Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー 殺生丸

by Mido

6. fejezet:

Testvérem - 私の弟 

Amit láttam, annyira csodálatos volt, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Könnyedén kilendültem az első emeleti erkélyről, s finoman földet értem. Magam is meglepődtem tőle, milyen könnyedén ment ez a kis repülés, ám most nem volt időm. Számított minden drága perc, amit elveszíthetek.

A fal árnyékában maradtam, de képtelen voltam levenni szemeim a fényárban úszó kertről. Mindig is csodáltam dél, buja zöld pompáját, ezt a millió pazarszín virágot, az egész hatalmas park gondozottságát, de a Geshi-ünnepeken újra és újra elámultam. A fákról balzsamos fényű lampionok lógtak, hosszú színes szalagokról. Virágok ezrei nyíltak ki erre az éjszakára különös módon, hogy elkápráztassák a bámészkodó vendégsereget. Liliomok, rózsák, estikék megannyi apró, halványkék futó petúnia s még sok más, bódító illatát ontó virágszál illegett az éjjeli szellők hátán, vendégseregünk gyönyörűségére.

Ők, a meghívottak, laza kígyókként kanyargó sorokban ballagtak lefelé a járóköveken, a tó északnyugati partja felé, hol asztalok s székek álltak az illatozó virágtengerben. Útjuk halvány derengő fényben úszott, halk beszélgetésükön is keresztül szűrődött a tó felől áradó édes dallam, mitől nagyot dobbant a szívem. Kezdődik a bemelegítés a holnapi mulatozásra.

Bosszúsan megráztam a fejem, ahogy rájöttem, újabb értékes másodperceket veszítettem el. Lopva körültekintettem, észrevett-e valaki, ám sikerem eddig teljes volt, minden ingatag tervem szerint alakult. Szemeim az előttem kanyargó kis ösvényre szegeztem, és tipegő gyors léptekkel haladtam a párszáz méternyire álló bokorcsoport felé, hogy mögöttük eltűnve elkezdhessem utam a déli nagydomb irányába. Kissé nehézkesebben ment az átkelés a jázminoson, mint szerettem volna, de alig pár perc múlva már láttam a lampionokkal kivilágított erdősávot, ami elválaszt úti célomtól. Valami ismét arra késztetett, hogy körbenézzek, de most sem láttam semmi gyanúsat, így kiléptem a bozótos takarásából. Próbáltam olyan könnyedséggel sétálni, mint akinek természetes, hogy a vendégseregtől távol, egy halványan fénylő erdősáv felé tart.

Nem csalódtam; az ezüstkérgű, nemes fák között halkan kuncogó párokat pillantottam meg. Ez volt kastélyunk szerelmi tanyája. És valóban, az ilyen kellemes nyári éjszakákon bizonyára öröm lehetett kiszökni ide párunkkal. Egy pillanatra megint megálltam, ahogy egy hosszú, halványzöld hajú démonlány, és egy démon ifjú elszaladtak előttem pár méternyire. Kacagásuk még sokáig lidércnyomásként csengett a fülemben, mitől szívem lassan elszorult. Valamiért irigy voltam rájuk. Irigy voltam az egész világra, amiért mindenkinek van egy párja, csak nekem kell ilyen magányban élnem. Ilyen magányban, ahol emberek vesznek körül, mégis egyedül vagyok, elszakítva mindenkitől, akit szeretek.

Közeledő léptek hangjára rezzentem össze, majd ismét sietve útnak indultam. Mire átértem az ezüsterdőn, még sok összefonódott boldog szerelmespárt láttam a gyéren elhelyezett lampionok között. Keserű ízű gondolataim elhessegettem, majd elindultam felfelé az emelkedőn.

A sietségtől és az izgalomtól a szívem a torkomban dobogott, s mikor megpillantottam egy alakot a dombtetőn, úgy éreztem, rögtön kiugrik a mellkasomból. Remegő lábakkal megtettem azt a pár métert, ami még elválasztott a domb gerincétől, s visszafojtva zihálásom megálltam a bámészkodó alak mögött.

Meghallhatta, hogy érkezem. Kapkodva fordult felém, és emelte rám mélykék szemeit. Hatalmas sóhaj szakadt ki tüdőmből, miközben széttártam karjaim, hogy ruhám ujjába bele kapjon a friss éji szél.

– Onee-chan!

A következő pillanatban már örömkönnyek közepette öleltem át egyetlen, édes drága kisöcsémet. El sem hittem, hogy igaz lehet! Három év után először ölelhettem magamhoz a szívemnek legkedvesebb személyt.

– Risa, Risa-onee... – ő csak ismételgette a nevemet.

– Reito! – képtelem voltam gátat szabni feltörő érzelmeimnek.

Minden örömömet beleadva szorítottam magamhoz, elfeledve hol vagyok, elfeledve ki vagyok, elfeledve mindent. Hosszú percekig csak a megkönnyebbült boldogságnak életem, s karjaim bilincsként fogták át őt, akire a legtöbbet gondoltam ebben a keserű három évben.

– Miért sírsz Onee-chan? – kérdezte kedvesen, mikor könnyeim lassan elérték az ő arcát is.

– Miért? Hát... mert boldog vagyok, te lüke! – fejem lehajtva fúrtam a vállához.

Újra éreztem szeretett testvérem illatát, testének melegét, kedves hangjának csengését.

– Nővérem... ugyan... nővérkém... – elnevette magát, ahogy gyerekes ragaszkadásomban hozzábújtam.

– Annyira hiányoztál! Te is, és anya, meg apa is. Én azt hittem, már sosem látlak újra! Reito, én annyira aggódtam értetek!

– Yoi, Onee-chan... de most már engedj el, mert megfulladok...

Észre sem vettem, hogy nagy felindulásomban, már teljesen rácsimpaszkodtam a nyakára.

– Gomen ne... – suttogtam pirulva, majd kettőt hátraléptem, hogy végignézhessem őt.

Olyan örömmel mosolygott rám, hogy a lelkesedés átragadt rám is. Belőlem megállíthatatlanul tört elő a szóáradat.

– Megváltoztál Reito-chan... Jóságos kamik, te teljesen megváltoztál! – csaptam össze kezeim, a terepszemle végeztével.

És valóban. Már csak egy kicsivel volt csak alacsonyabb nálam, és vékonyka alkata a múlté lett. Sötét haja már a vállát söpörte, de frufruja továbbra is lehetetlen pozitúrákban állt a négy égtáj felé. Arca lassan markánsodott, férfiasodott, noha még csak közeledett a tizenöt felé. Ő már nem az a kis bőgőmasina volt, akit én ott hagytam három éve. A szemei ugyanolyan pajkosan csillogtak, a mosolya ugyanolyan édesen kisfiús volt, de már a hangja is sokat mélyült.

– Onee-chan, ne nézz már így rám... – lassan vörösödni kezdett, miközben nekem rá kellett jönnöm, hogy majdhogynem tátott szájjal bámulok rá, ahogy lassan minden apró kis változást elraktározok magamban.

– Jól van na... – idegesen elfordultam, s visszapillantottam a tó felé – csak... igazán... igazán olyan...

– Idősebb lettem – mondta ki helyettem, mire én csak halványan biccentettem.

Miközben révedező tekintetem a kavargó fényben úszó tavat, és az asztaloknál vidám beszélgetésbe és iszogatásba kezdő vendégsereget méregette, gondolataim nyughatatlan folyóként csorogtak át elmémen. Kellett pár perc, mire mindent felfogok, mire lenyugszom, mire elmúlik a sokkos izgalom.

– Te is sokat változtál már Nővérem. Alig ismertelek fel az előbb... Gyönyörű vagy! – a gyermeki elragadottság sütött szavaiból, így ismét magamhoz öleltem.

Egyik karommal magamhoz húztam, míg a másikkal összeborzoltam fényes tincseit. Ő persze hevesen tiltakozott, de én nem törődtem ellenkezésével, cuppanó csókot nyomtam a homlokára, majd kissé nyújtózkodva arcomat a fejére fektettem. Olyanok voltunk, mint régen. Ő halkan nevetve átölelte a derekam, és mellkasomra hajtotta a fejét. Nem akartam elengedni. Soha többé nem akartam elengedni!

– Okaa-san... Anya hogy van? És Otou-san? Mesélj, kérlek... – alig bírtam beszélni a gombóctól, mely szüleim említésétől nőtt a torkomba.

– Semmi bajuk Risa! Anya kedves és gyönyörű, mint mindig. Chichi-ue továbbra is irányítja a falunk és klánunk életét, no meg persze Menoru-sama alatt szolgál a seregben.

Drága uram említésére, összerezzentem, ami nem kerülhette el öcsém figyelmét ölelésünk szorossága miatt.

– Risa? És veled mi van? – tette fel a nagy kérdést. – Mi történt veled az elmúlt három évben?

Mit válaszolhattam volna? Nem tudom. Nem voltam felkészülve ezekre a kérdésekre, noha ésszerű lett volna számítanom rájuk. Csendesen átnéztem a vállai felett.

– Onee-chan? – éreztem állam alatt, ahogy mocorog, és rám akar nézni, erre oldalra fordítottam tekintetem.

Lassan bontotta meg ölelésünk, de csak annyira, hogy felnézhessen gondterhelt arcomra. Én persze kerültem a pillantását, mire elengedte a derekam és araszolva próbált a látóterembe kerülni.

– Nővérem... Mi a baj? Mi történt veled... - éreztem a kétségbeesést hangjából.

Nem voltam hajlandó ránézni. Nem akartam, hogy lássa azt a keserű meggyötörtséget, ami belőlem áradt kérdésének hatására. Nem akartam, hogy ő is szenvedjen. De arra nem számítottam, hogy így megerősödött volna. Ugyanis, egyszer csak egyik kezével megragadta a vállam, másikkal pedig az államat és maga felé fordította arcom.

Két lassú szívdobbanásig néztünk egymásra. Mindig furcsa volt ez az érzés, hiszen olyan volt, mintha a saját szemeimbe néznék. Arcunk rettentően hasonló volt, főleg gyermekkorunkban, csupán démoni jegyeink tértek el. Az ő arcán egy pár sötétkék méregcsík hózódott, míg nekem homlokomon ékeskedett világoskék kis erőjegyem.

Mire megszólaltam volna, ő már nem figyelt rám. Meglepő hirtelenséggel kapta a fejét az erdő felé, ahonnan én is jöttem. Ami még jobban megdöbbentett, az a fogai közül kiszűrődő halk morgás volt, majd még mielőtt észhez tértem volna, már előttem állt, oltalmazóan eltakarva engem. Abban a pillanatban megéreztem én is a felénk közeledő idegen aurát, amitől egész gerincemen borzongás futott végig. Azonnal tudtam, ki áll a domb aljában és néz fel kérdőn ránk. Még mielőtt Reito bármit tehetett volna, kibújtam a háta mögül, majd mosolyogva az érkező felé léptem, és kissé meghajoltam.

– Sesshoumaru, minek köszönhetjük megtisztelő jelenléted? – ő már a kérdés befejeztére mellettünk állt.

– Csupán érdeklődnék Risa-san, miért kellett leállnom a fajankó mostohafiaddal vesze... – félbeharapta a mondatot, ahogy szavai közé besiklott halk kiáltásom.

Csend lett, miközben én úgy éreztem magam, mint ha süllyedő hajón állnék. Nem bírtam a szemükbe nézni, de éreztem, ahogy mind a ketten engem fixíroznak. Elhaló sóhajjal rogytam a kellemes, magas szárú fűbe. Reito azonnal utánam akart kapni, attól félvén valami bajom lesz, de leintettem. Lassan elhelyezkedtem sarkaimon, majd, még mindig kerülve a szemkontaktust, magam mellé tettem kétoldalt kezeim, mutatva üljenek le ők is.

– Otouto, nem akartam hogy valaha is megtudd ezt... Sesshoumaru bocsáss meg, próbálom gyorsan elmagyarázni neki! – mély levegőt vettem, hogy felkészüljek a lényeget elhallgató mondanivalómra.

– Mint ti is tudjátok, Chie-sama és Menoru nagyúr házassága vakvágányra futott... gondolom, a részletekbe nem kell beavatnom titeket... Valójában én Menoru-sama asszonya vagyok itt – ezt öcsikémnek címeztem.

Nem állhattam meg, hogy fel ne tekintsek öcsém szörnyülködő kék szemeibe. Összeszorult tőle a szívem.

– Risa... de hát mi ezt miért nem?

– Csak te nem tudtad, Reito. Anya és apa tudják...

– Hogy engedhették? – én egyetlen drága testvérkém dühtől toporzékolva pattant fel.

– Nyugodj, meg kérlek! Nem vagyok a felesége, szóval...

– Hogy engedhette ezt meg a klán... Hogy mert téged ez az... ez... hogy merte... a nővéremet az ágyasává tenni? Neked otomének... – elhallgatott, mikor rájött, mit készül mondani.

Egész eddig Reito teli torokból üvöltött. Őszintén szólva, nem is vártam mást. Túl szoros volt köztünk a kötelék ahhoz, hogy egy másik férfi azt ilyen durván eltéphesse. Mindig is úgy gondolta, hogy az övé vagyok, az ő egyetlen nővére, akit nem vehet el tőle senki. Sejtettem, hogy szüleim nem mondták el távozásom rendes körülményeit, hiszen ha így lett volna, Reito akár tizenegy évesen képes lett volna harcba szállni Menoruval. Túlságosan is forrófejű volt.

– Onegai... Otouto-chan... - nem tudtam, mit mondjak neki.

– De Risa! Apánk és anyánk, a klán... szó nélkül hagyták, hogy te... hogy neked... Szajhát csináltak belőled!?!

Rettentően szíven ütött ez a mondat, mitől még hangom is elveszett. Néma tátogás maradt csak ajkaimon.

– Elég legyen! – Sesshoumaru most szólalt meg először beszélgetésünk során.

Reito olyan szikrázó szemekkel meredt az ifjú kutyadémonra, hogy attól féltem még a végén ostoba módon rátámad.

– Kouzo! Több tisztelettel kéne beszélned a nővéredről! És ennyi idősen már azt is tudhatnád, hogyha egy férfi asszonyt választ maga mellé annak nincs szava a döntésben! – nem hittem, hogy lehet még fokozni azt a szörnyű érzést, ami eluralkodott lelkemen, fekete ködbe burkolva testvérem megjelenése felett érzett örömömet – Akármilyen kényszerű is lehet ez...

– Nem feküdtem le vele... – olyan rekedt volt a hangom, hogy szinte nem is lehetett érteni, amit mondok.

Szerencsére ők értették, elkeseredésem ellenére is, legalább megismételnem nem kellett. Ennyire megalázottnak még nem éreztem magam. Itt magyarázkodom nekik, az öcsémnek, akit évek óta nem láttam és egy vadidegen taiyoukainak, akit csak pár napja ismertem meg. Abszurd volt az egész. Abszurd volt, hogy beszélnem kellett erről!

Öcsém hangos huppanással ereszkedett vissza a fűbe. A beálló némaságban tisztán lehetett hallani a tó sötét tükre felett áthullámzó kellemes lágy muzsikát, a vendégek monoton zsivaját. Ahogy átpillantottam a fényárban úszó túlpartra, láthattam, amint az ünneplők szétszóródnak a balzsamos lampionfényben, ahogy kialakulnak a kisebb-nagyobb beszélgető csoportocskák az italokkal roskadásig halmozott asztalok körül.

– Reito-chan, te is tudod, hogy már nem vagyunk olyan erősek, mint a múltban. Klánunk hanyatlik, és ezért is kerültünk már nagyapánk vezetése alatt a Déli Területek urának hűbérébe. Már nem mi választjuk meg a sorsunkat, és ezen önerőből nem változtathatunk... Ki vagyunk szolgáltatva neki... te is ismered az esküt! – próbáltam nem többet mondani a kelleténél.

– De akkor is! Miért nem cselekszünk? Miért nem állunk ellen, miért nem lázadunk? Az eskü pedig csak egy vacak régi papír... – szomorú tekintetem láttán, öcsém inkább nem folytatta, de azért még hozzátette:

– És ne hívj így. Már nem vagyok gyerek.

Halványan láttam, ahogy a mellettem kényelmesen törökülésben üldögélő Sesshoumaru enyhén gúnyosan, de rettentő édesen elmosolyodik. Nagyot dobbant a szívem...

–  Onee-chan? – pislogva fókuszáltam öcsikém kíváncsi arcára. – Mi történt Risa, tisztára elvörösödtél...

„ÉN?” – nyögött fel egy hang a fejemben döbbenten, de már el is fordultam tőlük, elrejtve pirosló orcáim.

– Semmi. Nem tudom, miről beszélsz! – hebegtem nyelvbotladozások közepette – Csak valami csípi a szemem... – hogy bizonyítsam, jó erősen megdörzsöltem szemeim, így a könnyektől megolvadt festék a kézfejemen ragadt.

Mikor visszafordultam Reito hangos nevetésbe tört ki, de még a kutyaszellem is alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen.

– Nővérem... nőh-övh-érem... – Reito fuldokolva mutogatott felém. – Akkora monoklikat kentél magadnak!

Na tessék. Kell nekem itt égetnem magam. Jaj, miért is keltem fel ma!?!

Duzzogva elfordultam, és ruhám ujjából finom szövésű zsebkendőt vettem elő, majd letöröltem a cicomát arcomról, így hirtelen éveket fiatalodtam. Ám elnyújtott dacomban észre sem vettem, hogy Sesshoumaru és Reito lassan beszédbe elegyedtek, és a következő dolog, amire feleszméltem, az az volt, hogy öcsém felemelkedik.

– Gomen ne, Onee-san. Nekem vissza kell mennem. Már biztosan így is idegesek... – kényszeredetten beletúrt sötét tincseibe.

– A kamikra... Így elröpült az idő! – én is fel akartam kelni, de ő visszanyomott.

Lehajolt, majd gyengéden átölelt.

– Holnap megkereslek, kerül amibe kerül! Hallani akarom, mi történt veled itt!

– Ühüm... – ennyire futotta tőlem.

– Vigyázz magadra Risa-onee!

Bólintva csókot nyomtam az arcára, majd hagytam, hogy felegyenesedjen tőlem. Aztán, a következő pillanatban próbáltam már úgy tenni, mint aki nincs is ott, ahol. Ilyen nincs, a saját öcsém éget le...

– Sesshoumaru. Remélem nem nagy kérés, hogy vigyázz helyettem Risára, ha megteheted...

Ilyen nem létezik! Iie!!! De miért pont ő? Naze?

– Yoi.

Öcsikém aprót meghajolt az inuyoukai felé, majd szellemgömb alakjában elröppent a tó felé. Én pedig döbbenten pislogtam utána, miközben próbáltam nem arra gondolni, milyen színben is pompázhat a fejem.

– Ne is foglalkozz vele! Tudod, ő mindig ilyen volt... csak aggódik, és úgy láttam, benned első látásra megbízott... Szóval ne foglalkozz ezzel! – összefüggéstelenül mekegtem-makogtam, miközben övzsinórom rojtjaival játszottak ujjaim.

– Szeret téged, de még gyerek. Nem értheti ezt meg...

Hallottam, ahogy a fű könnyű szálai meghajlanak körülöttem, majd közvetlen magam mellett megéreztem Sesshoumarut. Valamiért bent akadt a lélegzetem, pedig igazán nem is jött annyira közel. Csak éppen annyira, ha hirtelen oldalra fordulok, biztosan sikerülne lefejelnem...

– Risa?

Huh... már megint úgy ejtette a nevem! Ez hihetetlen, ilyen... ilyen... így.

Elfojtottam egy sóhajt.

– Hai? – vékonyka hangon kérdeztem vissza, miközben szemeim a tón játszó fényekre szegeztem.

– Miért mondtad el ezeket előttem?

Hidegzuhanyként ért a kérdés, hiszen én sem tudtam a választ. Ujjaim közül kicsúszott a selyemzsinór.

– Atashi... atashi...

Szívem olyan őrülten kalapált, hogy képtelen voltam gondolataim szavakba önteni, mert elnyomta őket a dübörgő dobbanások vad sorozata. Borsózott a bőröm, miközben úgy éreztem, lángol körülöttem a levegő. Mégis, valami kellemes volt ebben az érzésben, mi az ő közelségéből fakadt.

– Naze? Risa...

Az utolsó szótag lágy lehelésével egy időben megmozdult, majd váratlanul puha ujjak érintették meg az állam, és ellenállás nélkül maga felé fordította arcomat. Én csak pislogtam rá félősen-meglepetten, miközben ő olyan határozottan, mégis olyan lágyan pillantott szemeibe.

Teljesen elgyengültem, miközben a zubogás füleimben elhalt, noha szívem még mindig őrülten vágtatott. Minden olyan különössé vált, ahogy ott ültünk egymástól alig sóhajtásnyira. És az a gyengédség, amivel hozzám ért, az a kellemes hangszín, ahogy hozzám szólt. Teljesen elbódultam, és szégyenemre egyre jobban érezni véltem az ölemet eluraló édes zsibbadást.

Félmosolyra húzta száját, ahogy látta félős bizonytalanságom. Nem igazán tudtam, minek kéne következnie. Láttam, ahogy egy pillanatra letekint halványan remegő ajkaimra, majd újra visszanéz szemeibe. Éreztem, hogy a finoman államon nyugvó ujjak még közelebb húzzák az arcom. Egy szívdobbanásnyi ideig menekülni próbáltam, de ezt gyengéd erőszakkal megakadályozta.

Még láttam, ahogy szemeiben megcsillan az a különös, homályos fény, majd oly váratlanul döntötte balra az arcát, hogy én észre sem vettem, mikor vették ajkai birtokba az enyémeket. Puha és kellemes érzés volt, mi arra ösztökélt, hunyjam le szemeim, s bízva őbenne, adjam kezébe az irányítást.

Meg kellett tennem. Egy érzés régóta követelte már ezt. Ezt, hogy végre érezzem egy férfi gyengéd közelségét, hogy valakinek elvesszek becéző ölelésében.

Abban a minutumban, hogy lehunytam szemeim, fölöttünk megindult a csillagokkal tarkán hímzett fekete ég, s lusta arany csóvát húzva maguk után fényes pontok indultak el. Egyszerre öt-hat éjjeli fénypontocska is megcsúszott a boltozatos égen, s lassú futással tűnt el egy irányba.

Mi ebből a csodából nem láttunk semmit, hiszen valami más sokkal nagyobb csodának adtuk át magunkat...

Folytatás következik...