Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー　殺生丸

By Mido

2. fejezet:

Menoru asszonya  - めのるの妻  

Egész úton, amíg felértünk a kőlépcsősoron, és áthaladtunk az árnyas, vadszőlővel befuttatott előtéren, magamon éreztem a tekintetét. Elöl haladtam komornámmal, mögöttem pedig a két férfi. Kedélyesen beszélgettek, ha figyelek, talán értem is szavaikat, de engem még mindig lekötött ámulatom. Aztán, ahogy beértünk a hűvösebb falak közé, lassan kénytelen voltam visszatérni a racionális gondolkodáshoz. Mikorra mindannyian, Menoru, Sesshoumaru és az őket kísérő testőrség is beért a nagy, boltozatos előcsarnokba, megálltam és visszafordítottam tekintetem vendégünk felé. Ahogy az arcára pillantottam, egyből tudtam, lehetetlenül unja drága uram szónoklatait. Hát megmentettem:

– Sesshoumaru-sama, Menuro-sama! Mit szólnátok egy kis frissítőhöz, mielőtt feltálaltatom az ebédet?

– Kiváló ötlet Risa-chan! – becézett vigyorogva uram, mitől azonnal eltűnt az előbbi étvágyam.

– Akkor menjünk is át a fogadószobába. Az a legkellemesebb ilyenkor! – mosolyogtam erőltetetten, és vártam, hogy a két férfi elhaladjon előttem.

Igazán nem siették el, de így legalább jutott időm ismét végig pásztázni vendégünket. Jól saccoltam, haja hosszú volt, de még korántsem annyira, mint az enyém. Épp, hogy csak a derekáig értek az ezüst tincsek. Enyelegve figyeltem meg milyen büszke tartással jár, mégis olyan könnyedén. Pedig tudtam, azok a vértek hány kilót is nyomhatnak. Igaz, most aztán jól látszott, mennyivel fiatalabb drága uramnál; egy picurkával alacsonyabb volt nála, és még nem is tűnt olyan robosztusnak.

„Pont az esetem!” – sóhajtottam mélyet.

Erre a mellettem álldogáló asszony, furcsállva felnézett rám.

– Risa-sama… – de aztán nem mondott semmit.

Tudtam, hogy átlátott rajtam, hiszen ő azon kevesek egyike volt, akit úgy ahogy közel engedtem magamhoz az elmúlt években. A meglepettség után figyeltem, ahogy tekintete rosszallóvá válik. Nem akartam megvárni, hogy ítélete felettem kiteljesedjen, gyorsan, emelt hangon utasításokat adtam neki:

– Hozass hűsítőt a fogadószobába, és azonnal tálaltass, ha kész az ebéd.

– Hai, Risa-sama! – biccentette meg kicsit a fejét, majd napernyőmmel együtt elsietett.

Én felzárkóztam az addigra a folyósón baktató két démon mögé, majd engedelmesen bekísértem őket a kellemesen hűvös szobába. Odabent aztán, miközben ők kényelmesen helyet foglaltak a bársonyborítású puha párnákon, én résnyire nyitottam a zsalugátert, hogy azért fény is legyen a helyiségben, majd megálltam az ajtó mellett.

Egészen addig nem mozdultam, amíg halk kopogással meg nem érkezett a szolgáló a frissítőkkel. Szó nélkül beengedtem, elvettem tőle a tálcát, majd megvártam, amíg ismét elhagyja a szobát.

Próbáltam elegánsan viselkedni, miközben a tálcát, rajta a három pohárral, két kisebb tállal és kancsókkal leraktam a lakkozott cseresznye asztalra. Mindig megcsodáltam ezt a bútordarabot, hiszen igazán egyedi volt. A lap olyan finom tapintású, akár a legkellemesebb selyem, mégis csodálatosan megmunkált domborművek díszítették egész felületét.

Halkan köhintettem egyet, mire az eddig az asztalon nyugvó kezeiket hátrébb húzták, hogy kirakhassam eléjük a poharakat. Kecses mozdulatokkal, a kis porcelán kanál segítségével szőlőcukrot mertem mindkét pohárba, majd épp egy csöppöt öntöttem rá az erősen alkoholszagú sötétvörös kancsóból, aminek tartalma szintén sötét, kissé sűrű folyadék volt. Mindkét pohárban háromszor körbekevertem a kanalat, majd két-két kocogtatással kivettem a kanálkákat és a tál szélének támasztottam. Következett a számomra annyira kedvelt híg zöld lé, amit almaecetnek hívtam csak magamban. Savanyú volt, mint a fene! Felöntöttem a poharak sűrű tartalmát, majd jött újabb két kör kevergetés, és az illatos, ütős frissítőt a két démon elé raktam.

Igazából nem szórakoztam itt már a formalitással, az első adagot a vendégnek, a másodikat pedig az uramnak nyújtottam. Mindkettőjükre rámosolyogtam közben. Csupán annyi volt a különbség köztük, hogy míg Menuro rám sem tekintett, hanem minden figyelmét vendégének szentelte, addig a fiatalabbik youkai egy pillanatra rám emelte azokat az álomba illő arany szemeit. Baromi nagy illetlenség volt, alapból az, hogy én az arcukba mertem „bámulni”, de az, ha lehet még durvább volt, hogy ő vissza is pillantott rám. És láss csodát, éreztem, ahogy elpirulok!

Egy pillanatra csend lett, ahogy uram megállt a beszédben, de addigra én már lehajtottam a fejem, kissé zilált hajkoronám leomló szálai mögé rejtve arcomat. Felkészültem rá, hogy fagyos hangon megró, hiszen amióta az udvaron közbeszólt, éreztem a belőle áradó dühödt féltékenységet. Legnagyobb megdöbbenésemre egy árva megjegyzést sem tett. Ettől keserű íz költözött a számba, hiszen már sejtettem, még jobban megkínoz, ha kettesben leszünk.

A társalgás köztük újra indult, néha számomra alig érthető szavakkal, de zökkenőmentesen. Kevertem magamnak is csendben egy alkoholmentes frissítőt, és próbáltam elterelni a figyelmem a még távoli, de átokként közeledő estéről.

Kényszeredett magamba zárkózásom az újabb kopogtatás törte meg. Komornám kért bebocsátást, de csak az ajtót húzta el, úgy térdelt a fusuma folyosó felöli felén. Halkan engedélyt kért Menorutól, aztán velem együtt távozott, hogy kellő tisztelettel fogadhassuk őket az ebédlőben.

Lépteink halkan visszhangoztak a folyósón, miközben felmentünk az előttünk kibontakozó lépcsősoron. Odafent aztán a kisebédlő felé vonultunk, hiszen általában azt szoktuk használni. A nagy, ami bálterem nagyságú volt, az előcsarnok folytatásaként, hátrafelé, a kertnek nyílott abból. Csupán nagy rendezvényeken és ceremóniákon szoktunk oda teríteni. Most, hogy három helyett négyen eszünk, még nem volt indokolt, hogy ott tegyük azt. Ahogy három ebédlőtársamra gondoltam, ismét összeszűkült a gyomrom. Komolyan mondom, nála, még az uramat is jobban szeretem!

Mayura, a mostoha lányom. Igen, én is röhögő görcsöt kapok, amikor rá gondolok. Mármint, nem Mayurára, hanem arra, hogy elméletben én vagyok a mostohaanyja. Ugyanis, ő Menoru egyetlen leánya, míg két fia is van, akik - hála a kamiknak - nem tartózkodnak sűrűn itthon. Imádott és egyetlen neveltlányomról csupán annyit érdemes tudni, hogy kedvenc hobbija az, hogy az apjánál is gonoszabb módszerekkel engem sanyargasson. Csupán egy hatalmas hátránya van gazdámmal szemben, hogy őt bármikor mindenféle szívfájdalom nélkül le tudnám ütni. És még csak balhé sem lenne belőle. Erre eddig csak egyetlen egy alkalmam volt, de azt most inkább nem idézem fel…

Komornám kinyitotta előttem a narancs árnyalatúra festett shoujit, majd mindketten beléptünk az ebédlőbe, noha lábbelinket, a következő két lépés után levetettük, és a félreeső kis sarokba - ami genkannak lett kialakítva - raktuk. Odabent már szolgálók sürögtek, egymás mellé rendezték az asztalkákat, felnyitották az erkély felé néző ajtókat, hogy egy kis légmozgás legyen a teremben.

Ez volt a kisebbik étkező, igaz ide is vagy húsz ember kényelmesen befért. Már minden az asztalon pihent, az ételek letakarva, s így nekem csak annyi dolgom volt, hogy a ház asszonyaként ellenőrizzek mindent. Ezt a feladatot is röhejesnek találtam. Egyrészt nem vagyok a ház asszonya, merthogy semmilyen kapcsolatom nincs Menoruval, azon kívül, hogy ő a fogvatartóm. Másrészt, könyörgöm, még csak most kezdtem igazából eladósorba kerülni, szóval egyáltalán semmi dolgom nem kellett volna, hogy legyen ilyen téren. Dehát, úgy nézett ki, nekem ez a karmám.

Alig végeztem kis terepszemlémmel, a két férfi, illetve akarom mondani az uram és Sesshoumaru már meg is érkeztek. Ahogy Menorut ismertem, már biztosan majd éhen halt. Annyira szánalmas…

Szépen csendben elszéledtek a szolgálók, míg mi helyet foglaltunk. Őszintén szóval nem hittem, hogy ilyen szerencsém lesz. Ugyan is amikor Mayura berontott, és szűk kis elméje csupán annyit fogott fel, hogy neki ma nem az apja mellé terítettek, még mielőtt elkezdhette volna hisztijét, én felálltam az érintetlen étel mellől és belül ördögien kacagva helyet foglaltam a jobb szélen, Sesshoumaru mellett.

Miután Mayura kicsi szívem csücske megnyugodott, és körülnézve helyet foglalt, szinte láttam ahogy megakad a levegő a torkán. Az ostobája. Hehe… Most vette csak észre, mekkora egy balfék is valójában. Ugyanis, ha nem kezd el egyből hisztizni, akkor apuci helyett most egy ilyen jóképű fiú mellett ülhetne. Hihi… 

Egyszerűen nem ment, hogy elrejtsem kárörvendő, elégedett vigyoromat, ahogy tekintetem az ő sötétlila szemeibe fúrtam. Nem ment. És szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy füstölögni kezd, mint egy kitörni készülő vulkán. Kegyetlen jó volt. Elvégre legszebb öröm a káröröm.

A dolog szépséghibája már csupán csak az volt, hogy néma párharcunkat mind kedves uram, mind Sesshoumaru is végignézték. Hogy is mondjam, enyhe fusztrációt éreztem abban a pillanatban. A srác ugyan a balomon nem mutatott különösebb érzelmet, inkább mintha mulatatta volna csak kis közjátékunk. És valahogy úgy tűnt, meg sincs lepve, hogy két kerge nő így viselkedjen körülötte. Ám nem igazán tudtam ezen elmélkedni, mert azonnal éreztem gazdám megrovó, dühödt, vérszomjas pillantását.

Ahogy pár perc múlva, eltemetkezve két falat rizs között oldalra sandítottam, azt hittem rögvest megfulladok. Sesshoumaru mellettem enyhén fapofával ette az ételt, miközben pillantása és kissé furcsa légzése arról árulkodott, hogy baromira élvezte, ahogy mellette Menoru majd megpukkad mérgében, én pedig a szokásosnál is vörösebben tömöm magamba az ételt.

Hát mit ne mondjak, felment bennem a pumpa!

Aztán, ahogy lassan, néha szürcsölve telt az étkezés, feledkezni is kezdtem sérelmeimről, és a következő este baljós árnyáról. Lassú halk hashi-kopogás mellett már az ebédem végénél tartottam, mikor Menoru és utána vendégünk is befejezték az étkezést. Így hát én is megtöröltem a szám, és felegyenesedtem. A szolgálók gyorsan és precízen asztalt bontottak, majd az egyik idősebb nő érdeklődött, hogy hozhat-e még valamit. Minden irányból fejrázás volt a válasz, így hát ott maradtunk négyen. Nem tudtam, mit is kéne tennem, vagy lenne-e esetleg valami asszonyi kötelességem. Végül kedves gazdám kimentett.

– Sesshoumaru, szeretném neked bemutatni a lányom, Mayurát! Igaz, gyermekként sokat voltatok együtt, de nem tudom emlékszel-e még rá… – Menoru hangja nyugodt volt, sőt talán kissé behízelgő is.

A fiú – nem igazán tudom, minek nevezzem – csupán biccentett egyet, és nem szólította meg velem ellentétben. Máris elégtételt nyertem!

– Jó újra chichi-ue udvarában látnom téged! – hajtott enyhén fejet Mayura.

Na, mondom magamban, mindjárt visszajön az ebéd. Mi ez a tömény hízelgés itt? Valamiért megszületett fejecskémben a kérdés, mit nem mondhattak el nekem. Hirtelen pánik fogott el, ahogy arra gondoltam, mi van, ha Sesshoumaru azért van itt, hogy megkérje Mayura kezét. Aztán megnyugtattam magam, hogy ez nem valószínű, hiszen unokatestvérek. Úgy meg hát… Fúj – jutottam az elmés megállapításra.

Miután szépen elcseverésztek ők, amíg én elgondolkodtam, csak arra tértem magamhoz ismét, hogy jó uram harmadszorra mondja a nevem.

– Risa, figyelsz te egyáltalán? – kérdezte összeszaladó szemöldökökkel.

– Hai, elnézésed kérem! – hajoltam meg bocsánatkérően ültömben, de már nem figyelt rám.

– Sesshoumaru, gondolom átöltöznél és lepihennél ezután a hosszú utazás után. Risa-san majd elkísér a szobádig, és megmutatja, amire szükséged lehet!

Hát erre ismét sikerült felöltenem ezt az udvaron már jól bevált mosolyt. De ahogy jött, úgy próbáltam meg mindjárt el is tüntetni. Aztán, mielőtt még komolyabb problémám adódhatott volna, felpattantam, és feltártam az ajtót. Sesshoumaru fogta az adást, és nem pepecselt már sokat Menoruval és Mayurával. De fellélegezni csak akkor mertem, mikor már két folyosóval arrébb jártunk.

Magamban gyorsan végigfuttattam a lehetséges variációkat, hogy mire számítsak ezután. Aggaszott, hogy most már a szokásosnál is szemtelenebb voltam Menoruval. Az elején szabályosan rettegtem tőle, és végighánytam minden éjjelt, amikor megpróbált a közelembe kerülni. Ilyen a gyomorideg. De most valahogy, mintha nem féltem volna már annyira. Főleg, amióta képes voltam ennyire erős pajzsot vonni magam köré. Halványan elmosolyodtam, miközben ismét az előcsarnokban voltunk már.

– Mire gondolsz?

A hang hatására, még a légzésem is kihagyott, aztán ahogy rájöttem, hogy éppen Sesshoumarut kísérem a szobájába, és hogy ő szólított meg, csak összekaptam magam. Viszont egy hibát elkövettem, akarva akaratlan, ugyanis megálltam pontban a folyosó kezdetén, ami a szobájához vitt volna. Hát ez van, még mindig nem szoktam meg, hogy egy férfinek lehet ilyen varázslatos hangja…

– Gomen… – válaszoltam, kissé rekedtebb hangon, mint akartam. – Csak elgondolkodtam. Naze? – kérdeztem vissza, ahogy eszembe jutott, végre mire is kéne válaszolnom.

– Mosolyogtál – szögezte le az egyszerű tényt, miközben ő is megtorpant.

– Valóban? – kérdeztem, miközben azt se tudtam, hová legyek magammal.

– Hai – bólintott, majd hosszú csönd lett, amit végül kínjaim közepette ő tört meg – Te tényleg a Menoru-sama felesége vagy?

Hát ettől a kérdéstől aztán tényleg elkerekedtek a szemeim.

De mit is mondhattam volna? Most adjam elő, hogy a nagybátyja egy piszkos görény, aki elrabolt, és azóta itt sanyargat? Kizárt, hiszen, ha visszajut ez Menoruhoz, bizonyára még jobban megkeserítené hátralévő párszáz évemet. Csupán abban mertem reménykedni, hogy előbb-utóbb valaki végre kinyírja, de sajnos az elmúlt három év tapasztalata nem ezt támasztotta alá.

Viszont hazudni sem akartam neki. Úgy éreztem, nem is menne. Miközben valami jó elterelő témát kerestem, óhatatlanul felnéztem arany szemeibe. Jó fél fejjel magasabb volt nálam, és miközben Menoru mellett elgyötörten elnyomottnak, mellette valahogy furcsán jól éreztem magam. Persze gondolataim megint kisiklottak a fejemből, így válasz helyett csak álltam, pislogás nélkül csodálva azokat a rabul ejtő szemeit.

Arra eszméltem fel, hogy választ várva felhúzza a szemöldökeit. Gyorsan elfordultam, majd tovább indultam. Pár lépés után hallottam, hogy újra követni kezd.

A szobájáig már nem beszéltünk többet, de egyfolytában éreztem, hogy engem néz. Nem mertem felnézni, de mindenem belebizsergett ebbe az érzésbe. Végül elértük a lakosztályok részét a palotában, és bevezettem őt a szobába. Ha őszinte akarok lenni, csupán tippeltem. Ugyanis fogalmam nem volt róla, hogy Menoru hova óhajtja elhelyezni unokaöccsét. Megálltam az ajtó előtt, majd elhúztam, és arrébb léptem, hogy be tudjon előttem menni. Mikor mind a ketten bent voltunk, visszacsuktam az ajtót, de úgy, hogy résnyire ki lehessen látni a napégette folyósóra. Nem gondoltam, hogy bárki ránk ront, de a mai nap már túl sok vizet öntöttem abba a bizonyos pohárba, ami igen csak kiborulni látszott már.

– Remélem, tetszik a szoba. Én erre gondoltam, mert jó a kilátás az erkélyéről a kertre… – törtem meg a csendet.

Ő nem válaszolt; a bútorokat, a tapétát, a falakat nézte.

– Ha bármire szükséged lenne, nyugodtan szólj, vagy kérdezz meg bárkit. A fürdőszobát megtalálod a mögött a shouji mögött, ruhák a szekrényben vannak – miután kifogytam a mondanivalóból, úgy határoztam jobb lesz, ha dolgom után nézek, még mielőtt ismét faggatózni kezd.

– Akkor kellemes pihenést! – mosolyodtam el, igaz, hiába, hiszen háttal állt nekem.

Már éppen iszkoltam volna ki az ajtón, amikor megállított a hangja. Jobban mondva, még sürgősebb távozásra ösztökélt. Ám ő gyorsabb volt, elkapta a karom, és úgy visszapenderített a szobába, hogy még bele is szédültem.

Akartam valami olyat mondani, hogy hé, vagy na. Hát, egyik sem jött össze, csupán dermedten pislogtam fel rá. Pár pillanat múlva, amikor elengedte a könyököm, akkor jöttem rá, hogy egészen addig ő tartott, ugyanis csak egy kicsin múlott, hogy fenékre nem ültem

– Miért nem válaszolsz? – kérdezte végül, mintha az előbbi kis közjáték nem is lett volna.

– Mert nem szeretem, ha ilyen durván bánnak velem! – jött meg a hangom.

– Én pedig, ha elfutnak a kérdéseim elől…

Farkasszemet néztünk, miközben én próbáltam nagyon-nagyon morcosra szedni a vonásaim.

– Minek kérdezel ilyesmit? – szegeztem neki a kérdést, de még csak meg sem lepődött.

– Talán, mert érdekelne, hogy miért van egy utsukushikute, kirei yasha (gyönyörű szép démonnő) egy olyan férfi mellett, mint a nagybátyám!

Bevallom, kellőképen elámultam. Hát erre aztán nem számítottam. A döbbenet és talán az elégedettség hatására elmosolyodtam, mitől először láttam meglepetést az arcán. Egészen kisfiússá tette. Most még jobban érzetem, mennyivel közelebb állok hozzá, hiszen valamennyire még épp oly gyerek volt még, mint én. De aztán az a nézés, ahogy végigmérte arcom és mosolyom. Az már nem volt gyerekes…

Attól életemben először, valami különös vágyat éreztem, amit csak az ő jelenlétéhez tudtam kötni…

Lektorálta: Arvael

Folytatás következik…