18. A víziszörny

Kikyou némán gyalogolt és csak egyszer állt meg. Mido mögötte lépkedett gondolataiba süllyedve. Csak arra figyelt fel, amikor a papnő végre lelassított előtte.

-          Hol vagyunk? – kérdezte bátortalanul.

-         A Zavaros Erdőben. Midayoi, most már beszélhetünk! Mit akarsz tudni? – nézett rá meleg a barna szemeivel a nő.

-         Mindent! Illetve azt hogy mi van veled! – törtek elő a vadul kiejtett szavak a lányból.

-         Velem? – hüm mosolygott Kikyou erőtlenül – Amint látod élek!

-         De… - Mido közbe akart vágni, ám a miko leintette.

-         Várj, mindjárt megtudod. Elhiszem, hogy csodálkozol, hiszen a szemed előtt merültem el Naraku emésztő nedvében. Én is azt hittem, hogy meghalok. Minden sötétlett, de aztán jött újra a fény. Habár nagyon sokára. Valaki a lelkemet hívta, valaki könyörgött hogy éljek! És én kinyitottam a szemem. Ha úgy vesszük neked, köszönhetem, hogy újra itt vagyok.

-         Tessék? Nekem? De hogyan? – Mido semmit sem értett.

-         Az imáid, amit a síromnál mondtál. Azok hozotak vissza. Naraku gonosz aurájából való sav kárt nem tehetett a testemben. Hiszen szent csontokból és temetési földből van ez a test. De a lelkembe bele akart rondítani. A seben keresztül átszivárgott belém az emésztőnedv. És az óta is gyengít… De neked hála a lelkem még töretlen…

-         Kikyou! Én úgy örülök! De hogyan lehetne?

-         Hogy végkép megmeneküljek? – vágott közbe a papnő – Meg kell tisztítani a testemben lévő gyomorsavat.

-         Hogyan? – kapta fel a fejét Mido.

-         Látom elszántad magad mindenre! Igazán köszönöm! – nézett a csillogó szemekbe a nő – De sajnos ez nem a te feladatod lenne. Csak egyvalaki tudna segíteni… Akit soha nem fogok megkérni… meg amúgy is kétlem, hogy segítene… - húzta össze gúnyosra barna szemeit Kikyou. 

-         Ki az Kikyou?

-         A reinkarnációm… - fordult el a lány.

-         Kagome?

-         Pontosan.

-         De hát ő biztosan segítene! – lepődött meg Mido.

-         De én soha nem fogom a segítségét kérni…

-         Kikyou! Én megteszem! Nem engedem, hogy újra meghalj! Inuyasha is rettentően kiborult! Akár hiszed akár nem, mi szeretünk téged…

-         Midayoi… Ne beszélj többet… Soha nem voltak barátaim és azt hiszem a halál után már nem is, keresek magamnak… Köszönöm a törődésed, de most már menj. Kagura megszerezte mind az 5 mágikus tárgyat.

-         Te tudsz róla? – lepődött meg a lány.

-         Igen, csak éppen már gyenge vagyok, ahhoz hogy beleszóljak az eseményekbe… - sóhajtott nagyot a miko – És ha segíteni akarsz, adj egy esélyt Kagoménak! Mentsétek meg…

-         Értem! – kiáltotta fel hevesen Mido de aztán forogni kezdett vele a világ.

Kicsit oldalra dőlt, miközben az arca fal fehér lett. A nagy indulatok közt talán felment a vérnyomása? Kikyou csak döbbenten nézte, és óvatosan próbálta megtartani a lányt. Vég ül is Mido a földre huppant, ahol akarata ellenére újra emberi testben zihált tovább. Egy pillanat alatt verítékben fürdött, a szédülés a tetőfokára hágott, Kikyou rémült arca összefolyt előtte.

Aztán minden egy csapásra ki tisztult. Ahogy kinyitotta szemeit, egyből megérezte a pilláiról alácsorgó verítéket. A földön ült, mellette a papnő térdelt. A lány feje az ő vállán nyugodott, miközben erőtlen kezeivel próbálta megtartani azt.

-          Mido? Jobban vagy? – kérdezte gyengéden.

-         Igen, köszönöm! – nyögte a lány, és homlokából félre csapta a nedves tincseket.

A miko óvatosan elengedte, miközben sebesült vállára tette a kezét. Mintha kellemesen bizsergett volna. Végül tekintetét a még mindig vizes, sápadt lány szemébe fúrta.

- Mi történt? – kérdezte szelíden.

- Nem tudom! – kezdett feltápászkodni Mido – Manapság gyakran előfordul. De ilyen rossz még nem volt… - sóhajtott nagyot.

- Hogy érted ezt? – húzta össze bölcsességet, tükröző szemeit a nő.

- Hát az apróság hogy néha megszédülök, meg nem tudok felugrani egy faágra, sőt akkorát esek, mint egy ház. De hogy elájuljak…

- Értem. De már jobban vagy ugye? – kérdezte Kikyou is és ő is felegyenesedett.

- Mintha meg sem történt volna!

- Akkor semmi baj! El tudsz jutni a barátaidhoz? – mosolygott titokzatosan a lány.

- Persze. De te min nevetsz?

- Nem nevetek! Csak örülök. Na, menj! – bocsátotta útjára a lányt.

- Rendben! Te pedig tarts ki Kikyou! – mosolygott vissza Mido.

De hamar arcára fagyott a mosoly. A föld megremegett a lábuk alatt, majd morajlást sodort feléjük az erdő felől a szél. Mindketten arra kapták a fejüket. Az égen hírtelen feltűnt 5 fénycsóva, majd körbekerítettek a teliholdat.

-          Elkezdte! Nincs idő! Rohanj! – suttogta hadarva a miko.

Midayoi csak rémülten bólintott és rohanni akart, mindennél gyorsabban…

Éles fény villant. A lány helyén egy pillanatig egy fényes fehér gömb lebegett, majd fel szállt és pillanatok alatt eltűnt a kietlen táj felett. Kikyou megkövülten bámult még pár pillanatig utána, aztán bágyatagon elmosolyodott.

Fáradtan elindult visszafelé, miközben a lányon gondolkodott. Szívébe melegség és boldogság férkőzte be magát. Csak pár perce gyalogolhatott, amikor is megérezte, hogy valaki közeledik felé. Megállt és várt. A fák közül halvány derengés bukkant elő. Kikyou arcán újra mosoly futott végig, amikor is felismerte kit rejt a furcsa fény.

A démon rezdületlen, nyugodt arccal közeledett feléje, érzelemnek szikrája sem látszottak hideg szemeiben. Lelassított a papnő előtt, majd közömbös hangon megszólalt:

- Hol van?

- Ha Midayoira gondolsz már elment. Elment hogy megállítsa Kaguyát.

A szellem bólintott és tovább indult. A nő derekára ráfonódta lélekrablói, majd lassan megemelték. Kikyou a távolodó után szólt:

- Sesshoumaru – a démon visszapillantott – Gratulálok! – mosolygott a papnő titokzatosan majd egyszerűen semmivé foszlott.

Sessh pár pillanatig tétován meredt maga elé, a nő szavainak értelmét keresve, majd az idő szűkében inkább folytatta az útját. Immáron érezte Mido édes illatát a fák között, ahogy ösvényként mutatja neki az utat. Habár valami nem stimmelt tökéltessen ezzel az illattal… 

Mido még levegőt is elfelejtett venni, csak nyitott szájjal kapkodta a fejét, ahogy távolodik a talajtól. Aztán előre nézett és meglátta a barlangot. Azon is keresztül szállt, és csak egy nagy tó partján a fák között állt meg. A tavon egy palota úszott, felvert habjain egy pentagram tükröződött. És felette ellenfelek küzdöttek.

Kirara és Kosimo is megkísérelték utasaikkal együtt az átkelést a tavon. De ez nem sikerült zökkenő mentesre. A semmiből lángoló tűzgolyók röppentek feléjük. A két macskadémon mindent meg tett, de lehetetlenség volt kitérni a hihetetlen gyorsan jövő támadások elől. Vég ül is Kirara hátáról lecsúszott a démonirtó és öccse. A vízbe való pottyanástól csak Shippou hősiessége mentette meg őket. A rókadémon trükkjével alakot váltott és nagy rózsaszín lufiként a partra lebegett velük. Végül Miroku és Kosimo is feladta. Csak Inuyasha kezdett bőszen ellentámadásba.

Először leterítették az előtörő hullámok, majd miután sikeresen előrántotta az agyarrá alakult Tetsusaigát ellentámadásba indult. Hamarosan 6 kígyószerű víziszörny bukkant fel, amik szájukat kitátva tűzgolyókat dobáltak a hanyounak. Az csak menekült, míg nem végül az egyik feléje tartó szörnyeteg felé elküldte a szélbordát. Az be is végezte feladatát, a szörny darabjaira hullott. De a fiú taktikájának ellentmondóan hírtelen az összes fej őt akarta elkapni. Ennek hatására csak védekezni maradt ideje. Sőt még az egyik szörny sikamlós testébe kapaszkodva sem volt esélye, ott is szívfájdalom nélkül célba vették őt a bestiák. Sokáig küzdött lassan kétségbe esve. De nem adta fel, tudta a bestiák mögött van az, amit a legjobban szeret a világon és meg kell mentenie.

A szörnyek hirtelen lerántották a tó mélyére. A fiú pislogva nézett körbe a sötétkék vízben. Meglepetten látta az örvénylő buborékok között hogy a hat kígyófejnek csupán egyetlen egy óriási, fűcsomóhoz hasonlító teste van. Ekkor már tudta ezt kell valahogy elpusztítania. De a víz, erősen akadályozta és a szörnyek, sem hagyták abba a tüzes golyók dobálását.

A fiú ellökte magát a tó aljától és újra az éltető levegőre került, ahol aztán szikláról sziklára ugrálva eltávolodott annyira a teremtménytől, hogy ne legyen közvetlen veszélynek kitéve. És várta a megfelelő alkalmat. Egy az eddigieknél nagyobb tüzes labda kezdett szállni feléje. A Tetsusaiga körül megjelentek a kis örvénylő szélbordák és a hanyou magasba emelte a kardját.

Mido eddig csak rémülten figyelt, és hitetlenkedve vizsgálta a talajt a lába alatt. Repült, de fogalma sem volt hogyan. Pár pillanatig még szemlélte a fiú küzdelmét, de amikor az is a döntő csapásra készülődött meg fogant fejében a gondolat, segítenie kell neki. Íjáért nyúlt, majd vesszőt illesztett a húrra. Azt pattanásig feszítette és várt, hogy a hanyou elindítsa kardja leghatalmasabb támadását. És Inuyasha nem habozott.

-          Bakeryuuha! – kiáltotta és az örvénylő szélbordák kicsaptak kardjából.

Mido kezében lüktetni kezdett a felajzott íj, majd a vessző lidérces kék fényben felragyogott. A szélnél is sebesebben szállt, megelőzte az Örvényhullámot és megnyitotta a tóvizét.

Mindenki a fénylő lélekvesszőre pillantott, még Inuyasha is csak meglepetten pislogott. A kombinált kettős támadás hatalmas sikert aratott. A nyíl nyitotta ösvényen végig söpört a Bakeryuuha, és telibe találta az egyetlen éltető testet. Miután a robbanás elhalt, csak a szörny tetemei úszkáltak a lassan csendesülő tavon.

Az összes szem a partot fürkészte. Kíváncsian kémlelték, vajon ki indíthatta el a szent nyílvesszőt? Kaguya is meglepetten forgatta képzeletbeli a távcsövét, így a tükörben is part csillant meg. Hamar megtalált, az íjjal kezében ácsorgó furcsa lányt. Kagome a háta mögött bilincseit feszegetve nézte a nő alakját, majd a lassan felemelkedő ködben felismerte.

-          Mido! – kiáltotta olyan örömmel, ami majdhogynem fejbe csapta a tennyot.

Eközben Sangoék is és Inuyasha is örömmel üdvözölték távolról a lányt, ami csak pár mosollyal kísért intés volt. Mido visszamosolygott rájuk, majd a palotára nézett. Fejében csak Kikyou szavai zakatoltak, a lány, a legjobb barátnője az, aki megmentheti a szeretett Kikyout most ott van fogva tartva. Nincsen más választása, mindennél gyorsabban ki kell őt szabadítania. Az idő fogy. Vészesen. Azonnal a palotában kell lennie!

Inuyasha éppen szóra nyitotta volna száját, egy a tó belsejében lévő nagyobbacska szikláról, amikor is az a torkára forrt. És ezzel nem volt egyedül. A hely ahol még az előbb a lány állt hírtelen ezüstös fénnyel felragyogott, majd ahogy a fény elült egy fehéren világító kicsiny szellemgömb lebegett a talaj felett pár méterrel. Aztán a gömböcske iszonyatos sebességgel elzúgott a tó felé, majd pár másodperc múlva már eltűnt az alsó palotában.

Kis csapatunk csak hitetlenkedve bámultak utána. Fogalmuk nem volt róla, hogy a lány már így is tud utazni. Mint ha tényleg tiszta vérű szellem lenne. A döbbenet sokáig tartott, csak percek múlva ocsúdtak fel. Akkor is legelőször Inuyasha. Leguggolt, majd kutyamód megrázta magát, és a palotára nézett. Éppen rászánta magát az indulásra, amikor is megérzett valamit. Vagy jobban mondva valakit, aki még ugyan távol járt de tudta hamarosan beéri őket.

Mérgesen felhorkantott majd a víziszörny tetemein ugrálva a palota felé vette az útját. Mirokuék még egy darabig néztek utána, majd hozzá láttak, hogy Kagome elsősegély dobozával bekössék sebesüléseiket. Végül ők is útnak indultak volna.

Inuyasha mi után betörte a palota kapuját, végig rohant a hosszú folyosókon majd útját a legfelső sziklába vájt épület felé vette. Kardjával utat tört magának, míg végül eljutott egy hatalmas teremhez.

A terem közepén Kaguya állt. Körülötte a földön az 5 elem szimbóluma világított. A nő testén egy furcsa rózsaszín szalag volt áttekerve. De nem volt egyedül. Valamivel mögötte egy világító pentagramhoz Kagome volt odabilincselve. A hanyou egyből hozzá akart rohanni, de ahogy közelebb lépett megpillantotta a harmadik alakot is.

Mido a nővel szemben állt, miközben annak tükrében az ő arca fénylett. Kaguya felkacagott, ahogy a lányra nézett. Annak két kezében lángoltak a kardok.

-          Mi az, démon, életeket akarsz menteni!

-          Fogd be! – rivallt rá a lány és újabb támadást küldött felé, ami lefoszlott ellenfeléről.

-          A lelkedbe látok démon! – kacagott tovább Kaguya, és tükre megvillant, majd egy fiatal 17 éves halandó lány képét mutatta.

A lány karjaiban volt valami, kicsi és ruhába bugyolált. A kép halvány volt, csak a tüzes barna szemek néztek ki belőle szomorúan.

- Szóval még csak nem is vagy igazi szellem! Értem! Mindent értek! De nem lesz rá módod, hogy megmentsd őket! Se a feltámadt mikot, se ezt itt! – Kaguya kinyújtotta vörös karmos kezét és a lányra mutatott.

Mido gondolkodás nélkül fegyvert váltott, de csak odáig jutott hogy íját megragadja. Rémülettel szemében, nézett előre a tennyora.

-          Lehet, hogy eltérsz az idő múlásától, de az illúziók világában ugyan úgy elveszel!

Mido tudta, védekezhet, csak koncentrálnia kell a kezében ott az íj. Az már bőven elég. Szemei hírtelen meglepetten kikerekedtek, ahogy megérezte testén a rátörő rosszullét első jeleit. A pillanat töredéke alatt veszítette el koncentrációját, és megingott. Aztán jött az émelygő, hányinger, amit már állva nem bírt ki. Földre rogyott, amit mindenki csak meglepetten figyelt. Kaguya elmosolyodott majd áhítattal megszólalt:

-          Hou Meikyoushiujia!

Kísérteties fehér fény keletkezett, majd elöntötte a termet. Mido már félig ájult volt, amikor is még felemelte kezében az íjat. Az nem hagyta cserben, kéken felderengett, ám a lány eszméletét vesztette. Mire a fény elült ő már nem volt a teremben. Kagome és Inuyasha szóhoz sem tudott jutni, megdöbbenve meredtek az üres padlóra.

Inuyasha tért először magához és a nőnek esett.

-          Átkozott! – kiáltotta és a szélborda már a levegőt szelte.

A támadás hasztalan volt, a nő sértetlen maradt csak elégedetten elvigyorodott.

- Látom korcs te is eljöttél! Csak nem dühös vagy? – kérdezte kajánul.

- Meg halsz! – válaszolta a hanyou és kezében a Tetsusaiga pengéje vörösbe csapott át, hogy megtörje a tennyo akadályát.

Még mielőtt a támadás elindulhatott volna, Kaguya furcsa szöveget kezdett mormolni, majd mindkét kezét széttárta és a tetőablakokon bekukucskáló teliholdra nézett:

-          Téged, akit körül vett az idő áramlása, eltűnsz az illúziók legtávolabbi sarkában!

-          Inuyasha, ne gyere ide! – sikította a magatehetetlen Kagome.

A fiú nem törődött vele futásnak eredt majd lesújtott a kardal. De már későn.

- Meikyoushiujia no Hou!

Az idő abban a percben megállt. Az előbbi kísérteties fény letarolta a hanyou majd a hold körül lévő pentagram nőni kezdett.

-          INUYASHA! – ordította Kagome, ahogy a fiú alakját elvesztette a fényben.

De odakint a tavon is elindult az idő átok. Végig futott a vízen, elérte a partot, az erdőt és mindenhol megállította az idő múlását. Semmi nem mozdult többé. A kis földnyelven Miroku, Sango, Kohaku, Shippou és a két macska démon rémülten bújt össze.

-          Istennő! – suttogta a démonirtó lány.

-          Ez lenne Kaguya Időblokádja! – válaszolt a szerzetes.

-          Azt mondod az idő meg áll? – kérdezett a lány vissza.

-          Apa! Mindjárt találkozunk a túlvilágon! – sírta Shippou ahogy körbekerítette őket az idő átok, majd áthaladt felettük.

Pár pillanatig néma csend állt be közéjük, majd meglepetten vettek mély levegőt. Sebeiken zölden világítottak Kagome kötszerei.

-          Kagome-sama varázsszerein nem múlik az idő! – csillantak fel Miroku szemei.

Mindannyian a kis elsősegély dobozra néztek, majd egyszerre letámadták azt és minden sebtapaszt, kötszert vagy gézt magukra tekergettek vagy ragasztottak. Aztán felültek a két szintén bekötözött és ragasztgatott macskadémon hátára és a kísértetvilágban a tükörsima tó felett a palota felé, vették az irányt. De képtelenek voltak elérni azt, mert eltűnt a szemük elől. De a palota helyén megjelent Inuyasha alakja majd hangos puffanással eldőlt. Kis csapatunk meglepetten nézett össze.

Folytatás következik…