Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼうー殺生丸

Hentai by Mido

1.     fejezet:

A vendég - きゃく

Szememet lehunyva álltam a bőrömet kényeztető, bársonyként rám simuló csepptenger közepén. Hajamból patakokban folyt a víz arcomba, elvéve hallásom, mégis minden érzékem feszülten figyelt. Elsőre ugyan nem látszott, de még így is tökéletesen védve voltam. Teljesen mezítelenül álltam az éltető vízfüggöny alatt, de pajzsomat most sem engedhettem le - csupán megnyitottam, hogy a víz testemre zúdulhasson - épp úgy, mint az elmúlt három év során sohasem.

Karjaim lassan felemeltem, fejem hátradöntöttem, majd összefogtam hosszú, derekamat súroló ében tincseim. A víz erősen masszírozva gördült végig mellkasomon, éreztem, ahogy a milliárdnyi csepp apró patakokat alkotva végig folyik melleimen, hasamon, majd combjaim között lezuhan a kőre.

Tűnődve zártam el a csapot, továbbra sem csökkentve védelmemen. Igen, így ment ez, amióta az a pokolfajzat Menoru elrabolt. Már nem is emlékeztem rá, mikor engedhettem meg magamnak egy kis lazsálást e téren. Egyszerűen képtelen voltam máshogy megvédeni magam attól az állattól, arra pedig semmi kincsért nem voltam hajlandó, hogy vele közösüljek. Undorodtam csak a gondolatától is!

Több, mint három év telt el. Néha el sem hittem. Az idő oly lassú, oly monoton és oly jelentéktelen volt a palotában.

Getáim halkan kopogtak a vizes kövön, miközben én egy hófehér, puha törölköző után nyúltam. Élvezettel nyomtam a kellemes, illatos anyagot arcomhoz, majd mellkasomhoz, leitatva a még bőröm gyöngyöző cseppeket. Aztán nagy lendülettel előre döntöttem a fejem, úgyhogy hosszú hajam majdnem a padlót söpörte. Két kezembe fogva a törölközőt dörzsölni kezdtem kuroi tincseim. Ennek hatására hajam hamarosan elvesztette vizességét, így én áttérhettem testem többi részének szárazra törlésére. Közben felidéztem az elmúlt éveket, nosztalgikus hangulatban voltam.

Amikor ez az átkozott fattyú elrabolt a családomtól, még csak 14 éves voltam. Fiatal, éretlen, de fizikailag már kész nő. Egyszerűen nem tudta felfogni azzal az eltompult, csökevény agyával, hogy még nem akarnak férjhez adni. Ezt a liliomtipró gazember viszont nem érdekelte, hogy épp, hogy elkezdtem serdülni, erővel kiragadott enyéim közül, s magával hozott ebbe a szép, tágas de rettentően unalmas palotába. Itt töltöttem az elmúlt három évem, bent, a fojtogató falak között…

Miután szárazra töröltem halványbarna, sima bőrömet, az o-furo falán lógó akasztóról leemeltem könnyű halványkék selyem yukatám. Csodálatos darab volt, mégis enyhén undorodtam tőle. Éreztem rajta annak a senkiházinak azt a számomra förtelmes szagát. Fintorogva kötöttem meg az aranyhímzéses obit.

Elhúztam a fusumát majd a rekkenő hőségre, mely azonnal testemhez feszült, nem is törődve elindultam a folyósón. Mellettem a boltíves, nyitott, oszlopos fal fehéren izzott a déli forróságban. Egy pillanatra megálltam, hogy kitekintsek a szikrázó fénybe; pillantásom végigsiklott az alant elterülő városon, a távoli dombokon, a még távolabbi erdőkön. Az óceánt a hegyektől elválasztó, fehér kígyóként tekergő úton kisebb hadsereg közeledett.

- Nem hiszem hogy már is megunta a solymászkodást… - sziszegtem magam elé, majd bosszús tekintettel gyorsabbra vettem lépteim.

Mikor beértem kedves kis szörnyetegemmel közös szobánkba, gyorsan kulcsra zártam az ajtót. Hát igen, elméletileg ez volt a nagyúr lakosztálya, de egyes egyedül én voltam parancsoltam itt. Ugyanis három éve, amióta ez első kísérletet tette arra, hogy magáévá tesz, kitiltottam innen. Illetve csak megkeserítettem minden itt töltött pillanatát. Megérdemelte!

Ledobtam magamról a mestermívű köntöst, és feltártam hatalmas szekrényem ajtaját. Gyorsan kiszedtem belőle a nekem kellő fehérneműket, majd átléptem egy másik fiókhoz. Ott a sok aranyozott fedelű doboz közül kiválasztottam egyet, leemeltem tetejét s széthajtottam a rizspapír lapokat. Óvatos mozdulattal kiemeltem az összehajtott anyagot, majd engedtem szorításomon, hogy lazán szétnyíljon. Szemem végigcsodálta az illatos, halványzöld selymet, majd habozásomtól kissé morcosan bele bújtam.

- Nincs időm erre. Lent kell lennem, hogy fogadjam azt a mocskot… - motyogtam magam elé, majd gyorsan körbetekertem magamon a kimonóhoz illő alsó obit.

Nem tartottam magam a tradicionális öltözködéshez, éppúgy mint ezen a forró vidéken sok más asszony. Az alsó kikeményített obira tekertem csak fel szimplán a felső, hófehér övet, s apró masnit kötöttem belőle.

Gyorsan visszahajtottam a papírt, majd a dobozt is a helyére raktam, hogy aztán rohanhassak tükrös asztalkámhoz. Csak egy pillantást vetettem magamra. Hajam kócossága sem botránkoztatott meg, rávigyorogtam hasonmásomra, mire a tükörkép szintén mosolyra húzta halvány ajkait.

Őszintén szólva tudtam, hogy viszonylag szép nő vagyok. Sőt szebb voltam, mint bármely más asszony a közelemben. Hajam ébenszín omlott vállaimra, makacs kis hullámokban, mivel nem fésültem meg. Szemeim hihetetlenül kékek voltak, mandulavágásúak, ugyan akkor mégis nagyobbak, mint a többi démoné vagy emberé. Teljesen homlokom közepén, a két finomívű sötét szemöldök között volt legjobban látszó démoni jegyem. Nem volt nagy szó, igazán fel sem tűnt annak, aki nem nézett meg jobban, de mivel méregcsíkjaim nem voltak, csak ez látszott.

Nagyon halvány és világoskék apró deltoid alak villant ki félhosszúra hagyott frufrum mögül. A kis jel alatt és fölött, még halványabban egy-egy pötty bújt meg. Ujjaim játszadozva fejemhez emelkedtek, és megérintettem. Olyan volt, mint mindig, alig érezhető, hideg kis kitüremkedés napbarnította bőrömön. Anyámtól örököltem. Úgy, ahogy vékony arcomat és telt bájaimat is. Őt tartottam a világ leggyönyörűbb asszonyának…

Révedező álmodozásomból az udvar felől hallatszó halk nyerítés, és közeledő léptek sietős nesze ébresztett fel. Halkan, hármat kopogtak szobám ajtaján, mire azonnal összeszedtem magam. Elmémben megerősítettem védelmem, majd még mielőtt a lány megszólalhatott volna, kiléptem a folyósóra.

- Risa-sama! A nagyúr azonnal itt lesz, és ha jól tudom…

- Igen, igen azonnal ott vagyok – fojtottam belé a szót, majd ruganyos, gyors léptekkel elindultam az udvar felé.

Jól sejtettem, odalent tűzött a nap, arany sugaraival perzselte a szikkadt, kitaposott földet. Alig értem ki, a nagykapun már felbukkant a fényben csillogó-villogó csoport. Páncéljaik oly erővel tükrözték vissza a fényt, hogy kénytelen voltam elfordítani a fejem. Az osztag lassan jött, tudtam hogy Menoru direkt kínoz. Fekete hajam csak úgy szívta magába a hőséget, kínomban még jobban meg kellett nyitnom ruhám nyakát.

„A rohadék! Még a forróságot is arra használja, hogy bámulhasson!” – fanyalogtam, miközben megérkezett egyik komornám, hófehér ernyőt tartva kezében.

- Arigatou… - biccentettem feléje, így már ketten vártuk az érkezőket.

Mit ne mondjak, meglepődtem, mikor uram nem egyedül tért vissza a vadászatból. Ahogy közeledtek, szemeim hamar észrevették az idegen alakot Menoru mellett. A sok sötét haj mellett hirtelen feltűnt, egy, a nap fényében ezüst szikrákat szóró, világos fej. Aztán, ahogy még közelebb értek, már a vonásait is láttam, de nem maradt időm megnézni magamnak. Egyetlen drága párom lova vékonyába nyomta sarkait, majd egyenesen felém vágtázott. Én még csak figyelemre sem méltattam. Grimaszolva néztem másfelé.

Menoru az utolsó pillanatban megfékezte hátasát, és megállt mellettem, majd légies könnyedséggel leszállt a nyeregből. Ugyan más irányba néztem, de már azonnal magamon éreztem vizslató pillantását. Kényszeredetten kedves hangon szólítottam meg:

- Konnichiwa, Menoru-sama! – csak egy pillanatra néztem szemeibe.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell, hogy valljam, nem is volt olyan ronda és förtelmes, mint amilyennek szerettem volna, hogy legyen. Így nem tudtam annyira undorodni tőle, amennyire akartam.

Magas, harcedzett férfi volt, rövidre hagyott sötét haja, parázsló szintén sötét szeme, és egészen nemes arca volt. Orra kissé hajlott, démoni jegyei feltűnők. Ám én hiába is próbáltam volna, nem tudtam még csak együttérzést sem érezni iránta. Gyűlöltem attól a perctől, hogy kiragadott szeretteim köréből.

Valójából középnemesi, nagy múltú családból származtam. Megtiszteltetésnek kellett volna vennem, és szüleimnek is, hogy ilyen hatalmas úr, mint a Déli tartományok nagyura rám vetette a szemét, ám én még is kézzel-lábbal tiltakoztam. Nem utolsósorban azért, mert akkoriban fülig szerelmes voltam egy velem egykorú fiúba, aki apám alatt szolgált. Aztán jött ez az átkozott és romba döntötte minden álmom.

Igyekeztem, hogy sötét gondolataim keserűsége ne üljön ki finom vonású arcomra, mikor is az ismeretlen és a csoport többi tagja megállították fujtató, csatakos, izzadt lovaikat előttünk. Kedves uram lazán átkarolt, mitől megcsapott a belőle áradó tömény izzadságszag. Minden erőm kellett, hogy megfékezzem arcizmaim. Gyomrom öklömnyire szorult, ahogy elsirattam magamban fölösleges zuhanyzásom. Aztán savanyú mosolyom uramra emeltem.

Nem lázadtam, és pajzsom is szorosan visszavontam magam köré, hiszen hallgatólagos megállapodásunk alapján, ő nem próbálkozott mások előtt, én pedig nem alázom meg nagyközönség szeme láttára azzal, hogy elutasítom.

Menoru arcáról aztán pillantásom tovasiklott az idegen felé. Hogy őszinte legyek, először majd, hogy nem felnyögtem meglepetésemben. Jóképű, fiatal fiú állt velem szemben. A fiatal jelző kissé túlzó talán, hiszen körülbelül annyi idős lehetett, mint én. Még nem férfi de már nem fiú. Talán kissé jobban megengedtem kiülni a meglepettséggel teli kíváncsiságot arcomra, mert, ahogy rám tekintett, sajátos félmosolyra húzta száját. Újra meglepődtem. Annyira jól nézett ki, annyira, így ezzel a félmosollyal, hogy akarva-akaratlanul én is visszamosolyogtam. Közben jól megnéztem finomvonalú, nemes arcát. Nem lepődtem meg a kétpár lilás méregcsíkon, a bordó szemhéjon, és a fogyó félholdon sem homlokán. Csupán tükrözték a fiú valódi erejét. Nemes volt, méghozzá a legmagasabb rangúak között is!

De a legmegdöbbentőbbnek a szemeit találtam. Azelőtt sosem láttam ilyet. A szemei sötétaranyszínűek voltak, és annyira gyönyörűek, hogy, ha nem figyelek oda, azonnal rabjukká válok. Pillantásom csak egy kicsit időzhetett el alkatán, miközben leszállt a nyeregből, mert uram recsegő, gyűlölt hangja megtörte a csendet. De csak azután, hogy az idegen megállt előttem, karnyújtásnyira és újra mindketten végigmértük egymást.

Így utólag, a kissé sokkos meglepetés után – mivel úgy gondoltam, az én szívem férfi már nem tudja megdobogtatni – már értettem, miért is törte meg a számomra oly édes pillanatot „kedvesem”. Való igaz, az ezüsthajú, aranyszemű fiú és én olyan kihívó merészséggel mértük végig egymást, hogy tűzbe jött tőle mindenem. Az ő szemei nem időztek annyit rajtam, mint fordítva, de pillantása mégis csak végigsiklott szabadon hagyott nyakamon, széthúzott ruhámon. Melleim és vékony derekam is megnézte magának, olyan nyíltan és merész kihívással, hogy nem is csodálom, hogy kedvesem nem állhatta tovább a hallgatást.

- Sesshoumaru, had mutassalak be asszonyomnak, Risának! – törte meg a csendet Menoru recsegő hangja.

- Örvendek! – biccentett felém a fiú.

Hát azt hittem rögvest elájulok! Még jó, hogy ez a förtelem uram ilyen szorosan tartott… Hát a hangja, az túltett mindenen. Sosem hallottam még ilyet. Megborzongtam tőle, miközben minden erőm kellett, hogy majdhogynem kéjes sóhajom elnyomjam. Iszonyatos jó hangja volt, olyan, amit szinte ittak füleim.

- Irasshaimase… - ejtettem könnyedén a szavakat, mire ő ismét arcára csalta azt a lehengerlő kis mosolyfélét.

Közben Menoru felém fordult. Pillantásom nem kerülte el a szemeiben felcsapó féltékenység kis gonosz lángja.

- Risa-san, hadd mutassam be neked unokaöcsémet! Ő Sesshoumaru, a Nyugati tartomány örököse.

- Nem is mondtad, hogy van testvéred… - kérdőn megemeltem szemöldökeim.

- Van egy nővérem. De ez most lényegtelen. Risa, remélem mindent megteszel, hogy a vendégünk kényelmesen érezze magát!

Az a gúnyos, de méginkább csalfa mosoly, ami akkor kúszott fel az arcomra, még azóta is mindig jó kedvet csal szívembe, ahányszor eszembe jut. Olyan szélesen elmosolyodtam, ahogy csak mertem, miközben tekintetem uraméról hamarosan Sesshoumaru fürkésző pillantásához kapcsolódott. Cinkos társam láttam bennük, miközben játszadozva leheltem a szavakat a déli rekkenő hőségbe:

- Okvetlenül megteszek érte mindent! – nyelvem alig észrevehető halk nyomása az utolsó szón talán túl sokat is elárult az ifjú démonnak, mert az ismét és most még tüzetesebben végigmért…

Folytatás következik…

Lektorálta: Arvael