Tizenhatodik fejezet

Búcsú

Szeretkeztek. Előbb gyengéden, majd annál vadabbul. És végül, amikor már pirkadni kezdett, Sesshoumaru kétségbeesetten ölelte át Rinát. Amikor véget ért az éjszaka, Rina nem kapaszkodott a démonba és nem is zokogott. Pedig Sesshoumaru titokban mindkettőre vágyott. De a nő, akit szeretett, erős volt és könnyek nélkül segített neki felkészülni az utazásra.

- Két hétre elég az élelmetek - és Rina magában azért imádkozott, hogy kitartson az út végéig. - Az erdőből pedig mindent elvehetsz, amire szükséged van - babrálta Aun nyergét a lány, miközben egyik kezét a démon derekára csúsztatta.

Sesshoumaru elhúzódott mellőle.

- Ne - mert emlékezett, hogy az éjszaka Rina nem is egyszer próbálta kitapintani a gyógyuló heget az oldalán. - Ha érzek is fájdalmat, az már az én gondom. Nem hagyom, hogy a tiéd legyen. Soha többé. "Már amúgy is begyúgyult."

- Nyakas vagy.

- Meghajlok előtted, Úrnőm. Te vagy az önfejűség királynője.

Rina mosolyt erőltetett az arcára és kézen fogta azt az embert, akit a Herceg kísérőjének szemelt ki.

- Daisuke. Ettől a pillanattól kezdve már Sesshoumaru Hercegnek tartozol engedelmességgel.

Daisuke fiatal volt, sudár és széles vállú.

- Úrnőm, én mindig is a királynőmnek fogok engedelmeskedni.

Rina végigsimított hűséges alattvalója arcán. Együtt nőttek fel, gyermekkorukban együtt játszottak.

- A királynőd most arra kér, hogy ezentúl Sesshoumaru Herceghez légy olyan hűséges, mint hozzám voltál.

Daisuke letérdelt a mély, fagyott hóban.

- Ha ezt kívánod, királynőm, akkor esküszöm, hogy hű leszek hozzá.

Rina lehúzott az ujjáról egy gyűrűt és Daisuke kezébe nyomta.

- Vigyázz magadra - hajolt le és megcsókolta mindkét oldalt az arcát. - És ha nem térnél vissza...

- Úrnőm!

- Ha nem térnél vissza - folytattaRina és felemelte Daisuke fejét, hogy a szemébe nézhessen -, akkor áldásom kísérjen az utadon és kívánom, hogy boldog légy. Vigyázz a Hercegre - tette hozzá súgva. - Ne hagyd el, amíg biztonságos helyre nem értek. Ez az utolsó, amit még kérek tőled - lépett hátra. Sesshoumaru, Nyugat Hercege, jó utat kívánunk neked.

Sesshoumaru elfogadta Rina feléje nyújtott kezét.

- Rina, Jégtenger Királynője, hálás vagyok a vendégszeretetedért és minden jót kívánok mind neked, mind pedig az alattvalóidnak - de még nem engedte el, hanem elővett egy régi családi gyűrűt és Rina ujjára csúsztatta. - Esküszöm, hogy mindörökké megőrizlek a szívemben.

- Sesshoumaru...

- Az életemre esküszöm - és az udvaron összegyűlt emberek szeme láttára szorosan átölelte és szenvedélyesen megcsókolta a Királynőt. - Kérj tőlem valamit. Bármit.

- A következőre kérlek. Amikor újra biztonságban leszel és rátalálsz a nyárra, szakísd le az első rózsaszálat, amit megpillantasz és gondolj rám. Azt megérzem és utána nyugodt leszek.

Sesshoumaru arra gondolt, hogy Rina még most sem arra kérte, hogy jöjjön vissza érte. Egyik kezével végigsimított a prémjére tűzött melltűn.

- Minden rózsában téged foglak látni - pattant fel Aunra. - És visszajövök - indult el. Daisuke mögötte ügetett. A tömeg éljenezve, kiabálva futott utánuk. Rina sem tudott ellenállni a kísértésnek, felmászott az oromzatra és a lassan szállingózó hóesésben állva onnan figyelte, ahogy Sesshoumaru egyre távolabb lovagol tőle.

A sárkánya 'mancsaitól' megrezdült a jég, fehér prémje hullámzott az erős szélben. Majd Sesshoumaru egy hirtelen mozdulattal megállította Aunt, hátranézett és a hátáról elkiáltotta magát:

- Visszajövök!

Amikor a visszhang Rina füléhez sodorta a szót, csaknem hitt is benne. Vörös köpenyét szorosan összehúzta a testén és addig figyelte a herceget, amíg az alakját el nem nyelte az erdő.

Amikor egyedül maradt, remegő lábakkal sietett le a rózsakertbe. Egy érzés égette belülről a mellkasát és fájóan húzta össze a hasát. Amikor elhomályosult előtte a világ, megállt és kipihegte magát. És amikor megérintette az arcát, őszinte meglepetéssel vette észre, hogy nedves.

"A könnyektől" gondolta. Oly sok év után. Mellkasában az égő érzés lüktető fájdalommá erősödött. Így. Rina lehunyta a szemét és tovább botladozott előre. Tahát a jégtömb, ami a szívét rejti magában, mégiscsak felolvad. És a szemén keresztül csordul ki.

És olyan fájdalom kíséri, amit eddig csak gyógyítás közben érzett.

Rina a földre rogyott a rózsát rejtő jégoszlop lábánál és a tenyerébe temette az arcát.

- Szeretlek - zokogott fel és ringatni kezdte magát, hogy némileg megnyugodjon. - Jobban szeretlek, mint bármit a világon. És ez fáj. Milyen kegyetlen voltál, hogy elhoztad, hogy megmutattad nekem ezt az érzést. Milyen keserű is volt a szíved, hogy jégpáncél mögé rejtette azt, aminek melegítenie kellett volna. De te nem szerettél. Ezt már tudom - fordította az arcát némileg megnyugodva a szürke égbolt felé. - Még az anyám sem szerette azt, akinek a visszatértére annyira vágyott. Én viszont szeretlek és csak azt kívánom, hogy biztonságban, egészségben és melegben éld le az életed. És nem abban a sivár egyhangúságban, ami itt várt volna rád. Tudni fogom, amikor megsimogatja a napsugár és leszakít egy rózsaszálat. És megelégszem ennyivel - simított végig a szívén, a hasán. - A hideg mágiád már nem érheti el azt, ami bennem növekszik.

És amikor felállt, majd megfordult, észre sem vette azt a törékeny levélkét, ami egy apró, zöld bimbóból küzdötte magát az élet felé.

A kegyetlen világban farkascsordaként üvöltött a szél. Démoni vihar kerekedett, mely úgy vágta az utazók arcába a havat és a jeget, mint megannyi fagyott nyílvesszőt. Olyan gyorsan borult rájuk az éjszaka, hogy tűzifát is alig maradt idejük gyűjteni.

Sesshoumaru szorosan maga köré csavarta a prémjét és a lángokat bámulta. Magas, vastag törzsű, de halott fák alatt ütöttek tábort. Már messze maguk mögött hagyták azt a területet, honnan Rina alattvalói fát vágtak és behatoltak oda, amit csak úgy neveztek: Elfeledett Vidék.

- Ha elmúlik a vihar, megtalálod az utat vissza a kastélyba? - kérdezte ellentmondást nem tűrően Sesshoumaru. A démonnak magasra kellett emelnie a hangját, hogy az ember meghallja a szavait.

Daisuke pislogott.

- Persze, uram.

- Akkor, ha az idő megengedi, hogy útra keljünk, elindulsz vissza a Rózsák Kastélyába.

- Nem, uram.

Eltelt egy pillanat, mire Sesshoumaru felfogta, mit is mondott az ember.

- Engedelmeskedned kell a parancsomnak. Hűséget fogadtál nekem.

- A királynőm azzal bízott meg, hogy vezesselek biztonságos helyre. Ez volt az utolsó parancsa. Én pedig biztonságos helyre foglak vezetni.

- Nélküled sokkal gyorsabban haladhatok.

- Nem hinném - válaszolta lassan, elgondolkodva Daisuke. - Gondoskodnom kell róla, hogy hazajuss, uram. Hiszen addig nem fordulhatsz vissza az úrnőmhöz, amíg el nem érted az otthonodat. És az úrnőmnek szüksége van arra, hogy visszatérj hozzá.

- Ő nem hiszi el, hogy valóban megteszem. Akkor te miért?

- Mert így akarod. Most viszont aludnod kell. Sokkal hosszabb út áll még előttünk, mint amekkorát megtettünk.

A vihar órákig tombolt. Amikor Sesshoumaru felébredt, még sötét volt és embertelenül vágott a szél. Miközben aludt, félig belepte a hó.

Csendben lopakodott oda Aunhoz. Tudta, hogy a nyomait perceken belül beborítja a hó. Ebben a pokoli világban sokszor akkor sem lehetett látni a másik személyt amikor a válluk összeért.

"Amikor Daisuke felébred és egyedül találja magát, nem marad más választása, mint visszatérni a kastélyba."

De hiába mozgott hangtalanul, alig távolodott el ötven méterre a mély hóban a tábortól, amikor észrevette, hogy Daisuke ott botorkál mögötte.

"Bátor és hűséges" gondolta Sesshoumaru. Rina jól választotta meg a kísérőjét.

- Olyan a füled, mint egy Youkaié - jegyezte meg lemondóan.

Daisuke elvigyorodott.

- Olyan bizony.

Sesshoumaru megállította Aunt és leugrott róla.

- Szállj fel! - parancsolt rá az emberre. - Ha már együtt kell átszelnünk a poklot, felváltva fogunk Aunon ülni - és amikor Daisuke csak állt és nézett, Sesshoumaru elkáromkodta magát. - Mindenen vitatkozni akarsz, vagy teszed, amit az úrnőd mondott és engedelmeskedsz a parancsomnak?

- Nem vitatkozok, uram. De fogalmam sincs, hogy kell felülni a sárkányra.

Sesshoumaru csak állt a kavargó hóban, a csontig ható hidegben és olyan hangosan kacagott, hogy végül azt hitte, menten felrobban a nevetéstől.