Bűvöletben

Halandó Istennő

By: Mido

24. rész

Sesshoumaru gondolataiba mélyedve ült a hamvadó faszénparázs mellett. A konyhában még a két nő is jelen volt. A férfi, érkezésekor azonnal észre vette Aiko sebei csúnyák maradtak, a zöldülő liluló véraláfutások és zúzódások elcsúfították amúgy egész kedves arcot. A nagyúr valahol a lelke mélyén fojtott dühöt érzett, hiszen tudta Seyako számára fontos személy sérült meg miatta. Hiszen ő provokálta a kvantóit mikor itt voltak. És azt sem tudta megérteni, miként volt lehetséges az, hogy észre sem vette a lány eltűnését. Merengéséből a testén végigfutó ismerős bizsergés ébreszttette fel.

- Itt van… - jelentette be nemes egyszerűséggel, mire mind két nő felkapta a fejét.

És valóban, pár pillanattal később már hallatszottak a puha lépések a gang felől.

-               Konbanwa! – lépett be a konyha félhomályába Seya.

-               Konbanwa Seya-chan! – köszönt a két nő kórusban, ám még mielőtt folytathatták volna a hercegnő közbe vágott.

-               Először valami ennivalót kérek! – azzal lábait maga alá húzva letelepedett a kisasztal mellé.

Fél szemmel látta azt az enyhén gúnyos reménytelenséget Sesshoumaru arcán, és korgó gyomorral hallgatta végig Kiri-san tiltakozását.

-               De hát Seya-chan nem ehetsz, amíg ez a szertartás le nem záródik… és nem is kéne itt lenned! – a következő szúró pillantás már nem csak őt érte.

Sesshoumaru nem nézett fel, de érezte, ahogy gerince mentén egy csepp hideg veríték útjára indul. Valahogy mindig a frász kerülgette ettől a halandó asszonytól és a rejtett, bújtatott utalásaitól. Olyan érzés volt mintha meztelen lenne előtte, mintha az asszony bele látna a fejébe és ettől borsózott a háta. Persze külsőleg nem mutatott semmit.

-               Ha te is rákezdesz arra mint Aya-san az úton, veled is ugyan úgy ordibálni fogok egy sort! – Seya furcsán feszült stílusban vándorolt.

-               Te ordibáltál Ayával? – nézett fel Sesshoumaru, majd hozzá tette – Úgy néz ki éppen nem voltam a közelben… - pillantott félre.

-               Ezt meg mire véljem? – emelkedett fel a lány és tornyosult fenyegetően a kutyadémon fölé.

Sesshoumaru hosszú pillanatok múlva nézett csak fel az ingerülten, csípőre tett kézzel álldogáló nőre.

-               Csak furcsa, hogy leszoktál róla, hogy rajtam vezeted le ha ideges vagy…

-               MIKOR VEZETTEM ÉN LE RAJTAD HA IDEGES VOLTAM?!?! – vízhangzott a ház.

A két nő kissé zavartan félre nézett, miközben egy önelégült mosolyféle kúszott fel a férfi arcára. De a „gyilkolni tudnék, olyan éhes vagyok” tekintettől azonnal lehervadt.

-               Például most… - nyögte elkínzott sóhajjal mind a három személy egyszerre.

Erre Seyako visszatelepedett helyére, és duzzogva a plafont bámulta, majd halkan az orra alá motyogta.

-               Éheznétek ti végig két napot, kíváncsi lennék milyen idegi állapotban, lennétek…

Aztán amikor végre megkapta hideg étel adagját a hercegnő kedve fokról fokra javult vissza, igaz szavát sem lehetett hallani, amíg az egészet be nem falta, majd utána, amíg nem végzett a repetával. Utána már szétáradó mosollyal volt hajlandó a lényegre térni.

-               Hát akkor… Sesshoumaru, minek is köszönhetem ezt a meghívást, amit sikeresen közvetítettél azzal a perverz kukkolóval… De most komolyan, Nyugaton mindenki ilyen?

A kutyaszellem még egy darabig tökéletes értetlenséggel meredt a lányra, míg nem az előadta az este történetét töviről hegyire. A hallgató közönség hol alig bírta ki nevetés nélkül, hol legszívesebben jobbra, balra ájuldozott volna. A férfi nem mutatott érzelmet, legalább is nem ált szándékában, de Seyako már olvasott a tekintetéből, és elégedetten elvigyorodott a „Ryohmaru ki engedte meg, hogy meg lesd őket?” pillantástól. Végül hosszadalmasra nyúlt csevegés után csak rátértek a lényegre.

- Azért kértem meg Ryohmarut, hogy menjen utánad, mert tudni szeretnék pár dolgot. És nem hinném, hogy sok alkalmunk lesz beszélgetni ezen túl… 

- Hát akkor ebben egyet értünk! És mire vagy kíváncsi?

- Arra, amire te is. Hogy mi történt két napja hajnalban… - Sesshoumaru Aikóra nézett.

- Hát igen… Aiko-chan, ha elmondanád nekünk…

A lány teljesen váratlanul könnyekben tört ki.

- Hát nem hiszed azt, hogy elárultalak? – kérdezte alig érthetően heves zokogás közben.

- Ugyan-ugyan, kis butus! – Seya a sírdogáló mellé mászott majd magához húzta és átölelte – Hát szerinted nem ismerlek annyira, hogy tudjam, te sosem tennél ilyent?

A percekig tartó meghitt jelenetet a démon halk köhintése bontotta meg. Aiko gyorsan összeszedte magát, és ugyan még kicsit hüppögve de elmesélte mi is történt valójában.

- Ugyebár hajnalodott, és mint minden reggel felkeltem és elindultam a piac felé. Minden olyan különös volt, de nem akartalak zavarni… - a lány egy pillanatra elhallgatott – Aztán ahogy kiléptem a kapun történt valami furcsa. Én nem tudom, hogy mesélhetném el. Hírtelen minden megmozdult, majd valami hihetetlenül hideg a nyakamhoz ért… mikor újra eszméletemnél voltam már a palotában voltam, csurom vizesen és a démon éjszakáról, győzködött, hogy mondjam el, mi történt itt az éjjel…

- Mond Aiko, és mielőtt elájultál volna, véletlenül nem láttál kristályszerű dolgokat? Mintha minden eljegesedett volna a szemed előtt?

- De, volt valami ilyen, de nem láttam rendesen. Nagyon szédültem.

- Jégbörtön idézet… megfagyasztja az elmét és a testet - sóhajtott mélyet Seya – És csak pár embert ismerek, akik használni tudják ezt… ami pedig azt illeti biztos, hogy Suyama volt, hiszen ő átlépett a határon, és módjában is áll…

- Szóval te is tudod? – Sesshoumarunak csak ennyi hozzáfűznivalója volt.

- Látom egy csapatban vagyunk… - húzta el a száját a lány.

Nem kapott választ, de a Suyamás ügyet még sokáig tárgyalták. Sajnos csupa találgatás és feltevés volt az egész, hiszen nem volt bizonyítékuk, csupán az amit Aiko elmesélt. Egyben azonban az összes jelenlevő egyet értett, itt valami készül. Csak sajnos egyikük sem tudta még hogy mi…

Aztán Seya búcsúzkodni kezdett, arra hivatkozva, hogy még vissza kell érnie, és aludni is akarna az éjjel. Így hát éjfél után egy és fél órával Sesshoumaruval együtt kilépett a kerti kapun. Kicsit várakoztak, figyelték ahogy végül teljesen elcsendesedik a ház, és az utca átadja magát a teljes éjjeli nyugalomnak.

-               Akkor jobb lesz, ha tényleg indulok… messze van az a fránya szentély! – mosolyodott el a hercegnő, ám szavai erőltetettnek tűntek.

-               Elviszlek, ha gondolod. Én még nem vagyok álmos. – Sesshoumaru közömbösen tekintett a lányra.

-               Szükségtelen. Meg hát mióta vagy te ilyen figyelmes velem? – Seya a furcsán csillogó aranyszín szemekbe nézett végül megrázta a fejét - Azt hiszem jobb lesz, ha tisztázzuk, az az éjszaka nem változtat semmin!

-               Semmin? – vonta fel kecsesen az egyik szemöldökét a youkai.

-               Semmin! – rázta a fejét makrancosan a lány, de a következő pillanatban a szíve is kihagyott.

A démon váratlanul hajolt hozzá közelebb. Erre mintha meg borult volna a világ egyensúlya a házak táncolni, kezdtek a szemei előtt. Képtelen volt megmozdulni vagy csak egy hangot is kiadni, lélegzet visszatartva hallgatta a férfi suttogó szavait.

- Akkor mért remegnek a térdeid már attól, ha rád nézek?

Seya lassan kiengedte a levegőt, majd kényszeríttette magát, hogy dühösen elhátráljon a szellemtől. Ám az kísérletet sem tett arra, hogy visszatartsa. Végül hosszan néztek egymás szemébe, mit a nő bírt kevesebb ideig. Hátat fordított a férfinek.

-               Nem kéne ilyen feltűnően élvezned a helyzeted… és ha érdekel a térdeim egyáltalán nem azt gondolják amit én! – a hercegnő duzzogni akart, de inkább esdeklő magyarázkodás lett belőle – Nem tudom, honnan veszed, hogy annyira élveztem volna hogy… azt hogy veled… Egyáltalán nem is tudom, mért hiszed azt, hogy ismét akarnám, hogy mi… Mert hát nem mondom, hogy nem élveztem. De én akkor attól még igen is közömbös tudok lenni… és semmi különöset nem érzek a jelenlétedben, és nem is hat rám, sehogy ha a közelemben vagy… Még csak fel sem merült bennem hogy újra akarnám, vagy valami… én csak… - a mondatok lassan egyre zavarosabbak lettek mitől a lány egyre nagyobb zavarba jött.

Aztán inkább elhallgatott, és lehajtotta a fejét. De a következő pillanatban már fel is kapta, ahogy megérezte a derekát átölelő karokat, melyek bilincs ként zárták körbe testét. A szorítás kellemesen erős volt, mitől térdei ismét remegni kezdtek, gaz áruló módjára. A férfi forró leheletétől borsózott a bőre.

Sesshoumaru pár percig élvezte, ahogy a lány kétségbeesetten elgyengül a karjai között, élvezte, ahogy hallotta a felgyorsuló szívverést, ziháló lélegzet vételeit. Élvezte, hogy ilyen hatást tud gyakorolni erre a lányra. Erre a lányra, aki ugyan ezt váltotta ki belőle is, csupán ő könnyebben játszotta a közöny, miközben a felszín alatt majd megőrült, ha csak a nő közelébe került. Most hogy ismét így átölelhette, alig bírta visszafojtani vágyait.

-               Túl sokat beszélsz… - suttogta a démon, miközben egyik keze simogatva végighaladt a lány hasán, le a combjaihoz, és hakama felett ujjai befutottak a remegő lábak közé.

A vastag anyag is kevés volt ahhoz, hogy Seya ne érezze ezt a feltüzelő simogatást. Még sem tudott megmozdulni, vagy tiltakozni ellene. Egyszerűen túl jó volt. Dühösen harapott bele ajkaiba, hogy visszatartson egy kikívánkozó sóhajt. De a vér sós illata ugyan úgy leleplezte.

Sesshoumaru elégedetten elmosolyodott, jól sejtette. A hercegnő nem tiltakozott, sőt hagyta, hogy olyan helyen érintse meg, amiért máskor biztosan le akarta volna szedni a fejét. Igen is megváltozott valami közöttük! Másik keze feljebb csúszott a finom anyagú felsőrészen, becézve bekúszott a lány mellei közé, majd apró kört írt le rajtuk. A nő ismét ajkaiba harapott. Evvel egy időben a férfi elégedetten benyúlt a ruha nyakánál, és könnyedén meglazította azt. Erre Seya már meglepetten felnyögött.

Szenvedélyes, vad csókok lepték nyakát, majd kúsztak lejjebb amennyit a széthúzott felső engedett. Seyako nem bírta tovább hangosan felnyögött és zihálni kezdett, fejét oldalra döntve tűrte a maguk után tüzelő forróságot hagyó csókokat. Nagyon jók voltak, és ő nagyon akarta volna a folytatást, de tudta le kell állítania a férfit.

-         Sessh… fejezd ezt be! Könyörgöm az utcán vagyunk… - akarta mondani, de a szellem megfordította a karjai között majd finoman megcsókolta.

Mindketten érezték a vér kesernyés, sós ízét a szájukban, de nem zavartatták magukat. Végül a hercegnő miután már nem bírta tovább ezt az őrjítő gyengédséget elfordította a fejét.

-         Fejezd ezt be! Nem hallod Sesshoumaru? 

A youkai egy pillanatra megkereste a nő tekintetét, majd mit sem törődve az előbbi kijelentéssel széthúzta a lány vállairól a haorit.

- Elég legyen! – Seya határozott mozdulattal visszarántotta ingjét, majd ugyan azzal a dühös mozdulattal felképelte a szellemet – Ha azt mondom elég, hát legyen az!

Sesshoumaru hidegen összehúzta a szemeit, majd ellépet a hercegnőtől.

-         Megváltoztál. – a lány nem nézett a szemébe – Seya?

-         Mennem kell. Oyasumi.

-         Mi ez az egész? – a démon a nő csuklója után kapott.

-         Nem tudom, mért kell megnehezítened azt, ami így is elég nehéz! – csattant fel a hercegnő – Mintha nem tisztáztuk volna a legelején. Tudtam, hogy ez lesz…

-         Kinek akarsz ennyire megfelelni? – Sesshoumaru dühösen nézett a lányra.

-         Magamnak! – Seya még mielőtt meggondolhatta volna alakot váltott és felröppent a csillagos ég felé.

A démon némán ált a csendes, sötét utcában és figyelte a lassan távolodó apró kék fénygömböt. Végül dühösen mordult egyet és ő is alakot váltott.

- Baka onna…

Seyako iszonyatosan rosszul érezte magát, szinte fizikai fájdalmat érzett. Készakarva megbántotta és elüldözte maga mellől azt, aki a legtöbbet jelenti számára. De nem volt más választása. Nem adhatott magának más választást, az esze tudta, hogy így lesz a legjobb. Csupán, mint általában a szíve lázadt ez ellen. Valahol halkan ott könyörgött egy hang a fejében, hogy mennyjen, forduljon vissza és kérjen bocsánatot, de ő csak azért sem hallgatott rá.

Végül mély hosszú sóhajjal engedte ki az egyre jobban párásodó nyári levegőt, és lehunyta szemeit. Immáron csak egyre fokozatosan kiélesedő ösztöneire hagyatkozva szelte a fekete csillagfényes eget, s átadta magát valami kellemesnek, amit megszakított hírtelen megérkezése.

***

Hajnalodott mire a szürke köpenyes férfi megállt. Kint voltak a város szélén, előttük a messzeségben rizsföldek bújtak meg a hajnali párában. A szamuráj hátranézett, és elégedetten látta a gyermek egészen idáig követte. Lábairól ugyan lefeslett a fehér tabi, kis kimonójának alja elrongyolódott, és majd elaludt jártában, de kitartóan jött utána.

-         Fáradt vagy Seya-san? – nézett le rá, mikor a lányka mellé ért.

-         Azt hiszem… - suttogta a gyerek és felnézet a nagy, szürkés csillogó szemekbe.

Igazából meglepődni sem volt ideje, csak annyit érzett hogy a férfi megérinti a vállát, majd a világ felgyorsult szemei előtt. A távoli város képe elhomályosult, úgy érezte minden belső szerve őrült pörgésbe kezd, majd amilyen hírtelen jött olyan hírtelen múlott el minden. Seyako térdre esett, ahogy újra szilárd talajt érzett a lábai alatt.

-         Remélem jól vagy… - a férfi halványan rámosolygott, mire ő könnyező szemekkel felnézett rá, aztán az éjszakai sokknak köszönhetően, és a hírtelen száguldásnak is, elhányta magát.

-         Bocsáss meg Seya-san… Igazán felkészíthettelek volna erre! – a férfi lerakta az eddig ölében tartott ernyedt női testet, mire a gyerek nagynénjének szép fehér arcára nézett.

A férfi zsebkendőt adott neki, mivel megtörölhette könnyeit és száját. Miután kissé megnyugodott körbe nézett. Ekkor rá kellett jönnie, ismerős helyen áll. Előtte alig pár lépésnyire lépcsősor indult felfelé egy hegyen. A lépcsőt és a toriit fenyves erdő szegélyezte. Odafent nagyon magasan egy szentély állt, mellette pedig klánjának temetője feküdt.

- Eltemetjük Onee-samát? – kérdezte halkan, mikor ismét beszélni tudott.

- Ha te is jónak látod… - nézett rá ismét az a hűvös ugyan akkor bíztató különös szempár.

A gyerek bólintott, majd elindult felfelé a lépcsőn.

A következő órák, vagy talán napok esetleg hetek emléke teljes homályba veszett, Seyako csak néhány képre, néhány mozzanatra emlékezett. A következő tiszta emlék már teljesen máshol érte.

Lassan alkonyodott, a kislány és a szamuráj még mindig a gyalogoltak, de előttük a tenger már lágyan csillogott a lemenő nap fényében. Mielőtt végleg besötétedett volna nagyobbacska halászfaluba értek, ahol a férfi szobát vett ki maguknak. Így ment ez mióta elindultak Kyotoból.

Vacsorát rendeltek, megették, majd elkísérte a kislányt a fogadó fürdőjéig. Megvárta amíg végez, majd vissza kísérte a szobába, s amíg a lányka el nem aludt írt. Seya akkor még nem tudta mit, és nem is érdekelte. Lassan úgy érezte semmi nem érdekli, de ahogy elérték a tengert valami változásnak indult lelkében.

Már betakarva feküdt a futonon mikor megszólította a szamurájt.

-         Hova megyünk? – kérdezte halkan.

-         Áthajózunk Izu-ra – a férfi felpillantott.

-         És utána?

-         Utána eljössz velem a dojomba, ha te is úgy akarod…

Seyako nem válaszolt, inkább a másik oldalára feküdt. Könnyen és gyorsan aludt el azon az éjszakán, s kivételesen rémálmok sem kísérttették.

Másnap reggel hajóra szálltak és elindultak a csodálatos napsütésben a tengeren. A távolban apró barnás-zöld foltok jelezték a szigetek helyét, melyek felé közeledtek. A halászbárka nagyokat ugrott a szembe futó hullámokon, ám hamarosan még is elérték a megcélozott szárazföldet. A szamuráj kifizette a fuvart, majd megállt, hogy bevárja a lányt a homokos parton.

Keskeny gyalogösvény vezetett felfelé a meredek parton, majd odafent gyönyörű fennsík tárult az érkezők szeme elé. Szántó- és rizsföldek, gyümölcsösök, erdők, a távolban kékellő tó, mellette kis falu.

-         Sugoii! (lenyűgöző) – adott hangot felismerésének Seyako.

-         Igen, én is így látom – a férfi óvatosan elmosolyodott.

Az utazás során szavát sem lehetett venni a gyereknek, ám most beszédesnek tűnt.

-         Itt laksz? – jött a következő kérdés, miközben Seya körbeforgott hogy mindent jól megnézhessen.

-         Igen, itt. És mától ez a te otthonod is.

-         Az azt jelenti, hogy veled maradhatok? – érkezett a megszeppent kérdés.

-         Ha hajlandó vagy tanulni tőlem akkor mindenkép, de…

-         Tanulhatok tőled? – a gyerek tengerszín szemeiben hírtelen remény csillant.

-         Azért hoztalak ide…

-         Ez azt jelenti, hogy te soha nem fogsz elhagyni?

A férfi kissé furcsán érezte magát ettől a kérdéstől. Végül leguggolt, hogy egy magasságba kerüljön a gyerekkel.

- Seya-san ha úgy akarod melletted maradok ameddig tehetem.

- Rendben! – Seyako a temetés óta először valóban lemosolyodott.

A távolból ekkor két közeledő alak tűnt fel. Egy hatéves forma kisfiú, és egy 8 éves körüli lány. A fiú integetett és kiabált ahogy közeledett feléjük:

- Onii-sama! Onii-sama…

Mikor beérték őket a vörös hajú, zöldszemű lány mélyen meghajolt:

-         Jó újra látni téged Sensei…

Gyorsan teltek a hónapok az új közösségben, ahova Seyako cseppent. Hamarosan mindenkit ismert a kicsiny faluból, és meglepetten vette tudomásul, nem közönséges emberek közé került. Még is a légcsodálatra méltóbbnak megmentőjét, a szürke szemű szamurájt tartotta. Ugyan a férfi nagyon elfoglal volt, és nagyon ritkán tartózkodott csak otthon a kezdetekben, Seyako minden alkalmat megragadott hogy vele legyen.

Aztán ahogy szépen fokozatosan beilleszkedett a kis közösségbe és lassan megkezdte tanulmányait, egyre jobban érezte magát. Ugyan az elején zavarta hogy takarításra fogják, szemetet hordatnak vele, a rizsföldeken és az ültetvényeken is dolgoznia kell egy picit, amennyi erejéből telik, hiszen ehhez nem volt hozzá szokva, de fokozatosan ehhez is alkalmazkodott. Aztán nem sokkal az 5-dik születésnapja előtt a titokzatos szamuráj tanítani kezdte. Először csak vele együtt kellett olvasnia számára alig érthető szövegeket, hiszen ép hogy csak el kezdte tanulni a kanákat.

Még is tehetségesnek bizonyult és nagyon tanulékonynak. Hamarosan folyamatosan tudott olvasni olyan szövegeket is, amiknek zöme kanjikból állt, és kivételes memóriájának köszönhetően sokkal gyorsabban tanult, mint ahogy azt várták tőle, egy nemesi kislánytól. Alig töltött fél évet az elméletekkel, az olvasással és a háztartási munkákkal, mestere tanítani kezdte szabad idejében a kenjutsu alapjaira, akkor még magában vívódva, vajon ez az apró, törékeny alkatú lány képes lesz-e tovább vinni azt, amit rá kívánt hagyományozni.

Egy és fél év telt el, mikorra már együtt edzhetett társaival, mint ahogy később megtudta mesterének másik három tanítványával. Mert hogy négyen voltak, három lány és egy szem fiú, a sensei öccse. Seya emlékezetében olyan élesén élnek gyermekkorának utolsó éveit képviselvén ezen időszak, mint semmi más.

Minden nap korán és örömmel ébredt. Legelsőnek, hiszen legfiatalabb révén neki kellett a napi takarítást és házimunkát elvégezni, kivéve az ételkészítést, de legtöbbször Suyama is segített neki. Yukinari, a Sensei öccse délelőttjeit a földeken töltötte, így ő csak délután csatlakozott a reggeli után meginduló edzéshez. Ők hárman Yukinari, Seyako és Suyama hamarosan nagyon összemelegedtek, és mint a falu legtehetségesebb tanoncai hatalmas csínyeket engedtek meg maguknak, minek révén sok-sok órát töltöttek el szintén együtt a kollektív büntetésben.

Koyomi más volt mint ők. Ő volt a legidősebb, és ő került el tőlük leghamarabb. Akkor még nem értették miért, Seya 7 éves fejjel nem is gondolkozott ezen. Róla maradt meg a legkevesebb emléke, csupán annyit tudott róla, hogy amíg ő és Suyama Árnyidézőnek tanulnak, addig Yukinariból és Koyomiból Fényidéző lesz. Egyelőre neki ez csak annyit jelentett, hogy a másik kettővel ellentétben ők nem tanultak gyógyítást, míg a leendő fényidézők elenyészően kevés harci technikát tanultak.

Valódi boldogságban élt itt 10 éves koráig, és valójában nem is fogta fel mekkora tudásra tett szert addigra. Akkorira már kiéleződött a vetélkedés közte és Suyama között, aminek hírtelen változás vetett végig. A falu Suyamát búcsúztatta, mert hogy úgy nézett ki ős is elmegy, mint korábban Koyomi. Ám az események máshogy alakultak, Seyako egyik reggel arra ébredt, hogy ismét útra kell indulnia, addigra hőn és rajongásig szeretett mesterével. Mint később megtudta őt vitte el inkább Északra, az ottani nagyúr kérésére barátnőnek és védelmezőnek a fiatal hercegnő mellé.

Mikor Északra került már tudta, a hullámok lassan összecsapnak boldog régi élete felett, és amikor 13 évesen mestere végleg elhagyta őt, őt aki addigra oniwabai és újra hercegnő lett, úgy érezte a világ összeomlik szemei előtt. Kisgyermek módjára bőgött mikor a férfi, akit a legjobban szeretett és tisztelt addigi életében kesernyés mosollyal búcsút vett tőle, és úgy tűnt örökre kilép az életéből. De az élet nem állt meg, s most is ment tovább, merengve szelve a felhőket, a múltról és álmokról ábrándozva, keser-édes mosolykával ajkain a lassan 4 év távlatába fakuló szomorú emléktől…

Folytatás következik…