Midayoi II. – A harc
By: Mido&Yume

22. Kora esti gondolatok

Meleg májusi nap sütötte a fák lombkoronáját. Minden zöld és színes volt, minden élt, mozgott és boldog volt. Az erdőben állatok jártak, a fákon madarak csiripeltek a bágyadt hófehér, pamacsos, az égen tovabandukoló bárányfelhőknek arról, hogy milyen szép az élet. Millió lény örült a beköszöntő jólétet és boldogságot tartogató küszöbön álló nyárnak.

A nap már alacsonyan járt, a barna fatörzseket sütötte, hosszú árnyékot adva ezzel a kertben álló fáknak. Az erdő körül ölelt egy kis tisztást. Azon egy szép pagoda állt. Döntött palái, vörösen és melegen mosolyogtak az égre, a papírajtók kitárva, had áramoljon a meleg körbe az épületben. A kertben millió-egy vadvirág nőtt, mintha csak régen valaki gondosan ideültette volna őket, és az óta sokasodva, gyarapodva meghódították a kertet. A ház déli oldalán gyümölcsfák álltak, virágjaik már elnyíltak, a termés bőségesnek ígérkezett.

A ház teraszán egy kicsiny zöld, barna ruhás lény ült. Gondolataiba mélyedve figyelte a kertben játszó kislányt. Sem, a gyermek sem a kis démon nyugalmát nem zavarta meg semmi. A lányka virágokat gyűjtött, pillangókat kergetett. Társa megunta a semmit tevést, testéhez képest hatalmas botjára támaszkodott, majd elsétált a pagoda teraszán a ház mögé.

Ott egy kétfejű, pikkelyes sárkány ló legelte a friss és zamatos zöld füvet. A kis lény letelepedett a ház mögé, egy kellemes almafa tövében és éber szendergésre hajtotta fejét. Nem tartott semmitől, tudta békés álmát nem zavarhatja meg senki.

A háznak csak egyetlen egy ajtaja volt félig behúzva. Az ablak is el volt függönyözve, habár a könnyű anyagon át hamar utat talált a fény, de koránt sem olyan erősen és vakítóan, mint egyébként. A papírajtón is erősen szűrődtek be a narancssárga napsugarak.

A szobában kevés bútor volt. Egyetlen egy nagy még is alacsony ágy. Egy asztal, körülötte négy szék. A szoba legbelső sarkában nagy faragott kétajtós szekrény. Maga a helyiség sem volt túl nagy, több bútor már bele sem fért volna. Szerényen volt berendezve, még is érződött a finoman megmunkált tárgyakból, nem közemberek szállása.

Odabent kellemes kissé bágyasztó meleg volt, a kora alkonyi meleg narancssárga fényeivel ötvözve. Az ágyon két alak feküdt. Látszatra mindketten az igazak álmát aludták. Egy nő és egy férfi. Könnyed lepedővel takaróztak csak. A lány mezítelen vállait finoman cirógatta meg az ajtó résén beáramló napfény. Immár 2 napja aludta pihentető álmát. Nem ébredt fel egyszer sem, csak néha fordult álmában a másik oldalára. Arcán most már nem látszottak sem az elgyötörtség, sem a fáradtság nyomai, gyűrődései.

Bőre finom barackos színben egészségesnek és bársonyosnak tűnt. Hosszú nagyon sötét barna, szinte fekete haja csillogott. Félig balján félig a hasán feküdt. Jobb lábát kidugta könnyed takarója alól, talán melege lehetett. Bal karját feje alá hajtotta vánkosának. Hátáról és válláról is lecsúszott a takaró, ám helyette egy ölelő erős kar feküdt a bársonyos bőrön.

A férfi a törékeny halandó nő mellett az oldalán feküdt. Látszatra aludt, csak néha meg megrebbenő pillái árulkodtak arról, hogy ez még sem így van. Lassan órák óta volt ilyen állapotban se nem ébredt fel, se nem álmodott tovább. Talán arra várt, hogy társa is ébredezni kezdjen. Bal oldalán feküdt, mezítelen izmos felsőtestét neki sem fedte ruha, a takarót is hanyagul lecsúsztatta magáról. Fehér nadrágján sárgán játszottak a napsugarak. Jobb karja az alvó lány hátán pihent, védelmezőleg és hogy egy pillanatra se keljen elengednie magától.

Már így első ránézésre látszott hogy teljesen más, mint a lány. Hosszú, ezüstös dús haja szétterült párnáján, lehunyt szemei felett bordó szemhéj rebbent meg néha. Szétváló frufruja látni engedte a homloka közepén a jelet, egy szabályos félholdat. Nemes arcának még más vonási is arra utaltak, nem egyszerű földi ember, egyből lerítt róla, hogy a szellemek fajához tartozik. Szép, finom vonalú orra néha mélyebben szívta be a levegőt, tudatva gazdájával a körülötte alkonyodó világ eseményeit. Ahogy a lány szívverései és lélegzetvétele gyorsulni kezdett, egyre többször tette ezt, mintegy a szagokból való információmerítés gyanánt.    

Midayoi lassan ébredezni kezdett. Először hallása tért vissza. Valahonnan messziről, elméje legtávolabbi szegletéből kellemes madárcsicsergést hallott. Bőrén simogató melegség futott végig, megcirógatva, simogatva ahol csak érte. Még csukott szemhéjain keresztül is érezte a fényt, ami betör a szobába és megtölti azt éltető erejével. Kinyitotta mélybarna barátságos szemeit, és hunyorogva pislogott párat. A fény pár pillanatig elvakította, majd amikor visszanyerte látását, óvatosan megmozdult. Ekkor érezte meg csak a derekán az ölelő kart. 

Meglepetten pislogott a kézre, és egyúttal körbenézett a számára ismeretlen helységen. Még soha nem látta, nem is tudta hogyan került ide. Kicsit megrémült, az emlékek hiányától, ezért kapkodva felült. Hosszú haja selymesen omlott le vállain keresztül, a takaró az ölébe csúszott. Végignézett fedetlen, törékeny testén majd hírtelen hátra fordult.

Sejtette kit fog megpillantani. Még is jól esett számára a megbizonyosodás. Aranysárga csillogó szempár nézett vissza rá. Sesshoumaru már a hátán feküdt, hagyta, hogy eddig ölelő karja lecsússzon a nő hátáról. Balját a feje alá csúsztatta, jobbjával megcirógatta a lány derekát, ahová a kéz aláhullott. Az belerázkódott a simogatásba, ám kacér, bujkáló mosoly jelent meg telt ajkai körül. Először csak finoman körvonalazódva, majd a villogó szemek is huncut csillogásba kezdtek.  A férfi szólalt meg először:

-          Látom, végre felébredtél.

-          Igen. De nem emlékszem semmire… - tűnődött el a lány, arcára kiültek érzelmei.

-          Talán nem is olyan nagy baj…

-          Mi történt velem Sessh? – fordult ültében teljesen a démon felé a nő.

Nem zavartatta magát azzal, hogy testét nem fedte ruha, el is felejtette. Gömbölyű telt mellei kihívóan bújtak ki a hosszú hajzuhatag alól. Mélyen emlékei közé merült, amik lassacskán kezdtek visszatérni. Kagome elrablása. A kastély a tavon. Az illúzió, és a harc… Aztán meg… Aztán meg ő démonná változott. Lelke legsötétebb csapdájába került és kis híján bele is veszett. Aztán Midoriko ajándéka… Aztán már csak homályos foltok… Csupán emlékfoszlány mind. – gondolkodott majd feltekintett.

A férfi pár pillanatig a lány merengő arcát nézte, majd pillantása elvándorolt a szép testen, későn vette azt is észre, hogy Mido befejezi az elmélkedést és az ő arcát, fürkészi. Kis gúnnyal vegyítetett elégedettséggel, húzta el a száját, miután kiolvasta a sárga szempárból tulajdonosuk gondolatait. Megköszörülte a torkát mire a szellem is otthagyta sajátjait.

- Azt hiszem nem sok mindenre emlékszem. Csak mozzanatokra.

- Mondtam hogy nem baj.

- Akkor jó! – lány megfordult, lábait lelógatta a padlóra az alacsony ágyról majd felkelt.

Hátat fordított a férfinek, miközben kutatóan szétnézett a szobában. Valami használható ruhát keresett a maga számára. Az asztal körül álló székeken látott egy kupacot, amiben reménykedett magának megfelelő ruhát talál.

A szellem minden egyes lépését figyelte de nem mozdult meg, csak amikor a lány bosszúsan megfordult csípőre tett kézzel:

- Mi lenne, ha nem engem nézegetnél, hanem elmondanád, hol találok valami ruhát, ha már ilyen kedvesen levetkőztettél!

Sesshoumaru elégedett pimasz vigyorra húzta a száját, és a szikrázó szemű életerős nőre nézett:

-          Semmi közöm, ahhoz hogy nincs rajtad ruha. A szerzetes visszakérte a köpenyét…

-          Köszi, most közelebb kerültem a megoldáshoz. – ironizált a lány

-          Mondjuk, nézd meg a szekrényt. – jött a szintén gúnyolódó válasz.

-          De kipihente valaki magát! – grimaszolt Mido és feltárta a dupla tölgyfa ajtókat.

Odabent sok dolgot talált. Egyik részében papírokat, ecsetet, tust, néhány könyvet. Alattuk pár tőr és a páncélzat vagy kardok tisztításához szolgáló eszközöket látott. A másik oldalon szépen és rendszerezetten tiszta ruhák voltak összehajtogatva. Legnagyobb bánatára szemei csak férfi számára viselhető ruhákat talált, végül hosszabb szemlélődés után megpillantott egy mélykék anyagot, nagy piros és sárga halvány virágokkal. Ügyesen kihúzta és széthajtogatta.

Örömére, az valóban női ruhadarab volt. Tartozott hozzá egy vékony alsónemű is, Mido először abba bújt bele. Végül a kimonó ujjaiba dugta kezeit, és körbecsavarta azt derekán, majd összekötötte. A ruha csak a térdéig ért, nyárias és kellemes volt. Elégedett mosollyal arcán fordult vissza a szellem felé. Az még mindig ugyanabban a pózban fekve őt figyelte. A lány egy elegáns pukedlit csinált, majd nevetve kitáncolt a szobából az aranyló napsütésbe.

Odakint csak pár pillanat volt körbenézni, ugyan is a virágkoszorút fonó Rin hamar észrevette. Vidáman kacagva futott fel a teraszra és a lány nyakába ugrott. Mido felkapta a kislányt, lelépett a zöld fűbe, és körbepörgette. Mindketten gyöngyözően kacagtak, majd elterültek a fűben:

-          Annyira féltettünk! – mosolygott Rin szelíden – Azt mondták súlyos sebeid vannak, és hogy nagyon vigyáznunk kéne rád…

-          Ne aggódj Rin baba! Kutya bajom sincsen! És ígérem, mostantól újra sokat leszek veled! – hemperedett meg a virágokkal tarkított fűben Midayoi.

-          Az, jó lenne! Nézd mit készítettem neked! – emelte fel a kis fehér virágokból összefont koszorút Rin.

Mido felült, lehajtotta fejét és engedte, hogy a lányka a fűzért a hajára rakja.

-          Na, milyen? – fordította jobbra, balra a fejét Mido.

-          Nagyon szép. Nézd csináltam Sesshoumaru nagyúrnak és Yakennek is! – emelte fel a két másik közelben pihenő koszorút.

-          Látom nagyon ügyesen, bánsz a virágokkal. Igazán ügyes vagy! –pöccintette meg játékosan a kis lány orrát Mido.

Rin kacagva csimpaszkodott a nő dereka köré, kis karjaival szorosan átölelve, barna fürtös fejét a lány hasára hajtva. Mido megsimogatta a csillogó millió hajszálat, ami az ölébe omlott. Igazán boldog volt, lelke csordulásig telet vidámsággal.

A pagoda ajtaja felől mozgást észlelt és oda nézett. Sesshoumaru lépett ki az ajtón, abban a percben húzta össze felsőtestén a fehér piros mintás haorit. Megkötötte övét, majd a fűben mosolygó lány felé nézett. Mido szívét kitárva mosolygott a férfira, fél karjával az ölében fekvő kislányt ölelte magához. Hajában megbújtak a kis fehér virágok, mintha csak képletes glória lebegett volna a feje fölött. Igazán idillikus és családias képet nyújtott a látvány.

A nagy szellem pár pillanatig nézte őket, majd arcára őszinte és gyönyörű mosoly ült ki. A lány úgy érezte, menten elolvad a felé küldött gesztustól. A férfi pár pillanat múlva elfordult, megindult a teraszon, majd belépett egy nyitott papír ajtón. Midayoi késztetést érzett rá hogy kövesse. Finoman megcsiklandozta Rin oldalát, mire a kislány nevetve felült. Mido lassan felkelt, szoknyájába és hajába belekapott a koraesti szél. Lassú táncoló lépésekkel indult a szellem után.

A helység ahova belépett valószínűleg a konyha lehetett. Egyik fala mellett hosszú polcsor állt, rajta tányérok és edények. Egy nagy, alacsony asztal állt szoba közepén. Az egyik sarokban kis fehérre meszelt kemence volt. A férfi egy cserép korsóból vizet öntött ki magának, majd lassan, élvezettel oltotta vele szomját.

- Nem vagy éhes? – fordult a lány felé miután kiitta csészéjének tartalmát.

Mido bólogatott, mire a férfi az ajtóhoz lépett:

-          Rin, keresd meg Jakent. – szolt a kislánynak.

Az boldogan bólintott és elszaladt a ház másik oldala felé. A szellem nem jött vissza az ajtótól, némán merengve nézte az alábukó napsugarakat. Csak arra rezzent össze, hogy a lány mögé sétált és hátulról átkarolta. Erre megfordult és gyengéden a nőre nézett.

-          Szép a koszorúd…

-          Köszönöm. Rintől kaptam.

-          Ügyes gyerek. És imádja a virágokat.

-          Igen, szerintem is. – mosolygott bájosan a férfire a lány.

Ahogy a borostyán szemekbe nézett hírtelen egy emlékkép villant a fejében. Egy emlék, amit az Illúziók Palotájában szerzett. De ezt az egy képet több is követte. Arcára kiült meglepettsége, amit Sesshoumaru is észrevett.

-          Jól vagy? – kérdezte miközben tekintetét a zavaros csokoládé barna szemekbe furata.

Midot Jaken mentette meg a magyarázkodástól. A kis gnóm botjába kapaszkodva rohant be a konyhába, közben rikácsoló hangjával óbégatott:

-          Sesshoumaru nagyúr! Midayoi úrnő! Hát végre felkeltetek!

Kis párunk szétrebbent, és a lány csak egy erőltetett bíztatónak látszó mosolyt küldött a szellemnek, annak jeléül, hogy minden rendben van vele. Sessh arcáról eltűnt a lágyság és a szokásos közöny, távolságtartó hideg bizalmatlanság váltotta fel:

-          Hozzál ételt Midonak. – jött a kimért utasítás.

Jaken örömmel meghajolt, majd gyorsan begyújtotta a tüzet. Az fölött egy tál lógott. Ahogy a melegítés hatására újra folyékonnyá vált tartalma, ínycsiklandó illatok kezdtek szálingózni a helyiségben.

Úgy nézett ki azok kijutottak a szabadba is, mert Rin is megérkezett hamarosan, hangosan szimatolva. A lányok asztalhoz ültek, Jaken pedig eléjük rakta a finom ételt. Hangtalanul ettek, és repetáztak is. A nap lassan lement, már csak alkonyati világos derengés maradt utána. Mido megköszönte és megdicsérte az ételt, aminek Jaken rettentően örült. Végül megfogta a kis Rin kezét, és lefekvéshez kísérte. A lány teli pocakjának, és az egész napos vidám játékos futkosásnak hála egyből nyugovóra tért. Mido pár perc múlva visszatért, és megállt, az alkonyodó erdőt szemlélve.

Körülötte nem mozdult semmi, fuvallatot sem érzett bőrén. Kicsit egyedül akart maradni, így nem tért vissza a konyhába. Lassan lelépett a fűbe, vontatott lépésekkel elindult a vadvirágos réten. Már félúton járhatott az erdő és a ház közötti távolságban, amikor végre megállt. Egy darabig némán szemlélte a tájat, majd lehuppant a magas szárú növények közé.

Váratlanul tört fel mellkasából a szomorú sóhaj. Arcára bánat ült ki. Gondolkodni kezdett, mire elméjében tódulni kezdtek az emlékek. Immár mindenre emlékezett és ez kétségbe eséssel töltötte el. Keze akarata ellenére hasára vándorolt. Ahogy észre vette magát újra szomorúan felsóhajtott, majd hátradőlt a puha fűben, habár tenyerét még mindig ugyan ott tartotta.

„Mindenre emlékszem. Emlékszem miket mondott Kaguya. Sesshoumaru rá fog kérdezni. Nem most, talán nem is a napokban, elvégre van benne tapintat. Annak a szemét nőnek elég egyértelmű utalásai voltak, nem tudok kibújni a válasz elől. De akkor mit mondok? Elmondom neki, hogy nagyon úgy néz ki, hogy teherbe estem? Hogy hamarosan törvénytelen gyermeke fog születni? Talán nem is akarná… Ugyan már, hiszen szeret.” – Mido a fel bukkanó csillagokat bámulta. Azok egyre jobban sokasodtak a sötétedő égbolton. – „De én egyáltalán akarom-e ezt az egészet? Hiszen még csak 17 éves vagyok. Uram isten! Mit mondok otthon anyunak! Tudom ő, mit akarna, és ez lenne a legésszerűbb. Ez a gyermek még nem születhet meg!” - a gondolatra a lány kezei ökölbe szorultak – „Nem azt képtelen lennék megtenni. De ez így nem jó. Nekem harcolnom kell. Küldetésem van, ami a saját életemet is veszélyezteti. Sokkal óvatosabbnak kell lennem… Sesshoumaru nem tudhatja meg. Nem lehet! Eltiltana minden féle harctól! De nekem meg kell ölnöm Narakut, visszaszerezni azt az átkozott gyöngyöt, és első sorban segítenem kell Kikyoun! Amint lehet, meg kell keresnem Kagomét.” – újra az eget kémlelte majd fázósan megrázkódott. Pedig nem volt hideg, kellemes langy esti idő volt. Az ismeretlentől való félelem borzongása volt az, ami végig futott a testén és jegesen behatolt a lelkébe. – „Istennő! Úgy félek. Én még erre nem vagyok felkészülve. Hiszen még félig gyerek vagyok. Talán még nem is biztos. Igaz több mint egy hete meg kellett volna jönnie… És Kaguya is tudta. Habár lehet, hogy csak a félelmemet látta. Ebben lehet valami… És még Sesshoumaru sem szólt semmit. Pedig neki igazán észre kellett volna vennie! Mondjuk nem is nagyon volt időnk beszélgetni, talán ma este minden kiderül. De hát ez sem biztos.” – újabb mély sóhaj hagyta el ajkait az este folyamán már sokadik – „Mért utasítana vissza? Hiszen ha tényleg igaz is lenne és egy piciny démoni szív, dobog a szívem alatt, annak semmi nyoma sincs. A testem olyan, mint eddig. Ez sem jó. A legjobb az lenne, ha haza mennék, és orvoshoz fordulnék. De hát azt nem tehetem. Honnan tudjam hogy egy apró démonocska ugyan úgy néz-e ki magzatként, mint egy átlagos kisgyerek. Még a végén valami szörnyet titulálnának belőlünk. Ez sem jó!” – A lány fejében lázasan futkostak a gondolatok – „A teszttel szint úgy semmire sem mennék. De, egyáltalán ha tényleg gyermeke várok az, mi lesz? Halandó, mint nagyanyja? Miko mint az anyja? Démon, mint az apja? Elvégre az, kétségtelen hogy Sesshoumarutól lehetek csak terhes. De akárhogy is nézem. Ennek a gyermeknek ugyan olyan élet jutna osztályrészül, mint Inuyashának. Én nem tudnék tisztavérű utódot adni Sesshnek. Ő is csak egy korcs lenne, mint én…” – Mido szeme elhomályosult, ő felült, hogy megtörölje vizesedő pilláit.

Hatalmas könnycsepp készült kicseppeni a nedvesedő szemekből. Midayoi nem akart sírni, de a tehetetlenség és kétségbeesés összeszorította a lelkét. Koncentrált: „Nem fogok sírni. Nem hagyom el magam. Nem bőghetek!” De már késő volt, az első gyémánt fényű csepp útjára indult, végigfutott a lány arcán, le a szája szélén, majd a kék kimonóra csöppent, ami magába szívta. És így a többi is, míg nem Mido rémülten összerándult.  

Folytatás következik…