Tizenkettedik fejezet:

    Rin nem fázott már annyira. Ezt Sesshoumaru is észrevette.

Hosszasan nézte a halandókat, akik most együtt olyan törékenynek tűntek.

Megnézte magának Shi-rudot is. De nem talált benne semmi szokatlant.

A haja hosszú, tekergőző tincsekbe áll össze. Még ott maradtak benne a virágkoszorú maradványai. Termete átlagos, minden második nőnek ilyen. A szeme… ha gondosan kerülik a tekintetét teljesen normális. A keze oltalmat adhat a legkisebb állatnak is… de mit sem ér a méregkarmok ellen…

Mélyet szimatolt a levegőben. A szoba alkoholbűzén át, érzett átszűrődni valamennyi halandószagot. Tehát a szaga is szokványos… akkor miért nem tudta megölni?

Semmi érdekes nincs ebben a lányban.

Rin mocorogni, kezdett, majd ismét elaludt.

Shi-rido azonban kinyitotta a szemét. Ránézett Sesshoumaru-samára, aki alvást színlelt.

Pedig egy perce még a halandó lány érezte a velejéig lehatoló pillantását. Hihetetlen, hogy ez a szellem kámzsával takarta el az arcát.

A kitört ajtón át most huzat áramlott be s meglegyezte Sesshoumaru haját. Az opálszínű áramlat eltakarta egy percre a szellem szép metszésű arcát.

„Olyan mesebeli lény ez a Sesshoumaru!” – állapította meg Shi-rudo-„A tökéletesség megtestesítője…ilyen szép férfit…olyan fenségesen szép…”

Ha Sesshoumaru hallotta volna, hogy halandó férfiakkal veti össze a lány, valószínűleg most megtette volna, hogy keresztülszeli.

De Sesshoumaru nem hallotta. Talán nem is akarta volna hallani…

Reggel Rin korán kelt. Kibújt Shi-rudo karjai közül, s Sesshoumaru ölébe ült.

A szellem felébredt erre, de a kislányra csak rámosolygott.

Shi-rudo is észrevette ezt.

„Talán ez a mosoly őszinte.”

Sesshoumaru is ezen elmélkedett.

„Hihetetlen mit tud tenni egy egyszerű halandó egy szellemmel. Miért lehet ez? Meg kell majd kérdeznem Shi-rudotól.”

S meg is akarta tenni. Rin álmatagon kóválygott a tónál, ahova azért mentek ki, hogy ne keltsék fel a többieket.

Az út olyan volt, amilyennek Sesshoumaru elképzelte.

Érdeklődve nézegette, milyen az, ha két halandó összekerül.

Rin ugyanazokat a figurákat csinálta, amit Shi-rudo nagy boldogságában.

Kis idő elteltével Rin bekéredzkedett a tóba.

Sesshoumaru és Shi-rudo a parton ülve nézték, hogy lubickol a kislány.

Shi-rudo gondolataiba merült.

„Sesshoumarunak tetszik a víz. És annyira… illik hozzá.”

Meglepetésére Sesshoumaru megszólította.

-          Neked lételemed a természet. Ott kéne hagynod az öregembert, s ideköltözni. – a megjegyzést ridegnek szánta, csak miután kimondta, döbbent rá, hogy nagyon is olyan volt, mintha törődne a lánnyal.

-          Nem tudnám otthagyni Hatamai-samát. De attól félek, hogy bántani fog, miután ti elmentetek.

-          Bántani bánthat, az ő dolga, nem a miénk – vetett egy hideg pillantást a lányra a démon.

Több szó nem esett köztük. Rin kijött a vízből, megszárítkozott, felöltözött, majd elindultak visszafelé.

Rin és Shi-rudo körbetáncolták az utat.

        A kunyhó bejáratánál Sesshoumaru rosszul lett.

-          Mi baj Sesshoumaru? – térdelt le mellé Shi-rudo.

-          Ez a bűz… és halandók szaga.

A kunyhóban egy csapat halandó ült, mindegyik alkoholtól bűzlött.

-          Nem akarom, hogy most be gyertek – nézett Rinékre riadtan Shi-rudo.

-          Nem tilthatsz meg nekünk semmit – utasította el Sesshoumaru a kérelmet, s beléptek Rinnel.

A bent ülő falusiak egyszerre kezdtek el hurrogni:

-          Mi van Hatamai? Friss hús a háznál? – s Rin megértette. Valósággal odalapult Sesshoumaru lábaihoz.

-          Ne félj kislány, nem harapunk! Hamm! – próbált incselkedni a gyerekkel egy falusi, aki tízszer akkora volt, mint Rin. Széltében is, és hosszában is.

Sesshoumaru mondani próbált valamit, de hangját elnyomták a falusiak örömujjongásai, mikor felfedezték Shi-rudót.

-          Shi-rudo-sama eljött hozzánk!

-          Éljen! Éljen Shi-rudo-sama!

-          Állj, ő az enyém!

-          A tiéd? Kétlem!

-          Hagyjátok abba! Úgyis az enyém lesz!

Hatamai lépett közéjük. Elégedett mosollyal egy emelvényre kísérte a lányt.

Sesshoumaru elámult, de ezt nem mutatta. Úgy tűnt, a halandók megvesznek a lányért. De mitől? Mit látnak benne?

Szegény Shi-rudo csak állt, könnybe lábadt szemmel. Mindenki őt akarta, s dőltek az ajánlatok, ki mennyit adna érte.

    Egy vad férfi felállt.

-          Én vagyok a falu vezére. A lány az enyém. Bármennyit megadok érte.

Fellépett az emelvényre, s átkarolta a lányt. Alkoholtól bűzös lehelete látszódott a hideg estében.

-          Te leszel a nejem, s a szolgám. Én leszek az urad, s a gazdád. Védelmezni foglak mindaddig, amíg meg nem csallak, ígérem! – s azzal nagyot húzott a flaskából, ami a kezében lógott.

Úgy szorította a lányt, hogy a dereka majdnem beleroppant.

Sesshoumaru nem mozdult.

A lány felsikoltott fájdalmában, próbálta magától ellökni a férfit. Ezt a fogvatartója is észrevette.

S meglendítette a karjában tartott flaskát, s teljes erejéből fejbevágta a lányt. Aki emiatt a földre rogyott. Fejéről csurgott le az alkohol.

A férfi meglendítette öklét, s…

Szembetalálta magát Sesshoumaruval. Nem bántalmazta a falusiakat, csak néhány sebet ejtett rajtuk, tagjaikat eltörte. De nem gyilkolt.

Azok fejvesztve menekültek ki a viskóból.

Az ajtóból még visszaordított a vad férfi:

-          Egyszer úgyis az enyém leszel, Shi-rudo!