Midayoi II. – A harc

By Mido & Yume

24. Lánykérés

*Utolsó Yumével közösen írt fejezetünk, innen már csak egyedül folytatom… ha megszáll engem hőn szeretett ihletésem…*

A vízesés halkan csobogott alá a sziklákról. Lágyan muzsikálva, permetét szétszórva a levegőben. A hajnal még ugyan csak érkezőben volt, a madarak már ébredeztek. Csicseregve, álmatagon csipogva, vagy hajnali szólóbajnokként dalolva köszöntötték a reggelt. A vízesés melletti puha zöld pázsiton két alak feküdt. Testüket takarta a pára, a homályban nem látszott sok belőlük. A lassan elbúvó csillagok alatt mélyen egymás szemébe nézve pihentek.

Nem aludtak az éjszaka folyamán egy szemhunyásnyit sem. De nem voltak álmosak, csak jólesően fáradtak. Az előző napokban rengeteget pihentek, ezt az éjszakát másnak szentelték. Itt háborítatlanul lehettek egymással, ezekben a viszálykodó háborús években.

Sesshoumaru még mindig a lány fölött feküdt. Könyökére támaszkodott, fejét kissé oldalra billentve nézett a nő szemébe. Mido érezte, ahogy a testén lassan kihűlnek a verejtékcseppek. Ő is kedvese tekintetébe merülve várta a reggelt.

A hajnal nem kérettette sokáig magát. A keleti látóhatár vöröses narancsszínben fényesedni kezdett. A férfi kissé lejjebb csúszott, félig le a lányról majd fejét annak mellei között a dobogó szív fölé helyezte. Mido álmodozva simította végig a testére omló ezüst szálakat.

Azt hitte álmodik, s már bánkódott is az ébredés miatt. Túl szép volt minden, inkább álomba, mint valóságba illő. Ám akár illúzió akár ábránd, nem tudta felejteni a pár perce ejtett tüzesen izzó szavakat, melyek mögé a kéj halk elfújó sóhajai festettek zöngét. Nagy levegőt vett majd hosszan bent tartotta. Sokára fújta ki csak, és ugyan abban a pillanatban lehunyta a szemét. Visszagondolt az elmúlt varázslatos éjszakára…

*emlékezés*

*Utolsó hentai rész Yumétól, melyet ugyan sajnos nem tudott befejezni, de remélem élvezhető lesz így is, hogy én írtam meg az utolsó bekezdéseket. Ezt a fejezetet neki ajánlom…*

Sesshoumaru sokáig nem tett mást csak a fedetlen karcsú hátat simogatta, és a lány nyakát járta végig csókjaival. Végül kezei előbbre törtek, a lány hasától felfelé és lefelé indultak el. Mido lehunyta szemeit és a férfi vállán pihentette fejét. Szíve már őrült tempóban vert, de lélegzetét visszafojtotta hosszú percekig. Végül a szellem jobbja bevándorolt a nő ölében pihenő szoknya alá, félre húzta az alsó neműt, végig simította az immár nedves vágatot. Midayoi még mindig nem engedte szabadon lélegzetét, feszült testtel várta a folytatást.

A férfi ujját többször is végig futatta a lány szemérmén, míg végül alámerítette benne. Mido még mindig nem volt hajlandó reagálni, csak egyik sarkát húzta maga alá, hogy magasabbra emelje csípőjét. A szellem másik keze végig barangolta az egész meztelen felsőtesten, közben ujjait lassan körkörös mozdulatokkal ki-be kezdte húzkodni. A lány még erre sem mozdult meg.

- Azt ne mond, hogy nem érzel semmit? – súgta a zihálva a szellem a nő fülébe.

A lány, villogó tekintettel hátra nézett. Arcára gúnyos, fölényes mosoly futott át, egyik kezével hátra nyúlt és becézgetve megsimogatta a férfi dudorodó nadrágját.

- De amint látom te igen… - nevetett gonosz, játékos hangon.

- Mit hiszel, meddig provokálhatsz büntetlenül? – jött a fenyegető élű visszakérdezés.

- Ugyan már! Hiszen azt tehetnék veled, amit akarok. Úgy néz ki ez az egyetlen egy közös tulajdonság minden férfiben, akármilyen fajhoz is tartoznak! – heherészett a lány.

Ám nevetése előtörő kéjes sikolyba fúlt. Sessh bosszúból erőteljesen újabb két ujjat mélyesztett a nőbe. Mido immár lihegve kicsúszott, és ültében szembefordult a szellemmel. Látványos egyszerű mozdulattal megnyomta annak mellkasát mutatva, hogy feküdjön hanyatt. Az általa eltervezett játék elindult, ám koránt sem hitte, hogy nem ő kerül ki belőle győztesen. Sőt arra sem számított mekkorát fog lepődni.

Lassan megszabadította a férfit is a ruháitól. Azokat egy kupacban sajátjával maguk mellé szórta. Közben végig csókolta a démon tökéletes testét, egyre lejebb haladva. Sesshoumaru lehunyta arany szemeit, és átadta magát az élvezetnek, amit a puha ajkak nyújtottak számára. Már közel érezte a csúcsot, amikor is az érzés abbamaradt. Csalódottan nézett föl.

Mido nevetve mellette állt, karjában az egész halom ruhával. A szellem csak meglepetten és szomorúan pislogott, mire a lány felkacagott, futásnak eredt az erdő felé majd…

A következő pillanatban aranyfényű gömbbé olvadt a teste és elszállt. Sesshoumaru életének eddigi legbutább arckifejezésével bámult utána. Még a szemét is megdörzsölte, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak álmodta az egészet. Döbbenetéből csilingelő kacagás rebbentette ki. Pontosan tudta merről jött a hang. Végül minden leesett nála. A játék, amibe Midayoi bele kezdett. “Ja, ha innen fúj a szél!” – gondolta, és ültében szellemgömbbé zsugorodott, majd a szelek szárnyán a lány után iramodott.

Hamar megpillantotta az első fák után az aranyosan fénylő gömböt. Az hol itt, hol ott bukkant fel előtte. A lány egy pillanatig zavarban volt attól, hogy újra így járt, mármint elvesztette anyagi testét, sőt repült. De aztán hamar meglátta a helyzet előnyét. Így aztán fogócskázni kezdett a két gömb. Hol felszökkentek az égbe, hol a fák között cikázva követték egymást. Végül a távolság csökkeni kezdett köztük, és az eddig második fény gömböcske beérte az elsőt. Az látva a veszélyt ismét alá bukott a fák közé és ott szlalomozva vágtatott arra amerre a fákat ritkulni sejtette. De még mielőtt kiért volna arra a helyre, érezte, valami megragadja, ránt, majd taszít egyet rajta.

Mido elvesztette önuralmát teste felett, alakja újra emberivé vált és legnagyobb rémületére nem a szilárd föld felett lebegett, hanem egy vízesés teteje fölött. Alatta legalább 8 métert bukott alá a víztömeg és tudta, hamarosan ő is megcsobban a hideg vízben. És hát így is lett, testét elkapta a gravitáció vonzása és ő zuhanni kezdett lefelé. De még mielőtt csobbanva vizet fogott volna, eddigi üldözője a segítségére sietett. Mindenféle megerőltetés nélkül elkapta majd csak a zöld fűvel és puha mohákkal benőtt sziklaparton állt meg.

Mido szégyenkezve pislogott párat, és arca lassan paradicsom pirosra váltott. A szellem lassan lerakta, ám még mindig csak hófehér fénnyel égő gömb látszott belőle.

• Azt hiszem vesztettem. – dadogta a nő.

Erre mintha a fényből helyeslő hümmögés hallatszott volna. Végül egy fénylő kar bújt ki belőle és várakozón felé nyúlt.

• Ja igen a ruhák! – nyújtotta oda neki még mindig lángoló fejjel a lány. – Te jó ég én tiszta meztelen vagyok! – kapott észbe, ahogy lenézett csupasz lábaihoz.

Meglepődni sem volt ideje, a fénygömb feléje közeledett és loccs. Az első két pillanatban azt sem tudta mi történt vele. Nem kapott levegőt és a látásai is elhomályosult. A hideg nyirkos érzés a testén pedig csak egyet jelenthetett. Ő bizony belepottyant a vízbe. Kapálózva kezdett a sötét felszín felé úszni. Prüszkölve, köhögve, lihegve tört elő a vízből, szemeiből megérte kitörölni a cseppeket.

Sesshoumaru kaján vigyorral arcán, karjait mellkasa felett összefonva nézett vissza rá. Midonak még kellett néhány perc hogy magához térjen, ezután pedig szinte lángba borult körülötte a levegő.

• Gondoltam hűtsd le magad egy kicsit! – vigyorgott tovább a tehetetlenül kapálózó lányra a férfi.
• Ezt még visszakapod! Csak másszak egyszer ki! – kiabálta a feldühödött lány.
• Pontosan. De arra ne számíts, hogy én kihúzlak! – csóválta meg elégedetten a fejét Sesshoumaru.
• Fogadjunk könyörögni, fogsz, hogy bejöhess mellém? – húzta össze szép barna szemeit a nő, majd ördöginek szánt kacajjal alámerült a vízben.

Sesshoumaru törökülésben helyet foglalt a parton, és érdeklődve figyelte a víz felszínt, amin néha buborékok jelentek meg. Azon töprengett vajon mit tervez már megint ez a bolond lány. Mert hát az, nyílván való volt hogy játszani akar. Játszani a hatalmas Sesshoumaru nagyúrral. “Majd kiderül!” – gondolta.

Mido kissé eltávolodva a parttól a zuhogó vízesés aljában jött fel. Látványosra tervezte, és sikerült is. Mikor feje felbukkant erőteljesen hátra vetette azt, így fénylő hosszú tincse hátra csapódtak. A hajszálai közül gyémántként csapódtak ki a vízcseppek. Ahol megállt emelkedni kezdett a part, fel azok felé a nagy gömbölyű sziklák felé, amelyekre az aláeső víz érkezett. Lassan lépkedett előre, formás alakjából apránként lehetett egyre többet látni. Fellépkedett a lépcsőként magasodó sziklákra, közben szórakozva ringatta csípőjét, amire hol oda tapadt a vizes hajtenger hol ellibbent tőle. Hátat fordított a partnak, és ezzel együtt az egyre érdeklődve figyelő Sesshoumarunak is.

Csak egy pillanatra nézett vissza mielőtt belépett volna a vízfüggöny alá. Fél szemmel látta hogy a démon felkel ültéből, és mintha felé indulna. Mido belépett a hűs permet alá, ami erőteljesen végig masszírozta fejetetejét, vállait és hátát. Oldalra csapta nedves tincseit, miközben szórakozva végigsimította saját oldalát, majd puccsitva lehajolt és kissé behajlított jobb lábát tanulmányozta. Hátra sem nézett csak kezét nyújtotta ki a vízből. Még halkan, csilingelve felkacagott egyszer mielőtt elküldte a taszító lökést. Csak akkor nézett hátra, amikor, meghallotta egy súlyos test puffanását a földön.

• Hé! – méltatlankodott a szellem a földön csücsülve.

Midayoi elégedetten nyugtázta hogy Sesshoumaru újfent neki vetkőzött, már csak nadrág volt rajta. Teljes alakjával megfordult, hátát a finomra csiszolt kőfalnak támasztotta. Egy pillanatig végignézett saját magán, és akarata ellenére megakadtak szemei csak számára látható kis pocakján. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot, mondván, bármi legyen is, még fiatal, élveznie kell az életet amennyire, csak tudja. “Elvégre ki tudja mikor lesz újra ilyenre alkalmam. Talán holnap meghalok. Vagy elszakítanak Sesshoumarutól, akár örökre. Nem, az sosem fog megtörténni…” – megrázta fejét mire a vizes szálak szét csapódtak.

Csodálkozva vette észre, hogy amíg elbambult a szellem már a vízben gyalogolt felé. Rosszallva megrázta újra szép fejét, és mutató ujjával megfedte a közeledő alakot, mint egy anya helytelenül viselkedő csemetéjét. Aztán ez a kéz újra megmozdult, ám legnagyobb meglepetésére, mintha csak elhagyta volna ereje. A férfi alakja mintha egy pillanatra felderengett volna, ám a látomás egyből el is tűnt. Sesshoumaru már vészesen közel járt, de azért megállt egy pillanatra és vigyorogva nyugtázta az eseményt.

• Azt hiszem elfelejtettem mondani, hogy könnyen hárítom az ilyen támadásokat, ha számítok rájuk.

Mido duzzogva hátat fordított a közeledőnek, és csak arra rezzent össze, mikor megérezte az ölelő karokat a testén. Vontatottan megfordult, és amennyire az arcába vágódó cseppek engedték felnézett a mellette álló férfira. Sesshoumaru felettébb érdekes látványt nyújtott, vizes fejére tapadt hosszú hajával. Frufruja szemeibe lógott, és olyan esetlennek tűnt így. Hegyes fülei még nagyobbnak látszottak fejére tapadt hajtengere közül kikandikálva.

• Egy kicsit eláztál! – törölte ki a rakoncátlan tincseket Mido a szellem hunyorgó szemeiből.
• Te nem? – kérdezett vissza a démon, és ő is hátra simította a lány haját.
• De én a ruhámat nem áztattam el! – súgta vissza mámorító hangon a lány, miközben kissé lábujjhegyre állva, karjait a férfi nyakába fűzte.
• Ezt is leveszem, ha kéred! – suttogta vissza Sessh, immár olyan közelről hogy szavakat formáló ajkai meg-megérintették a nőét.
• És mit kérhetek még? – búgta egyre akadozóbban Mido, de közben már egész teste a démonéhoz préselődött, ajkaik már szinte érintették egymást, bizsergetve, ingerelve mindkettőjüket.
• Amit csak akarsz, mindent meg adok neked! – Sesshoumaru immár csak formálta a szavakat, hang alig préselődött ki száján.

Keze görcsösen megrándult a lány hátán. Az síkos és nedves volt, könnyen lejebb csúszott a formás fenékre, majd újra vissza fel.

• Mindent? Amit csak akarok? – kérdezte Mido, de szemeit már félig lehunyta.

A vízcseppek csiklandozva folytak le dús szempilláin. Teste libabőrös volt, tetőtől talpig.

- Csak mond! – válaszolt a férfi, miközben száját a nő puha bársonyos ajkaira tapasztotta, forrón még is lágyan kicsiny csókot lehelt rájuk, félig nyitott szemei alól. Elégedett nyugtázta, hogy amint szétváltak ajkaik a lány száját vágyakozó sóhaj hagyta el.

- Azt hiszem… - kezdte rekedt halk hangon a lány – Téged… - szemei teljesen lehunyódtak – akarlak…

Ajkaik újra összeértek e szavak hallatán, majd újra szétváltak. Lágy és gyermeteg csókokat váltottak, miközben bele remegtek minden egyes találkozásba, ahogy vágyaik végigfutottak egész zsibbadt testükön. Mido nem akart kezdeményezni, várta hogy a férfi indítsa el a megállíthatatlan gépezetet, csak ujjai remegő rángatózásai árulkodtak türelmetlenségéről. Sesshoumaru végül az egyik csókot nem akarta újfent megtörni, finoman csúsztatta át nyelvét a nő ajkain keresztül, ahol örömére egyből utána kaptak. Egyszerre nyúltak utána és szorítottak a másik testén, teljesen összefonódva.

Sokáig nem váltak szét, nyújtották a pillanatokat, fűtötték egekbe hágó vágyukat. A démon keze lassan végigsimította a nő minden egyes elérhető porcikáját, lassan, vontatottan, szinte égette a kellemesen langyos érintés. Végül ő törte meg a csókot, habár nehezére esette. Kinyitotta lehunyt szemeit és csillogó, mégis homályos mogyorószín szemekbe fúrta tekintetét. Pár pillanatokig nézték egymást, mire a lány kis türelmetlenséggel a part felé biccentett. A szellem szemmel láthatóan értette, mit akarnak tőle, de még sem tette. Elvégre innentől ő dirigál.

Egyik kezével félre húzta Midayoi hosszú haját a válláról, így szabaddá tette a hófehér karcsú nyakat csókjai számára. Már az első után érezte, ahogy a nő térdei megrogynak, és karjai még erősebben kapaszkodnak belé. Erősen megtámasztotta a lány derekát, magához szorította, miközben csókjaival a fel leugráló mellkas felé vándorolt. Érezte, ahogy a törékeny test teljesen elhagyja magát, de így sem érzett semmilyen súlyt, erőt sem kellett kifejtenie, hogy megtartsa a hol ernyedt, hol megfeszülő hátat.

• Sessh… - nyögte Midayoi erőtlenül.
• Mit kérsz?
• Ne itt… Vigyél ki!
• Még nem! – válaszolta pár pillanat múlva a férfi, mikor szája újra szabaddá vált.
• Kérlek!
• Az nem elég! – forrón szájon csókolta a lányt, mire az, kénytelen volt elhallgatni és csak később folytatta.
• Könyörgöm…

Nem kapott választ. Úgy érezte bele őrül. A bizsergető, édes érintések mind untalanul kerülték azokat a pontokat. Sem, ágyékát sem kebleit nem érintették, pattanásig feszítve a lány idegeit. Lassan egész testében remegett, és tudta ez csak büntetésének kezdete. Mikor megérezte a vizes nadrágon át a hasához dörgölőzködő kőkemény férfiasságot felnyögött, jelezvén számára itt a határ a játék és a vágy között.

Sesshoumaru újra és újra megismételte a lökdösődő mozdulatot, Mido úgy érezte, lassan elveszíti eszméletét. Legnagyobb meglepetésére, hírtelen nem érezte a vízesés csiklandozó cseppjeit, hangos robaját olyan élesen. Érezte, ahogy teste lassan vízszintesbe helyeződik, majd az erős nyomást, ami tudtatta vele, hogy a férfi immár felette fekszik.

Meglepődötten pislogott körbe. A zöld füvön feküdt, szerelme nézett vissza rá. Újra csókolózni kezdtek, a nő hamar szétnyitotta lábait, ám nem érkezett a várt érzés. Sessh lassan lejjebb mászott, végül a széttárt combok belsejét kezdte kényeztetni csókjaival. Mido már ahhoz is gyenge volt, hogy bele remegjen megadóan vetett hátra fejét, csukott szemmel tűrve a ”kínzást”. Csak arra tekintett fel, mikor újra megérezte csípőjén a férfi súlyát.

Vágyakozva, könyörögve felnézett. Sessh arany szemei tükörként ragyogtak előtte, érezte, újra elveszik bennük. Elveszik, ugyan úgy, mint leges legelőszőr azon a réten ahol megpillantotta a férfit. Testét már akkor átjárta egy ismeretlen bizsergés, amikor még csak nem is ismerték egymást. A démonból áradó jeges erő, babonázó tekintete és helyes arca már akkor némiképpen vágyat keltett lelkében.

Szenvedélyesen csókolóztak, csakhamar lekerült a férfiról a testüket elválasztó vizes nadrág, végül már semmi sem akadályozta abban őket, hogy elkezdjék az ősi rituálét, ami létezett mióta élet van a földön. Ami oly sok gyönyört kínált mindkettőjük számára. Testük legnagyobb ajándékaként. Aztán a csókok megszakadtak és egymásra néztek.

• Sessh…
• Igen?
• Azt ígérted – akadozott a lány hangja – Azt ígérted… Mindent megkapok, amit kérek…
• És most mit kérsz Hime? – kérdezte a férfi.

Egyikőjük sem mozdult, csak néztek a másik szemébe.

• Én? – nyögte meglepetten Mido.
• Mostantól az vagy! – hajolt a lány nyakához a démon.
• De…
• Nyugat hercegnője vagy… Mostantól örökké… - súgta tovább a szellem – Ha te is akarod… és…

Mido úgy érezte lelke, elolvad. Ez bizony lánykérésnek hangzik… Magához rántotta az eddig könyökén támaszkodó férfit, karjait becsúsztatta annak hátára, és finoman lökött egyet a csípőjével. A két test megindult, hogy egyé váljon, már csak pillanatok kérdése volt. Sesshoumaru még utoljára a nő szemébe nézett mielőtt lehajtotta volna fejét, még mielőtt megérezték volna ugyan azt mindketten, kimondta azt a két szót, ami hetek óta foglalkoztatta:

• A feleségem lennél…

Mido sikított volna örömében, ám képtelen volt tovább gondolkodni. Megérezte, ahogy belsejébe könnyedén utat tör a férfi vágya. Lehunyta szemeit, és megfeszítette egész testét. Nem tartott sokáig együtt létük. A hosszadalmas előjáték után, csak egyetlen cél fűtötte őket; beteljesülni. Csak erre vágytak mindennél jobban. Először a lány halk majd erősödő nyögései törték meg a viszonylagosan nyugodt csendet. Pár pillanat múlva már a férfi sem bírt kéjes vágyaival. Mido érte el korábban a csúcsot, úgy érezte bele őrül olyan jó, akarata ellenére, mélyesztette körmeit szerelme hátába. Ez adta meg az utolsó lökést a szellemnek. Feje előre bicsaklott, teste megfeszült, majd lihegve elélvezett. A következő percben mindketten csak remegve feküdtek. A nő görcsösen kapaszkodott az erőtlennek tűnő testbe, ami lassan oldalra csúszott róla.

Sesshoumaru felült. Mellkasán patakokban folyt a veríték, igazán megdolgozott az élvezetért. Izmos hasa szaporán fel lemozgott, jelezve a férfi erőteljes zihálást. Haja már félig megszáradt, kócosan lógott szemébe, és mindenfelé. Szemei boldogságot tükröztek, és melegen, elégedetten tekintettek a szintén ziháló lányra.

Még pár percet adott maguknak, majd végig simította a nő oldalát. Aztán könnyedén a hasára fordította.

• Olyan gyönyörű vagy… Főleg így… Mintha álmodnám csak… - suttogta a lánynak.
• Ugyan… - nyújtózott fáradtan a nő.
• Akarlak, még 1000szer… Teljesen elveszed az eszem! – Sesshoumaru lassan megmozdult.

A démon a lány mögé térdelt, Mido csak meglepetten pislogott, de a következő pillanatban már mind a tíz körmét a talajba nyomta, hogy meg tudja tartani az erős lökéseket.

Minden előröl kezdődött, újra indultak a jól kitaposott ösvényen. Ezúttal a férfi ereje szállt el előbb. Váratlanul, hangos sóhajjal végezte be feladatát a lány testébe. Mido várta vajon mi lesz a fojtatás, kedvesének ennyi elég lesz-e, ám amint átfutott fején ez a gondolat tudta, hogy nem. Sesshoumarut nem olyan fából faragták.

És ez így ment egész éjszaka, kisebb nagyobb pihenőkkel egészen pirkadatig szeretkeztek. Addigra a démonnak is elég volt, fáradtan, boldogan rogyott a lány kebelire.

*emlékezés*

• Azt ígérted – akadozott a lány hangja – Azt ígérted… Mindent megkapok, amit kérek…
• És most mit kérsz hime? – kérdezte a férfi.

Egyikőjük sem mozdult, csak néztek a másik szemébe.

• Én? – nyögte meglepetten Mido.
• Mostantól az vagy! – hajolt a lány nyakához a démon.
• De…
• Nyugat hercegnője vagy… Mostantól örökké… - súgta tovább a szellem – Ha te is akarod… és… ha a feleségem leszel…

Midayoi kétkedve pillantott a testén nyugvó férfi felé. Úgy érezte, ez nem lehet valóság. Hiszen… hiszen ő…

• Valamit mondani szeretnék… - még mielőtt meggondolhatta volna buktak ki a hangok ajkai közül.
• Hüm? – az ezüst hajtenger lassan megmozdult.
• Én… - még mielőtt a nagy vallomás megszülethetett volna, a miko észbe kapott.

Nem mondhatja el. Nem lehet! Egyelőre nem fedheti fel titkát, hiszen azzal minden eddigi terve kudarcba fulladna, s ellehetetlenítené saját helyzetét. Nem. Sesshoumaru még nem tudhatja meg az ő titkát…

• Semmi… felejtsd el.

A rövid csendben Mido már kezdte azt hinni, talán tényleg ennyivel elintézte. Aztán az ólmos súlyú másodpercek múltán a démon megmozdult. Felkönyökölt, testsúlyát lábaira helyezte, majd eltűrve a pirkadatban villódzó tincseit érdeklődve a lány csokoládészín szemeibe pillantott.

- Nem vagyok kíváncsi a titkaidra, amíg nem érzem úgy, hogy azok bármelyikünket veszélyeztetnék. Akkor mondod el, amikor jónak látod, nem fogom firtatni…

- Sajnálom… - ennyit sikerült motyognia csak szégyenében a lánynak.

- Nem kell. Bízom benned, és remélem nem élsz vissza ezzel…

A furdaló lelkiismeret nem engedte tovább hogy Midayoi állja a szemkontaktust. Oldalra fordult, miközben arcára kiült a szégyen pírja.

“Ő bízik bennem… én pedig titkolózom. Hát ezt érdemli azok után amit értem tett?”

Akkor mert csak ismét a szellem felé pillantani, mikor az óvatosan mellé feküdt. Így várták csendesen a közeledő hajnalt. A percek lassan bóbiskolva döcögtek el felettük.

Sesshoumaru lehunyt szemmel feküdt látszólag akár alhatott is volna, mellkasa ütemesen emelkedett fel s alá. Mido az eget bámulta, lelke valahol messze járt, újra az elmúlt éjszakán, s a párperce lezajlott beszélgetésen gondolkodott. Mikor már tényleg úgy gondolta párja rövid időre elszenderedett, az váratlanul megszólalt.

• Nem szeretnélek siettetni…

A lány ugyan nem mutatta jelét, de feszülten figyelt. Szívverése pillanatok alatt a duplájára ugrott.

- Csak… szeretném tudni mit válaszolsz…

- Én… - az első szó gyorsan jött, de a mondanivaló itt megakadt – nem tudom mit kéne mondanom…

- Ha bizonytalan vagy nem sürgetlek. Csupán…

- Nem vagyok bizonytalan! De ez valahogy olyan… olyan… - a szavak csak nem akartak Mido nyelvére jönni – Hírtelen jött. Sosem gondoltam volna, hogy…

- Hogy ki tudom ezt mondani? – halvány mosoly kúszott a férfi arcára.

- Nem! – meg kell hagyni, amilyen gyorsan jött, annyira nem tűnt igaznak ez a felkiáltás.

- Sosem gondoltam, hogy valaha önként megfogom kérni egy nő kezét. Mindig úgy gondoltam, valamilyen diplomáciai fogás gyanánt viszek asszonyt a házamba.

Mido hallgatott. Nem akarta kimondani amire gondolt, félt hogy akaratlan megbántaná a férfit.

• Nos akkor?
• Boldogan a feleséged lennék. De akkor is meg kell ezt még gondolnom. – egyéb kegyes hazugságot nem volt képes kitalálni.
• Rendben. Akkor ezt vehetem előzetes ígéretnek? – Sesshoumaru váratlanul átkarolta a nőt, s magához húzta.
• Veheted! – mosolyodott el a miko – Csak ne éld bele magad!

De a mosoly mögött valami teljesen más bujkált. Valami, aminek az átgondolását okvetlenül meg kellett még tennie, végleges válasza miatt. Nem a saját, hanem Sesshoumaru érdekeit szem előtt tartva.

- Szeretlek! – lehelte halkan a férfi füleibe, majd arcát szorosan annak nyakához nyomta. Valahogy mindig megnyugodott ettől, épp úgy min mikor Sesshoumaru először ölelte át azután, hogy megkapta Midoriko emlékeit.

Most ott feküdtek egymás karjaiban, és figyelték az ébredező világot. Hallgatták a vízesés távolinak tűnő robaját, a madarak ébredező kánonját. Figyelték, ahogy az éltető napfény körbe öleli az ébredező tájat. Csodásnak indult ez a nap, fáradtan boldogan várták, vajon mit tartogat számukra…

Folytatás következik…