Tizenötödik fejezet:

Shi-rudo szíve táján valami mardosni kezdett. Talán a gyűlölet egy részben. Csak nem ismeri fel.

 Hiszen még sose gyűlölt senkit.

Rin és Yaken Aunon maradtak, aki árnyékba vitte őket.

Sesshoumaru ellenben felállt, és Inuyashára nézett.

-          Gondolkodtam a dolgon, öcsém. Megpróbálom erőszak nélkül elvenni a Tetsusaigát. Neked adom cserébe a Tensaigát. Segíteni akarsz az emberi életeken, nem?

-          Nem adom neked a kardomat, Sesshoumaru – válaszolt Inu Yasha, s a nyomaték kedvéért előrántotta a Tetsusaigát.

„Még meg kell ölnöm Narakut. Ez a legfőbb.”

-          Nem kell az ajánlatod!

-          Nekem így is jó. – susogta Sesshoumaru – Yaken, vidd Rint biztonságos helyre.

S azzal bepillantást nyerhetünk egy mindennapos testvérviszályba. Kisegítve karddal és méregtámadással.

Sesshoumaru fürgén támadott, de Inu Yasha is jól védekezett.

Vérmes csata folyt a kardért, mikor Inuyasha elkiáltotta magát:

-          Szélvágó! – a kard energiamezeje találkozott Sesshoumaruéval, s a kettő között hasíték keletkezett.

Sesshoumaru elugrott a szélborda elől.

S Kagome felé indult. Eddig soha nem bántotta az öccse hozzátartozóit, de most újabb cserét akart ajánlani a Tetsusaigával.

Azonban így is, úgy is megölte volna Kagomet.

Azonban mikor kezét lendítette, hogy elkapja a lányt hátrahőkölt meglepetésében.

Ott termett közte, s Kagome között egy energiamező, ami egy elszánt arcú halandó lány fegyveréből tört elő.

A lányban nem volt semmi különleges. A haja hosszú, tekergőző tincsekbe áll össze. Még ott maradtak benne a virágkoszorú maradványai. Termete átlagos, minden második nőnek ilyen. A szeme… ha gondosan kerülik a tekintetét teljesen normális. A keze oltalmat adhat a legkisebb állatnak is… de mit sem ér a méregkarmok ellen…