Tizenötödik fejezet

Érts meg!

Rinát még a büszkesége sem akadályozhatta meg, hogy Sesshoumaru után menjen. Amikor ilyen rövid az idő, nincs helye a büszkeségnek. Ajándékokat vitt neki, amiről remélte, hogy a Herceg értékelni fogja.

És persze saját magát.

- Sesshoumaru - állt meg az ajtóban és megvárta, amíg a démon elfordul az ablaktól, ahonnan a sötét éjszakát bámulta. - Beszélhetnénk?

- Próbállak megérteni.

Ezt hallva Rina szíve máris könnyebben dobogott.

- Bárcsak sikerülne - lépett előre és az ágyra terítette, amit eddig magához szorítva tartott. Hoztam neked egy prémpalástot, mert a tiéd teljesen szétrongyolódott. A nagyapámé volt, prémes, és sokkal melegebb, mint a tiéd volt. Herceghez méltó viselet. A melltű is az övé volt. Elfogadod?

Sesshoumaru odalépett mellé és felemelte a rózsa formájú arany melltűt.

- Miért akarod nekem adni?

- Mert értékesek a számomra - emelte fel a karját Rina és ujjai összezárultak a démon kezén, amelyben az ékszert tartotta. - Azt hiszed, nem tett boldoggá mindaz, amit tőled kaptam. Nem engedhetlek el ezzel a tudattal. Nem bírnám elviselni, ha haraggal válnánk el.

Sesshoumaru viharos tekintettel nézett Rina szemébe.

- Elvihetnélek innen, akár akarod, akár nem. És senki sem tudná megakadályozni.

- Nem engedném. Mint ahogy az alattvalóim sem.

A démon közelebb lépett szerelméhez és a torkára tette a kezét. Nem szorította meg nagyon, csak annyira, hogy érezze: Rina szíve hirtelen megdobban a félelemtől.

- Senki sem akadályozhatná meg - fogta el szabad kezével Rinát, mielőtt az előhúzhatta volna a tőrét. - Még te sem.

- Sohasem bocsátanám meg neked. És attól fogva sohasem feküdnék önként az ágyadba. Csak a haragod miatt gondolod, hogy az erőszak válasz lehet minden kérdésre. Pedig tudod, hogy ez nem igaz.

- Hogy lehetsz ennyire nyugodt és magabiztos, Rina?

- Nem vagyok biztos semmiben. Mint ahogy nyugodt sem. Veled akarok menni. Legszívesebben elfutnék innen és sosem néznék vissza, hogy veled éljem le az életemet ott, ahol süt a nap. Hogy érezzem a füvet és belélegezzem a nyár illatát. Egyszer - suttogta indulatosan. - De mi lenne akkor belőlem?

- A feleségem.

Rina keze megremegett, még mielőtt elhúzhatta volna.

- Megtisztelsz, de én sohasem megyek férjhez.

- Azért, ami az anyáddal történt? - fogta meg a lány vállát Sesshoumaru és komolyan a szemébe nézett. - Hogy lehetsz egyszerre ilyen bölcs, tüzes és mégis rideg és zárkózott?

- Sohasem megyek férjhez, mert legszentebb hitem szerint senkinek sem szabad ártani. A férjem egyben Király is lenne és ugyanúgy gondoskodnia kellene a népemről, mint ahogy én teszem. És ez nagyon nehéz teher.

- Azt hiszed, kivonnám magam a feladat alól?

- Nem, nem hiszem. Láttam, mi lakik a szívedben, még ha nem is mutatod. Még akkor is betartod az ígéreteket, Sesshoumaru, ha ezzel saját magadnak ártasz.

- Tehát azért zavarsz el, hogy megments?

- Elzavarlak? Együtt háltunk. Megosztottam veled a testem, a gondolataim, mint még senki mással. És soha nem is fogom, bármeddig éljek is. Mennyi bajt és bánatot okoznék azzal, ha a szavadat venném és itt tartanálak, vagy ha a szavadat adnád és itt maradnál? Hány sorsot változtatnánk meg, ha nem foglalnád el az országod trónját? És ha veled tartanék, az alattvalóim elveszítenének minden reményt. Nem maradna senki, aki mutatja nekik az utat. Aki meggyógyítja őket. Senki sem tudna a helyemre állni - gondolt a gyermekre, aki a hasában növekedett. - Belátom, hogy menned kell és tiszteletben tartom. Te mért nem akarod belátni, hogy nekem itt a helyem?

- Csak feketében és fehérben látod a világot!

- Én csak a feketét és a fehéret ismerem - jelentette ki reménytelenül Rina és könyörögni kezdett. Sesshoumaru még sohasem hallotta így beszélni. - Itt éltem le az egész életem. És közben csupán egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Az, hogy életben tartsam az alattvalóimat. És ezért mindent megtettem, amit csak tudtam.

- Senki sem csinálta volna nálad jobban.

- De még nem fejeztem be. Meg akarsz érteni? - lépett az ablakhoz és behúzta a függönyt, kirekesztve a hideget és a sötétséget. - Csecsemőkoromban az anyám Otsune gondjaira bízott. Nem is emlékszem rá, hogy egyszer is átölelt volna. Kedves volt hozzám, de nem szeretett. Az apám szemét örököltem és fájt neki, ha rám nézett. Annyira fájt, hogy még én is éreztem - szorította szívére a kezét. - Éreztem a fájdalmát, a vágyódását és a kétségbeesését. Ezért elzártam előle magamat. Vagy nem volt hozzá jogom?

Sesshoumaruban eddigre már nem maradt egy csepp harag sem.

- Neki nem volt joga elfordulni tőled.

- Pedig ezt tette és ezen már nem lehet változtatni. Jól bántak velem, tanítottak. Voltak kötelességeim, de játszótársaim is. És kiskoromban még kutyák is éltek a kastélyban. De elpusztultak, egyik a másik után. És amikor az utolsó...  Goronak hívták. Azt hiszem, ostobaság így nevezni egy kutyát. Nagyon öreg volt már és nem tudtam meggyógyítani. Amikor kimúlt, bennem is eltört valami. Ugye, ez is ostobaság? Összetörni egy kutya halála miatt.

- Nem. Hiszen szeretted.

- Ó, valóban szerettem - ült le sóhajtva Rina. - Nagyon szerettem azt a vén kopót. És valósággal dühöngtem, amikor elveszítettem. Megőrjített a fájdalom és megpróbáltam összetörni a jégbe fagyott rózsát. Arra gondoltam, felhasogatom, darabokra vágom és akkor vége lesz ennek az egésznek. De a kard hasztalan a mágia ellen. Az anyám akkor magához hivatott. Azt mondta, nem ez lesz az utolsó veszteség, amit át kell élnem. Ezt el kell fogadnom. És felhívta a figyelmemet, hogy kötelességeim vannak. Közülük a legfontosabb, hogy viseljem gondját az alattvalóimnak. Hogy az ő jólétük mindig előrébbvaló a sajátomnál. És igazat beszélt.

- Mint Királynő - helyeselt Sesshoumaru. - De nem mint anya.

- Hogy adhatott volna olyasmit, amiből neki sem jutott? Most már tudom, annyira kötődött az állatokhoz, hogy biztosan ugyanolyan bánatot érzett, mint én. Ő maga volt a bánat. Láttam, mennyire sóvárog és epekedik a férfi után, aki tönkretette. Még akkor is sírt utána, amikor haldoklott. Pedig becsapta, ellopta az életéből a színeket és önzésével örök télre kárhoztatta az alattvalóival együtt. Ennek ellenére az anyám mindhalálig szerette, én pedig megesküdtem, hogy senki és semmi nem fogja uralni a szívemet. A szívemet, amely csapdába esett a testemben és olyan fagyott, mint a rózsa a jégtömbben. De ha szabad lenne, Sesshoumaru,  csakis neked adnám.

- Saját magadat tartod börtönben. És a jeget nem vághatja át kard. Csak a szerelem.

- Mindenemet neked adtam. Bárcsak lenne még több. Ha nem lennék Királynő, én is veled tartanék, amikor holnap útnak indulsz. Bíznék benned, hogy kivezetsz a tél birodalmából, vagy együtt halnék meg veled, miközben keressük az utat. De nem mehetek, te viszont nem maradhatsz. Sesshoumaru, láttam apád arcát.

- Az apám arcát?

- Amikor gyógyítottalak, és a szívedbe, a lelkedbe pillantottam. És bármit megadtam volna, bármit, ha a szülőanyám szemében ilyen szeretet és büszkeség csillog, amikor rám néz. Nem hagyhatod, hogy gyászolja a fiát, aki még él.

Sesshoumarut hatalmába kerítette a bűntudat.

- Az apám azt szeretné, hogy boldog legyek.

- Elhiszem, hogy azt. De ha maradsz, sohasem tudja meg, hogy mi történt veled. Bármit is akarsz, túl sok érzelem köt hozzá ahhoz, hogy tudatlanságban hagyd. És túl becsületes vagy ahhoz, hogy hátat fordíts a kötelességeidnek, a családodnak és a szülőföldednek.

Sesshoumaru ökölbe szorította a kezét. Rina túljárt az eszén. Legyőzte.

- Végül mindig a kötelességhez lyukadsz ki?

- Senki sem születik cél nélkül a világra, Sesshoumaru. Sem te, sem pedig én nem élhetnénk boldogan, ha megfeledkeznénk a kötelességeinkről.

- Inkább mennék csatába kard és páncél nélkül, minthogy itt hagyjalak.

- Miénk marad az együtt töltött hetek emléke. De ha kérek tőled még egy éjszakát, visszautasítasz?

- Nem - nyúlt Rina keze után Sesshoumaru. Nem utasítalak vissza.