Midayoi II.
A Harc
By: Mido

23. Ez az én titkom marad…

Egy erős kéz fogta meg a vállát. A lány ösztönösen próbált kicsúszni a gyengéd szorításból, és félve tekintett hátra. Sesshoumaru állt mögötte, arcán csodálkozás tükröződött. Mido nem lepődött meg azon, hogy nem vette észre a szellem érkezését, hiszen Sessh ha akart oly halkan járt akár a fuvallat.

Az aranybarna szemekben értetlenség csillogott majd leereszkedett a lány mellé. Mido pár percig még nézte a szép szabályos arcot, a csillagfény játékát az ezüst tincseken majd egyetlen egy gondolattal fejében a férfi karjaiba borult. „Nem tudhatod meg!” Sesshoumaru védelmezően, erőteljesen, még is gyengéden szorította magához a szeretett nőt.

Midayoi mélyen magába szívta a férfi illatát, miközben arcát a finom anyagú kimonóhoz nyomta. Lelke békélni kezdett könnyei is abba maradtak. Nagyon hosszú percekig ültek így a hullámzó zsenge fűben. Végül a férfi törte meg a beálló csendet:

-          Mért sírsz? – kérdezte.

-          Azt hiszem az utólagos stressz. Pár dologra emlékszem és azok szörnyűek voltak. Tényleg démonná változtam?

-          Igen. De felesleges ezen emésztened magad.

-          Nem. Tudom, hogy valamire emlékeznem kéne, amit elfelejtettem. És ez így rossz. – „Az amnézia-színlelés az egyetlen megoldás! Így talán meg tudom ő mit gondol!”

-          Nem biztos. Sok érthetetlen dolog történt az nap. Talán jobb lenne, ha nem foglalkoznál ilyenekkel. Megtörtént és elmúlt.

-          De én tudni akarok mindent! Nem tudhatod, milyen szörnyű az amikor valamiről fogalmad sincsen, pedig részese voltál mindennek. – háborgott a lány.

-          Hidd el, tudom. – jött az enyhén csalódott, kissé szomorú válasz.

-          Mire gondolsz, Sesshoumaru? – kérdezte Mido, miközben a gyomra összerándult.

Tudta mire akart utalni a démon.

-          Nem akarlak ezzel idegesíteni. – fordult el a szellem és az ölelés megszakadt.

-          Tudni akarom! – suttogta rekedten a lány.

„Most vagy soha!” – gondolta. Most megtudja mire jött rá eddig a férfi. És hogy van-e értelme tagadni.

-          Kaguya mondott pár dolgot.

-          Miket? –kapott a válasz után Mido.

-          Sok mindent. Többek közt, hogy van valami titkod. Ezzel zsarolt meg. Én nem akarom firtatni, a te dolgod csak…

-          Sessh, nekem nincsenek titkaim! – vágott meglepett arcot a lány.

-          Akkor úgy tűnt vannak.

Pár perces néma csend állt be a beszélgetésbe.

-          Sajnálom. Nem emlékszem. – rázta meg fürtjeit a lány.

-          Pedig amikor azt hitted, hogy Kaguya végez veled akkor is el akartad mondani. Csak én nem engedtem.

-          Bánod? – kérdezte újabb szünet után Mido.

-          Talán. És még valami volt. Mi volt az, hogy attól rettegsz a legjobban, akit a legjobban szeretsz? – tette fel habozva kérdést a démon.

-          Azt hiszem egyértelmű. – köhécselt párat a nő – Téged szeretlek a legjobban. És azért tőled félek a legjobban, mert te lennél az egyetlen, aki össze tud törni. De azt hiszem ezt már tapasztaltuk…

-          Úgy érted, hogy a csalódástól félsz?

-          Valahogy úgy. Meg jobbára a jövőtől, ami már teljesen bizonytalanná vált melletted. - sóhajtott nagyot a lány.

-          Hogy érted? – kérdezett vissza megütközve a férfi.

-          Tudod nagyon jól. A Nyugat miatt. Mi talán soha nem lehetünk már együtt. De erről nem akarok beszélni… Csak félek, hogy egyszer te is rájössz erre, és keresel magadnak valaki mást… - Midayoi hangja az utolsó szavakra már csak gyenge suttogás volt.

-          Azt hiszem erről már beszéltünk. Ez bolondság! Rajtad kívül nekem senki más nem kell! – húzta erőteljesen magához a lányt Sesshoumaru, mint egy bizonyíték képen.

-          Még mindig nem érted! Nem lehetek a törvényes feleséged, és nem tudok neked örököst szülni! Azt ne mond, hogy dinasztia utódként nem érzed ennek a súlyát? Most nem zavar, de mi lesz évek múlva? Ha te is rájössz? Vagy mi lesz ha… - a mondatok indulatosak és kicsit durvák is voltak, ám ahogy az utolsóhoz ért Mido elharapta a végét, s kirántotta testét az ölelésből és elfordította a fejét. „A fene! Pont bele tarfáltam!”

Sesshoumaru cseppet sem gyengéden elkapta a lány karját majd másik kezével megragadta az állát, és erővel kényszeríttette, hogy újra őt nézze:

-          Vagy mi lesz ha…? – kérdezte feszült hangon.

-          Hagyjál! – rántotta el magát újra a lány.

-          Mido! - a férfi elkapta a távozni készülő lány csuklóját, és visszarántotta.

-          Sesshoumaru eressz el! – szikráztak a lány szemei.

-          Ilyet soha ne kérj tőlem… - válaszolta férfi.

Szemében félelmetes vad tűz lobogott, Mido még sem tudott megretteni. Állta a parázsló tekintetet, de nem akart megszólalni.

-          Mond ki! – jött a visszafogott utasítás, ám a hangon érződött az elfojtott indulatok tengerének hullámzása.

El sem tudta dönteni, hogy a mondat tartalma, a hangnem, vagy a pimaszsága váltott ki ily hevesen tomboló érzéseket a szellemből.

-          Nem! Hagyjál! – tiltakozott tovább a lány.

A démon már nem szólt többet, magához rántotta a tehetetlen nőt, centikről nézett a döbbent barna szemekbe. Nem beszélt, ám szemei meséltek helyette is. Midot provokálta ez az érzés, karja is zsibbadni kezdet. Megrántotta hátha ettől szabadul. De csak még erősebb szorításban részesül. Elpattant nála a húr…

- Hát legyen… Vagy mi lesz, ha történik valami nem számított esemény? Mi van, ha teherbe esek tőled? Mert tudod ez is benne van a pakliban! Szülök neked egy hanyout? Képes lennél valaha is szeretni a félvér fiadat? Vagy úgy járna, mint az öcséd? Kitaszított lenne? Az emberek gúnyolnák, a démonok megvetnék? Nem nézel előre Sesshoumaru! A mának akarsz élni, miközben a múltat üldözöd! Milyen élet ez? Akkor ezt mond meg! – Midayoi szabályosan ordítani kezdett, mire a fákon éjszakázó madarak ijedten rebbentek fel.

A férfi aurája egy pillanatra vörösen fellobbant. A lány most igazából megrémült. Nem hitte, hogy ennyire ki tudja hozni a nyugodt és megfontolt Sesshoumarut a béketűrésből. Egy pillanatra valóban azt hitte, hogy a szellem bántani fogja. De ez persze nem következett be. Pillantok múlva már csak az aranysárga szemek szórtak szikrát feléje. Karja már elzsibbadt, képtelen volt megmozdulni. Amikor is váratlanul a férfi mozdult meg.

A lány összerándult, újra azt hitte, megkapja büntetését ezért a szemtelenségért. Ám nem ez történt. Minden előzetes előjel nélkül, Sessh könnyed mozdulattal, nem túl erősen de határozott a földhöz szorította a lányt. Mido nem tudott mit tenni, hírtelen érte a támadás és sokkal gyengébb is volt. Pár pillanatig félelemtől csillogó szemeivel a szellemet nézte. Sesshoumaru úgy érezte, megrészegül ettől az érzéstől. Midayoi most valóban félt tőle. Érezte az illatán, ahogy a rettegés a zsigereiben bujkál. Tisztán érezte, ahogy a nő összerándul iszonyában. Mámorítóan régen tapasztalt ilyent; egy halandó félelmét. Pár pillanatig alig bírt a lelkéből elől törő vad démonnal, végül, hogy csillapítsa indulatait, olyant tett, ami cseppet sem volt mondható büntetésnek. Az ő szemszögéből… Habár a lány igen kényelmetlenül érezte magát…

Vadul és kíméletlenül megcsókolta a nőt. Ez most nem volt szerelmes csók, nem volt lágy vagy gyengéd. Szenvedélyek és érzések dúltak mögötte. Testét erősen a lányéhoz préselte, hogy egy centit se tudjon mozdulni. A nő mind két karját a földhöz szorította, súlyával ránehezedett, éppen hogy csak támaszkodott valamennyit térdein. Kíméletlenül fúrta át nyelvét a nő szájába, és ott erőteljes csókokra kényszeríttette azt. Érezte, hogy Mido ellenállni próbál, de nem hagyta abba.

Midayoi olyan kínt érzett az első percben, amihez képest Kaguya varázslatai gyerekjátékok voltak. Sesshoumaru nem volt vele egy hangyányit sem gyengéd. Kimutatta mennyivel is erősebb nála. Megmutatta, hogy itt az ő szava a döntő, és egy gyenge nőnek esélye sincsen ellene. Legalább is a lány nagyon így érezte. A legszörnyűbb félelem fészkelte be magát a fején, ám képtelen volt gondolkodni. Az erőszakos csókok megakadályozták ebben.

Érezte, ahogy karjain a szorítás enyhül végül a férfi egyik keze elengedte, és a lány szoknyája alá nyúlt. Mido megrándult, annyira hogy azt lehetetlen volt nem észre venni. A démon keze felfutott egészen az alsóruhákig, majd lassan kissé remegő kézzel kéjesen végig simította a bársonyos bőr. 

Ez a kis remegés mindent elárult a lánynak. Egy feldühödött vad youkai keze hogy tud vágytól vagy gyengédségtől remegni? Teljesen félre értett mindent. Pár percig még nyitott szemmel tűrte a követelőző csókokat, majd váratlanul viszonozta azt, s egyben testét megfeszítve nyomta altestét a férfi csípőjéhez. Sessh két csók között felnyögött meglepetésében. De aztán immár az ő szájába keresett utat egy erőszakos, szenvedélyes nyelv.

Teljesen egymásba gabalyodtak, képtelenek voltak befejezni, amit elkezdtek, de tovább sem jutottak. Valami ismeretlen, láthatatlan akadály meggátolta a szellemet, abban hogy tovább menjen. Mikor már mindketten alig kaptak levegőt, lihegve, vonakodva de szétválasztották ajkaikat, de mást nem mozdultak. Egymás szemébe néztek, szaporán mozgó mellkassal. Végül is rekedten Mido törte még a csendet:

-          Válaszolj! Tudnom kell!

-          Azt hiszem igazad, van meg tanultam úgy élni, mint a halandók. Csak a mának. És ez miattad van! Már annyira nem érdekel a rangom. Nem érdekel, ha a fiam olyan lenne, mint Inuyasha. Mert ő is erős! Akármennyire gyűlölöm is, de akkor is be kell látnom, hogy akár vetélytársam is lehetne. És csak az számítana, hogy te legyél a gyermekem anyja. Nem érdekelnek már a törvények, az asszonyom leszel, bármi áron! És ha becsúszna egy ilyen nem várt esemény – a szellem láthatóan kereste a szavakat – azt hiszem én, lennék a legboldogabb férfi a világon!

Mido szemei újra homályosulni kezdtek, képtelen volt pislogni vagy csak kiengedni bent rekedt lélegzetét. Nem akart hinni a fülének, és azt hitte, álmodik. A boldogság eluralkodott a testén és lelkén, az elődjei által kitaposott ösvényen újabb könny gurult le. De ez most édes volt és becses. A boldogság mámorító anyja szülte meg.

Végül a lány mind két kezét a démon nyaka köré kulcsolta, és szorosan hozzá bújt. Sessh óvatosan a hátára fordult, Mido fordult vele, arcát a férfi nyakához nyomta, könnye patakokban folytak és teljes erejéből ölelte a szellemet. Hosszú percek múlva az egyetlen szó, amit képes volt mondani az a hála hangja volt:

-          Arigatou gozai mas! – suttogta, immár száraz szemekkel.

-          Inkább én köszönöm. Azt hogy képes vagy szeretni…

Talán órákig feküdtek így a kellemes meleg éjszakában, egymás karjaiban, boldogan és harmóniában. Nem beszéltek, csak nézték a csillagokat, és örültek, hogy a másikkal lehetnek. Ez jelentette mindkettejüknek a teljes világot. Odabent Rin és Jaken mélyen aludt, és már Aun is húzta a sárkánybőrt. Mido fejét az erős mellkasra hajtotta, miközben ujjaival az ing anyagát babrálta. Olyan jó volt így feküdni. Érezni a démon erős ölelő karját a hátán. Ahogy tudatosítja benne, hogy csak az övé, senki másé, és megvédi. Mindentől. Ha tehették volna mindketten, megállították volna most az időt.

És ha meg nem is állt a kedvükért, úgy látszott hosszúra akarja nyújtani ezt az éjszakát. Hiszen még csak éjfélt sem érte el, lassú volt, mintha a hírtelen jött meleg őt is elbódította volna. Kicsit leült pihent, miközben a másodpercek ugyan ott kattogtak. De azért még is csak fordulni látszottak a csillagok.

Sessh erősen ölelte magához a lány, orrát mind untalanul megcsapta annak édes még is különös illata. Körül lengte, megcirógatta, elbódította. Valahogy minden porcikája arra vágyott, hogy átölelje a nőt, hogy óvja, vigyázzon rá. Úgy érezte, mindennél drágább kincset tart a karjaiban, törékeny és értékes felbeszülhetetlen dolgot. Ez az illat szakadatlanul azt súgta neki, hogy immár örökre és végérvényesen hozzá tartozik ez a halandó, magáévá tette és már senki másé nem lehet. Nincsen olyan esemény, ami képes lenne elszakítani a kettőjük közti köteléket. De még is miféle köteléket? Elméjében mind untalanul ott zakatolt a különös kérdés, vajon mért érzi mind ezt? Mit jelent ez az egész? Mi történt?

Mido mintha elszendergett volna egy kicsit, ám ez nem volt alvásnak nevezhető. Éber álmodozás volt csupán, amit az öröm és félelem különös egyvelege váltott ki belőle. Arra tért vissza csak a valós világba, hogy valami megváltozott. Pár percig csendesen nézelődött és fülelt. Aztán, mintha csak meghallotta volna a férfi gondolatait. Megmozdult, kissé felült és Sesshoumaru arcát kezdte fürkészni.

-          Mi baj? – kérdezte óvatosan.

-          Semmi különös. – jött a terelő válasz, és a szellem óvatosan felült, erre a lány is kénytelen volt.

-          Látom rajtad, hogy valami nem tetszik.

-          Nem, az hogy nem tetszik…

-          Akkor?

A férfi pár percig merengve a csillagokat nézte. Talán a válaszon gondolkodott.

- Azt hiszem, megváltoztál. Nem tudom mi történt veled, de tisztán érzem.

- Miből gondolod? – kérdezte Mido, és bár mennyire küzdött ellene elpirult.

- Az illatod. Megváltozott.

Hosszú csend maradt a szellem hangja után, Midayoi igazán nem tudta eldönteni mit tudna most mondani. De valahogyan terelnie kellett, mindenképpen.

-          Értem. Hát nem tudom. Én nem vettem észre semmit sem. – csóválta meg a fejét sajnálkozva a lány.

-          Lehet. Még is olyan furcsa gondolatok fészkelik be magukat a fejembe a közeledbe.

-          Hát én erről nem tehetek. Mért mire gondolsz? – kérdezte látszólagos közömbösséggel, habár égve várta a választ.

-          Olyan dolgokra, amikre még soha életembe… - a szellem láthatóan zavartan kereste a megfelelő szavakat, amik csak sokára akadtak nyelvére, és még több idő kellett hozzá hogy kimondatásra kerüljenek - Úgy érzem, hogy elszakíthatatlanul hozzám tartozol… Valahogy azt érzem, hogy mindennél jobban kell vigyáznom rád… Hogy felelősséggel tartozok érted… És ezek olyan idegen érzések…

Sokáig csendben ültek egymás mellett. A férfi a tejutat fürkészte az égen, Mido előre dőlt, felhúzta térdeit és átkulcsolta őket. Némán gondolataiba merülve hajtotta fejét oldalra, és közben a fűszálakat nézte. „Szóval megérezte. Kétségtelen! Én tudom mit érez, de hát hogy mondjam meg neki? Nem lehet, még nem. Szegénykém, hát persze, hogy idegen még neki, az apai ösztön…”

-          Nem tudom, mi lehet ez… Csak egy ötletem van, ami kapcsolódhat ehhez – szólalt meg a lány – Midoriko visszaváltozatott halandóvá. De tisztán emlékszem, hogy mondta a fehér fényben, hogy most egy ideig képtelen leszek démoni erőket megmozgatni. Lehet, hogy akár örökre ebben a testben ragadok. Ezen ő sem tud változtatni, úgyhogy legyek óvatos, és soha ne eresszem le a védelmem. És fejlesszem az erőm az, az egyetlen esélyem a túlélésre.

-          Lehet, hogy ezt érzem. Talán ettől másabb az illatod. Ettől van bennem a tudat, hogy megvédjelek… habár ez felesleges… Amúgy is megtenném…

Mido szívében újabb hatalmas dobbanásokat váltottak ki ezek a szavak. Ennyi szépet még nem hallott egy éjszaka alatt. Ha nem számítjuk bele azokat a pajzán vágytól fűtött mondatokat, amiket az együtt töltött éjeken a férfi a fülébe suttogott remegő hangon. De hát, azok hogy érnének fel a lelki gyönyör ilyes fajta megnyilvánulásához. Sokáig csendben ültek. Úgy nézett ki Sessh végre lezártnak tekinti a témát, ám a lány folyamatosan úgy érezte valahogy bizonyítania, kell, hogy vele minden rendben van. Mivel semmi épkézláb ötlete sem támadt, ezért inkább arra gondolt, minél előbb el kell terelnie még ennek a beszélgetésnek az emlékét is.

-          Sessh…

-          Hüm?

-          Amúgy hol vagyunk? – tette fel az első eszébe jutó kérdést.

-          Az egyik birtokomon. Átmeneti szálláshelynek szoktuk használni még régebben apámmal.

-          Nagyon szép!

-          Az. Én is szeretem.

A szellem nem nézett a lányra beszéd közben, úgy látszott nagyon belemerült az égbolt tanulmányozásába.

- Szokatlanul meleg idő van, nem? Legalább is nekem igen melegem van…

- Nem tűnt fel. Én talán egy kicsit fázok is. Valószínűleg csak azért, mert nincs rajtam a páncél. Aztán már hozzá szoktam.

- Huh, hát nekem tényleg nagyon melegem van. Legalább fújhatna a szél.

- Szólj Kagurának. Ha jól tudom, egészen összemelegedtetek. – válaszolt a démon, kicsit cukkoló hangon.

- De vicces vagy. Csak segítettünk egymásnak. Amúgy meg nem volt humoros.

- Lehet. Pedig fél éve ki akartad csinálni csak, mert láttál minket beszélgetni.

- Romantikusan a holdfényben a ropogó friss havon… - ironizált közbe gúnyosan a nő.

- Te sem vagy humorosabb! – húzta el sértődötten a száját a szellem, és tüntetőleg elfordult.

Mido lassan feltérdelt, hátulról szerelme vállára dőlt. Kezeit átcsúsztatta a férfi karjai alatt, és átölelte. Jól eső bizsergéssel töltötte el, ahogy ujjai a kidolgozott kemény hasfalhoz értek az ingen keresztül. Játékosan megcsiklandozta azt, és legnagyobb meglepetésére a szellem megrándult. Nagy szemeket meresztve újra megismételte a kaparászás szerű csiklandozást, az eredmény ugyan az volt, de most már Sessh is meglepetten pislogott hátra.

-          Te csiklandós vagy? – kérdezte bujkáló vigyorral Mido.

-          Hát nem tudtam róla…

-          Pedig – Mido újra a férfi hasát csikizte meg, erre a démon újra megrándult – nagyon úgy néz ki! – visította örömmel a lány.

-          Neked ebben mi a jó? – nézett a nőre kissé zavarta a démon.

-          Hát ez! – Mido minden előjel nélkül Sesshoumarura vetette magát, miközben fürge kis kezei a démon oldalát és hasát ingerelték. 

Sessh hátra vágódott a fűben, és menekülni próbált. Közben nevetés akart előtörni ajkairól. A lány nem hagyta magát egy kínlódó vigyort ki akart kényszeríteni. Aztán végül az lett a vége hogy a férfi nemes egyszerűséggel felhagyott a tiltakozással, nyugodtan elterült a füvön és az eget nézte. Arcára egyetlen érzelem sem ült ki, és testén is uralkodni tudott. Újra felvette a jól ismert érzéketlen álcát, a kőkemény sárga szemekből újra parancsoló tekintély sugárzott.

- Ez nem igazság! – sírt fel képletesen a lány – Csalsz!

- Én ugyan nem…

- Hol a fenébe tanultál meg így viselkedni. Ilyen nem létezik. Mint egy jégcsap.

- Kösz, bóknak veszem. Amúgy meg csak önuralom kérdése.

-          Hát te tudod – a lány lemászott a szellemről s a szükségesnél jóval meszebb ült le a fűben, majd az ég felé fordította tekintetét.

 Sessh követte a példáját, mindketten a csillagokat nézték.

A néma szemlélődésnek először a lány vetett véged. Kissé felemelkedett, hogy kényelmesebben tudjon leülni a csiklandozó hosszú fűbe. Válláról a hírtelen mozdulattól lecsúszott a kék anyag. Merengően az ellenkező irányba hajtotta a fejét, hagyta, hogy a lassan feltámadó éjjeli szellő megcirógassa bőrét, és hajszálait egyesével, magával ragadja, majd eldobja.

Sesshoumaru egy hang nélkül nézte az előtte pár lépésre a fűben ülő törékeny alakot. Még mielőtt agya utasítást küldött volna a lábainak, azok maguktól megmozdultak és vitték őt közelebb a nőhöz. Mire észbe kapott már kissé mögötte ült a fűben. Szemei érdeklődve figyelték a szél játékát a sötét hajszálakkal, míg nem Midayoi könnyed sóhajjal kísérve hátra nem dőlt. Tarkóját a férfi bal vállára hajtotta, de azért egyik kezével támaszkodott a fűben. Gondolta hogy a félre csúszott ruhadarab mást is látni enged de, valahogy élvezte, ahogy bele kezd ebbe a macska-egér játékba. El nem tudta képzelni mi viszi erre, elvégre egy várandós nőnek nem azon kellett volna töprengenie egy csillagfényes estén, hogy hogyan csábítsa el kedvesét. De hát már megint olyan sok idő eltelt. Lassan két hete voltak utoljára együtt, még a Cseresznye virág ünnepén. Ott a tó partján. Előtte meg majdnem egy hónapja a kastélyban. Az előtt meg? Már nem is emlékezett. Talán januárban. Vagy akkor sem.

Megremegett, amikor megérezte vállán a bizsergető érzést. Finom ujjak óvatosan kihúzták a hajszálakat a nyakából, és a másik oldalra tűrték. Mido könnyed szívből jövő édes sóhajjal feszítette hátra fejét, gerince megrándult. Már érezte a forró leheletet a nyakán, amikor is egy furcsa kérdés ütötte fel fejét elméjében.

-          Sesshoumaru. Elmesélnéd, hogyan kerültünk ide? És hogy mit szándékozol tenni ezután?

-          Elég hosszú lenne! – válaszolta a szellem nem túl sokat foglalkozva a kéréssel.