Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー　殺生丸

By Mido

3. fejezet:

Érzések - かんじょう

Ahogy szívverésem újra a régi ütemet dobolta, elfordítottam a pillantásom. Igaz, addigra késő volt. Orcámra már fellopta magát a halvány pír, ami még napbarnította bőrömön is meglátszott. Végül is nem is tudom, miért szégyelltem annyira akkor magam. Hiszen a gondolataim az enyémek, szabadok, és senki nem mondhatja meg nekik, mi helyes és mi nem.

– Risa, válaszolsz? – kérdezte ismét azon a borzongató hangon.

– Mit kéne mondanom? – kérdeztem, csak úgy, saját magamtól – Menuro-sama úgy gondolja, hogy az asszonya vagyok, nem tudok mit vitatni rajta…

Azóta is büszke vagyok erre a diplomatikus válaszra. Hiszen feleltem neki, de ő ugyanúgy nem tudhatta, mi is rejlik a felszín alatt. Mindenesetre nem firtatta tovább, amit én engedélynek vettem a távozásra. Vissza sem nézve, elhagytam a szobáját.

Hogy is mondjam. Teljesen össze voltam zavarodva. Lábaim maguktól vittek vissza szobámba, ahol hála az égnek nem találtam ott uramat. Így aztán gyorsan behúztam magam után az ajtót, és minden szó nélkül elterültem az ágyon. Arcom belefúrtam jólesően hideg párnámba, és próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet. Sokáig tartott megnyugodnom, de végül, mikor már teljesen lehiggadtam, csukott szemmel gondolkodni kezdtem.

Először is magamon. Hogy most tulajdonképpen mitől is vagyok így összezavarodva. Nem kellett sokat törnöm a fejem, egyből rájöttem, mi keverte meg ennyire az érzéseim. Eddig elhidegülve éltem minden férfitől, sőt egyenesen undorodtam tőlük. Hála Menorunak. Erre jön ez a srác, és felborítja az egész világnézetem.

Ebből kiindulva, aztán neki álltam töprengeni, mi is lehetett az az érzés, ami akkor ölelt át, amikor úgy nézett rám, ott a szobában. Amikor olyan furcsán éles fényeket láttam a szemeiben. Merthogy, eddig ilyet sosem éreztem, abban biztos voltam. Azért annyira nem voltam együgyű, egyből tudtam mi ez és miből fakad. Csak boncolgatni akartam, nehogy téves következtetésre jussak. Ám minden szál ugyanoda vezetett…

Valahogy egyből cselédjeim szerelmi élete jutott eszembe, mikről a legújabb pletykákat komornám gyakran meg szokta velem osztani. Úgy mesélt, miközben azt hitte, tudom mik azok az érzések, amiket olyan naturalista pajzán módon leírt. Igaz, sosem mondtam neki, hogy fogalmam sincsen róla, milyen lehet az olyan vágy, hogy milyen lehetett amikor ezt és azt csinálja ezzel és azzal… Elvégre nem fedhettem fel minden palotabéli embernek, hogy bizony a nagy Menoru-sama még így három év elteltével sem kaphatott meg. Hiszen ez, életembe és szeretteim életébe kerülhetett volna…

Néha úgy éreztem, már csak ezért sem hagy békén. Néha úgy sejtettem, talán, ha vállalom a könnyes szenvedést elenged, és többé nem érdeklem. De aztán, mivel sosem kaptam rá garanciát, sosem engedtem a közelembe. És őt ez ugyanolyan erővel fűti azóta is.

Sóhajtva a hátamra fordultam, majd lassan álmosodó gondolataim között elszenderedtem. Hirtelen jött, egyszer csak belesüppedtem az álmok pihentető édes tengerébe, de azért még mielőtt elvesztem volna az öntudatlanság mezején, felvontam magam köré védőburkom, hogy semmi se zavarja meg az álmom.

Kopogtatásra és sötétségre ébredtem. Álmosan felültem, és kiszóltam az illetőnek, hogy ne dörömböljön már, hanem inkább jöjjön be. Komornám állt az ajtóban. Mögötte pedig Sesshoumaru. Na, hát egyből kiment minden álmosság a szememből. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy ismét azzal a lehetetlen precizitással végigmér, miközben összegabalyodott ruhában, kócosan álltam fel az ágyról.

– A nagyúr téged keresett Risa-sama– szólalt meg az asszony, mire én biccentettem, habár kissé elhűltem a nagyúr megszólítástól.

– Miben segíthetek?

– Gondoltam megkérdezem, hogy lejössz-e velem vacsorázni? – a fiú kérdőn felvonta egyik szemöldökét.

„Kawaii!” – gondoltam. De még mielőtt válaszolhattam volna, komornám közbeszólt.

– Sumimasen, Risa-sama, Sesshoumaru-sama, de én mennék, ha nincsen másra szükségük. Még tálalnunk kell… - az asszony mélyen meghajolt, majd bólintásomra kilépett a szobából, és résnyire nyitva hagyva az ajtót, távozott.

– Nem akartalak felébreszteni! – törte meg a csendet Sesshoumaru.

– Ugyan, még mindig jobb, mintha… - aztán olyan erősen haraptam bele a nyelvembe, hogy még a vér is kiserkent belőle.

Valójában azt akartam mondani, hogy ne sajnálja, mert sokkal szörnyűbb lett volna az ébredés, ha Menoru perverzkedésére riadok. Csak, hát ez így, egy kicsit durva lett volna. Kellően megbántam elszólásom, ám megkönnyebbülésemre nem kérdezett vissza. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy fájón érintett volna a téma.

– Azonnal készen leszek… – vettem végül nagy levegőt. – Megvárnál odakint?

– Persze – válaszolta, majd kiment és behúzta maga mögött az ajtót.

Megpróbáltam magam nagyon gyorsan rendbeszedni. Mivel kimonóm menthetetlen lett, hiszen összegyűrődött rajtam alvás közben, gyorsan másikat kerestem. Egy halványrózsaszín, hasonló szabású került először a kezem ügyébe, amit gondolkodás nélkül le is cseréltem a rajtam lévővel. Pár percig szenvedtem krémszín obimmal, végül csak sikerült egy viszonylag helyes kis masnit összehoznom. Aztán már csak kusza tincseimet kellett rendreutasítani. A fésülködés enyhén brutálisra sikeredett, de végül csak varázsoltam egy copfot a fejem tetején. Frufrum nagy részét is belefogtam, így most már félreérthetetlenül látszott homlokomon a démoni jegy.

Reméltem, hogy nem érezte évszázadoknak a készülődésem, és számomra nyomasztó okból ismét zakatoló szívvel léptem ki az ajtón. Pont rá akartam mosolyogni a falnak támaszkodó Sesshoumarura, mikor is belefutottam hőn szeretett uramba. Mondhatom, a vér is megfagyott az ereimben. Mosolyom azonnal leolvadt, főleg, ahogy bosszúsan összeszűkülő szemeibe néztem.

– Menoru-sama, remélem nem okoztam problémát azzal, hogy megkértem Risa-sant, vacsorázzon együtt velem. Ha emlékeim nem csalnak, te ki szoktad hagyni az esti étkezéseket… - Sesshoumaru kivágott a szorult helyzetből.

„Hogy mennyi esze van!” – füttyentettem magamban elismerően. Ilyen tökéletes és kézenfekvő indok nekem biztosan nem jutott volna eszembe. Hálás pislogással néztem a fiatalabb démonra.

– Természetesen semmi gond. Csak beszélni akartam Risával. De ráér a vacsora után is – el nem hittem, hogy Menoru ennyire jó fej tud lenni valakivel szemben, de amikor már hozzám intézte a szavait, minden belsőszervem remegni kezdett. – A szobánkban várlak Risa.

Még akkor is az ájulás kerülgetett, amikor Sesshoumaruval együtt átvágtunk az előcsarnokon, majd felmentünk a lépcsőn. Bágyadtan figyeltem az odakint lassan elsötétülő tájat, és a városban kigyúló sok száz apró fényt.

– Jól vagy? – állt meg és nézett rám, de én próbáltam elfordulni tőle – Falfehér lettél.

– Semmi bajom… – válaszoltam, megkeresve normális hangom.

Tényleg semmi gond nem volt. Csak ezektől az estéktől még így három év múltán is rosszul voltam és féltem, felesleges lesz megennem vacsorámat. De ha csak ez lett volna a legnagyobb gondom…

Még pár pillanatig kíváncsian, kétkedőn nézett rám, végül ismét elindult, és én követtem. Valamiért hálás voltam a jelenlétért. Legalább elterelte figyelmem rettegésemről. Igazán hálás voltam érte.

Az ebédlőből éppen akkor jött ki Mayura, nyilván vacsorája végeztével. Édesen Sesshoumarura mosolygott, mitől hirtelen úgy éreztem, megugrik a vérnyomásom. De még csak nem is szentelhettem ennek a figyelmem, máris megszólított és élvezettel vájta belém a kést:

– Chichi-ue keresett. Azt mondta, a szobátokban lesz, és ha látlak, okvetlen küldjelek oda, mert… – azt hittem megfojtom itt és azonnal – mert dolga van veled!

Bájologva a mellettem álldogáló fiúra mosolygott, majd elhaladt mellettünk. Egy nagyon hosszú másodpercig csak megkövülten álltam mellette, végül büszkeségem mozgásba hozta ajkaim:

– Mayura-chan, már találkoztam Manuro-samával, és megnyugtatlak ő is tudja, hogy jelenleg én éppen Sesshoumaruval vacsorázok… - királynői fensőbbséggel intéztem hozzá szavaim, s direkt hagytam el a megtisztelő jelzőt az inuyoukai neve mögül, hátha kedvenc nevelt lányom tovább kombinálja a dolgot. Hát nehogy már belém akarjon belém kötni. Megáll az ész. Amilyen kis ostoba, még lehet, hogy azt is hitte, hogy megalázhat. Hát, nincsen jó napja, ha így gondolta!

Mayura megállt, ahogy visszafordult, már láttam rajta, hogy tiszta vörös a feje a haragtól. Csak, hogy tegyek rá még egy lapáttal, rá sem pillantottam, hanem könnyedén továbbindultam. Sesshoumaru követett, habár újra láttam arcán azt a furcsa kifejezést, amit az ebédnél lezajlott kis közjáték után is felvett.

Nem beszéltünk sem útközben, se a vacsora közben. Csak ketten voltunk az étkezőben, mitől eléggé feszélyezve éreztem magam. Nem értettem, mért. Hiszen körülbelül ugyanolyan idős, mint én, eddig mindig kedves volt, s korántsem olyan beképzelt mint, az uram… Menoru… csak a gondolattól, csak az ő gondolatától rosszul lettem. Felrémlettek emlékeim közül a vele töltött, kínzó, gyomorforgató éjszakák. Hashijaim koppanva elgurultak asztalom mélybarna lapján. Eddig is éreztem, hogy evés közben néha felpillant rám étkezőtársam, de most már le is tette saját evőpálcáit, és egyenesen rám nézett.

Én pedig lehajtottam a fejem, hogy csak véletlenül se kelljen ránéznem. Gyomrom ici-pici volt, miközben minden erőm kellett, hogy bent tartsam az eddig lenyelt ételt. Rettentően féltem. Annyira, mint még talán soha. Hiszen eddig sosem dühítettem fel Menorut szándékosan, és soha nem adtam rá okot, hogy féltékenykedjen. Mert tudtam, hogy most az. Láttam a szemén. És láttam azt a féktelen őrült vágyat is, amivel a romlásomat akarja.

Még mielőtt tényleg rosszul lehettem volna, Sesshoumaru felkelt mellőlem, és megragadta vékony csuklómat. Egy mozdulattal talpra állított. Olyan könnyedén, akárcsak, ha tollpihe lennék. Még mindig nem akartam ránézni, hiszen a félelem ott ült a szemeimben. De nem tudhatta meg, semmiképpen! Már nem is uram miatt, magam miatt nem akartam, hogy tudja. Féltem, hogy eddigi barátságossága semmivé válik, ha megtudja mi vagyok én… mire akarnak használni engem…

– Iku! – szólalt meg, majd vezetni kezdett.

Nem engedte el a csuklómat. Így mentünk ki az erkélyig, ahol aztán fellépett a korlátra, és magával húzott engem is. Még mielőtt megrémülhettem volna, egyszerűen lelépett az emeletnyi mélységbe.

Keményebben értem talajt, mint szerettem volna, hiszen nem gyakran ugráltam ki az ablakokon. De szerencsémre, még mindig fogta a kezem, így nem estem el. Tudtam, hogy a kertben vagyunk, de nem volt időm felmérni a terepet, mert azonnal húzni kezdett.

Őszintén szólva, mesebeli kis parkja volt Menoru palotájának. Mindig is csodáltam, és talán ez volt az egyetlen jó hely az egész birtokon. Gyönyörű volt, gondozott és mégis természetes. Lapos járókövek vittek több irányba is, az ösvényeket virágágyások keretezték. Liliomok, rózsák, ezer szín virágok nyíltak bennük. Az egyik ösvény csodálatos kis mesterséges tóhoz vitt. A tavacska közepén apró sziget volt, rajta emeletes pagodával. A vörös oszlopok, a barna cserép és az íves kis híd, ami a szigetre vitt, csodálatos fényben játszott, ahogy az eget vörösre festve az utolsó napsugarak megvilágították.

A tó körül ligetesen fák álltak. Több csoport sakura ki, édes illatú fenyők, gyertyánok, bambuszliget. Mint egy tündérmesében. És mindenhol nyíltak a virágok, a gondozott pázsit is édes illatot ontott, ahogy a forróság csökkeni kezdett a délvidék felett.

Sesshoumaru határozottan vezetett a kis híd felé. Én közben őt figyeltem. Haja úszott utána, ép úgy, mint haorijának ujjai. Nem viselt vértet, amitől teljesen másnak láttam egész alakját. Most még közelebb éreztem magamhoz. Pillantásom ujjaira vándoroltak, miközben próbáltam szétnyíló kimonóm ellenére tartani a tempót. Ruhájának ujja alól néha megpillantottam a csuklóján lévő két lila méregcsíkot. Kissé irigykedtem. Nagyon erős démon, ha ennyi erőjegye van.

Átsiettünk a kopogó padlójú hídon, majd felvezetett a pagodába. Odabent sötét volt, de mindketten jól láttunk. Jött a jól ismert lépcsősor, majd kibukkantunk a pislogó fényű csillagok között. A pagoda papírfalai mind egy helyre össze voltak húzva, a tatamik a sarokba állítva. Bizonyára éppen nagytakarítás lehetett itt napközben.

A fiú megállt, mitől én majdnem belérohantam. Rám nézett, de nem engedte el a csuklóm. Lassan kisétáltunk az emeletet körbefutó folyosóra. Alattunk, a tavacskán sorra gyúltak ki a csillagok tükörképei. Hirtelen ismét vadul kezdett dobogni a szívem. Féltem, hogy érverésemen megérzi ezt, ezért lazuló szorításából kivontam karomat. Nyugalmat erőltetve magamra, megigazítottam lábaimnál a sietségtől szétcsúszott kimonóm, majd rákönyököltem a pirosra festett korlátra. Ő háttal nekidőlt, miközben felpillantott az égre.

Álmodozva néztem le a sötéten csillogó vízre, és figyeltem a sokasodó fényeket. Előttünk a csodálatos park, de nem is olyan messze, jobbra ott ontotta fényeit a kivilágított palota. Ismét elszorult a gyomrom. Hogy legyőzzem kiújuló émelygésem, lopva oldalra sandítottam. Mit ne mondjak, megdöbbentem. Egész idő alatt engem nézett.

Kér, hosszú szívdobbanásnyi időre összekapcsolódott a pillantásunk, végül én ismét elpirulva lehajtottam a fejem. A copfomból a sietség hatására kiszabaduló frufrum biztos menedéket jelentett a velőig ható, kíváncsi pillantások elől. Ám ő továbbra sem fordult el, hanem engem figyelt, s mint később rájöttem, igen csak aprólékosan megnézhetett rajtam mindent, ebből a távolságból.

Sokáig álltunk így, ő engem bámult, én pedig a tó sötéten csillámló vizét. Végül erőt véve magamon megszólaltam:

– Miért hoztál ide? – kérdeztem halkan, hogy hangom majdhogynem beleolvadt a ciripelő tücskök és kabócák zümmögésébe.

Vállatvont, mit egyáltalán nem találtam elégséges válasznak. Végül, aztán felelt helyett ő kérdezett.

– Hány éves vagy, Risa?

Huh… ahogy a nevemet ejtette. Sosem hittem, hogy ilyen szép nevem van. Eddig jelentéktelennek tartottam, de most az ő ajkai közül. Végül gondolataim sikerült a kérdés köré összpontosítanom, amin kissé meglepődtem. Nem tudtam, mit akarhat tőle.

– Illik ilyet kérdezni? – akaratomon kívül, óvatosan elmosolyodtam.

– Ugyan már, nem hinném, hogy sok titkolnivalód van rajta, hacsak… - gonoszul félbehagyta a mondatát.

Én akkor még nem éreztem a csapdát.

– Ez a 17. nyaram. De most akkor mondd meg, miért kérdezted?

– Nekem is – jött a válasz, miközben arcát ismét a csillagok felé fordította – Hány éve vagy Menoruval?

– Nem vagyok vele! – csattantam fel, de hamar meg is bántam – Három éve…

Elégedetlen mordulás volt a válasz. Meg kell mondanom, ilyet sem hallottam eddig. Mély torokhangon morgott, akár egy kutya. Ekkor tudatosult bennem:

– Te inuyoukai vagy, igaz? – kérdeztem.

– Persze! – lepődött meg kérdésemen.

Jól van, csak úgy megkérdeztem, attól még nem kell hülyének nézni. Uram félig farkas félig kutyaszellem, habár inkább az utóbbi faj jegyei ütköztek ki rajta. Honnan kellett volna tudnom melyik ágról rokonok. Enyhe bosszúval orrom alatt visszafordultam a vízhez. Addigra már milliárdnyi fényes csillag ragyogott az égen, sápadt fényüket a fodrozó vízre szórva.

– Bántott? – hangja sokkal halkabb volt, mint eddig.

Megdöbbenve felkaptam a fejem és rámeredtem. Ő pedig egyenesen a szemembe nézett. Nem tudom mért, de mérges lettem. Talán a kérdés túlzott indiszkréciója miatt. El nem tudtam képzelni, hogy mer ilyet kérdezni egy szellem, akit még csak pár órája ismerek. Hogy mer ilyet kérdezni, mikor még jóformán ott a tojáshéj a fenekén? Hogy mer rákérdezni arra, amit a legjobban gyűlölök?!?

Elfutott a pulykaharag, ám dühömben képtelen voltam válaszolni. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta. Így inkább sarkon fordultam, és dübörgő léptekkel a lépcső felé vettem az irányt. Csak egy elmosódott villanást láttam, és már előttem is állt. Hátrahőköltem. Hogy lehetett ennyire gyors?

Balra kitértem, de ő utánam nyúlt, és menekülő manőverezésem közben akár véletlen, akár direkt, de nem a karomat kapta el. Egy kézzel, könnyedén átérte a derekam és visszahúzott. Annyira meglepődtem, hogy még tiltakozni is elfelejtettem, csak ujjaim fonódtak karjára. A távozásom keltette robaj hirtelen elült, és ott álltunk mindketten némán.

Biztos voltam, hogy nem csak én rémültem meg attól, ami történt. Szerintem bizonyára őt is a meglepettség merevítette meg, mindenesetre egyikünk sem mozdult, majdhogynem levegőt sem vettünk. Csupán saját szívverésem vad dübörgését hallottam. Aztán az őrült ricsaj a fejemben is elhalkult, s újra zengtek a tücskök, újra locsogott a tó, és újra hallottam, ahogy ő szaggatottan kiengedte lélegzetét.

Pár pillanat múlva az égető fájdalom ébresztett rá, hogy minden izmom görcsös feszültségben van. Muszáj volt lazítanom, hiszen lábaim már beleremegtek ebbe a merevségbe. Ám hiba volt engednem, az eddig köztünk lévő, amúgy is jelentéktelen távolság semmivé lett, hátam, derekam, csípőm a vékony ruha alatt az ő testéhez simult. Ettől aztán újra megdermedtem.

Alig mertem levegőt venni, egy pillanatra félelem cikázott végig idegeimen. Volt, hogy ugyan így kapott el Menoru is, mikor még nem voltam teljesen mestere pajzsomnak. Ám most nem tudtam azt használni, hiszen az „ellenség” már túl közel volt. Vagy talán nem is akartam… Minden esetre eléggé úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak. Ebből következően, azonnal remegni kezdtem, mire ő meglepetten felhördült mögöttem:

– Te félsz? – kérdezte olyan halkan, de döbbenten, hogy épp, hogy csak meghallottam.

Szavainak sóhajtása csiklandozta a nyakam, miközben kellemes hangja újabb érzést csalt elő lelkemből. Hirtelen nagyon meleg kezdett lenni, miközben a remegéshez különös borzongás társult.

– Risa? – kérdezte újra gyengéden.

Más lett a hangja. Nem tudom megmagyarázni, de más lett. És most ez a változás is megrémített, noha tudtam, hogy esze ágában sincs bántani engem. Én voltam túl paranoiás, és túlságosan is tartottam mindenkitől, akinek más volt a lába között, mint nekem… Azt hiszem, meg is volt az okom erre.

Másik, eddig szabad keze megmozdult, majd megéreztem ujjait az államon. Maga felé akarta fordítani az arcom. De addigra én besokalltam. Mindentől, ami aznap történt. Még mielőtt homályos tekintetembe fúrhatta volna pillantását, én kitéptem magam öleléssé szelídült szorításából, és elrohantam.

Illetve rohanásnak szántam, de életemben először szellemgömbként utaztam. A lépcsőt céloztam meg, és mikor már úgy éreztem biztos lezuhanok rajta egyszer csak jött a halvány, kékes derengés, és valami leírhatatlan érzés mellett már csak azon kaptam magam, hogy kiröppenek a pagodából. A következő pillanatban szobám ajtaját ismertem fel a kavargó színáradatból, mitől egy pillanat múlva rémület hasított belém.

– Miért jöttem ide? – kérdeztem magamtól, de még mielőtt megfordulhattam volna, hogy eltűnjek a folyósón, az ajtó kinyílt, és felbukkant Menoru.

Megmukkanni sem volt időm, keményen megragadta a karomat és beröpített a szobába. Kissé tompultan a félelemtől, és a lassan jelentkező fájdalomtól, simultam kétszemélyes ágyunk oldalához ültömben. Aztán, ahogy észrevettem, hogy már nemakira vetkőzött, jelezvén itt óhajtja tölteni az éjszakát, könnyeim megállíthatatlanul kicsordultak…

Folytatás következik…