított az alattuk fekvő erdő fái közé.

Lassan mindketten észrevették a nem sokkal előttük, a gyalogútón álló két női alakot. Beszélgettek, míg végül az egyik íjat emelt fel.

-          Kikyou-sama? – kérdezte Miroku meglepetten.

-          Kagura? – folytatta Mido a kérdést.

Végül még mielőtt föléjük értek volna döntött. Alakot váltott. Talán erre kaphatta fel a két nő a fejét. A lány lenézett, látta hogy a Szélboszorkány valamit fel akar venni a földről. És már akkor tudta, csak a Buddha kőkupája lehet az.

-          Miroku, menjetek a többiekhez! Aztán induljatok tovább! Én majd utolérlek titeket! – és a lány már le is ugrott a macskadémon hátáról.

Kosimo tovább suhant, így a szerzetes hiába is akarta, már nem látta a három alakot. Elnyelte őket az erdő rügyező zöldellő lombkoronája.

Mido elegáns mozdulattal pont a két nő közé pottyant. Mindkettő arcán végig futott a tekintete, majd a tőle csak pár méterre lévő edénykéért akart nyúlni. De a Szélboszorkány átlátott rajta. Csak egy könnyed mozdulatot tett a legyezőjével, és a kis kőkupa már repült is felé a szelek szárnyán. Mido mérgesen felnézett, és kipattintotta ujjából az aranyfonalat. De egy hang megállított:

-          Hagyd, had vigye! – nézett rá Kikyou.

-          Tessék? – lepődött meg a lány.

-          Gyere! - a papnő megindult felé, majd elhaladva mellette Kagura felé sétált.

A lélekrablók hátborzongató hangon siklottak mellette, Mido követte őket. Mindketten elhaladtak a Szélboszorka mellett, majd lassan eltűntek a szeme elől. Kagura csak ekkor moccant meg. Nagyot fújt majd megrázta a fejét:

- Hátborzongató egy szuka ez a Kikyou! – aztán forgószél képében eltűnt.

Mido bármennyire is vágyott rá, Kikyou nem akart vele beszélgetni. Hosszú órákig lépkedett csak a papnő után, nem tudva hova mennek.

Inuyasha elérte a keresztutat, ahova a találkozó meg lett beszélve. Csak pár percet várakozott, a távolban már is feltűnt Sango Kirara hátán. A lány mosolyogva üdvözölte és elmesélte mit tudott meg. Nem sokkal később befutott Sesshoumaru is Rinnel meg Jakennel. A hanyou már erősen mérgelődött, hiszen már csak egy csapatra vártak.

Nagy sokára feltűnt Kosimo is az égen. Sesshoumaru éles szemei egyből látták, Midayoi nincs a macska hátán. De azért türelmesen megvárta, amíg leszállnak, majd a szerzetes kérés nélkül mesélni kezdett:

-          Találkoztunk Kikyouval és Kagurával. Mido leugrott hozzájuk, azt mondta, mindenképp folytassuk az utunkat. Szerinte utol fog érni minket!

-         Akkor meg mire várunk? Indulás! – adta ki a csupa ideg Inu az utasítást.

Mindenki nekikészült, kivéve Sesshoumaru. A démon csak nézett a messzeségbe, de úgy látszott nem szándékozik indulni. Pár perc múlva a szellemirtó lány szólította meg:

-          Meg akarod várni? – kérdezte kutakodva.

-         Elmegyek elé. Ti menjetek. A Zavaros erdőig beérünk titeket! – azzal választ sem várva szellemgömbé változott és elsuhant.

Aun Rinnel és Jakennel a nyergében gyorsan utána iramodott, a többiek pedig útra keltek. Még a délután sem múlott el, amikor is már beértek az erdőbe. Hát igen, az méltón viselhette a zavaros nevet. Fái kikorhadtak, vagy a vulkáni láva tette tönkre őket, de minden kihalt és kísérteties volt. Kis csapatunk szorosan egymás mögött libasorban araszolt előre a kiálló gyökerek és letörött ágak között. Végül megpillantották a távolban a barlangot.

Egyesével bemásztak a nedves helységbe, ami különös módon még is világos volt. A mennyezet közepén hosszú repedés futott végig. Lassan haladtak, elvégre nem tudhatták, honnan kapnak támadást. Aztán elérték a barlang végét. Némán szemlélték az előttük elterülő sziklafalat, és a tőlük jobbra nyíló másik kijáratot. A csendet végül is Miroku törte meg:

-          Nincs itt se az Élet Tükre, se a feldíszítette Houari ág! Vagyis valóban Kaguya hercegnő okozza a bonyodalmakat.

-         Annál a cafkánál van Kagome! Így is, úgy is meg fog halni! – sziszegte a hanyou.

-         Hát akkor nézzünk ki arra! – mutatott Kohaku a repedés felé.

Mindannyian arra indultak, és a lélegzetük is abba maradt, ahogy kiléptek rajta. Hatalmas tó feküdt a lábuk előtt, rajta egy csillogó, gyönyörű palota. Csak szájtátva bámulták egy darabig, mígnem megremegett a föld a lábuk alatt.

Kaguya tükréből figyelte őket, amikor is megjelent előtte Kanna. A lány kezébe ott csillogott az oly régóta áhított talár. A nő gondolkodás nélkül magára csavarta majd felkacagott:

-          Enyém az egész világ! – kiáltotta.

Szavaira a tavakba rakott tárgyak szelleme felébredt. Öt fénycsóva csapott az ég felé, mindegyik más színű. Végül egy 5 ágú csillag pentagramjába zárták a most is teli holdat. A föld megmozdult, a palota egy része kiemelkedett a vízből és egy égféle törő szikla tetején foglalt helyet. A nő újra felkacagott, lehunyta vízkék szemeit, és mire felnyitotta alakja megváltozott. Eltűnt a rózsaszín köpeny, a kékre festett szemhéjak, a hajából a hatalmas mélyrózsaszín díszek. Szemhéjai és ajkai vérvörösbe csaptak át, palástot viselt, ami alatt csak melleit rejtette egy fémből készült vértszerű „ruha”, a nő hasát és derekát szabadon láttatta. Kék hosszú szoknyát és hozzá vörös földig érő övet viselt. Elégedetten végignézett magán, majd virágszirmokká változott és felrepült a kiemelkedett hegy tetején lévő épületbe.

Sango Kirarával és Miroku Kosimoval nekivágtak eközben a tónak. Kaguya derekán a Mennyek talárjával eközben alakot öltött egy nagy körben előtte tükre lebegett. Pár szót mormolt mire mögötte megjelent a meglepett Kagome. A nő csettintett egyet mire a semmiből egy hatalmas rózsaszín pentagram került a lány mögé, mire ráfeszült mind két csuklója és bokái is.

-          Mit csinál? – kiáltott fel a lány rémülten.

-         Ne tiltakozz kedvesem! Csak figyelj, itt a korcs kis barátod! – kacagott nagyot a nő.

-         Micsoda? Inuyasha? – kérdezte Kago kitörő örömmel és a tükörbe pillantott.

-         Hát akkor kezdődjön! – nevetett Kaguya és a tóra mutatott.

Folytatás következik…