Tizenegyedik fejezet

Válaszok

A szolgák nem merték megmozdítani a fiút, ezért csak egy takarót borítottak a lépcső lábánál heverő testére. Sesshoumaru rápillantott és az volt az első gondolata, hogy "meghalt". Elég halált látott már ahhoz, hogy felismerje azt a jellegzetes arckifejezést.

Tízévesnek becsülte a szőke, kerek arcú fiút, aki sápadtan, véres fejjel hevert előtte.

Rina rohanva érkezett és azok, akik eddig körülállták, vagy térdeltek a sebesült mellett, sietve utat nyitottak neki.

- Menjetek hátrébb! - parancsolt az alattvalóira. - Nem kap levegőt.

De mielőtt letérdelhetett volna, hogy megvizsgálja a fiút, egy zokogó asszony borult a lába elé és véres kezével megragadta Rina szoknyáját.

- A fiam. Kérlek, Úrnőm! Segíts a kisfiamon!

- Segítek rajta, Ayako! Persze, hogy segítek - hajolt le Rina, mivel tudta, hogy minden a gyorsaságán múlhat és lefejtette magáról a halálra rémült asszony kezét. - Most erősnek kell lenned. Bízz bennem. Hadd vizsgáljam meg.

- Megcsúszott, asszonyom - botladozott előre az egyik kisebb fiú. A rémülettől kerekre tágult szemében nyoma sem volt könnyeknek, de maszatos arca arról árulkodott, hogy korábban alaposan megitatta az egereket. - Lovacskásat játszottunk a lépcsőn, és megcsúszott.

- Rendben - felelt Rina, "milyen sok bánat sűrűsödött össze a levegőben" gondolta közben. "És milyen sok félelem." - Most már minden rendben. Majd én meggyógyítom.

- Rina - halkította le a hangját Sesshoumaru, hogy csak az hallja a mondanivalóját, akinek valóban szánja. - Itt már nem tehetsz semmit. Érzem a gyereken a halál szagát.

Rina is érezte és ez is megerősítette abban, hogy nagyon kevés ideje maradt.

- Nem kevered össze a félelem szagával? - simított végig gyengéden az összetört testen, ujjaival érezte a sebeit és a rengeteg törött csontot. A szíve is belesajdult. Tudta, hogy itt a gyógyszerek már nem segítenek. Ennek ellenére nyugodt tekintettel pillantott fel.

- Kimie, hozd ide a füveszsákom. Siess! A többiek pedig azonnal menjenek innen. Egyedül akarok maradni vele. Ayako, te is menj el.

- Ne, kérlek asszonyom! Kérlek, a fiammal kell maradnom!

- Megbízol bennem?

- Asszonyom - borult rá zokova Rina kezére Ayako. - Mindenben.

- Akkor tedd, amire kértelek. Menj és imádkozz.

- A nyaka - kezdte Sesshoumaru, majd elhallgatott, amikor Rina felkapta a fejét és a szemébe nézett.

- Maradj csendben! Segíts vagy menj el, de ne kérdezősködj.

Amikor Ayako néhány barátnőjére támaszkodva távozott és csak ketten maradtak a vérző fiú mellett, Rina lehunyta a szemét.

- Ez fájni fog neki. Nagyon sajnálom. Szorísd le, ne hagyd, hogy megmozduljon és bármit csinálok, ne avatkozz közbe. Ne tegyél semmit. Megértetted?

- Igen - és Sesshoumaru közelebb húzódott, lefogta a fiú mindkét kezét.

- Űzd el a fejedből a halál gondolatát - utasította Rina. - És a félelmet, a kétkedést is. Ugyanúgy, ahogy a csatában sem foglalkozol velük. Már így is túl nagy itt a sötétség. Képes leszel erre?

- Igen - és mert Rina kérte, és amúgy sem esett nehezére, Sesshoumaru megacélozta a lelkét, mint a csatatéren, összecsapás előtt, vagy amikor otthon InuYashát készül épp vízbe fojtani. Mint amikor elképzeli, hogyan nyársalja fel szeretett öccsikéjét, vagy darabolja fel energiaostorával és karmaival.

- Fumio - kezdte Rina. - Fumio, te ifjú költő - dorombolta, miközben ismét végig simított a fiú testén. - Arra kérlek, légy erős!

Rina ismerte Fumiot. Látta felnőni, tanulni és élni. Ismerte a hangja csengését, emlékezett a mosolyára, éles eszére. Az övé volt a fiú, mint ahogy a születésétől fogva mindenki, aki a Rózsák Kastélyában élt.

Éppen ezért, könnyen eggyé olvadt a fiúval.

Miközben kezével szorgalmasan simogatta, masszírozta a testét, könnyedén becsusszant az elméjébe. Tudta, hogy kacagott Fumio, miközben ágaskodva nyargalt fel és alá a keskeny kőlépcsőn. Érezte, mekkorát dobbant a szíve, amikor megcsúszott a lába. És a félelem, a rettegés csak egy szemvillanással előzték meg a rettenetes fájdalmat.

A csontok roppanását hallva Rina hátrahajtotta a fejét és halkan sírni kezdett. Valami benne is eltört, mint ahogy egy agyagedény is szilánkokra hullik a kőkalapács csapása alatt, és ez az érzés több volt egyszerű szenvedésnél.

Sesshoumaru látta, hogy Rina szeme kinyílik és mélyzölden felragyog. A lélegzetvétele felgyorsult, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A fiú erőtlenül felsikoltott és rángatózni kezdett a démon szorításában.

Miközben Rina a fiú tarkója alá csúsztatta az egyik kezét, míg a másikat a szívére simította, mindketten fájdalmasan felnyögtek és halálosan elsápadtak.

Sesshoumaru legszívesebben a ziháló Rina felé nyújtotta volna a kezét. De érezte a testéből sugárzó hőt, mely vadul a fiú testébe áramlott, míg végül a karjai úgy izzottak a tenyere alatt, mint egy-egy tűzre vetett fadarab.

A fiú szeme felnyílt és értetlenül bámult a mennyezetre.

- Vedd el ifjú Fumio - visszhangzott Rina rekedt hangja a falak között. - Vedd el, amire szükséged  van. A gyógyító tüze - hajolt előre és gyengéden szájon csókolta a fiút. - Élj. Maradj velünk. Nagyon kellesz az anyádnak.

Sesshoumaru döbbenten figyelte, ahogy az élet színe lassan visszatér a fiú arcába. Akár meg is esküdött volna rá, hogy érezte, ahogy a halál sietve visszahúzódik az árnyékok közé.

- Asszonyom - szólalt mega fiú álmosan. - Elestem.

- Igen, tudom. Most aludj - simította le Fumio szemét Rina. - És gyógyulj. Engedd be az anyját - fodult Sesshoumaru felé. - És Kimiét.

- Rina...

- Kérlek - ismételte meg Rina, miközben a gyengeség azzal fenyegette, hogy bármelyik pillanatban maga alá gyűri. És mindenképpen a saját lábán akart eljutni a hálószobájába. - Engedd be őket, hogy elmondhassam, mit kell tenniük, hogy Fumio felépüljön.

Sesshoumaru felállt, Rina viszont tovább térdelt a fiú mellett. Az alattvalói hangját is csak távoli mormogásnak hallotta. Ennek ellenére amikor Ayako melléje térdelt és csókolni kezdte a kezét, halkan, de tisztán érthetően magyarázta el, hogyan kezelje a fiát.

- Elég! - rémült meg Rina sápadt arcától Sesshoumaru és a karjaiba kapta a Királynőt. - Lássátok el a fiút.

- Még nem fejeztem be - nyögte Rina.

- Dehogynem fejezted - nézett végig az embereken a démon és a tekintetét látva senki sem mert ellenkezni vele. - Merre van Rina szobája?

- Erre, Herceg Úr - vezette ki Otsune egy ajtón, majd végigmentek egy folyosón, amíg el nem érték a következő lépcsősort. - Tudom, mire van most szüksége, jó uram.

- Akkor csináld - nézett Sesshoumaru Rinára, miközben felfelé cipelte a testét a lépcsőn és észrevette, hogy végül minden erőfeszítés ellenére elájult. A szeme lecsukódott, a bőre pedig úgy csillogott, akár az üveg. A kezén már alvadni kezdett a fiú vére. - Mit kockáztatott azzal, hogy kiragadta a fiút a halál karmaiból?

- Nem mondhatom meg, jó uram - nyitotta ki Rina szobájának az ajtaját Otsune, majd az ágyához sietett. - Most már gondját viselem.

- Maradok.

Otsune összeszorított szájjal fektette ágyba a Királynőt.

- Le kell vetkőztetnem. És megmosdatnom.

Sesshoumaru legyőzte az indulatait, megfordult és az ablakhoz lépett.

- Akkor láss hozzá. Értem is ugyanezt élte át?

- Nem tudom - és amikor a démon megfordult, Otsune határozottan a szemébe nézett. - Nekem nem beszélt róla. Erről senkivel sem szokott beszélni. Sesshoumaru Herceg, meg kell kérjelek, hogy fordulj el, amíg fel nem adom az úrnőmre a hálóruháját.

- Most nem Rina erénye a legfontosabb, asszony - ennek ellenére elfordult a démon és kibámult az ablakon.

Hallott már olyan emberekről, akik képesek gyógyítani a szellem erejével. De eddig, egészen a ma estéig nem hitt bennük igazán. Mint ahogy abba sem gondolt bele, milyen árat kell fizetnie a gyógyítónak a betege gyógyulásáért.

- Aludni fog - jegyezte meg kis idő elmúltával Otsune.

- Nem fogom zavarni - lépett az ágyhoz Sesshoumaru. Rina arcát még mindig falfehérnek találta, de már egyenletesen lélegzett. - De nem is hagyom magára.

- Az Úrnőm olyan erős és bátor, mint tíz harcos együttvéve.

- Ha tíz ilyen harcosom lenne, soha többé nem lennének háborúk.

Otsunénak tetszett Sesshoumaru válasza. Lehajtotta a fejét.

- És az úrnőmnek, bár ezt nem hiszi el magáról, gyengéd a szíve - tett Otsune egy palackot és egy serleget az ágy mellett álló asztalkára. - Vigyázz, össze ne törd! Amikor felébred, adj neki ebből a frissítőből. Nem leszek messze, ha szükséged lenne rám.

Amikor Sesshoumaru egyedül maradt, az ágy mellé húzott egy széket és csak nézte az alvó Rinát. Egy órán, majd két órán keresztül mást sem csinált, csak nézte. A Királynő mozdulatlanul feküdt az ágyában és a tűz fényében olyan sápadtnak tűnt, mint a márvány. Sesshoumaru attól tartott, nem is fog felébredni, hanem százéves álomba merül és a történetekből újabb legenda születik.

Néhány nappal korábban az ilyesmit még gyerekes ostobaságnak tartotta. De most hirtelen mindent lehetségesnek vélt.

Egyre jobban aggódott és lelkében lassan kivirágzott a harag. Hiszen Rina az életét kockáztatta. Látta, hogy a halál jéghideg ujjai utána nyúlnak. Egy gyerek miatt tette kockára az életét.

És lassan bizonyossággá vált benne, hogy az övét is.

Rina pillája megrebbent. Még alig moccant meg, Sesshoumaru máris töltött a frissítőből, amit Otsune hagyott az ágy mellett.

- Idd ezt meg - emelte fel Rina fejét a párnáról. - Ne beszélj. Csak igyál.

Rina kortyolt egyet és felsóhajtott. A keze, melyet Sesshoumaru csuklójához emelt, erőtlenül esett vissza a takaróra.

- Fumio? - suttogta.

- Nem tudom - tartotta újra Rina szája elé a serleget Sesshoumaru. - Igyál még.

Rina engedelmeskedett, majd elfordította a fejét.

- Kérdezd meg. Kérdezd meg, hogy érzi magát az ifjú Fumio. Kérlek. Tudnom kell.

- Előbb igyál. Idd ki az egészet.

Rina megtette, majd Sesshoumaru szemébe nézett. Ha elég ereje lett volna kiszállni az ágyból, saját maga néz utána Fumionak. De gyengesége fogva tartotta és csak a démont bízhatta meg ezzel a feladattal.

- Kérlek. Addig nem leszek nyugodt, amíg biztosat nem tudok róla.

Sesshoumaru félretette a kiürült serleget, majd az ajtóhoz lépett. Otsune a folyosón ült egy széken és gyertyafény mellett varrogatott. Amikor a démon kilépett, felpillantott.

- Mondd meg az Úrnőmnek, hogy ne aggódjon. Az ifjú Fumio most pihen. Gyógyul - állt fel. - Ha szeretnél lepihenni, jó uram, majd én virrasztok helyetted a királynőm mellett.

- Feküdj le - felelt Sesshoumaru. - Ma éjjel én leszek az úrnőd mellett.

Otsune meghajtotta a fejét és igyekezett palástolni a mosolyát.

- Ahogy óhajtod.

Sesshoumaru visszalépett a Királynő szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Amikor megfordult, döbbenten látta, hogy Rina felült az ágyban. Aranyhaja úgy omlott szét fehér hálóruhája felett, mint a frissen hozott méz.

- A fiú jól van, pihen.

Sesshoumaru látta, hogy szavaira Rina arcába visszatér a szín és a szeme is elevenebben csillog. Megállt az ágy vörös bársonnyal bevont lábánál.

- Gyorsan felépültél.

- Ez a frissítő nagyon hatásos - és Rina valóban sokkal jobban érezte magát, még a testében érzett fájdalom is kezdett visszahúzódni. - Köszönöm, hogy segítettél. A gyerek anyja és apja túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy ezt megtegye. És a félelem csak táplálja a halált - nézett körül óvatosan. Otsune nem készítette ki a megszokott hálóingét. - Bocsáss meg, de most magammal kell törődnöm.

- Ma éjjel nem.

Rina legnagyobb megrökönyödésére Sesshoumaru leült mellé az ágy szélére. Csak a büszkesége tartotta vissza attól. hogy távolabb ne húzódjon a démontól, vagy maga elé ne húzza a takarót.

- Sok kérdésem van.

- Melyek közül jó néhányat már megválaszoltam.

Sesshoumaru felvonta a szemöldökét.

- Azóta szaporodtak. Az a fiú haldoklott. Berepedt a koponyája és kicsavarodott a nyaka, ha ugyan tört el. A bal karja pedig szilánkokra zúzódott.

- Igen - felelt Rina nyugodtan. - És a belső szervei is súlyosan megsérültek. Befelé vérzett. És a kis termetéhez képest nagyon sok vért vesztett. De a mi Fumionk nagyon erős fiú. És számomra különösen kedves.

- Perceken belül meghalt volna.

- De nem halt meg.

- Miért nem?

- Erre nem tudok válaszolni - túrt bele nyugtalanul a hajába Rina. - Nem tudom elmagyarázni neked.

- Nem akarod.

- Nem tudom.

De amikor Rina megpróbálta elfordítani a fejét, Sesshoumaru megfogta az állát és megakadályozta a mozdulatot.

- Próbáld meg.

- Túl messzire mentél - közölte a lány kimérten. - Mindig túl messzire mész.

- Akkor jobb, ha hozzászoksz. Én fogtam le a fiút - emlékeztette a démon. - Figyeltem és láttam, ahogy visszatér belé az élet. Áruld el. Mit csináltál vele?

Rina legszívesebben elzavarta volna, de Sesshoumaru is segített, amikor szüksége volt rá. Ezért tett egy próbát.

- Olyan ez, mintha eggyé olvadnánk. Mintha megnyílnánk egymás előtt - emlete fel a kezét, majd hagyta, hogy visszahulljon az ágyra. - Egyfajta kölcsönös bizalomnak is nevezheted, ha akarod.

- Fájdalmat okozott neked.

- Azt hiszed, ha az ember szembeszáll a halállal, megúszhatja a fájdalmat? Szerintem ezt te jobban tudod. A gyógyítás annyit tesz, hogy én is érzem, amit a beteg és felhozom... - rázta meg a fejét Rina, miközben próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. - Visszahozom a fájdalomba. Amit utána együtt győzünk le, így aztán értem, érzem és tudom...

- Te nem csak a fájdalmat győzted le. Hanem magát a halált. Láttalak.

- Erősebbek voltunk.

- És ha nem lettetek volna?

- Akkor a halál győz - közölte Rina egyszerűen. - És egy anya ma éjjel az elsőszülöttjét siratná.

- És te? Rina, vajon téged megsiratnának az alattvalóid?

- Mindig van valami kockázat. Te talán megfutamodsz a csata elől, Sesshoumaru? Vagy szembenézel vele, miközben tudod, hogy a nap végére akár az életed is elveszítheted? Nem állnál ki bármelyik alattvalód mellett, ha szüksége lenne rád? Azt várnád tőlem, hogy én ne tegyem meg ugyanezt az enyéimért?

- Most nem rólad beszélek - fogta meg a kezét Sesshoumaru, mielőtt a lány elfordulhatott volna. - Miattam is legyőzted a halált, Rina. Emlékszem. Eddig azt hittem, csupán álom, de most már emlékszem. Emlékszem a fájdalomra, ami úgy mart bele az oldalamba, akár a kardpenge. Ugyanaz a szenvedés tükröződött a tekintetedben, amikor lenéztél rám. Nekem adtad a tested tüzét, az életed tüzét. Pedig semmit sem jelentettem a számodra.

- Egy férfi voltál. Egy sebesült démon - simított végig Sesshoumaru arcán Rina. - Miért haragszol? Talán hagynom kellett volna meghalni téged, csak azért, mert a gyógyszereim nem segítettek? Hátat kellett volna fordítanom neked és a képességemnek, mert nekem is fájdalmat okozott, hogy megmenthettelek? Sértve érzed a büszkeséged, mert egy nő harcolt érted?

- Talán - zárultak össze Sesshoumaru ujjai Rina csuklóján. - Amikor ide hoztalak, azt hittem, haldokolsz és szörnyen tehetetlennek éreztem magam.

- Mellettem maradtál. Kedves volt tőled.

Sesshoumaru felhorkant, majd felállt és járkálni kezdett a szobában.

- Rina, amikor egy démon csatába indul, akkor felkészül a kardpárbajra, az ellenségei felszabdalására és ha szükséges, az ökölharcra. Ezek mind kézzelfogható dolgok. A benned lakozó mágia vagy csoda viszont sokkal több. Igazat mondtál. Nem értek semmit.

- De már másképp gondolsz rám.

- Igen.

Rinna lesütötte a szemét, elrejtette a fájdalmát.

- Ezért egyáltalán nem kell szégyellned magad. A legtöbb férfi nem maradt volna velem, hogy segítsen és azért már végképp nem, hogy utána beszélgessen velem. Ezért hálás vagyok neked. Most pedig, ha megbocsátasz, szeretnék egyedül maradni.

Sesshoumaru lassan Rina felé fordult.

- Félreértettél. Korábban nőként gondoltam rád, aki gyönyörű, erős, intelligens és bánatos. Még most is ezt gondolom, de mást is. Megszégyenítesz. Azt várod, hogy odébbállok, mert rájöttem, ki is vagy valójában. De erre képtelen vagyok. Melletted akarok maradni, pedig nincs jogom.

Rina nyugtalan szívvel nézett a démonra.

- Azért kötődsz hozzám, mert hálás vagy nekem?

- Hálás vagyok. Minden egyes lélegzetvételemnél érzem, milyen sokkal tartozom neked. De amikor rád nézek, egészen mást érzek.

Rina lecsusszant az ágyról, és megállt a saját lábán.

- Mit? Vágyat?

- Igen, vágyom rád.

- Sohasem engedtem, hogy egy férfi, démon szerelemből öleljen. És neked sem fogom megengedni.

- Akkor mi marad nekem, ha már nem leszek veled? Már régen el kellett volna mennem. Az apám és az öcsém hazavárnak. "Habár az öcsém nem hiszem. Jól elvan magával és örül, hogy nem verem laposra."

- Igazat mondtál és az igazság sokkal többet jelent nekem, mint a szép szavak és az üresen csengő ígéretek. Már én is gondoltam erre és megtaláltam a választ. Amikor gyógyítottalak, olyasmit éreztem, amit korábban soha. A belőled áradó fájadalom és hideg mögött megláttam... A fényt - tárta szét a karjait Rina. - Azt mondtam, nincs, ami összeköthetne minket és ez igaz. Történt velem valami, amikor egy kis ideig a részeddé váltam. Ami egyszerre bosszantott és megrémített. De most, csak most... - vett egy mély lélegzetet, és anélkül folytatta, hogy elpirult volna. - Izgalomba hoz. Olyan hideg voltam. Adj nekem egy éjszakányi forróságot. Említetted, hogy kívánsz engem - húzta meg a hálóruhája ingvállát összekötő zsinórt. - És én is kívánlak - mondta, miközben a fehér ruha lassan lecsúszott a lába elé.