Nyugat Nagyasszonya

2. rész: Vendégváró

Ahogy vállamra rakta kezét, erősen behunytam a szemem és összeszorítottam a fogam, mint amikor nem akarok egy keserű pirulát lenyelni. De, amint éreztem, megfordít, azonnal kipattantak szemeim és üres arckifejezéssel meredtem rá. Mindezt az álarcot sikerült rekordideig fenntartanom vele szemben – teljes fél percig...

Aztán persze kitört belőlem a szóáradat, ahogy szabadkozni kezdtem, valószínűleg valami nagyon idióta vigyorral a képemen, amit valójában ártatlan arckifejezésnek akartam szánni:

– Bocsánat, én csak a könyveket néztem, csak véletlenül hallottam meg, akarom mondani, nem volt szándékos, én nem akarta... Ennyire szórakoztató vagyok? Ezek szerint ezentúl nem Rin játszótársául, hanem majd udvari bolondnak fogsz tartani...?

Hiába, amikor megláttam szórakozott félvigyorát, egyszerűen nem bírtam magamban tartani gondolataimat. Aztán rájöttem, mit mondtam és még nagyobb zavar tört rám. A szájam elé kaptam a kezem és amögül motyogtam félig érthetően:

– Jesszus, ne is hallgass rám, mindenfélét összehordok itten; a lényeg, hogy én nem akartam semmi...

– Most már elég, Kohana.

Azonnal befogtam. Pedig nem emelte fel a hangját. Sőt, nyugodtan csengett, a körülmények ellenére. Kissé megszeppenve pislogtam rá. „Most mit fog csinálni velem...?”

– Emlékszel, megegyeztünk, hogy megvédelek, ha engem szolgálsz.

– Aha... – bólintottam, aztán észrevettem ismételten bosszankodó tekintetét és összekaptam magam:

– Igen, nagyúr.

Biccentett. „Fú, ezt megúsztam... talán...”

– Akkor most jól figyelj. Elmondom, mire kérlek...

És igen, el is mesélte. Mit ne mondjak, eléggé kiakadtam, hogy ilyet merjen kérni tőlem... valójában inkább a körülmények miatt volt ez, meg még sok minden más is, mert ez egy igen összetett dolog volt tulajdonképpen. Aztán azzal elváltunk, hogy alszom rá egyet és csak utána válaszolok neki.

Ő nem akarta elfogadni a csípőből odavetett nemleges válaszomat, én pedig ódzkodtam a dologtól. Elég kockázatos volt, meg aztán ki tudja, még mi minden sülhet ki ebből...

Erre a gondolatra bukfencezett egyet gyomrom, azonban hálát adtam az isteneknek, hogy már a szobámnál vagyok. Még jó darabig aztán álmatlanul forgolódtam, miután lefeküdtem; a plafont bámulva. A kérésén gondolkoztam, már, ha egyáltalán lehet annak nevezni. Végül, valahogyan csak sikerült elaludnom.

Másnap reggel, furamód kipihenten ébredtem és vidáman kezdtem neki a napnak. Dúdolgatva lépkedtem Rin szobája felé, hogy felébresszem őt, de mikor odaértem, már éppen végzett az öltözködéssel, így együtt vonultunk lefelé. Útközben végig cseverésztünk. Az étkezőben mi voltunk az elsők, ezért tovább beszélgettünk, Sesshoumarut várva. Aztán, mikor nem sokkal később ő is megérkezett, eszembe jutott előző esti beszélgetésünk és valahogy már kevésbé voltam beszédes azok után.

Valójában úgy éreztem, már meghoztam a döntést, mégis még mindig eléggé bizonytalan voltam. De hát, mit volt mit tenni, reggeli után Rin a kertbe rohant Jakent üldözve, mi pedig kettesben maradtunk. Aztán Sesshoumaru azt javasolta, inkább menjünk el a dolgozószobájába megbeszélni a dolgokat, én meg követtem oda. Legalább nyerek néhány percet. Olyan ideges voltam – az volt a baj, hogy nem láttam a lehetséges végkifejleteket; vagy épp az, hogy nagyon is tisztában voltam velük...?

Rémisztő.

A dolgozószobába érve ő kényelmesen elhelyezkedett a székében, én meg továbbra is idegesen toporogtam.

– Ülj le.

„Okééé...” vettem nagy levegőt, ahogy helyet foglaltam.

– Nos? – felvonta egyik szemöldökét, ami még helyesebbé tette, de gyorsan ki is ráztam e gondolatot a fejemből és próbáltam arra összpontosítani, amire jelenleg kellett.

Egy kis torokköszörülés után bele is vágtam:

– Hát, sokat töprengtem rajta, és... – még nagyobb levegővétel, mint ezelőtt bármikor – végül arra jutottam, hogy...

– Hogy?

– Hogy... hát... segítek neked... – nyeltem egy nagyot mondatom végén.

– Jó.

„Eh... egész nyugodtan fogadta, miközben én itt halálra izgulom magam? Ez nem fair!” De legalább segített, hogy én is kissé lenyugodjak.

– Namaru ma délben érkezik a lányával.

– Akinával! – egészítettem ki.

– Úgy van – biccentett. – Neked Namaru nagyúr.

– De...

– Mi „de”? – kérdezett vissza, kissé bosszankodva.

– De Akinát ugye nem kell úgy szólítanom? – böktem ki végül.

– Akinát úgy szólítod, ahogy akarod – itt felcsillant a szemem, így gyorsan ki kellett találnia valamit, amivel lelohaszthatja lelkesedésemet –, de csak a jóízlés határain belül. Namaru a Déli Területeket uralja, szóval nagyon kell vigyázni vele. Elég egy rossz lépés és máris egy háború közepén találhatjuk magunkat.

„Pompás.”

– Ezért volt... ez az egyetlen egy lehetőséged, hogy... – nem engedte, hogy végigmondjam, hanem bólintott.

– A holmijaidat már átvitték az én szobámba, rendezd el őket, ahogy jónak látod, de még feltétlenül meg kell beszélnünk néhány apróságot, mielőtt megérkeznek, mert...

– Hé-hé! Várjunk csak! – emeltem fel kezeimet, hogy megállítsam. Bevált. – Azt mondod, már átcuccolták a dolgaimat? – bólintás. – De... mégis hogyan?

Összeszűkítettem a szemeimet, ahogy rájöttem:

– Te nem is hagytál választást nekem!

Nem mondott semmit jó darabig.

– Nem teljesen mindegy, ha úgyis azt válaszoltad, amire számítottam?

– Nem! Ez elvi kérdés! – emelkedtem fel. – Különben is, mi az, hogy számítottál rá? Ezt nevezem aztán önbizalomnak! És mégis minek nézel te engem???

Csend.

– Tudod mit? Inkább ne is válaszolj! – sóhajtottam, azzal az ajtó felé vettem az irányt.

– Kohana, most meg hová mész? –morogta vészesen mögülem.

– Csak átrendezni a szobánkat. Hisz az előbb engedted meg. Netán mégis van valami kifogásod ellene...? – kérdeztem csípősen, mire csak mordult egyet, én pedig boldogan nyugtáztam, nincs.

– De ne feledd, még beszélünk kell, mielőtt megérkeznek.

– Persze –biccentettem kurtán, azzal kiléptem a szobából és behúztam magam mögött az ajtót.

Sóhajtva dőltem neki a hűvös kőfalnak, szememet behunyva. Aztán, egy percnyi összeszedelőzködés után elindultam Sesshoumaruval közös szobánk felé.

Hogy pontosan hogyan is történt mindez? Hát jó, elmesélem, mi zajlott le előző este. Ugyanis, ez a bizonyos Namaru nagyúr a lányát, Akinát minden valószínűség szerint azért hozza el, hogy rávegye Sesshoumarut, őt válassza párjául. Csakhogy említett kutyadémonnak úgy tűnt, esze ágában sincs Akinával bármiben is közösködni.

És így csak egyetlen megoldást látott, hogy kibújhasson ez alól a legminimálisabb diplomáciai, politikai meg még ki tudja, mi egyéb következményekkel. Ez pedig az volt, hogy mást választ a párjának, és az épp megesett, hogy én voltam a legközelebbi nőnemű egyed, amikor fényes elméje rátalált eme csodálatos megoldásra. Meg különben is, tudta jól, hogy mindent hallottam, amit beszéltek, habár az nem volt olyan sok...

Így történt, hogy én kaptam egy kis gondolkodási időt reggelig, lévén délben érkeznek a vendégek, s ha ezt a színjátékot rendesen el akarjuk játszani, akkor fel is kell készülnünk rá. Tehát én, Kohana, a halálból duplán is visszatért miko erőkkel rendelkező nő jelen pillanatban átváltozni igyekszik Sesshoumaru-sama asszonyává. Pontosabban, jegyesévé. „Uh... van egy olyan érzésem, nem csupa szórakozás lesz... kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. [...] Nem, ha jobban belegondolok, mégsem vagyok rá kíváncsi...” gondoltam savanyú képpel, aztán eszembe jutott még valami. Most, hogy az ékkőszilánk már nincs a testemben, az is elképzelhető, hogy már nincsenek is meg a miko erőim... Sesshoumarunak tudniillik volt egy olyan elmélete, miszerint elképzelhető, hogy mindezen tisztító erők csupán a testemben lévő ékkőszilánknak köszönhetőek. Ezt semmi sem tudta megcáfolni vagy megerősíteni, mindezidáig. Eldöntöttem, amint lesz egy szusszanásnyi időm, megpróbálom kideríteni.

Ja, és ami a legjobb, amit Sesshoumaru talán megnyugtatásomra szánt, mégsem úgy sült el, így hangzott:

„–Ne aggódj, csak azt kell eljátszani, hogy a jegyesem vagy, semmi többet.

– Na és mi van, ha nem veszik be? – kérdeztem tőle karmaim rágva.

– Akkor vagy lebukunk és minden valószínűség szerint kitör egy háború Nyugat és Dél közt, mivel akkor már esélyem sem lenne elvenni Akinát, ha akarnám se, vagy pedig...

– Vagy pedig...?

Egy mély lélegzetvétel után válaszolt csak nekem:

– Vagy pedig továbbvisszük a történetet, és a játék komolyra fordul.

– Hogy érted ezt? – gyanakodtam.

– Akkor valóban feleségül kell vennem téged.

„HOGY MICSODA?!” kiáltott elmém, azonban szavakba csupán ennyit sikerült öntenem:

– Heh?”

Nos igen, sejthetitek, mi lett a vége: mindketten heves tiltakozással elhatárolódtunk ettől a megoldástól. Nem arról van szó, én azért... szóval Sesshoumaruval... szóval értitek, na de, ha már esküvő, akkor ne kényszerből, hanem azért, mert mindketten érzünk valamit a másik iránt...

Én tudom, én mit érzek, de, hogy vele mi a helyzet, arról fogalmam sem volt, ugyanis egyszer hol így viselkedett, máskor hol úgy, a fene se tud kiigazodni rajta...

Végre odaértem szobánk elé, s ha lehet, még jobban elámultam, mikor beléptem. Hát, legalább kétszer akkora lehetett, mint az enyém volt, ha nem háromszor, ráadásul megcáfolta ama tévhitemet is, hogy annál sokkal pazarabbul berendezett szobát sosem fogok látni... Luxus és bőség áradt mindenhonnan és – miután meggyőződtem arról, a szoba ajtaját gondosan behúztam magam mögött, valamint, hogy egyedül vagyok ott –, azonnal az egyik falhoz tolt, hatalmas ágyra pillantottam.

Gonosz mosoly futott végig arcomon, ahogy nekifutásból rávetődtem és elterültem rajta, mint a Nagy Alföld. Olyan puha és kényelmes volt! Utoljára akkor szórakoztam talán ilyen jól, mikor a család elment ágyat vásárolni és a bútorboltban kipróbáltuk őket, de persze azokon nem lehetett ugrálni.

De ezen... ha megteszem, úgysem tudja meg senki, mert magam után majd megigazítom az ágyneműt, de addig is...

...

Öh, nem veszi észre senki, azt mondtam volna?

Majdnem szívrohamot kaptam, mikor egyik zuhanásom közben kinyílt az ajtó, de azért valamennyire megnyugodtam, mikor csak Rint láttam meg.

– Már mindenhol kerestelek, Kohana-chan, de nem hittem, hogy itt talállak meg! ... Különben mit keresel itt? – kérdezte, ahogy felpattant rémült-mellém az ágyra.

– Hát... ööö... tudod Rin, ráestem az ágyra. Elbotlottam. Igen! – bizonygattam. Elég béna kifogás, de hát erre telt abban a pillanatban.

– Na és miben? – mászott az ágy szélére kíváncsian, hogy megvizsgálja a körülményeket.

„És Neked miért kell mindig ilyen kérdéseket feltenned? Kíváncsifáncsi...” forgattam meg a szemeimet, aztán ölbe kaptam.

– De miért is kerestél? – kérdeztem, remélve, elfelejti az egészet.

– Ó, igen! – csillantak fel a szemei. – Arra gondoltam, lejöhetnél játszani velem!

– Jaj, Rin – néztem rá szomorúan. Tény, hogy az elterelő hadművelet bevált, de délre jöttek a vendégek, és még előtte a szobával is foglalkoznom kellett volna, no meg Sesshoumaru is valamit még akart nekem mondani. Sóhajtottam egy nagyot. – Figyelj, sajnos most nem tudok lemenni, talán délután, de az sem teljesen biztos.

Nem bírtam nézni szomorú arcát. Komolyan, mintha bármelyik másodpercben elsírhatná magát! A gyors keresgélésben csupán egy mentőötletem támadt:

– De mit szólnál, ha segítenél nekem? Arra gondoltam, egy kicsit otthonosabbá varázsolom ezt a szobát. Na, mit szólsz...?

– Tényleg?

– Igen.

– De ez Sesshoumaru-sama szobája... nem lesz mérges?

Vigyorogva megráztam a fejem, majd rákacsintottam, ahogy a cinkostársak szoktak:

– Megengedte nekem – súgtam neki.

– Nahát! Hogyhogy? És...

– Ó, ez egy hosszú történet, kicsi Rin, de biztos vagyok benne, Sesshoumaru majd neked is hamarosan elmeséli. Addig segítesz akkor...?

– Persze! Örömmel! – mosolygott rám.

Tehát, miután egy rövid párnacsata után eligazgattuk az ágyat, hozzáláttunk a szoba apróbb részleteinek kidekorálásához.

Rin volt a virágfelelős, én meg a bútorokkal küzdöttem meg...

Még volt bő egy óránk délig, mikor úgy döntöttem, most már egész pofás lett, így kis segítőtársnőm elrohant Jakent piszkálni, én pedig a dolgozószoba felé vettem utamat, ahol Sesshoumarut is sejtettem.

Kopogtattam, mire pár pillanatnyi várakozás után bebocsátást nyertem. Felpillantott rám, aztán folytatta az olvasgatást. Gondoltam, biztos még befejezi, aztán tervezi, hogy beszélünk. Szóval, behúztam magam mögött az ajtót, azzal lehuppantam a székbe, ahol múltkor helyet foglaltam, majd türelmesen vártam, hogy befejezze olvasnivalóját.

Nem nyugtalankodtam, hogy mindjárt megérkeznek a vendégek, hiszen ő tudta pontosan, mikor jönnek, szóval miért is nyugtalankodtam volna, mikor egyre fogyott az időnk?!

Nyilvánvalóan semmi okom nem volt erre.

Végre befejezte az olvasást és rám pillantott. Én meg továbbra is az ő arcát fürkésztem, egyre türelmetlenebbül:

– Nos? – vontam fel egyik szemöldökömet.

– Jegyesemként lesz néhány változás az itteni életedben – kezdett bele, mire én azt hittem, rosszul hallottam, de aztán emlékeztettem magam, mindez színjáték, semmi több. – Például étkezésekkor mellettem ülsz, és máskor is az oldalamon vagy, ha mások is jelen vannak. Rajtunk és Jakenen kívül senki sem tudja, hogy mindez csak illúzió, ezért vigyázz, nehogy elszóld bárki előtt is magad – villant meg figyelmeztetően a szeme.

– Jól van, nem kell aggódnod, színészi képességeim legjobbját igyekszem majd nyújtani... – fújtam. „Aham... csak bele ne melegedjek nagyon, mert még a végén elfelejtem, hogy mindez nem igaz, csupán egy hamis szemfényvesztés...” tettem hozzá gondolatban, ahogy tovább hallgattam monológját.

A többi, amit mondott, legalább ilyen általános dolog volt, így csak fél füllel hallottam mindet. Az arca valahogy most jobban elbűvölt, mint szavai. Arra eszméltem fel, hogy...

– Figyelsz te rám egyáltalán, Kohana?

– I-igen – biccentettem.

– Hát jó – gyanakodva szűkítette össze szemeit, de aztán valószínűleg úgy döntött, ha valamit elszúrok, akkor majd legfeljebb ellátja a bajomat... Istenekre, milyen megnyugtató e tudtat...! – Akkor gyere, érzem már a jelenlétüket. Mindjárt ideérnek.

– Jó, és... – emelkedtem fel én is vele együtt.

– Igen?

„Bosszankodás a hangodban, amit ki vélek hallani? He-he... fogsz még ennél jobban is!”

– Akkor nem kell nagyúroznom téged mostantól, ugye?

Vetett rám egy gyors oldalpillantást, aztán visszafordult az ajtó felé és kinyitotta előttem:

– Nem.

„Na jó, azt már tényleg nem merem megkérdezni, a becézéssel mi a helyzet – öngyilkos még nem akarok lenni...! Viszont van valami más, ami piszkálja a csőrömet...”

– Na de nem lesz furcsa nekik, hogy egy halandó... hogy egy embert választottál?

– Én nem...

– Jól van, de csak mi tudjuk, hogy mi is a helyzet – vágtam közbe.

Élesen szívta be a levegőt, miközben kitessékelt dolgozószobájából, aztán behúzta maga mögött az ajtót és szembefordult velem:

– Amióta visszajöttél, már nem olyan a szagod, mint egy halandóé.

– Hm? – értetlenkedve pislogtam rá, miközben szippantottam magam körül a levegőből. – Én nem érzem másnak... különben sem vagyok szagos!!! Kikérem magamnak, én rendesen tisztálkodom!

Szemöldöke meg-megrándult, ahogy válaszolt nekem. Látszott, már kezdi elveszíteni türelmét, de igyekszik türtőztetni magát.

– Tudod jól, hogy nem úgy értettem. Megváltozott, ennyi.

– Aha.

Felajánlotta karját, mire én meglepődtem, de aztán biccentése egyértelművé tette számomra, a színjáték ezennel megkezdődött és ez is hozzátartozik. Már majdnem az épület hatalmas kétszárnyú ajtójánál jártunk, mikor valami szöget ütött a fejembe:

– A-azt mondod, hogy én... hogy már nem vagyok halandó?!

Sokkolt arckifejezésemre egy jelentőségteljes pillantást vetett, aztán előretekintett és az ajtó kitárult. A hirtelen jött éles napfény kissé megvakított, de hamar túltettem magam rajta és igyekeztem leküzdeni a döbbenetet, ami alig egy pillanattal előbb eluralkodott rajtam.

Mikor végre kitisztult a látásom és szemem is hozzászokott az új fényviszonyokhoz, két közeledő alakot vettem ki. Épp annyi időm volt, hogy végignézzek rajtuk, mielőtt odaérnek. A férfi erős volt és magas, de halandó szemmel már igencsak benne járhatott az ötvenben; igaz, démonoknál nyilván másképp van, azonban ebből is csak az látszik, hogy lassan már kezdett idősödni. Dús, rövid fekete haja volt, őszülő halántékkal. Arcán egy-egy mélykék méregcsíkot láttam, ahogy csuklóin is. Más démonjegyet nem fedeztem fel rajta.

A női alak apróbb volt és kecsesen mozgott. Legnagyobb sajnálatomra, be kellett látnom, hogy szép volt és vonzó. Elnyomtam egy csalódott sóhajt. „Sebaj, csak egy újabb kihívás!” Ahogy azonban tovább fürkésztem, a hatodik érzékem ismét beindult, ennek eredményeképpen kissé kényelmetlenül éreztem magam Sesshoumaru mellett, de igyekeztem leküzdeni ezt. Egyáltalán nem volt szimpatikus, még ha azt a tényt le is vesszük, hogy amiatt a férfi miatt van itt, aki mellett álltam akkor. Volt valami... valami, ami nagyon zavart az aurájában.

Hosszú, sötétlila haja volt; mélybordó szemei gyanakodva méregettek engem, de ahogy pillantása Sesshoumarura vándorolt, felvette legártatlanabb arckifejezését és tekintete boldogan csillogott. Mintha az apró lila csillag a homlokán is vidámabban ragyogott volna...

Mindkettőjük ruházatáról azonnal meg lehetett állapítani, hogy nemesi származásúak. Gondolatban áldottam a mellettem ácsorgó kutyaszellemet, amiért én is egy szép ruhakölteményben feszíthetek – így kevésbé éreztem kényelmetlenül magam. És ahogy belegondoltam; nyilván Nyugat Örökösének jegyese nem rohangálhat holmi egyszerű öltözékekben...

– Üdvözlöm, Namaru-san – biccentett Sesshoumaru. – Akina kisasszony.

Én is követtem példáját – legalábbis, ami az apró meghajlást illeti.

– Sesshoumaru-san – bólintott a férfi is, majd lánya szintén egy kicsit meghajolt. Aztán Namaru nagyúr tekintete megtalált engem is:

– És kit üdvözölhetünk a hölgyben...?

Én várakozóan Sesshoumarura pillantottam. Ha valóban komolyan gondolta ezt a színjátékot, hát itt és most ki kell jelentenie, mi az én szerepem.

...

Vagy talán mégsem. Mielőtt még túl kínosra nyúlt volna a csend, visszafordultam a férfi felé és enyhén meghajoltam:

– Kohana vagyok, Namaru-sama.

Szinte tapinthattam volna Sesshoumaru feszültségét a levegőben. Sejtettem, ez nem fog változni addig, amíg vendégeink itt lesznek.

– Úgy örülök, hogy megismerhetem, Kohana-san – mondta a Déli Területek nagyura.

– Részemről a szerencse.

Bájvigyor, miközben arra gondoltam, hogy én hogy utálom ezeket a formalitásokat...!

Az ebéd eseménymentesen telt – talán feltűnt nekik, hogy Sesshoumaru mellé terítettek nekem, talán nem, de nem hozták szóba. Azonban, délután Akina kisasszony lepihent, míg a két nagyúr a kutyaszellem dolgozószobájában beszélgetett.

Én céltalanul róttam a folyosókat, hagytam, hogy lábam a saját maga útját járja – így eljutottam kicsi Rin szobájáig. Halkan bekopogtam.

– Igen?

Bedugtam a fejem az ajtón és rávigyorogtam a kislányra:

– Bejöhetek, Rin?

– Persze, ane-ue! – pattant föl, s sietett elébem, mire nekem egy ütemet kihagyott a szívem.

„Valóban... a nővérének hívott engem...?” döbbenten tekintettem magam előtt a lelkes kislányra.

– Talán valami baj van, Kohana-san?

– Dehogy – elmosolyodtam és lehajoltam hozzá. – Csak meglepett, ahogy neveztél.

– Nem szeretnéd, ha úgy hívnálak...?

Szomorú arcát látva majdnem elnevettem magam. Dehogynem szerettem volna! Szorosan átöleltem és most rajta volt az ámulat sora:

– Drága Rin, boldog vagyok, ha a nővéred lehetek!

Apró kezeivel visszaölelt, de megkönnyebbült kuncogását nem bírta elnyomni.

– Jössz játszani, onee-san? – vigyorgott rám, ahogy hátrébb húzódott.

– Hát persze! – mosolyodtam el és követtem őt boldogan; talán mégsem lesz olyan unalmas a délutánom, mint gondoltam.

Hogy milyen jól sejtettem...!

Folytatása következik...