Tizedik fejezet

Az első közös vacsora

Aznap este Rina meghívta Sesshoumarut, hogy vacsorázzanak együtt. Egy újabb, első alkalom. Sessh azt a kimonót vette fel, amelyet Kimie hozott neki. Finom vászonból varrták és kellemes levenula- és rozmaring illatot árasztott. Először elgondolkodott, vajon miféle szekrény mélyéről keresték elő, de mivel a mérete nagyjából megfelelt, vita nélkül magára öltötte.

Amikor a szolgáló nyomában belépett az ebédlőbe, hirtelen azt kívánta, bárcsak díszöltözetet viselne.

Rina zöld ruhát vett fel, de egyáltalán nem valami háziszőttest. A bársonyköntös szabadon hagyta mellének fakó dombjait, míg a derekánál bő ráncokba gyűrődött. A haját leengedte és egy ékkövekkel kirakott, ragyogó koronát tett a fejére.

A lobogó gyertyák fényében állva olyan gyönyörű volt, mint egy látomás. És minden ízében királynőnek látszott.

Rina feléje nyújtotta a kezét, a Herceg pedig odalépett elé és a kézcsók előtt mélyen meghajolt.

- Fenség.

- Őfelsége. A terem - mutatott körbe, miközben remélte, hogy a mozdulattal el tudja leplezni az arcára kiülő idegességet és örömöt, amit a démon csodálkozó tekintete miatt érzett - túlságosan nagy két személynek. Remélem, ennek ellenére jól érzed majd magad.

- Rajtad kívül nem látok semmi mást.

Rina félrehajtotta a fejét. Szokatlannak találta, hogy valaki csapja neki a szelet, egyben szórakoztatónak is.

- Ezek lennének a szép szavak és a költészet?

- Inkább az igazság.

- Kellemesen csengenek a fülnek. Itt nem szoktam befűteni - vezette Sesshoumarut az asztalhoz. - Ma este a szívesen látott vendég tiszteletére szaké és vadhús került az asztalra.

A hosszú asztal fejénél két teríték várta őket. Az ezüst, a kristály és a hófehér szalvéta valósággal ragyogott a gyertyafényben. A kandallóban vadul lobogott a tűz.

Szolgák léptek elő, szakét töltöttek és kimerték a levest. Ha Sesshoumaru el tudta volna fordítani a tekintetét Rináról, talán észreveszi, milyen furcsán csillog a szemük, miközben néha összekacsintanak vagy lopva egymásra vigyorognak.

Mindez Rinának sem tűnt fel, mivel minden erejével az első, hivatalosnak mondható vacsorájára koncentrált valakivel, aki a világán kívülről érkezett.

- Az étel elég egyszerű - kezdte.

- A társaság viszont mindenért kárpótol.

A lány elgondolkodva pillantott a démonra.

- Tetszenek a szép szavak, csak nincs gyakorlatom, hogy így beszélgessek.

Sesshoumaru megfogta a Rina kezét.

- Akkor nem kellene gyakorolnod?

Rinából kibuggyant a kacagás és megrázta a fejét.

- Mesélj az otthonodról, a családodról. Az öcsédről - emlékezett vissza Rina. - Helyes?

- Én azt nem tudhatom. Nem vagyok nő! - nézett furcsán Sessh.

- Való igaz.

- A neve InuYasha. Még kölyök. Fiatal és makacs. Egy félvér.

- De büszke vagy rá - jelentette ki a nő.

- Dehogy vagyok - ellenkezett a démon.

- De az vagy!

- Nem vagyok!

- De igen, ne hazudj!

- Valóban.

Rina könnyedén kérdezősködött tovább, Sesshoumaru pedig mindenre felelt.

Rina meglehetősen bizonytalanul mozgott ezen a területen, így többnyire csak hallgatta, hogy a démon könnyedén beszél olyasmiről, ami a számára felért egy csodával.

Nyárról és kertekről, arról, hogy úszik a tóban, vagy átszáguld egy falun, ahol az emberek épp a piacra igyekeznek és mikor meglátják fejvesztve menekülnek.

"Deréknyi csillogó, piros alma. Vajon milyen lehet az ízük? És több kosárnyi virág", aminek az illatáról Rina csak álmodozni tud.

Olyan részletes képet kapott Sesshoumaru otthonáról, amilyent eddig csak a könyveiben látott.

Olyan érdekes képet kapott a démontól, amihez foghatót sohasem látott a könyveiben.

Teljesen elveszett Sesshoumaru szavaiban, a nevetésében. Mert bizony néha-néha egy régi emlék megnevettette. Mint például, amikor InuYasha fejjel lefelé kiesett a szobája ablakán.

Rina tudta, hogy ennek később alaposan meg kell fizetnie az árát, de egyáltalán nem bánta. Úgy érezte, akár napokon keresztül is tudná hallgatni a démont, el tudna vele beszélgetni. Csak arra vágyott, hogy Sesshumaruval lehessen, miközben melegíti a tűz, a nyelvén érzi a szaké ízét és nem aggasztják a világ gondjai, miközben a démon tekintete meghitten pihen az arcán.

Nem tiltakozott, amikor Sesshoumaru megfogta a kezét, akkor sem, amikor játszani kezdett az ujjaival. Úgy vélte, ha ez jelenti azt, hogy csapják neki a szelet, akkor remek időtöltés.

Messzi tájakról és kultúrákról beszélgettek. Festészetről és színdarabokról, amikről Sesshoumaru semmit sem tudott.

- Alaposan elolvasdtad a könyvtárad könyveit - jegyezte meg a démon. - Még az én tudásomat is felülmúlod valamicskét. "Különösen ha művészetről van szó. Arról semmit sem tudok."

- A könyveken keresztül látom a világot és a történeteken keresztül az életet. Egyszer, amikor elérkezett a nyári napforduló, ünnepséget rendeztünk. Zenéltünk és eljátszottunk egy darabot, amit én választottam ki és mindenki kapott benne szerepet. A túlélés önmagában kevés. Egy kis színt is kell vinni az életbe.

Régebben előfordult, hogy csaknem zokogva vágyakozott igazi színek után.

- Minden gyermeket megtanítunk olvasni - folytatta Rina. - És számolni is. Ha az ember csupán egyetlen ablakon keresztül szemlélheti a világot, akkor mindenképpen ki kell néznie rajta. Akad az udvarban egy fiatal fiú, aki történeteket ír. Nagyon szép történeteket - aztán hirtelen észbe kapott, mert maga is meglepődött, mennyire elkalandozott. - Sokáig feltartottalak.

- Nem - szorította meg Rina kezét Sesshoumaru, aki kezdett rádöbbenni, hogy akármennyi időt tölt együtt a vedéglátójával, sohasem elég. - Mesélj még! Ugye, tudsz játszani valamilyen zeneszerszámon? Hárfán, ha nem tévedek. Hallottalak játszani és énekelni. Álomszép volt.

- Akkor történt, amikor lázasan feküdtél. Azt hiszem, az apámtól örököltem a tehetségemet.

- Szeretném, ha megint játszanál. Játszol nekem, Rina?

- Ha szeretnéd - de ahogy fel akart állni, besietett az egyik szolgáló.

- Asszonyom, asszonyom, az ifjú Fumio!

- Mi történt?

- Az egyik fiúval játszott a lépcsőn. Legurult és nem tudjuk magához téríteni. Attól félünk, haldoklik.