Hatodik fejezet:

 Sesshoumaru hallgatagon nézte a lányt, ahogy a kertből hoz be néhány gyógynövényfélét.

Rin nem ébredt fel a matatásra. Sesshoumaru azon tünődött, hogy ha beszélne valamit a halanóval, Rint felébresztenék – e. Végül úgy gondolta, hogy megér egy próbát. Gondolkozott rajta, hogy mit mondjon a halandónak. „Mennyi ideig tart?” „Mi kell még hozzá?” „Hozzak még vizet?”

De a száján csak ennyi jutott ki:

-          Ha nem lesz egészséges, akkor egy mozdulattal szétváglak!!!!!!

A lány szelíden mosolyogva megpróbált ismét Sesshoumaru-sama szemébe nézni, de ő elfordította a fejét.

„Talán szándékosan?”

-          Öh… Sesshoumaru nagyúúr – nyögött valaki odakintről.

Sesshoumaru megindult, de Shi-rudo gyorsabban ott termett.

A kiszakított ajtó helyén egy széltében magasabb, mint hosszában alkatú ember feküdt, s alóla egy nyögdécselő zöld kéz lógott ki.

-          Sesshoumaru nagyúúr – nyögött ismét Yaken, a szolga.

-          Ne kiabálj – utasította rendre Shi–rudo, miközben kisegítette Hatamai alól. – felébrezted Rint.

Yaken kitépte a karját a segítőkész lány kezéből.

-          Hozzám mersz érni, mocskos halandó? A retkes kezeddel próbálsz megérinteni? Ma már mosakodtam, nem akarom, hogy  kárba menjen.

-          Különleges alkalmak egyike, igaz Yaken? – állt fel Sesshoumaru. Odalépett Shi-rudo elé.

-          Minden gyógyfüvet beszereztél?

-          Hiányzik még egynéhány. De azt egy itteni tó mellől le tudom szakítani.

Sesshoumaru bólintott.

-          Helyes… hallod Yaken? Készülj fel az útra!

Yaken fájós lábát masszírozva felelt.

-          Én, nagyuram? De hiszen fáj minden tagom…

Sesshoumaru megragadta a tiltakozó csatlósa nyakát:

-          MEGTAGADOD A PARANCSOM? – kérdezte vészjósló derűsen – HALLJAM, YAKEN! MEGTAGADOD A RÁD BÍZOTT FELADATOT?

-          Ereszd el – jegyezte meg Shi-rudo, miközben Sesshoumarunak szegezett egy gondosan kiélezett botot, rajta két ékkőszilánkkal.

A csuklyás meghökkent.

-          Majd én megyek – jelentette ki a lány.

-          Tévedsz. Yaken ismeri a füveket. Jobb, ha őt küldöm el.

„Ne mondd”

-          Azt is tudja, hol van a tó?

Sesshoumaru erre nem gondolt.

-          Nem engedlek el egyedül – jegyezte meg ridegen.

-          Nem kell engem félteni. Bármikor leszúrhattalak volna most is.

-          Szó sincs róla, hogy féltenélek, öntelt halandó…csak nem akarom segítséget kérj a falusiaktól, ezért veled megyek.

-          No de… Sesshoumaru-sama…- tiltakozott Yaken, de a következő parancs inkább ínyére való volt.

-          Te itt maradsz Rinnel Yaken, de nem akarom, hogy gyógyítani kezd.

Yaken elmakogta még egyszer az utolsó mondatát, de már csak nézhette a távozó párost.