Tizennegyedik fejezet

Gyere velem!

Sesshoumaru a kertben találkozott Rinával. Habár a Rózsák Kastélyának minden lakója egyenlő részben vette ki a részét a munkából, a démon tudta, hogy a Királynő gyakran választja ezt az elfoglaltságot, vagy csak lejön, hogy sétáljon egy keveset.

Most is gondosan öntözte olvasztott hólével a palántákat.

- A kecskenyájad megszaporodott - pillantott végig Rina virágos kimonoján Sesshoumaru. - Ez volt az első ellés, amit életemben láttam.

Rina felegyenesedett.                          

- A gida és az anyja jól vannak?

- Igen, remekül.

- Miért nem hívtatok?

- Mert nem volt rád szükség. Hadd segítsek - vette ki Rina kezéből a locsolókannát Sessh. - Az alattvalóid keményen dolgoznak, de egyikük sem fáradozik annyit, mint a Királynőjük.

- Szeretem a kerti munkát.

- Észrevettem - pillantott fel a démon a széles kupolára. - Ügyes.

- A nagyapám készítette - térdelt le Rina és elkezdte kihúzgálni az érett fehérrépát. - Nekem úgy mesélték, hogy az anyjától tanlulta a kerti munka szeretetét. Az anyjától, aki a rózsakertet ültette. Őutána kaptam a nevem. Amikor a nagyapám még fiatal volt, sokat utazott és rengeteget tanult különféle tudósoktól és építészektől. Azt hiszem, nagyszerű ember lehetett.

- Én is hallottam róla, bár mindeddig csak legendának véltem - nézett vissza Sesshoumaru Rinára, aki egy zsákba gyűjtötte a répaszálakat. - Azt mesélik, varázsló volt.

Rina halvány mosolyra húzta száját.

- Talán. A varázserőt a vér hordozza. Nem tudom. De az biztos, hogy rengeteg könyvet összegyűjtött a könyvtárába és amikor az anyja már nagyon megöregedett, felépítette neki ezt a kupolát, aki így idő előtt elültethette a palántáit és gondozhatta a virágokat, melyeket annyira szeretett, még hidegben is. Biztos nagy örömöt szerzett neki a kertészkedés, amikor a rózsái téli álmot aludtak - ült vissza a sarkára és végignézett a sorokon, majd tekintete megpihent az ágyás végébe ültetett, kornyadozó százszorszépeken. - Szerintem sejtette, hogy egy napon az ajándéka, amit az anyjának épített, embereket ment meg az éhhaláltól.

- Alig maradt már tűzifa.

- Ahogy mondod. Néhány napon belül megint ki kell vágnunk egy fát - és ez komoly gyötrelmet jelentett Rinának. Mert minden egyes kivágott fával eggyel kevesebb maradt. Annak ellenére, hogy a határtalan erdőben sok törzs állt. De ha nem lehet újat ültetni a helyére, egy napon már nem lesz mit kivágni.

- Rina, meddig tudsz még így élni?

- Ameddig kell.

- Ez nem elég - tört ki Sesshoumaruból az indulat. Félrelökte a kannát és megragadta Rina kezét.

Rina már várta, hogy mindez bekövetkezik. A vidámság és a kedvesség nem rejtheti el örökké a vihart. A vihar, ami véget vet mindennek. Sesshoumaru már meggyógyult és egy egészséges démon, aki ráadásul Herceg, nem viseli el az egyhangúságot.

- De elég - felelt Rina higgadtan. - Elégnek kell lennie, mert ez minden, amink van.

- De meddig még? - kérdezte Sesshoumaru ellentmondást nem tűrően. - Tíz évig? Ötvenig?

- Amíg lehet.

Annak ellenére, hogy Rina próbálta elhúzni a kezét, Sesshoumaru erősen fogta és megfordította.

- Kérgesre dolgozod a tenyered. Mint egy fejőnő.

- Talán nyugodtan kellene ülnöm a trónon és hagynom, hogy az alattvalóim dolgozzanak helyettem?

- Más lehetőség is van.

- De nem nekem.

- Gyere velem - ragadta meg Rina karját erősen Sesshoumaru és olyan szorosan tartotta, mintha az élete függne tőle.

Ó, Rina a szívemélyén számtalanszor álmodott már erről. Hogy ellovagol a herceggel a sárkányán, túl az erdőn. A napsütés, a zöld mezők és a virágok birodalmába.

A nyárba.

- Nem tehetem. Te is tudod, hogy nem tehetem.

- Együtt megtaláljuk a kivezető utat. És amikor hazaértünk, démonokat hívok, lovakat és ellátmányt gyűjtök. Visszajövök az alattvalóidért. Esküszöm.

- Egyedül is megtalálod a hazavezető utat - simított végig Rina a démon mellkasán, pontosan a szíve felett. - Ha nem hinnék benne, inkább leláncolnálak, de nem hagynálak elmenni. De az út visszafelé... - rázta meg a fejét Rina és amikor Sesshoumaru lazított a szorításán, elfordult.

- Nem hiszel benne, hogy visszatérek.

A Királynő lehunyta a szemét, mert valóban nem hitte el. Teljesen nem. Miért is hagyná el a Herceg a napsütést, hogy visszajöjjön valamiért, amit csak néhány hete ismer?

- Még ha meg is próbálnád, nem biztos, hogy újra ránk találsz. Az érkezésed maga volt a csoda. Ha biztonságban hazaérsz, az lesz a következő. És én nem kérek hármat is az élettől - állt fel Rina. - Nem kérem az életedet és nem is fogadom el. Melléd adom kísérőnek a legjobb, a legerősebb alattvalómat, ha elfogadod. És ha hazaérve bő ellátmányt és jó lovat kap, na meg az istenek segítségével visszatér ide, másokat is utánatok küldök.

- De te nem hagyod el a kastélyt.

- Ez a végzetem, mint ahogy a tiéd a távozás - fordult vissza Rina és annak ellenére, hogy könnyek marták a torkát, a szeme száraz maradt. - Úgy tartják, ha elmegyek innen, amíg tart az örök tél, a Rózsák Kastélya eltűnik az emberek szeme elől és akik ott maradtak, csapdába esnek az idők végezetéig.

- Ez ostobaság.

- Valóban így gondolod? - intett Rina a kupola fölé boruló, hófehér égbolt felé. - De biztos nem lehetsz benne, igaz? Egyszerre vagyok ennek a világnak a királynője és a rabja.

- Akkor mondd, hogy maradjak. Hiszen csak kérned kell.

- Nem fogom kérni. Mint ahogy te sem maradhatsz. Először is neked az a sorsod, hogy Király legyél. Ez a végzeted és amikor a szívedbe pillantottam, láttam a homlodkodon a jelet. A jelet, amit a királyok viselnek láthatatlanban. Mi több, ha itt maradnál, azzal gyászt hoznál a családodra és az alattvalóidra. Ha mindez a lelkiismeretedre nehezedne, sohasem lehetnénk igazán boldogok. Egy napon mindenképpen elmennél.

- Ezek szerint csak ennyire bízol bennem? Hadd kérdezzem meg: Szeretsz egyáltalán?

Rina szeme megtelt könnyel, de a cseppek nem csordultak ki.

- Törődök veled. Fényt gyújtottál bennem.

- A törődés nem elég. Szeretsz?

- Fagyott a szívem. Nem tudok szeretni senkit.

- Ez az első hazugság, amit tőled hallok. A saját szememmel láttam, ahogy megmentetted egy fiatal fiú életét.

- Az egészen más.

- Láttam a szemedben, amikor rám néztél és megnyíltál előttem - futátt át csalódott düh Sesshoumaru arcán.

Rina reszketni kezdett.

- A szenvedély még nem szerelem. Az apám is biztosan azt érezte az anyám és a nővére iránt. De szeretni egyiket sem szerette. Törődöm veled. Vágyom rád. De csak ennyit tudok nyújtani neked. A szív ajándéka tett átkozottá. Az érzés, amit egy nő érez egy férfi iránt.

- Vagyis azért, mert az apád hitvány, az anyád ostoba, a nénéd pedig bossszúálló volt, elzárod magad az egyetlen, igazi melegségtől?

- Nem adhatok olyasmit, amiből nekem sincs.

- Akkor halld a szavam, Rina, Jégtenger Királynője. Szeretlek, és sohasem fogok szeretni rajtad kívül mást. Holnap elmegyek. Még egyszer kérlek, tarts velem.

- Nem tehetem. Nem tehetem - ismételte meg Rina és megfogta Sesshoumaru karját. - Kurta idő jutott nekünk, ne hagyjuk, hogy közénk ereszkedjen a fagy. Többet adtam neked, mint amit valaha is adni fogok egy férfinak. Esküszöm, hogy utánad soha, senki nem lesz már az életemben. Ennyi legyen elég.

- Ennyi egyáltalán nem elég. Ha szerettél volna, azt tudnád - ragadta meg a démon a kardja markolatát, mintha fegyverrel akarná legyőzni azt a megfoghatatlan valamit, ami közéjük furakodott. De végül ellépett Rina mellől. - Te húztad fel a saját börtönöd falait, úrnőm - mondta és magára hagyta.

Amikor Rina egyedül maradt, kis híján térdre hullott. Tudta, hogy a kétségbeesés semmivel sem oldana meg többet, mint Sesshoumaru ragyogó kardja. Inkább felemelte az öntözőkannát, amit a démon elhajított.

- Miért nem árultad el neki?

Rina összerezzent a váratlan hangra, csaknem kilöttyentette a vizet a kannából.

- Nincs jogod kihallgatni egy magánbeszélgetést, Otsune.

Otsune elengedte a füle mellett Rina szigorú szavait. Előrelépett és megemelte a répászsákot.

- Szerinted nincs jogom tudni, mi törheti meg az átkot?

- Nem erről beszélek - vágott vissza Rina. - Sesshoumaru azt az utat választja, amelyiket akarja. Ehhez joga van. Nem szabad befolyásolnunk. Nem vagoyk gyenge kisasszonyka, aki arra vágyik, hogy egy férfi megmentse.

- Hanem olyan nő, akit egy férfi szeret.

- A férfiak sok nőt szeretnek.

- Mert ilyen a természetük, te gyerek! Hagynád, hogy ez a démon összetörjön?

- Oda kellene adni neki a szívemet és elvenni cserébe az övét, akkor is, ha ezzel azoknak az életét teszem kockára, akik olyan fontosak a számomra?

- Nem feltétlenül kell így történnie. Az átok...

- Nem ismerem a szerelmet - pördült meg Rina és az arcáról sütött az indulat. - Hogy bízhatnék olyasmiben, amit nem ismerek? Aki a világra hozott, nem szeretett. Aki nemzett, még csak az arcomat sem látta soha. Tudom, mi a kötelességem és tudom, mit jelent gondoskodni másokról. Ismerem a vidámságot és a bánatot. És a félelmet.

- Éppen ez a félelem ejt csapdába.

- Már félni sincs jogom? - kérdezte ellentmondást nem tűrően a Királynő. - Amikor napról napra életek felett döntök? Nem mehetek el innen.

- Nem, valóban nem mehetsz el - és ez a cáfolhatatlan tény csaknem kettéroppantotta Otsune szívét. - De ettől még szerethetsz.

- A szerelemmel azt kockáztatnám, hogy csapdába ejtem és Sesshoumaru örökre itt reked. Ez kegyetlenség lenne azok után, amit tőle kaptam. Nem, holnap elmegy, utána pedig lesz, ami lesz.

- És ha teherbe estél?

- Imádkozom érte, hogy így legyen, mivel ez a kötelességem - görnyedt előre Rina. - De félek is tőle, mert ez azt jelentené, hogy börtönbe zárom Sesshoumaru gyeremekét, a közös gyermekünket - simított végig a hasán. - Álmodtam erről a gyerekről, Otsune, ahogy a mellemre veszem, ő pedig a szeretőm szemével néz fel rám. Azzal a csodaszép arany szempárral. A bennem élő nő legszívesebben együtt lovagolna el az apjával, hogy mentse, ami a hasában növekszik. De a királynő nem tehet ilyet. És erről nem beszélhetsz sem Sesshoumarunak, sem senki másnak.

- Nem fogok, úrnőm.

Rina bólintott.

- Küldd hozzám Daisuke-t. A szalonban várom. És gondoskodj róla, hogy készítsenek útravalót két személynek. Hosszú és nehéz utazás vár rájuk - tette félre Rina a locsolókannát és gyors léptekkel távozott.

De mielőtt teljesítette volna az úrnője kérését, Otsune elszaladt a rózsakertbe.

És sírva fakadt, amikor meglátta az apró bimbóból kibomlott zöld levelet.

egyhangúságot.