Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー 殺生丸

by Mido

9. fejezet:

嵐 - Vihar

Unottan piszkálgattam három maradék rizsszemet a tányéromban. Már végigettem a menüt, mivel majd huszonnégy órán át nélkülöztem mindenféle étkezést. Igazán finom volt; előételnek édesgyökér mártással valamiféle különleges apróhúst kaptunk – azt hiszem, nem akarom tudni miből – majd ínycsiklandó miso-t szolgáltak fel. Ezután többféle halat, tésztát és rizses ételt is ehettünk, végül az ízek édes országában elvesztettem időérzékem is.

A vacsora még nagyban folyt, úgy nézett ki nem volt mindenki olyan farkaséhes, mint én. És ahogy észrevettem, mintha a tegnapihoz képest vendégseregünk is gyarapodott volna. Ismételten Keitaro mellé kerültem az asztalnál, ám úgy nézett ki, nem akar velem foglalkozni. A kamik tudják miért, de nem is érdekelt. Legalább nyugodtan rugdalhattam hasijaimmal azt a pár édes-savanyú mártásos rizsszemet. A vacsora alatt egész zenekar érkezett, és állt neki hangolni a kertben, minek kellemes dallamfoszlányai besurrantak a nagyterembe is.

Szemeimmel néha megkerestem családom, vagy az asztal másik végén ülő Sesshoumarut, de Menoru tekintetét figyelmesen kerültem. Hangulatom nyomottságán már csak az dobott volna egyet, ha esetleg magához hívna és egy félre eső pillanatba magyarázkodni kezdene arról, hogy az nem az volt, mint aminek kinézett. De most már mind ketten tudtuk, ezentúl még jobban megkeserítjük a másik életét.

Mélabús gondolataim közül, az összefüggővé váló muzsikaszó ébresztett fel. Erre a jelre aztán uram is felemelkedett, és a napnyugtai arany fények gyűrűjében kis társaságunk ismét útnak indult a palota kertje felé. Elvegyültem a tömegben, immáron nem kerülve a főúri gyűrűt, néha rámosolyogva egy-egy mellém csapódó, legyezőjét billegtető úrhölgyre, vagy daimyo-ra.

Odakint az esti levegő meleg és erősen füllesztő volt, mire csak még egy lapáttal tett a bódító virágillat. A lampionok újra szórták a fényt, ám még a Nap is ott égett a horizont peremén vörös-arany felhőfátylával körül ölelve, méltóságteljes égi úrként. De a hasas felhőknek csak gömbölyödő alsó fodrai játszottak a naplemente fényében, magasabban komoran, feketén kezdték uralmuk alá hajtani az eget. Rossz érzésem támadt.

– Ebből eső lesz... – motyogtam csak magamnak.

– Pesszimista vagy! – észre sem vettem, Mayura mikor került mellém.

Így aztán, az ő hőn szeretett társaságban léptem ki a palota falai közül, s együtt indultunk el a lapos járóköveken a kert belseje felé.

– Ez nem pesszimizmus, hanem előrelátás! – közöltem vele, majd a nyomasztó fülledtség oldására legyezőmhöz folyamodtam.

– Ugyan Risa, legalább öt éve sosem esett az eső a Nyári napfordulón!

Igazán elcsevegtem volna még vele, ám ekkor nem messze tőle megpillantottam Sesshoumarut. Sodródott a tömeggel, miközben két magasabb rangú déli úrral beszélgetett. Próbáltam elkapni a pillantását, de nem sikeredett. Úgy nézett ki, igazán érdeklik a főuraktól kapott információk.

Meglepődve vettem észre, mikor oda értünk, hogy a tó partján ideiglenes kis színpadot állítottak fel, ez előtt muzsikált a rögtönzött kis zenekar. Úgy nézett ki, még valóban sok meglepetést tartogat ez az este. Hát persze, mivel ez az egész hacacáré arra szolgált, hogy Dél Ura megmutathassa féktelen hatalmát és gazdagságát. Szerény véleményem szerint, pedig csak veje támogatásának köszönhette a déli tartomány ezt a pompát. Drága uram – valljuk meg – csapnivaló uralkodó. Egyedül a háborúhoz ért, ám jelenleg békés évtizedet éltünk, nem nagyon volt hol megcsillogtatni egyetlen valódi értékét. Mikorra mindenki kiért a palota falai körül, Menoru vezényletével a vendégek elhelyezkedtek a tóparton kikészített selyem párnácskákon, majd a zenészek a húrok közé csaptak.

Gyönyörűséges táncelőadást láttunk. El voltam bűvölve! Három fiatal, maszkot viselő nő és két férfi táncolt, olyan földöntúli kecsességgel és bájjal, mihez foghatót sosem láttam. Számomra ismeretlen történetet adtak elő, ám mozdulataik, a zene andalító kellemes vagy olykor vérpezsdítő dallamai teljesen rabul ejtettek. Olyan volt, mintha lebilincselték volna gondolataim, hogy csak és kizárólag ezzel a mesteri tökéllyel legyenek elfoglalva. Úgy láttam ez az áhítat nem csak engem ejtett rabul, ha oldalra is pillantottam egy-egy lélegzetvételnyi szünetben, mindenhol kíváncsian várakozó arcokat láthattam.

Mire a második felvonás elkezdődött, a kertet ismét megülte az éjszaka nehéz fekete szárnyaival, de a lampionok és a színpadot bevilágító fáklyák fényessé varázsolták a kert zugait. A Hold is, ha ki-kibukkant a rohanó, gyülekező fellegek alól, mesebéli ezüst fényt kölcsönzött minden lénynek, melyek árnyékai a sárga tűzfényben táncoltak. Kissé őrültnek, ugyanakkor lélegzetelállítónak hatott minden, bármerre is néztem.

A rövid szünetben, egy pohár frissítőért menet belefutottam édesanyámba. Csak pár másodpercig tartott, amíg elhaladtunk egymás mellett, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A hangok megszűntek körülöttem, és szemeim erőltetve fürkésztem finom arcát. Semmit sem változott! Gyönyörű volt. Elragadóan gyönyörű, ám a szemei mélyről jövő fájdalomról meséltek.

Lesütöttem pilláim, és leszegett fejjel haladtam el mellette. Hála a torkomat nyomó gombócnak az ital sem akart zökkenőmentesen a hasamba kerülni. Szerencsémre, még mielőtt nagyon nekikeseredhettem volna, elkezdték a második színt, s elfeledhettem lelkemet majd összeroppantó terhemet. Visszasiettem a második sorba, ahol eddig üldögéltem vastag halványzöld párnámon és átadtam magam a táncnak és zenének.

Úgy saccolom, körülbelül ekkor érhettek fölénk a napnyugtakor csak gyülekező, ám most már feltorlódó fellegek. A fülledtség a tetőfokára hágott, minden asszony és férfi hevesen billegtette legyezőjét. De túlzottan lekötötte figyelmüket a darab, így mindenkit váratlanul ért a semmiből támadó vihar.

Pont a tragikus végkifejlet előtt érte el kis ünneplő társaságunk az orkán. Olyan erővel söpört végig a városon és a palotán, hogy a fák is bele jajdultak. Egy kettőre mindenki talpon volt, és izgatott nyüzsgéssel keresték a házigazdát. Menoru tőlem jó pár fejnyire parancsokat osztogatott, majd valamit kiabálni kezdett, de hangját elnyomta a bömbölő szélvihar. Végül a tömeg a hirtelen lezúduló hideg eső hatására tébolyultan kezdett a menedéket nyújtó palota felé rohanni. Őrült vihar kerekedett, szinte percek alatt. A párnák, asztalkák, színpadi kellékek hamarosan pörögve táncoltak a szél hátán.

A vihar kitörtével egy időben indult el az égi zenebona. Kékfényű villámok cikáztak át az égen, majd mennydörgés robaja szakította meg a szél süvítését. Az eső szakadt, mintha csak az elmúlt hosszú száraz heteket próbálta volna bepótolni. Oly hirtelen jött, hogy még a szomjazó anyaföld sem bírta elnyelni, hamarosan getáim félig belesüllyedtek a sárba, miközben idegesen húztam feljebb kimonóm alját, nehogy összesározódjon.

Utolsónak indultam el; biztos akartam lenni benne, hogy a pánik közepette és a zuhogó égi áldás dacára mindenki fedezékbe ért. Sereghajtóként cuppogtam és csúszkáltam a sártengerré váló úton. Ruhám persze azonnal átázott, nedvesen, hidegen tapadt testemhez. A szél lebontotta gyönyörű frizurám, de ez volt a legkevesebb.

A közelben villám csapott le, mire rémülten megtorpantam. Ez a kis tétovázás tette lehetővé, hogy a zúgó viharból kilépve váratlanul valaki megragadhassa karomat. Kevés híja volt, hogy nem sikoltottam fel a rémülettől. Aztán kalapáló szívem némiképpen megnyugodott, mikor is az ázott ruhák, és nedves ezüst hajtengerből rájöttem ki is orv támadóm.

Sesshoumaru ellenkezést nem tűrve húzni kezdett maga után, én pedig prüszkölve, dideregve követtem. Halottam, ahogy valamiféle fa tákolmány felett sietünk át, ám egyszerre csak elállt az eső és a szél. Mögöttem becsapódott a fusuma.

– Hol vagyunk? – kérdeztem cidriző hangon, miközben ruhámból a fapadlóra csavartam a vizet.

– A pagodában – válaszolta, miközben ő is próbálta kifacsarni a vizet rozsdavörös férfi kimonójából.

Még hosszú percekig lefoglaltuk magunkat azzal, hogy úgy nagyjából víztelenítsük magunkat. Munkám végeztével őt kezdtem figyelni. Ahogy ránéztem, bele sem mertem gondolni, vajon én hogy nézhetek ki ilyen agyonázottan. Csendesen hallgattam a szél fütyülését a deszkák között.

– Fázol? – pislogva néztem fel rá, és ekkor jöttem rá minden tagom reszket.

Valóban, az eddig oly fülledt, nyári levegő hirtelen igencsak hideggé vált. Ő pedig láthatóan elgondolkodott.

– Le kéne vetni a ruháid és megszárítani...

Nem válaszoltam, csak elindultam felfelé a lépcsőn, mire ő kissé félszegen követett. Az én gondolataim már teljesen máshol jártak, miközben magam előtt összefont karommal próbáltam megtartani testem csekély melegét. Odafent aztán nem a körfolyosó felé mentem, hanem átkelve a lépcsőt is magába foglaló nagytermen, elhúztam egy shoujit, és így egy kisebb helyiségbe léptünk.

– Risa? – kérdezte furcsállva.

– Nem láthatnak meg így itt minket... együtt. Sajnálom. Nem kockáztathatok! – nem tudom, volt-e fogalma arról, hogy számomra mit is jelent ez a kockáztatni dolog, de ezután már nem nézett rám olyan rosszallóan.

Átsiettem ezen a helyiségen is, a felhalmozott tatamik, oltárdíszek, és felgöngyölt szőnyegek között, majd az egyik saroknál megálltam, és keményen ráütöttem a shouji keretére. Ahogy fél szemmel hátrapillantottam, láttam a meglepettséget Sesshoumaru arcán, miközben a kiforduló falat nézte. Vékony csigalépcső indult meg a sötétben.

– Gyere! – most rajtam volt a sor, hogy megragadjam a kezét, és magam után húzva vezettem fel a lépcsőn.

Hirtelen nagyon forrónak éreztem a tenyerem, ahogy kicsiny remegéssel ujjaim belekapaszkodtak kézfejébe. Halottam még, ahogy mögöttünk befordult a titkos ajtó, majd két pillanat és fent voltunk.

Különös, kicsiny belmagasságú helyen voltunk. Ez volt a pagoda tetőtere. Épp, hogy csak ki tudtam egyenesedni a vöröses félhomályban. Fölöttünk a cserepeken zuhogott az eső, majd csilingelve folyt az ereszbe. Magam előtt tartva kezem, és szemeimet fókuszálva elindultam, s hamarosan meg is találtam az asztalkát, amit kerestem. Újabb pár lassú mozdulattal felfedeztem a kovát és a mécsest, majd levettem a búrát és szikrát csiholva tüzet gyújtottam. A kis lángtól azonnal jótékony meleg járta át a kezeim.

– Miért is nem volt jó lent? – kérdezte ő, miközben kioldotta obija kötését.

Meg kell vallanom, egy pillanatra megrémültem. Még a szívverésem és lélegzetem is kihagyott. Ő ledobta a réz színű anyagot magáról, mire rá kellett jönnöm, mennyire ostoba vagyok. Szégyenemben elpirultam, amit már ő is észrevett a táncoló lángocska fényében. Pirulva figyeltem, ahogy kérdőn rám tekint.

Olyan helyes volt így! Lazán felhúzott sötét szemöldökeivel, arany tóként fénylő szemeivel. És meg kell vallanom, attól az egy szál vékony nadrágtól és könnyed jubantól kirázott a hideg. Ezt pedig ő értelmezte félre...

– Le kéne vetned a ruháid... tiszta víz vagy – közölte velem, teljesen természetes hangon.

– Nem kell, majd megszáradnak rajtam – válaszoltam, miközben elhelyezkedtem közvetlen az asztalka mellett sarkaimra, de hiába is reméltem, az apró lángocska nem sok meleget adott, pedig a papírbúrát nem is raktam vissza rá. Próbáltam közvetlenül és nyugodtan viselkedni, egyenes tartást vettem fel, kezeim az ölembe engedtem. A félhomályban végigmértem a kis helyiséget, és elégedetten vettem tudomásul, olyan, amilyenre emlékeztem.

Harmadosztályú, rongyosodó tatamik fedték a padlót, a falnak számító tetőgerendákat lambériával fedték, melyet kopott, szürke-aranymintás faliszőnyegek takartak ímmel-ámmal. Valaha egészen meghitt kis szobácska lehetett ez. Az egyik sarokban törött, aranyszegélyű porcelánok álltak, mellettük csorba gyertyatartók, rajtuk csonknyi gyertyák. Más bútor nem igazán volt, csak az alacsony asztal és az a pár limlom, amik a sarkokban hevertek. De, ahogy én ismertem, régen nagyon sok érdekes és fontos dolog történt ezek között a falak között. Titkos összejövetelek, paktumok, tanácskozások, édes, lopott szerelmes órák. Megborzongtam. Immár mindketten az odakint tomboló vihart hallgattuk.

– Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, kérlek bocsáss meg! De más is jöhetett volna ide, és nem hinném, hogy bármiféle magyarázatot elfogadnak, ha kettesben találnak ránk... – nem szándékoztam több magyarázattal szolgálni, hiszen nagyon jól tudhatta, miről beszélek.

Csend lett, mivel ő nem felelt. Erre eddig a fényforrásunkat fixírozó szemeim, erőt véve magukon, felpillantottak arcára. Az első pillanatban nem értettem, mit látok. Természetesen nyugodtak voltak a vonásai, néha oly rideg szemei érdeklődve csillogtak a kis mécses fényében, valamiféle tőle kissé idegen érzelmet tükrözve. Még a második pillanatban sem, de mikor pillantásom követte az övét, végre leesett.

Halkan felsikkantottam, és kezeimet védekezőn magam elé emelve, elfordultam tőle. Éreztem, ahogy lángba borul az arcom. Egész eddig engem bámult, ahogy vacogó testemet takaró vékonyka ruhámon áttetszettek domborulataim. Egyértelműen kirajzolódtak a hűvösségtől kemény melleim, s ő kedvére legeltethette rajtam szemeit. Megalázó volt.

– Tényleg le kéne venned azt a vizes ruhát... – olyan nyugodt volt a hangja, hogy iszonyatos harag fogott el. Még van képe...

Mintha természetesnek venné, hogy nyugodtan kukkolhat, én úgysem fogok semmit tenni. Majdhogynem gyűlölködve vetettem oda neki:

– Urusai!

Gondolom, nem volt hozzá szokva az ilyen hangnemhez, mert, ahogy vállam felett visszanéztem rá, összefutó szemöldökökkel morcosan pillantott rám.

– Túl sokat hiszel magadról, Sukebe... – vágtam a fejéhez.

Erre már valóban elképedt. Eddig szerintem nem sok nő nevezte szexmániásnak. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint akit arcon csaptak, csak ült tőlem karnyújtásnyira törökülésben, de a következő pillanatban megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak az én nyelvem van így felvágva.

– Yourou onnanoko... – válaszolta dühösen. – Ha ilyen mocskos a szád, igazán ejthetnél egy-két ilyen megjegyzést Menorunak is, miközben megpróbál...

Teljesen kiakadtam. Azt hiszem, meg sem gondoltam, mit teszek. Első döbbenetként ért, hogy milyen könnyen ostoba kislánynak nevezett, a másodiknak, hogy két káromkodás után a fejemhez vágta hogy mocskosan beszélek. De ez a kettő semmi volt ahhoz képest, ami még következett volna, hacsak minden indulatomat bele nem adva nem töröltem volna képen.

Nem tudom, honnan vettem a bátorságot és az erőt, de olyan pofont kevertem le neki, hogy még megszólalni sem tudott. Ostoba fajankó, azt sem tudja, miről beszél! Szemeim lassan nedvesedni kezdtek a keserűn gyülekvő könnyektől, és őszintén szólva, a tenyerem is megfájdult. De ő rajta még csak a fájdalom leghalványabb jelét sem láttam. Úgy éreztem, most aztán kiborul a bili. Túl sok volt ez nekem! A három év szenvedés Menoru mellett, az ő felbukkanása, az, hogy olyan könnyen oda adtam volna neki magam tegnap, anyám fájdalmas tekintete, a rémálmok és az a fájón édes érzés, ha vele vagyok.

– Baka, baka, baaakaa... – ordítottam teli torokból, az sem érdekelt volna, ha lent hallgatózik a fél város. – Baka Sesshoumaru! Azt sem tudod, miről beszélsz te ostoba... azt se tudod mit jelent, hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni! Nem tudod, milyen szenvedni, milyen, ha kihasználják a gyengeséged; nem tudod, milyen állandó rettegésben, megaláztatásban élni...

Kiabáltam, ahogy csak bírtam, miközben egyetlen fényes könnycsepp indult el szemem sarkából. És szerintem még a fejére ordítottam volna minden kínom, ha egyszer csak váratlanul előre nem hajol és nem ránt magához, hogy a szavam is elakadt. Nagyon gyorsan történt az egész, éreztem ahogy átölel, majd még csak egy pillanattal azután, hogy az utolsó dühödt hang elhagyta a torkom, váratlanul, és ellenkezést nem tűrve csókolt meg.

Pár minutumig nyitott szemmel meredtem a semmiben, miközben gyorsan, határozottan ledöntött a tatamikra. Egy pillanatra sem engedte szabadon ajkaim, mígnem bénultságom múltával viszonozni nem kezdtem csókját. Ha akartam volna, sem tudtam volna ellenállni ennek a mélyről jövő késztetésnek, annyi érzelmét adta bele ebbe a gesztusba, hogy képtelen voltam nem átélni vele ezt az egészet. Ahogy elfektetett, óvatosan rám is dőlt, s én automatikusan engedtem, hogy betérdelhessen lábaim közé. Nagyon sokáig, levegőnk fogytáig feküdtem így a földön, ő pedig támaszkodott felettem.

Nem mozdultam, mert nem is tudtam, mit kéne tennem. Némán kapkodtam levegőért, mikor néha-néha ajkaink eltávolodtak. A kezdeti féktelen szenvedély a fogyatkozó oxigén és az indulatok lehűlésének hatására lassan lágy, becéző romantikává olvadt. A vad, vágyakozó csókokból puha, apró, bizsergető találkozások lettek, mígnem fájdalmas lassúsággal abbamaradtak. Kisebb késéssel nyitottam fel szemeim, s vesztem el izzó, gyönyörűséges pillantásában. Halkan zihált, úgy mint én...

– Nem akartalak megbántani... – suttogta rekedten. – Sajnálom Risa, félre értettél. Én nem akarlak kihasználni...

Most láttam először rajta, hogy valóban azt érzi, amit én. Most, hogy nem palástolta, mennyire feltüzeli az, amit csinálunk. Most, hogy engedte légzését zabolázatlanná válni, így, hogy levetette a közönyösség álcáját és szemeiben ott izzott az a tűz, mely valahol bennem is égett. Figyeltem helyes vonásait, csillogó ezüst haját, az arcát keretező magenta csíkokat. Végül, valami ismeretlentől vezérelve, eddig ernyedten pihenő jobbom felemeltem, és hideg remegő ujjaimmal megérintettem az arcát. Porcelánfehér bőre puha és kellemesen meleg volt. Lassú mozdulatokkal végighúztam mutató ujjam az arcán, követve álla ívét, miközben halványan elmosolyodtam.

– Tudom... ezért vagyok itt veled – súgtam vissza, majd kissé megemelkedve, közelebb hajoltam hozzá.

Haboztam egy pillanatig, miközben figyeltem a szemeit. Azt hiszem, valamiféle reményt láttam bennük. Egyik kezemmel szétzilált hajkoronámhoz nyúltam és két apró mozdulattal lebontottam azt. Félig vizes tincseim lágy hullámokban omlottak le vállaimra, majd a hajtűket, amilyen messze csak tudtam, magunk mellé raktam. Mindezt úgy, hogy csak egy biccentés választott el olyannyira kívánt ajkaitól.

Féltem megtenni, mert ez valamiféle döntést is képviselt egyben. Egy döntést, ami múlt éjjel megszületett, de már első találkozásunkkor megfogant. Aprón, alig észrevehetőn elmosolyodott gesztusom láttán, majd nagyon lassan lehunyta a szemeit, de nem tette meg. Erőt kellett vennem magamon, s elfeledve minden következményt, minden rémképet, megtenni azt, amire olyan olthatatlanul vágytam egy ideje.

Nagyon gyengéden, puhán érintettem sajátjaim ajkaihoz, majd leheletnyit eltávolodtam s úgy adtam egy kicsivel erősebb csókot. Aztán már nem bírtam sokáig, az izgalomtól remegve fontam egyik karom a nyakába, majd magamhoz hózva őt, minden elfojtott, kavargó érzésem beleadva vettem birtokba ajkait. Eldöntöttem... Nem bírom tovább nélküle!

Folytatás következik...