Bűvöletben

Halandó Istennő

by Mido

25. rész

„Mi ez a fájdalom? Uhh.. a derekam…” – Seya nagyot sóhajtva fordult a másik oldalára.

Pár percig még feküdt így, ám fejében lassan tétova gondolatok indultak meg, mire felnyitotta egyik szemét. A szoba szürkületi homályban úszott, ám még sem ez zavarta. Ahogy tekintetét fókuszálni kezdte lassan ráébredt, hogy egy másik szempár néz vissza az övébe. Ettől már azonnal mozgásra tudta ösztökélni zsibbadó fájó végtagjait.

-               Te észrevetted mikor ért vissza? – hallotta valahonnan a homályból, maga mögül.

-               Egyáltalán nem. De nagyon úgy néz ki, mint akit kiütöttek… - válaszolt az őt bámuló szempárok tulajdonosa.

-               Szerintem ahhoz nem kellett senki. Láttad mennyi szakét megivott, csodálkozom, hogy előbb nem dőlt ki. Sőt hogy egyáltalán még volt ereje éjszaka kalandozni…

Seya felült, majd gyors mozdulatokkal megdörzsölte homályos szemeit, és nagy nehezen személyekhez kapcsolta a hangokat.

-               Egyáltalán nem ütöttem ki magam… - dünnyögte zsémbesen – De ha már itt tartunk, ő még mit keres itt? – a kérdést már a látóterébe lépő Ayának címezte.

A hercegnő meglepődött, és nem válaszolt egyből. Seyako nem is hagyott neki rá időt.

- Ne mondj inkább semmit. Nem érdekelnek a részletek… - azzal lassú mozdulatokkal felállt, így rájött katanával az oldalán aludt el, valószínűleg attól szúr az egész dereka – Olyan hülye vagyok, igazán én is szerezhettem volna magamnak egy kellemes éjszakát… - motyogta ezt már csak halkan maga elé.

- Seya-chan! –fortyant fel Aya Hime – Ezt még is, hogy értetted?

- Sehogy! – nézett fáradt, karikás szemekkel a lányra Seyako, ám Aya tekintete hírtelen megváltozott.

- Milyen a szád Seya?

A kérdezett, lebiggyesztett ajkaihoz érintette ujjait, mire alvadt vérdarabkák pottyantak ujjaira, s ahogy megnyalta a száját már érezte is a keserű, vasízű aromát. Hírtelen jutott eszébe az elmúlt éjjel, s annak eseményei.

- Még is bántott valaki? – kérdezte Aya veszedelmesen összeszűkülő szemekkel.

„Aggódik értem! De édes! Aggódik…” – Seyako miután lenyalogatta a maradék vért is, hálásan nővére nyakába borult.

-               Semmi bajom Aya-nee! Remélem nem haragszol rám! – Ayát hírtelen érte ez a nagy szeretet hullám.

-               Persze, hogy nem! De most már készülj, pirkadatkor indulunk!

Seyako félkómában lehámozta magát Ayasihoról, majd tíz perces készülődés után már menetkész állapotban volt. Csupán nagyon laposakat pislogott. De indulás előtt még útjára eresztették Ryohmarut, aztán kis csapatuk, vezetőjükkel és kíséretükkel együtt útra keltek hazafelé. Seya pedig kínlódva és nyakfájósan ugyan, de kialudta magát lovaglás közben.

Dél lett mire visszaértek a palotában. Mindketten csak nagyokat pislogtak, ahogy a méhkasként zsongó épület közelébe értek. Már az udvar ki volt fordítva a sarkaiból, a kert tenger felöli felére hatalmas, fehérponyvás sátrat állítottak, alatta asztalokkal és székekkel, ahol már alakok üldögéltek a szikrázó napsütésben.

Aztán ahogy beléptek a palotában, már tájékozódó képességüket is elveszítették, odabent sok száz szolga nyüzsgött, mindenféle tárgyakat cipelve. Az előcsarnok már hófehér virágárban úszott, a nagyterem ajtai sarkaikig kitárva. Azokra éppen a családi címereket ábrázoló hófehér zászlókat kötötték fel. Seyako nem tudott mit tenni, megállt és megbámulta a készülődést. Ahogy figyelte a hosszú létrán felmászó kecses cselédlányt, a létrát tartó szolgafiút, ahogy a csodálatos bársony anyagokon megtört a nap arany fénye, gyomra lassan, fokozatosan öklömnyi gombóccá zsugorodott össze.

„Jóságos kamik… holnap férjhez fogok menni!” – Seya hírtelen úgy érezte egyedül van a hatalmas előcsarnokban, és se szó se beszéd eldobta anyagi testét, hogy végre eltűnjön innen.

Aya meglepetten bámult a lassan elhalványuló, semmivé foszló halványkék gömbökre, melyek kishúga egykori helyét jelezték.

Seyako kora délután ébredt, ahogy az erkélyét ferdén nyaló napsugarakat figyelte, úgy sejtette 3 óra körül járhat az idő. Egy fokkal jobban érezte magát, mint érkezésükkor, most már nem volt kialvatlan, ám a gombóc nem tűnt el a torkából. Felkelt lemosdott, majd tiszta egyenruhát húzott elő. Öltözködés közben észrevette az asztalán pihenő tálcát, rajta a hófehér onigiriket, tocsogó szójaszószban. Végül is az étel nagy részét megette, habár az étkezés küzdelmesre sikeredett. Az ebéd végeztével elhagyta szobáját.

Nem akart feltűnést kelletni, így nem az ajtón távozott. Elméjét megfeszítve maga elé képzelte dolgozó szobáját és már jött is az a hózó, lökő érzés. Két pillanat múlva már Karen-san pislogott rá kissé meglepetten.

-               Ne kérdezd. Egy ideje rövidtávon tudom magam teleportálni, meg néha már az anyagtalan repülés is egész jól megy – nézett a démonlány döbbent szemeibe.

-               Én egy szót sem szóltam Seya-sama… - ingatta meg a fejét a youkai.

-               Helyes. Akkor most kérem az összes jelentést, utána pedig levelet küldök a kapitányokhoz.

-               Értettem, Taicho-sama!

Seyako hosszú két órán át bújta a jelentéseket, mitől a feje lassan fájni kezdett, adrenalinja megugrott, ám a szorongató gombóc a torkából tovatűnt. Dolga végeztével majdhogynem elégedett mosollyal pillantott fel a várakozó Karenra.

-               Megkönnyebbültnek tűnik Seya-san… - a démonlány elmosolyodott.

-               Tudod, már egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy bekötik a fejem! – Seyako elvigyorodott, majd összekapva vonásait lediktálta a levelet.

Karen végig egy szót sem szólt, de szíve a torkában dobogott, ahogy felfogta mire is készül a hercegnő. Munkájuk végeztével, végül nem állhatta meg, a távozó lány után szólt.

-               Seyako-sama! Remélem, tudod, hogy mi mind melletted vagyunk! Soha nem ismétlődik meg az ami… - de Seya közbe szólt.

-               Karen-san, wakatta! – de még mielőtt elindult volna, eszébe jutott egy kérdés – Mond, 15 éve az egész palota leégett?

-               Mire gondolsz? Ezek a kövek túléltek már többet is, mint az a tűz. Csupán a kiégett minden, és a szállásépületek omlottak össze. De mért kérded Hime?

-               Semmi, csak van egy hely, amit meg akarok keresni… - azzal sietősen távozott.

Seya úgy osont a folyosókon akár egy lopni készülő tolvaj. Minden pillanatban hátra kémlelt, attól rettegve követik. Olyan helyre tartott, ahol már nagyon sok ideje nem volt. Amire emlékeznie sem kellett volna. Könnyed gyors léptekkel ért el a délnyugati körfolyósokat, majd felfutott a harmadik emeletig. Ott újra körülnézett, míg nem teljesen meggyőződött róla, hogy egyedül van.

Erről az emeletről már csak visszafelé lehetett menni, északnak, de őt ez nem zavarta. Az első faragott cseresznye ajtónál megállt, majd meghúzta a sós levegőtől kissé rozsdálló reteszt. Az ajtó nyikorogva, vinnyogva engedett, majd befelé nyílott. Seya két pillanat alatt bent volt, majd ráfordította a zárat. Odabent vak sötét honolt, mitől kissé be pánikolt, ám hamarosan eszébe jutott a legegyszerűbb idézet, amit elsőnek megtanult. Halkan pár különös zöngéjű szót ejtett, majd hozzá tette:

-               Hikari! – hangja reszketett.

A homályban a semmiből pattant elő apró, táncoló lángnyelv, ami lassan köralakban összefonódott, és rákapcsolódott a lány előrenyújtott bal csuklójára.

- Hát még mindig képes vagyok ezekre – mélázott Seya, a kéken égő, erős fényt árasztó karperecet figyelve.

Aztán eszébe jutott igazi célja. Gyorsan körbepillantott a szobába. Valóban, itt semmi nem változott, amióta több mint 18 éve itt járt. Utoljára akkor, amikor mestere még vele együtt időzött pár hónapot ebben a palotában. Akkor 13 éves volt, most már csak pár hét választotta el a 17-től. Négy, a valóságban azonban 18 év repült el azóta. Úgy tűnt a nagy háború sem változtatott semmit a szobán. A lepedőkkel letakart faragott márványszobrok még mindig ugyan ott álltak, mint amire emlékezett. Kétkedő lassúsággal kikereste azt a szobrot, ami a legkülönlegesebb volt a többi közül. Ez még így letakarva is látszott, hiszen a többivel ellentétben ez karcsúnak és emberszerűnek tűnt az árnyak között. Seya gondolkodás nélkül nekifeszült.

Halk morgó, recsegő hang keletkezett majd elhalt és felváltotta az évtizedes homok sírása a mozduló tömeg alatt. A lány lélegzete bent akadt. A szobor talapzata alatt még mindig ott volt a sötéten tátongó embernyi lyuk, a csúszda. Kissé habozott, mindig utálta ezt a közlekedési módszert, végül lassan alaktalan fénygömbökké olvadt és úgy tűnt el a bizalmatlan feketeséggel tátongó űrben.

A csúszás hossz másodpercekig tartott, de neki inkább egy örökkévalóságnak tűnt, főleg mivel az izgalomtól képtelen volt megtartani anyagtalanságát, és liftező gyomorral zuhant a végestelen alagútban. De egyszer ennek is vége lett, minek következtében hangos nyekkenéssel padlót fogott, valahol, a palota pincéinél is mélyebben.

Újra korom sötétben volt, mivel izgalmában a fény idézet is elült, így kénytelen volt újra feléleszteni azt. Lassan felállt, leporolta magát, és a hatalmas terem – mert hogy az volt – akusztikájában döngőnek tűnő léptekkel visszahátrált oda ahol a lyukat sejtette, amin át érkezett. Mikor elérte a falat tapogatózni kezdett, és a kissé poros felületen meg is találta azt a kézforma mélyedést amit keresett. Óvatosan bele illesztette tenyerét, majd az előzőnél erőteljesebb parancsoló idézetet motyogott el, s a kicsiny karkötőből átfutó villanással a hatalmas csarnok hírtelen fényárban úszott.

Seya sziszegve elvette kezét. Tenyere kissé megpörkölődött.

-               A fenébe, már megint kifelejtettem azt a határozó szót – dünnyögte, de közben már a fényárban úszó, kristályos termet figyelte.

Volt mit néznie.

Hatalmas, gigantikus méretű csarnok volt, belmagasságra akkora, hogy csak homályosan látta a mennyezetet, túlsó végében a hozzá hasonló apró alak olyan csekélynek tűnt mint egy egér. Ahogy megindult, az az alak is megindult. De ő még csak meg sem lepődött, hiszen tudta ki és miért építette ezt a gigászi helységet.

Megrohanták az emlékek…

***

-               Na de Sensei! Ez óriási! – a fiatal szőke, egyenruhás lány ámuldozva forgott körbe.

-               Ugyan. Egyszer még kicsinek is érezheted majd – a mellette álló férfi finoman elmosolyodott.

-               Sensei, most már tudni akarom mért hoztál ide. Tudni akarom, hogy mért történik ez velünk. Mért kellett eljönnöm a szigetről!

-               Seya-san, ez nagyon bonyolult… - próbált kibúvót keresni a férfi.

-               Sensei, iie! Elegem van a mellébeszélésből!

-               Ugyan-ugyan… - a szamuráj zavartan játszani kezdett obijának rojtjaival.

-               Hallgatlak! – fonta karba kezeit a lány.

-               Nem mondhatok el még mindent. Főleg a dolgok jelenlegi állása szerint… De megtudhatod, amire kíváncsi vagy… - habozott majd lassú léptekkel elindult, úgy folytatta – Azt tudod miért lettetek kiválasztva. Koyomi, Suyama, Yukinari és te. Ősi klánok rejtett vérvonal képességei élnek bennetek. Ettől lehettek valódi Idézők mindannyian.

Seya bólintott, ezzel tisztában volt. A férfi szürke, csillogó szemei a messzeségbe fúródtak.

-               Koyomi Isashi a legidősebb köztetek. Amint láthattad ő már magasabb szinten áll, mint ti. Koyomi-san mint Menny Idéző, az az gyógyító, már megtanult mindent, tökélyre fejlesztette családjának külön képességét, a víz alkotta elemi erőknek, a magokból fát tud növelni egyetlen lélegzetével. És ő elért valami olyant, amit ti hárman még nem…

-               Mi ez Sensei? – lepődött meg a lány.

-               Meg tudja idézni azt az állatot, ami születése és kiválasztása óta összekapcsolódik az elméjével.

-               A fehértigrisre gondolsz?

A férfi döbbenten megállt.

- Honnan tudod? – meredt a lány tengerszín szemibe.

- Sensei, mindig elfelejted az én képességem. Pedig te mondogattad mindig, hogy anyám olyan erős volt, hogy az idő a kezei között folyt… - Seyako kissé duzzogva félre nézett.

- A látomások között láttad?

- Hai. De mint tudod már lassan évek óta nem látom őket. Néha visszatérnek, néha hónapokra eltűnnek.

- Ez egy olyan dolog ami feletted áll.

- Tudom. De ne kanyarodjunk el. Folytasd, Sensei…

- Yoi. Szóval miután Koyomi-san már képes volt a legmagasabb idézetre, a falu törvényei köteleztek. Szolgálatba kellett adnunk. Ezért ment el.

- Ezek a falu törvényei? – Seya eltátotta a száját.

- Azok.

- De akkor én? – a lány nem igazán értette az egészet.

- Sajnálom. Az én hibám.

- Mi történik velünk Sensei?

- A falu megszűnik létezni. Így mindannyitokat kénytelen vagyok még a tanításotok végezte előtt elküldeni. Próbálok gondoskodom rólatok, ahogy tudok… De sajnos itt most többről van szó.

- Sensei! Most már tudni akarom mire lettünk mi kiválasztva! Mindig csak ezt hajtogattátok. Koyome uralja a növényeket, megidézte a Fehértigrist, Yukinari Iwamura mellett a látomások sokszor mutattak egy Szürkefarkast, de ha jól tudom még nem sikerült valóban megidéznie erre a világra. De már tökéletesen érti a föld minden hangját, és a legjobb íjász akit valaha láttam. – Seyako átéléssel hadarta mondanivalóját - Ő ismeri közülünk a legtöbb idézetet! Igaz nem olyan félelmetesen erős mint te, Sensei… - a lány kissé elpirulva elfordult.

A szamuráj félszeg mosollyal merült hallgatásba.

- Egyszer még több lesz, mint én. – a férfi csak ennyit mondott.

- És Suyama! – Seya hogy elűzze ezt a furcsa szorongást inkább folytatta – Suyama majdnem olyan jó harcos mint én! De csak majdnem! – a felé forduló Mesterére kacsintott, mire az lenyelt egy előtörő nevetést – És kiválóan ért a tűz elemhez. Viszont ami idegesít, az az, hogy valamiért ő is bírja a telekintézist, és rengeteg a sajátjaimhoz hasonló idézete van. A pajzsok, a fegyverhívások… - és a lány csak bosszankodva sorolta, lehunyt szemmel, ujjain számolva az érveket.

A szamuráj ajkai között halvány mosollyal figyelte. Gondolatai máshol jártak, messze a múltba. S csak akkor riadt fel emlékei közül amikor a lány sértődötten elfordult tőle.

- Nem is figyelsz rám Sensei…

- Gomen, gomen… - aztán a férfi nagy lélegzetet vett – nem is sejted mi ez a sok hasonlóság?

- Iie. Nani? – lepődött meg Seya. Egészen addig véletlennek hitte.

- Azt hittem elmondta neked.

- Mit?

- Hát tényleg azt hittem tudod – a szürke szemek valahogy kerülték a lány pillantását – Valahogy, ti ketten rokonok vagytok. Ugyan az ő családneve nem Minowara ahogy a tiéd…

- Hanem Suyama Helikawa… Azt mondod Sensei, hogy…?

- Igen. A Helikawa-klán mindig is kicsiny, szinte jelentéktelen család volt, és mindig a Minowarák alatt éltek. És természetesen a két család lassan rokoni kapcsolatokra tett szert.

- Ugyan az lenne a vérvonal képességünk? – Seya úgy nézett ki, mint aki elsírja magát.

- Azért nem egészen. Ha megfigyelted volna, az ő idézetei a tiéddel ellentétben nem kékek, hanem vörösek. Ha az alapoktól eltekintünk teljesen mások a képességeitek. Csakhogy veled ellentétben, ő ura két nagyon erős elemnek.

- Ez nem ér! Nekem egy sincs, akkor egy alsóbbrendű klán tagnak miért van kettő is… - Seya szája még lejjebb görbült – Azt hittem csak hencegés ez a villám dolog.

- Sosem fogom megérteni a köztetek lévő rivalizálást…

Csend lett. Nagyon sokáig hallgattak.

-               Azt hiszem már csak a lényegre vagyok kíváncsi, kérlek ne áradozz többet Suyama képességeiről, mert csak elrontod a napom… - Seyako királynői gőggel megtörte a csendet.

-               Parancsára, Hime-san! – a férfi bohóckodva meghajolt.

-               Ne hívj így. Ha egyszer lehettem is volna hercegnő, ez az örökbefogadás nem ugyan az. Irritál…

-               Gomen.

-               Akkor?

-               Szóval nem igazán tudom mit kéne még elmondanom. Ti négyen lettetek kiválasztva, a  vérvonal képességeitek miatt. Így lettetek Idézők. Hogy az egyensúly megmaradjon, Koyomi és az öcsém nem tanultak pusztító mágiát, csupán önvédelmet, valamint ők a gyógyítás teljességét elsajátították. Nektek ezt nem taníthattam meg a szabályok értelmében. Ti megtanulhattatok mindent, ami egy igazi harcosnak szükséges, a legerősebb pajzsoktól, a támadások, és technikák mindegyikét.

-               Túlzol. Nem ért véget a tanításom. Még semmit nem tudok. Közel nem vagyok olyan jó, mint te.

-               Sajnálom Seya-san. De kifogytunk az időből. Igazán számíthattam volna rá, hogy előbb utóbb rám találnak. De azt hittem ennél több időm maradt.

-               Mire Sensei?

-               Sajnálom, nem mondhatom még el.

-               De egyáltalán mire lettünk mi kiválasztva?

-               Seya, ne kérdezz többet. Ha eljön az idő megtudsz mindent. De most térjünk vissza ehhez a teremhez…

***

Seya mélyet sóhajtott, majd suttogva ejtette ki mestere egykori szavait:

-               Ezt a termet én hoztam létre, csak neked. Azt akarom, hogy ameddig veled vagyok, itt gyakorolj. Megpróbálok ebben a pár hónapban mindent megtanítani neked, ami még hátra van. És ha elmentem itt bármikor csiszolhatod a tudásod…

Kissé fájt emlékezni. Minden fájt, ami azokra a pillanatokra emlékeztette. Ami utána történt, még talán ennél is szörnyűbb volt. Most hogy lejött ide, más érzésekre számított. Ahogy nézte a tükörként csillogó falat, a hatalmas tartó oszlopokat, keserű lett a szája.

-               Mikor elmentél megtiltottad, hogy tovább gyakoroljak. Azt mondtad, lezárod ezt a termet. Ez azután volt, hogy először harcoltam Suyamával életre-halálra. Elzártad a fejemben azt a tudást amit vért izzadva szereztem meg… azt mondtad áttörhetetlen a pecsét, pedig ez sem volt igaz. Annyit hazudtál akkor nekem… A mai napig érzem azt a tudást magamban, és ha az életem függ tőle használni is tudom – Seya látása homályosodni kezdett a szemeiben gyülekező könnyektől – Értem tetted ugye, Sensei? De akkor miért hagytál el egy szó nélkül!?!? – két hosszú szívdobbanásnyi idő múlva megrázta a fejét, és elfojtotta a sikoltva felszínre vágyó érzelmeket.

A falak zümmögve visszhangozták szavait. Végül a hercegnő elindult. Egyenesen a hat hatalmas tartóoszlop formálta középrész felé, ahol kőlap feküdt. Ahogy elhaladt az oszlopok között szemei megcsodálták a faragott rúnákat. Aztán a kőlaphoz sétált. Elméjének intésére elcsúsztatta, lehajolt és kivett belőle egy tálat, valamint több zsákot. Azokat megtöltötte, a bőrtömlők tartalmával, majd halk idézetet mormolt és a száraz tömjén lángra kapott.

- Megfogattattad velem, hogy csak akkor használok idézetet vagy mágiát ha elkerülhetetlen. Megeskettél anyám emlékére. Elvetted az emlékeim az oktatásokról. Azt akartad, hogy felejtselek el, Téged, Suyamát, és a többieket. Szerinted itt igazi családra tettem szert, oniwabai ként megtaláltam azt a hivatást, ami hozzám illik. És én egészen eddig engedelmes tanítványod voltam. Olyannyira, hogy meghaltam, mert képtelen voltam akár csak használni régi erőm morzsáját, képtelen voltam feltörni a pecsétet a fejemben, miközben ő túllépet még egy szintet felettem. Hazudtál Sensei, és én meghaltam annak a kezétől, aki talán egyetlen megmaradt rokonom lehet… Sensei, a kamik őrizzenek, most megtöröm az esküm!

Seya lihegett, de valamiért beszélhetnékje volt. Éveken át nem gondolt erre, elrakta elméjének legelzártabb legsötétebb bugyrába, és sosem vette elő. Most a homályba bekúszott a fény. Ahogy a tálat lerakta a visszatolt kőlap mellé, majd meghajolt mind a négy oszlop felé, végül, a kőlap közepén lévő mélyedésbe nyomta ujját.

Lehunyta szemeit, próbálta elnyomni a fejében kavargó káosz zaját. Megerősítő idézetet mondott, olyant, mint amilyen a Goku no Kaze idézetének első része. Szikra pattant ujjbegyéből, végigrohant eddig porlepte, a kőbevájt mélyedéseken, majd négyfelé vált és elérte az oszlopokat. Felerősödve szaladt fel egészen a tetejükig. Vibráló mező keletkezett a négy óriáspillér között.

Az óvintézkedés megtétele után a lány lefeküdt a kőlapra, maga mellé fektette karjait, majd lehunyta szemeit. Magában végiggondolta, az előző pillanatokat. De tudta, nem követett el hibát. Bármit idéz is meg ezek között a falak között, az semmit nem árthat a fölötte több ezer tonnányi kővel lévő palotának.

Mély lélegzetet vett, majd felkészült arra, hogy megnyitja elméjét a végtelennek. Egy módot látott arra, hogy minden elfeledett, elnyomott, meg sem született tudásának birtokosa lehessen újra. Halkan suttogta el az elméjét őrző korlátok feloldását, melyekbe most minden akaraterejét bele vetette. Mire a hetedikkel is végzett, már rosszul volt. Ekkora csupán annyi dolga maradt, hogy elméjével megkeresse a több száz kilométernyire lévő egyetlen lényt, aki képes átsegíteni a tér-idő egy másik dimenziójába.

-               Goshinboku… Eleseyra Minowara lány segítséget kér tőled… Halandó Istennő a hatalmát kéri… - suttogta a végtelen pörgő feketeségbe cserepesre száradt ajkakkal.

Fényrobbanás járta be a termet, olyan erős, hogyha szem látja, bizonyára világát veszti. Amikor a fény elült, csak egy ernyedt, lélektelen női test maradt, a négy őrző oszlop között. Az idő megállt a teremben, de ezt odafönt a palotában senki sem tudhatta…     

Folytatás következik…