Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー　殺生丸

By Mido

4. fejezet:

 Kínzás - ごうもん

Remegett mindenem. Alig bírtam levegőt venni, annyira összepréselődött tüdőm a rémület súlyától. Akárha valaki keményen a falhoz szorított volna. Lassan hónapok óta nem volt részem ebben az undorító élményben, de az émelygés ismerősként köszöntött rám, ahogy meghallottam a kulcs kattanását a zárban. Végül uram lassú, csoszogó léptekkel elsétált mellettem, és az én szemszögemből nem jól látható helyre rakta a szobánk ajtajának kulcsocskáját. Kiszáradt a torkom a félelemtől.

– Risa, Risa... – dünnyögte magának, enyhén rosszalló hangsúllyal. – Olyan rég nem éreztem a bőröd illatát. Veled alszok ma.

Nem válaszoltam, hiszen ez nem volt kérdés. Csak lapultam az ágy tövében, miközben tudtam, hogy közeledik az elkerülhetetlen. Felém sétált, majd leguggolt elém. Gunyoros-élvezetes mosollyal előrenyúlt, és széthúzta kimonóm alját, hogy meglássa halványbarna vékony combjaim.

Felsikkantottam, és a védőpajzs alig látható halvány derengéssel körülragyogta alakom. Azon a helyen, ahol a védőmező aurájához ért a keze, hírtelen szikrák pattantak a semmiből, és kellőképpen megégették Menoru ujjait.

– Ejnye Risa! Mégis mit gondolsz? – kezdett bele a gyűlölt játékba.

Persze, hogy nem feleltem. Vártam a folytatást, noha ismertem. És ő nem okozott csalódást, meg is adta azt.

– Risa, Risa. Hát mégis mit gondolsz, meddig szórakozhatsz azzal a semmirekellő pajzsocskával? Meddig bírod? Tíz… talán húsz percig? – felegyenesedett, és úgy nézett rám hamisítatlan megvetéssel.

Nem méltattam válaszra, de arcizmaim most is, mint az elmúlt nap során oly sokszor, maguktól megmozdultak. Még mielőtt rádöbbenhettem volna mit teszek, gúnyosan elmosolyodtam, ami láthatóan őt is meglepte. Aztán a meglepetés haraggá váltott át. Már bánom, hogy ennyire erősen hagytam elragadtatni magam. Ugyan, akár már napokig bírtam tartani folyamatosan védelmem, ezt nem akartam az orrára kötni.

– Igen pimasz lettél... – hangja fagyosan csengett az elsötétített szobában. – És ma kimondottan provokálsz! Mégis mit gondolsz, meddig hagyom még meg apádnak a földjét ha a lánya ilyen engedetlen?

Nem tudtam palástolni a szörnyülködésem. Egyszerűen nem hittem, hogy ennyire gerinctelen ez a szemétláda. Ismét a családommal akar zsarolni, hiszen jól tudja, mennyire fontosak nekem. Matt helyzet; nem tudtam, hogyan mászhatok ki ebből a slamasztikából.

Megfogadtam, ha az életem múlik is rajta, akkor sem adom meg neki azt az örömet, hogy ágyasává tegyen. De most már nem az én életem volt a tét. A sajátom jelen pillanatban semmit sem ért, hiszen ez a sanyargató nyomorúság, ami jellemezte Menoru mellett, igazán nem volt túl marasztaló.

Végül is annyira felhúztam magam a gondolattól, hogy ez a fajankó bántani meri a családomat, hogy merítve a düh bátorító, de ugyanakkor vakmerő erejéből, felálltam, kihúztam magam, majd válaszoltam. Nézett is egyet... Ehhez nem volt hozzászokva. Meg, hát én sem...

– A családomhoz ne merj hozzányúlni! – a hangom remegett, mivel a szándék erősebb volt bennem, mint az elhatározás – Őket hagyd ki a piszkos kis játszadozásaidból!

– Ugyan miért tenném? – kaján élvezettel fogadta visszafogott kirohanásom.

– Naze? – kérdeztem, miközben próbáltam megfogalmazni azt, amit eddig sosem ejtettem ki a számon. – Talán azért, hogy vidékszerte ne terjedjen híre, mekkora egy rohadék vagy! Az egyezmény ellenére kizsákmányolod klánjainkat! De, hogy emellett még olyan szánalmas is vagy, hogy még csak asszonyoddá se tudtál tenni...

Láttam, ahogy elhűl a fenyegetésemtől és kihasználva pillanatnyi zavarát, folytattam, ha már egyszer belekezdtem.

– Mit gondolsz, mennyit röhögnének rajtad? Annyira gyenge vagy, hogy egy 14 éves kislányt nem tudtál megerőszakolni? Már az a pajzsocska kifogott a nagy Menorun! Akkor most miért vagy itt?

Szuper volt. Kölcsönösen megzsaroltuk és megfélemlítettük egymást. Hát ilyet sem csináltam eddig. Mindenesetre sokkal jobb volt, mint körberohangálni a szobában, sikoltozva és könyörögve, hogy valaki mentsen meg.

Drága uram még pár pillanatig nézett rám, majd olyan oltári nagy pofont kevert le nekem, hogy vagy fél percre az eszméletem is kihagyott. Nyekkenve terültem el a puha szőnyegen, miközben zúgó fejem ellenére is, azonnal újrageneráltam a beszéd izgalmában levetkezett pajzsot. Mit ne mondjak, túl lassú voltam.

Szemeim könnybe lábadtak, és akaratlan felkiáltottam, ahogy belekapaszkodott a hajamba, és annál fogva húzott talpra. Számban egyre jobban eluralkodott a vér vas és só ízű érzete. A szemeim előtt furcsa, különös színű és formájú szikrák pattogtak. Alig láttam. De a fájdalmat még tökéletesen éreztem.

Nem tudom, pontosan mi történt, hiszen az eddigi zsibbasztó rémületet és a keserű dühöt felváltotta a menekülés utáni vágy. Csakhogy, nem volt hova. Még éreztem a két jóval gyengébb pofont, amit már csak úgy kézfejjel adott, majd keményen az ágyra vágott. Levegő után kaptam, hiszen az elmúlt pár pillanatban még azt is elfelejtettem venni. A lélegzetből hörgő köhögés lett, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem csak arcomba kaptam ütéseket.

Meglepő, de a fájdalom és a félelem helyett inkább csak elkeseredettséget éreztem. És szánalmat, méghozzá saját magam irányába. Gyűlöltem, hogy ennyire gyenge vagyok. Legalább, ha vissza tudtam volna ütni! Nem volt más választásom, megpróbáltam ismét pajzzsal körbevenni magam. Csakhogy, nem ment az olyan könnyen. Hiába tudtam már szinte korlátlan ideig fenttartani, hiába nem lehetett fizikai erővel megtörni, megidézni sem lehetett olyan könnyen. Illetve lehetett, csak én nem voltam rá képes. Legalábbis olyan könnyen nem, mert nekem bizony keményen összpontosítanom kellett. Ezt a képességemet pedig felemésztette a növekvő rettegés.

Még mielőtt készen lettem volna, Menoru már mozgásba lendült. Először ugyebár engem vágott rá az ágyra, majd egy macska ügyességével utánam mászott. Hátráltam, amíg lehetett, habár háton fekve, zsibbadó-égő tagokkal, lehetetlenül nehezen ment. Kétségbeesésemben, még megjelent egy alig érezhető kis védelem körülöttem, de olyan könnyen átszakította dühöngő vágytól izzó uram, mint gyermek a papírfalat.

Saját sikolyom rántott vissza a szívet tépően gyászos valóságba. Karmait kieresztve játszi könnyedséggel széttépte kimonóm, még csak az obi dupla anyagjánál sem lassítva a héven. A gyönyörű selyem vízként foszlott szét testemen, ugyanúgy, mint alsóneműim. Sikoltoztam, ahogy a torkomon kifért. Igaz tudtam, semmi értelme, mert vagy nem hall meg senki, vagy, ha fel is figyel ricsajozásomra, nem mer közbeavatkozni. Ahogy torkom berekedt, arcom már nedves volt potyogó könnyeimtől.

Egy darabig csapkodtam, próbáltam lerúgni magamról, de sokkal erősebb és főleg nehezebb volt mint én. Ahogy rám feküdt azt hittem megfulladok, csak pihegni tudtam súlya alatt. Nem maradt más, csak a keserű könnyek.

Karjaimat szorosan lefogta, lábaimra az ő lábai nehezedtek, miközben forró vággyal megcsókolt. Majdnem öklendezni kezdtem, annyira undorító volt ez a kikényszeríttet csók. Rájöhetett így százezredszerre is, hogy nem fogom viszonozni tolakodó gesztusát, így hát, amennyire bírt, előregörnyedt, hogy testemet vegye célba nyálas, visszataszító csókjaival.

Ismét teljes erőmből vonaglani kezdtem, annyit el is érve, hogy bal csuklóm szabaduljon a szorításból. Minden erőmet beleadva vágtam fejbe. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen ütés egy halandó koponyáját szilánkosra repeszti. Csak az volt a probléma, hogy ő nem volt halandó...

Szerintem fel sem vette a hadakozásom, mert még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Elkapta újra szökevény karomat, és most már nem habozva tovább, lábaim közé nyúlt. Sikoltani sem volt erőm. De neki ahhoz igen, hogy görcsösen ellenkező combjaim szétfeszítse, majd ugyanazzal a kezével kioldotta éjjeli ruháját.

Újra jött az öklendező, gyomorforgató érzés, ahogy alteste az enyémhez feszült, így már testközelből érezhettem lüktető kívánalmát. Utolsó előtti próbálkozásként keményen a vállába haraptam, mitől felordított, de ahogy elengedve csuklómat az arcomba vágott már az én torkomból szakadt ki aznapi utolsó elgyötört sikolyom. Ugyanebben a pillanatban, furcsa neszt véltem hallani az ajtó felől, de az kiesett látóteremből. És hát a legkisebb gondom is nagyobb volt, mint az oda nem illő zaj.

Ahogy elkezdett rám dőlni, eljött az a pont, ami az utolsó menedéket jelenthette elgyötört helyzetemben. Kínjaim lassan meghallgatást találtak a bennem lappangó erőben. Éreztem, ahogy homlokom az apró jegy égni kezd, majd erős arany fénnyel lüktető energia árad szét tagjaimban. Imádtam ezt az érzést, igaz még csak párszor volt benne részem. És pont mindig ilyen ocsmány helyzetekben. Minden megmaradt erőmet beleadva vontam fel védelmem, úgy, hogy az erő közvetlen a bőrömből áradjon, minél messzebb tolva a rám nehezedő ocsmány nyomást.

Mint az előző pár alkalommal, most is ugyan úgy jártam. Gyenge voltam megtartani a belőlem kikívánkozó csapongó kin youkit, az dühödt vörös szikrák között hagyta el testem. Ennek két oldala is volt. A hátulütője, hogy amint az energia elhagyta megkínzott tagjaim, elvesztettem az eszméletem, ám mint mindig ugyanazt a furcsa képet láttam égő szemeim előtt. Hófehér testű, tűzben égő különös teremtés. Karcsú nyak, lángoló vörös szárnyak, zafírkék szemek...

A jó benne pedig az volt, hogy olyan erővel kente a falhoz uramat, hogy biztos vagyok benne, legalább három bordáját sikerült eltörnöm. A szobát, mint mindig, égett szag kezdte eluralni.

A fény iszonyatos erővel robbant ki, minek következtében elvesztettem homályosuló látásom. Testem ernyedten dőlt vissza az ágyra, miközben fejem akaratlanul az ajtó felé fordult. Utolsó irányított lélegzetvételem sóhajként szakadt ki tüdőmből, ahogy felismerni véltem egy alakot az ajtónkban. De már nem volt erőm nyitvatartani a szemeim, a kép elhomályosult, ezüst folttá zsugorodott. Elmém utolsó gondolata kérdésként csengett a fejemben:

- Sesshoumaru?

Aztán már mindent elnyelt a fekete, öntudatlan, testemet beborító homály...

Halvány derengésre riadtam. Nem is, hiszen ezt a könnyed lebegő érzést nem lehetett riadalomnak nevezni. A testem könnyűnek, és fájdalommentesnek, a lelkem nyugodtnak éreztem. Jó volt így lépni ismét az akarat világába. Nem is siettem el. S mikor már teljesen tudatomnál voltam, akkor sem mozdultam meg, vagy ültem fel.

Éreztem az arcomra vetülő fénysugarat. Éreztem, ahogy friss, langyos levegő áramlik át a helyiségen, ahol fekszem. De nem gondolkodtam, és nem emlékeztem. Nem akartam, és így volt jó nekem. Végül, ahogy szívverésem az álomból ismét éberré vált testemben felerősödött, a keletkező oxigénhiányos állapotra halk sóhajjal nagyon mély levegőt kellett vennem. Ez a kis mozgás elég volt ahhoz, hogy tündérvilágom képe széttörjön, ezernyi tűként hasított bele testembe a fájdalom. Még fel sem nyitottam szemeim, azok már könnyekkel teltek meg. Meg sem kíséreltem a felpillantást, remélve, ha semmit sem mozdulok, a fájdalom eltűnik.

De aztán jött az a kényszerítő érzés. Hirtelen megéreztem, hogy figyelnek, és ez arra késztetett, hogy lesz ami lesz, de nézzek fel. Ahogy kinyitottam a szemeim, semmit sem láttam. Illetve valami nagy fehérséget, ami összehúzódásra késztette pupilláim. Ahogy szoktam a fényt, lassan körvonalak jelentek meg előttem. Pislogtam párat, és, ahogy visszanyertem szemem világát, már nem is találtam olyan világosnak a szobámat. Merthogy, még mindig itt voltam. Azonnal felismertem. A tapéta, az ágy, a bútorok. És a horpadás a falon. Sokként rohantak meg az emlékek. De mielőtt még elveszhettem volna kavargó űrjükben, eszembe jutott valódi szándékom. Nyögve az oldalamra fordultam, majd megmerevedtem a meglepetéstől.

Sesshoumaru állt az ágyam mellett. Arca semmit nem árult el, olyan volt, akár egy jéggé fagyott közönyös maszk. De a szemei! Azok mások voltak, és amit bennük láttam! Egy pillanatra megrémültem, majd, ahogy tudatosult bennem jelenléte, és az, hogy elroncsolt arcomat nézi, összeszorította a szívem és hatalmas gombócot csalt a torkomba. A kínzó fájdalom ellenére is, azonnal elfordítottam a tekintetem. Így legalább nem kellett látnom a szemeiben bujkáló haragot.

– Minek vagy itt? – kérdeztem cinikus, rekedt hangon.

Nem válaszolt, csak hallottam, ahogy lassú léptekkel elindul. Reméltem elmegy, és magamra hagy. De nem ez történt. Felvette kistükröm a fésülködő asztaltól, és az ágyat megkerülve a szemem elé dugta.

Annyira szerintem még nem szörnyedtem el soha. Egyszerűen nem ismertem rá arra a valamire, ami visszanézett rám. El sem hittem, hogy saját arcom látom. Jobb szemem piros volt és dagadt, szemöldököm felrepedt és belilult. Mindkét sarka a számnak maszatos volt az alvadt vértől. Baloldalt, a fülem körül terjedelmes véraláfutás éktelenkedett. Könnyek csordultak ki szemeimből, de azok is csípni kezdték feldagadt jobb szemem. Meg kellett állnom, hogy ne sírjak.

– Ne aggódj, már jobban nézel ki, mint egy nappal ezelőtt – hát ha ezt megnyugtatásnak szánta, baromira nem jött össze.

– Egy nappal? – kérdeztem ledöbbenve.

– Ha pontos akarok lenni, egy és fél napja. Azóta fekszel itt eszméletlenül.

– Aha... – csak ennyi futotta.

Ismét elfordultam, feszélyezett, hogy még ilyen állapotomban is képes szenvtelenül rám bámulni. Azt kívántam, bárcsak ne lenne itt. Bárcsak én se lennék itt!

– Miért nem gyógyítottad be a sebesüléseid, amíg aludtál? – törte meg a nyomasztó némaságot.

– Mert az olyan könnyű... – vetettem neki oda, de félszemmel rásandítottam.

Furcsállva felhúzta szemöldökeit, és ettől ismét olyan kawaii kissrácos kinézete lett. Nem értettem, mit nem ért.

– Több, mint egy napot aludtál. Ennyi idő alatt az ilyen sérüléseket még egy oni is begyógyítja magán! – jött a magyarázat.

Na tessék, még sérteget is. Szájam sarkai vészesen görbülni kezdtek lefelé. Ő valószínűleg félreértette, mert mentegetőzni kezdett.

– Tudom, hogy te nemesi származású vagy! Csak, hát, nem értem, miért nem regenerálod magad.

– Talán, mert nem tudom, hogy kell...

Gondolom szegény feje erre nem számított. De, hát mit tegyek. Halvány elképzeléseim sincsenek az erőimről. Semmi sem. Egyedül a pajzs, de az is leszerepelt az éjjel. Ilyen meg, hogy öngyógyítás. Fogalmam nem volt, hogy kell. Ilyenkor mindig azt kívántam, bárcsak olyan lennék, mint édesanyám...

– Hunyd le a szemed! – jött a félreérthetetlen utasítás.

Én erre persze inkább rá meredtem, mire türelmetlenül ciccentett. „Ám legyen!” – gondoltam, és lehunytam pilláim. Vártam a folytatást.

– Gondolj először a sebeidre. Amikor már annyira erősnek érzed a fájdalmat, hogy nem bírod tovább, elérsz egy határt. Olyan ez mint az alakváltás. Csak próbáld meg...

– Figyelj, ez nem fog működni! – néztem fel. – Egy, még a valódi alakomat sem tudom felvenni – majdnem hozzá tettem, hogy mert nálunk senkinek sincs, de sikerült megállítanom fecsegésem még időben. – Kettő, biztosan belebolondulok abba a fájdalomtengerbe.

– Ugyan már! Youkai vagy, nem? Nem kéne ilyen kicsinyes dolgokkal foglalkoznod, mint a fájdalom!

– Könnyű azt mondani. Nem tudom te voltál-e már ilyen állapotban.

– Voltam rosszabban is! – morogta vissza – Na, gyerünk. Csináld, amit mondtam!

– De…

Még mindig ellenkezni akartam. Semmi kedvem nem volt kísérletezni. Főleg nem ebben az állapotban. Ám, amikor morcosan fölém hajolt, azonnal elment a kedvem az ellenkezéstől. Valami olyat láttam meg a szemeiben, amit már évek óta senkitől sem kaptam. Sajnálatot, ugyanakkor bíztatást is. Gondolkodás nélkül hunytam le szemeim, és még mielőtt tudatosult volna, hogy mit teszek, követtem az utasításokat. És elkezdődött...

Két periódus volt az egész. Az egyik a végtelen kín, mitől állkapcsom olyan görcsösen feszült össze, hogy belezsibbadt. De nem akartam se felsikoltani, se felnyögni. Aztán, amikor már úgy éreztem, valóban nem bírom tovább, valami történt. Ahogy felnyíltak a szemeim, minden különös megvilágításban, furcsa fényben fürdött. Nem értettem, miért narancsszín az egész szoba. És megint láttam azt a semmihez sem fogható alakot. Türkiz szemei bíztatóan ragyogtak a vörösen vibráló térben.

Ahogy a furcsa szín lekúszott szemeimről, karikacsapás-szerűen múlt el a fájdalom. Jó, nem mondom, hogy teljesen, de hirtelen könnyebb volt lélegezni, hirtelen kitisztult a fejem. Olyan volt, mintha ólomnehezéket vettek volna le kezeimről, lábaimról, mellkasomról.

Lehunyt szemmel pihegtem. Mert, ugyan ez az érzés felemelő volt, ugyanakkor olyan gyengének éreztem magam, mint még soha. Egyedül levegőt venni volt erőm, de aztán, ahogy múltak a másodpercek, és lassan percekké formálódtak, lassan javult a helyzet.

Váratlanul kellemes, selymes dolog hullott az arcomba, majd csúszott le róla. Ahogy felpillantottam, Sesshoumaru éppen hegyes füle mögé tűrte a szökött tincset. Kicsit megdöbbentem, hiszen olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a bőrömön a lélegzetvételeit. Ám ő csak kíváncsi pillantásokkal méregetett engem, észre sem véve, hogy lassan arcom lángoló pirossá válik közelségétől.

Susogva kinyílt az ajtó, majd, ahogy oldalra kaptam a fejem, komornám láttam belépni. Ahogy ránk nézett, bosszúság ült ki arcára. Aztán, ahogy megszólalt, az előbbi könnyed idill darabjaira hasadt:

– Sesshoumaru-sama! Még is mit keres Risa-sama szobájában!?!

Lektorálta: Arvael

Folytatás következik…