Risa no kibou - Sesshoumaru

りさのきぼう ー　殺生丸

by Mido

11. fejezet:

Ébredés -  覚醒

Álmom mélyén ért utol a borsóztató, vibráló érzés. Érezni véltem, ahogy kedveskedő ajkak simulnak nyakamhoz, kényeztetve halványbarna bőröm. Tudatom lassan kapcsolt, de mikor eljutottak elmémig a csókok okozta érzések, azonnal ébren lettem, noha nem nyitottam fel azúrkék szemeim. Hagytam, hogy a kedveskedő ajkak lejjebb csússzanak, hogy a férfi, aki még mindig a karjaiban tart, megnyalja a kulcscsontom. Azonnal tudtam, ki mellett ébredek, s ez olyan elégedettséggel töltött el, ami még a boldogságot is képes volt felülmúlni lelkemben.

– Risa – susogta a nevem, a tőle megszokott érzéki hangsúllyal a fülembe.

Továbbra sem nyitottam fel szemhéjaim, de démoni érzékeim működésbe léptek. Tudtam, hogy odakint már rég elállt az eső, hallottam, ahogy az újra a kertbe szabaduló vendégek nevetve táncolnak a nyár legrövidebb éjszakáján. És tudtam, ez az éj örökre, kitörölhetetlenül elmémbe vésődik.

Hasamra fordultam, így félig őrá feküdtem, majd továbbra is csukott szemekkel megkerestem ajkait. Ám ekkor maguktól nyíltak ki szemeim, ahogy váratlanul fékezhetetlen, heves szenvedéllyel megcsókolt. Meglepődtem, hiszen nem tudhattam, hogy amíg engem elnyomott a szendergés, ő végig vágyakozva vigyázta álmom, s több órája figyeli meztelen, csupasz testem, melynek látványa így másodjára is felkorbácsolta férfiúi vágyait.

Elhagyta ajkaim, mélyen melleim közé csókolt, mire én kacagva túrtam dús, selymesen puha hajába. Számomra akkor megállt az idő. A következő hétben csak a vele töltött édes órákra, az együtt átélt fergeteges szeretkezésekre, csókjaira, simogatásainak kéjt hozó mámorára emlékeztem. Abban a pár napban úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb nő a Földön, s ez az állapot örök és végtelen. Talán ezért is éreztem keserűnek, mikor sorsom ismét baljóssá sötétült...

Sokadik éjszakája volt, hogy nem aludtam a szobámban. Menoru ex-nejével – én csak így hívtam Chie-samát magamban – osztotta meg ágyát, noha biztos voltam benne, egyre fusztráltabb lesz, ahogy régi kedvese sem hajlandó jó asszonyhoz mérten viselkedni. Szinte láttam a kéjsóvár irigységet az arcán, ha rövidke nappalaim idején összetalálkoztam vele. Ám én teljesen az ellentétje lettem, hála a Sesshoumaruval töltött szenvedélyes pásztoróráknak. Táncolni, kacagni tudtam volna minden ébren töltött pillanatomban, olyan boldog voltam, melyhez foghatót sosem éreztem ez idáig. Tudtam, hogy szeret! De nem csak a testemet, tudtam, hogy engem szeret!

Inkább tűnt egy hosszú álomnak, mint valóságnak ez a pár nap... El nem tudom hinni, hogy voltam képes akkoriban azokra az őrült csínyekre, teljesen elfelejtettem, mit is kockáztatok, mivel játszok, mi múlhat önzőségemen.

Ha napközben a palota egy kihalt folyosóján találkoztunk, mintha csak megbeszéltük volna, egyszerre estünk egymásnak, csókoltuk a másikat, ahol csak értük, s néha bravúros menekülésre kényszerültünk, ha valaki mégis arra tévedt volna szerelmi játékunk közben. De csak nevettünk rajta, s fittyet hányva mindenre, amit a józan ész suttogott tiszta perceinkben. Mikor csak tehettük, kerestük egymás társaságát, és a nagy közös étkezésekkor oly kis huncut tetteket követtünk el, ami szinte hihetetlen, hogy nem került napvilágra. Mivel a harmadik nappal a vendégek száma a felére csökkent – családom is visszatért a birtokainkra – hamarosan azon kaptam magam, hogy Sesshoumaru mellé kerülök a közös étkezéseken. Ebéden és reggelin ritkán vettünk részt, általában olyankor az éjszaka fáradalmait pihentük ki. Így aztán jobbára csak vacsorán tiszteltük meg a jeles társaságot jelenlétünkkel.

De ezek a vacsorák! Amíg a vendégek nagy része tartotta magát, és jó százan voltunk minden este zene, tánc és színház volt, csupa díszes, puccos kulturális szórakozás. Aztán, ahogy telt a hét, és csak a legközelebbi cimborák, katonatársak és a legmagasabb rangú személyek maradtak, egyre jobban hasonlítottak étkezéseink egy féktelen gyülevész banda tivornyázására. Mire eljött az éjfél, a férfiak nagy része kotta részeg volt, míg az asszonyok is pirosló arcukat bőszen legyezve, csilingelve kacarásztak. Nekünk persze ez pont kapóra jött, mikor végre drága uram is kiütötte magát, feltűnés nélkül elhagytuk a kertet vagy a nagyétkezőt.

De legnagyobb sajnálatomra, ha Menoru valamiben jó volt, akkor az az italozás volt. Mikkor a többiek már kétszer az asztal alá itták magukat, ő még mindig állta a sarat. Sajnos az ilyen estéken nem maradt más, minthogy némán, egymás vágyait, akár ha simogatásokkal korbácsolnánk, olyan mesterien hevítsük. Erről tanúskodtak széthúzott gallérjaim, mélyen eresztett hajlongásaim az inuyoukai felé, aki ilyenkor egy-egy pillanatra betekintést nyert melleim formás völgye közé. Ennyivel persze nem elégedtünk meg, kezeink óhatatlanul találkoztak, ha sakét töltöttem neki, vagy csak egy futó érintés erejéig végigsimítottam a karját. Ám ő sem maradt el mögöttem, ha az ebédlőben tartott éppen a mulatozás, minden feltűnés vagy megbánás nélkül képes volt végigsimítani a hátam, megfogni a fenekem, miközben én sarkaimon ültem, noha nem láthattuk valamelyik cseléd nem térdel-e mögöttünk szolgálatkészen. S az sem volt ritka, ha egy-egy késői óra mámoros percében mindenféle diszkréció nélkül vezetett ki a teremből, s kis pajzán játékaim hatásától fűtve az első sötét zugban magáénak követelt. Általában ilyenkor eljutottunk a szobájáig, vagy a pagodáig, ami titkos szerelmi fészkünké vált erre a hétre.

Ám ez az egész lassan romlásnak indult. Talán a pánik miatt, amely akkor kapott el, amikor végre a rózsaszín mámorból tisztulva felfogtam, mit is tettem. Megcsaltam Dél urát, s ha ez kiderül, bizonyára saját, családom és klánom életével fizetek érte. Ehhez azonban az a rettegve eltöltött éjszaka kellett...

Szokásunkkal megegyezően éjfél előtt pár órával, mikorra már a vendégsereg nagy része az ivásba is belefáradt, kiszöktünk a pagodába. Bármennyire is tüzelte a testem Sesshoumaru minden egyes érintése, megkértem, ma ne... Koradélután óta iszonyú fejfájás gyötört, mintegy rossz előjelként a közelgő baljós események előszelén utazva. Kicsit nyűgösen, de tudomásul vette az állapotom, s megértést is mutatott. Azon az éjszakán jóval korábban tértem vissza a szobámba, és fáradtan rogytam párnáim közé.

Alig kezdett magához ölelni a nyugtató alvás, arra riadtam, hogy valaki bejön hozzám, majd zajosan vetkőzni kezd, s befekszik mellém a selyemlepedők közé. Az adrenalinom az egekbe szökött, hiszen a pálinkabűzös leheletből azonnal tudtam, ki tisztelt meg jelenlétével. Rettegve feküdtem az oldalamon, remegve a gondolattól, bármelyik pillanatban elkezdheti az oly régóta elmaradt kínzásomat. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, annyira remegtem, hogy csodálkoztam, hogy erre sem ébredt fel. Rémképek gyötörtek, lehunyt szemeim előtt láttam szeretteim pusztulását, miközben olyan marón hasított szívembe az önvád, hogy sírva fakadtam. Egyértelmű volt, cseppet sem kérdéses; ha ez bekövetkezik, azért csak és kizárólag én leszek a hibás!

Azon az éjszakán szerencsém volt. Nem tudom, Menoru hogy tévedt a szobám felé, de egyszer csak itt volt. A piától mámorosan ledobálta ruháit, majd lefeküdt és azonnal elnyomta az álom.

A reggelem azonnal csalódással indult. Mikor felkeltem, egyből gyanússá vált a helyzet, s komornám érkezésével bizonyosságot szerezhettem afelől, bekövetkezett, amire eddig nem is gondoltam. Chie-sama visszaindult saját kis birtokaira, s drága uram újra elrendelte, hogy vele egy szobában töltsem az éjszakáim. Így hát cókmókjaim már vissza is költöztették, sérüléseiből feljavított szobánkba. Ettől az ébredéstől, persze egész nap levert voltam, és ezen nem sokat javított, hogy hirtelen Menoru ismét rám tapadt, akár egy idegesítő, le nem vakarható pióca.

Három nap és ugyanennyi éjszaka telt el úgy, hogy csak futó szavakat tudtam váltani Sesshoumaruval. Ha néha össze is futottunk a folyósokon, csupán annyit tudtam elmagyarázni neki, hogy nem lehetséges, hogy találkozzunk. Menoru a nyomomban volt egész nap és minden éjjel, ám eddig egy különös, rettegett okból nem próbálkozott, csupán koslatott utánam rendíthetetlenül. Nem volt egy szabad, nyugodt percem sem.

Talán a rám nehezedő nyomás, uram folytonos ellenőrzése, vagy az, hogy megvonták tőlem azt, akit legjobban szerettem... nem tudom, melyik okozta elvakultságom. Tudom, hogy én hibáztam, így csak még súlyosabbnak érzem a terhet, ami azóta a lelkem nyomja. Ha akkor elbódultan nem hallgatok az ösztöneimre... Igaz, nem biztos, hogy másképp alakult volna. Lehet, hogy Mayura méregként fertőző szavai nélkül is gyanút fogott volna Menoru, ezt már sosem tudom meg.

Azon a bizonyos napon mindenkinél később mentem ebédelni. És nem is az ünnepi társaság maradványával, komornámmal a kisebédlőbe terítettem. Nem sejtettem, milyen jól felállított csapdába estem bele, azóta sincsen bizonyítékom semmiről. De egy ösztön azt súgta, Mayura volt, aki elindította a mindent betemető lavinát.

Békésen fogyasztottam párolt zöldségekből és édes babból álló ebédem, amikor teljesen váratlanul Sesshoumaru lépett az étkezőbe. Meglepődtem, hiszen annyira véletlennek tűnt, hogy pont itt futunk egymásba. De ez a véletlen, most akkora örömöt jelentett, hogy nem tudtam ellenállni a késztetésnek. Olyan széles mosollyal kínáltam hellyel, amekkorát csak képes voltam felé dobni. Két halk szóval komornám elküldtem, majd, mikor kettesben maradtunk, az örömtől mámorosan bújtam hozzá.

Talán ez még nem is lett volna gyanús annak, aki nem ismeri a körülményeket: teljesen nyugodtan fiatal szerelmespárnak nézhetett volna minket. Azok is voltunk, csak én éppen egy másik férfi szolgálatában, ő pedig tartományörökösként jóval felettem állt a ranglétrán. De ez senkinek sem számított.

Az első tíz percben – vagy talán csak ötben? – próbáltunk nem feltűnően viselkedni, hiszen csak egy sor shouji választott el a tálalószobától, ahol akár most is cselédek lehettek. Vidáman kínáltam meg ebédemből, s kuncogva adogattam a falatokat szájához. Mit mondjak... fiatalok és bohók voltunk. Aztán a játszadozás tovább fajult, végül nem bírtam ki, meg kellett csókolnom. Ám ezután után hamarosan eldöntött a tatamin, s bontogatva övem, bizonyosságot adott arról, több van köztünk, mint halvány rokoni szál.

Végül ugyan leállítottam, s elfogyasztva ebédem visszatértem szobámba, de addigra késő volt. Azt sem tartom kizártnak, hírünk még nálamnál is előbb ért vissza uram lakosztályához. És akkor, ha tudom, mire számítsak, még megmenthettem volna... őket. Ám úszva a boldogságban, sejtelmem sem volt semmiről, s a rózsaszín köd is csak ezen események másnapjára következő éjjelen oszlott fel. Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, ebben biztos vagyok.

Aznap este kihagytam a vacsorát, teljes egészében. Vendégek már alig voltak, így semmiről sem maradhattam le. A nagy fürdőt használva lezuhanyoztam, hajat mostam, majd tisztán és illatosan visszatértem a szobámba. Nem számítottam rá, hogy Menoru ott lesz, hiszen ő eddig egyetlen egy részeg tivornyát sem hagyott ki. Így aztán váratlanul ért hirtelen jelenléte.

Furcsa, tűnődő kifejezéssel arcán ült az ágyon, könyökeit térdén támasztva nézett felém, mikor fekete selyem yukatámban beléptem az ajtón. Már akkor megfogott az a furcsa érzés; Menoru arcán az látszik, hogy gondolkodik? Sejthettem volna, hogy semmi jóra ne számítsak. Ám talán, csak, hogy kijátssza védelmem, sokáig meg sem moccant. Én behúztam magam mögött az ajtót, majd fésülködő asztalomhoz ülve, szárítani kezdtem egy frissen mosott hófehér törölközővel fürjeim. Nem történt semmi, mígnem befejezve a fésülködést is, el nem indultam a ruhásszekrény felé. Abban a pillanatban, hogy kezem a szekrényajtó zárjához nyúlt volna, Menoru ujjai befutottak enyéim közé. Megdermedtem, hiszen olyan gyorsan mozgott; egy pillanat volt és ott állt szorosan mögöttem.

– Ne öltözz fel Risa-chan... inkább vesd le a ruhád! – suttogta a fülembe, érzékinek szánt hanggal.

Reflexből kitéptem magam a karjai közül, majd vibráló fénnyel hívtam magam köré a kristály generálta pajzsot. Akkor láttam meg az első dührohamot szemeiben, de gyanús módon pár pillanat alatt eltűntette azt vonásairól.

Mint aki nem is érzékeli a jelenlétem, vagy előbbi tiltakozásom, a fésülködő asztalomról egy bőrszalagot vett fel, amivel a hajam szoktam felkötni zuhanyzáshoz, s felkötötte vele félhosszú fekete haját. Én csak álltam és figyeltem, ahogy lusta mozdulatokkal megoldja az övét, majd leengedi széles, izmos vállairól a férfi kimonót. Ahogy az anyag földet ért és ő ott állt előttem egy szál zubonban, úgy kezdtem el én lassan, de biztosan, egyre jobban remegni.

– Mit akarsz? – kérdeztem, rekedten préselve ki a hangokat ajkaim között.

– Mit akarhat egy férfi az asszonyától? Ne legyél buta Risa... – villantott felém egy elégedett vigyort, majd közelebb lépett.

Néha már fáj, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Én közeledtére persze automatikusan hátrálni kezdtem, ám siettemben megbotlottam az ágy sarkában, így egy pillanatra elveszítettem egyensúlyom. Kis koncentrációhiba – amit a félelmem szült – s ő már kapott is az alkalmon. Egy erős rántást éreztem, és már ölelt is, undorító csókokkal borítva be nyakam.

Itt a pajzs már szimplán nem segít, kapálózva, ordibálva próbáltam lerúgni magamról, miközben szokásos gyengédségével az ágyra vágott, hogy nem tudom – én vagy az ágy – melyikünk nyekkent nagyobbat. Kellőképpen meg is lepődtem, hogy miközben széthúzta yukatám nyakát, és mellkasomra hintette visszataszító csókjait, egyszerre csak hideggé merevedett egész teste. Ekkor rettentem meg a legjobban, ugyanis ilyen még soha sem történt.

Nem tudtam leolvasni az érzéseket az arcáról, amikor is rám emelte sötét szemeit. Hirtelen nagyon-nagyon félni kezdtem, de ez most más volt. Halálfélelem környékezte meg zaklatott lelkem. Pár hosszú pillanatig csak feküdt rajtam, szűkülő pupillával tanulmányozott, majd felemelte egyik kezét és egy vastag tincset elhúzott a nyakamtól majd orrához emelte és hangosan beleszippantott. Nekem egy ütemet kihagyott a szívem. Szerintem még a mésznél is fehérebb lettem, ahogy a harag újra megvillant a szemeiben.

– Most fürödtél... mégis érzem rajtad egy férfi szagát! – vetette oda nekem, remegő indulattal hangjában. – Hányszor feküdtél le vele?!

Olyan erővel ordított az arcomba, és magából kikeltségében a fröcsögő nyálával sem törődött, hogy csak dadogva tudtam megnyikkanni.

– Miről beszélsz? Én nem...

Oltári pofont kaptam, akkorát, hogy beleszédültem. Sós, kesernyés vér íze uralta el a szám, s könnyek szöktek a szemembe.

– Ki volt az? Ki volt az, te olcsó kis szajha, akinek odaadtad magad! – erősen belemarkolt a hajamba, így hátrafeszítette a fejem, hogy nyüszítettem a kíntól.

– Senkivel sem... – sikoltottam minden erőmet beleadva, hogy értelmes hangokat tudjak kiadni hátrafeszített gégémen át.

Akkor azt kívántam, bárcsak végzett volna velem ott helyben. Azóta csak még jobban kívánom ezt, de már úgyis mindegy. Az akkor olyannyira kívánt megváltó halál, most már nem hozna nyugalmat vérző lelkemnek.

Csak húzta a hajam, miközben másik kezével lábaimnál széthúzta a kimonót, s benyúlva yukatám alá térdeit is használva, hogy combjaimat szétfeszítse ujjai kínzón, mélyen elmerültek hüvelyemben. Szerencsére nem tartott sokáig ez a szörnyű érzés, ujjait kivonta belőlem s továbbra is őrült fénnyel csillogó szemmel szemeim elé emelte.

– Azt mered állítani rühes ribanc, hogy még mindig érintetlen vagy? Akkor hol a vér? Miért nem éreztél fájdalmat? – s újra, ugyan azzal a kezével, amellyel az előbb bizonyosságot szerzett afelől, hogy megrontottak, felpofozott.

Már nem is ellenkeztem. Akkora volt a fájdalom és a megalázottság, amit éreztem, hogy teljesen belebénultam. Legalábbis, addig nem reagáltam, amíg újabb pofon kíséretében nem közölte velem:

– Ha már más megkapott, én is megfoglak!

Olyan vadul tépte le rólam a ruhát, hogy nem tudtam ellenkezni. Zubonját lejjebb tolta, s csak éppen egy pillanaton múlott, hogy nem kapott meg. Ám ösztöneim működésbe léptek, és eget zengető sikoly mellett felhúztam jobb térdem, majd teljes erőből a gyomrába térdeltem, s azzal a lendülettel még ökölbe szorított kezemmel be is húztam neki. Igen, körülbelül fájdalom térén annyit ért, mint halottnak a csók, és komolyabb sebesüléseket sem okoztam vele, de legalább már nem rajtam feküdt.

– Nem voltam másé, de a tiéd sem leszek soha! – ordítottam záporozó könnyek közepette, s kegyelemdöfésként ágyékába rúgtam mikor ismét rám próbált mászni.

Nyögve, görnyedve a fájdalomtól, ahogy pontos célzásom telibe találta legérzékenyebb pontját, rogyott az ágy tövébe. Én pedig leugrottam – vagy inkább csak estem – az ágyról, feltéptem az ajtót, és mezítláb, cafatokban lógó ruhában, véresen, könnyesen vágtam neki a  folyósnak.

Azt se figyeltem, merre megyek, zokogtam, nem láttam a könnyeimtől. Érzékeim eltompultak, így csupán csak helyismeretemnek köszönhettem, hogy elbotorkáltam a lépcsőig. Egy és fél emeletet jutottam lejjebb, és egy teljes folyosót hagytam magam mögött, amikor váratlanul szembefutottam egy fölfelé igyekvő alakkal. Az ütközés kemény volt, elharaptam a nyelvem és bizonyára csúnyán el is vágódtam volna a kemény kövezeten, ha az érkező nem elég gyors és el nem kap.

Ahogy megéreztem a keményen karomat megmarkoló ujjakat, ismét elkapott a páni fémelem. Szemeim tele voltak könnyeimmel, csak homályosan láttam. Kétségbeesve próbáltam kitépni magam a szorításból, és kezemmel mellkasába vágtam, de meg sem tántorodott. Helyette megszólalt, miközben óvatosan megrázott:

– Risa! Risa térj már magadhoz! – alig ismertem meg a hangjával keveredő mély morgás miatt.

Felemeltem az egyik kezem, hogy szaggatott ruhám ujjával kitöröljem a könnyeket arcomból. Addigra már tudtam, Sesshoumaruba futottam bele, s kezdtem úgy érezni, ő majdhogynem olyan sebességgel igyekezett felfelé, mint én le.

Ahogy a megszokottnak hitt arcba tekintettem, megdöbbentem, és bizonyára el is hátrálok, ha nem tart olyan szorosan. Olyan düh és harag látszott szemeiben, arcán és csapongó vörös auráján, hogy megrettentem tőle. Alig ismertem fel, ahogy vészjóslóan mérgesre vonta szemöldökeit, máskor oly gyönyörű arany szemei felett. Ám ezek a szemek most vörösek volt, s közepükön a kékeszöld írisz vékonyra szűkült a kegyetlen dühtől, ahogy végigmért.

Leszegtem a fejem, de így is láthatta felszakadt ajkaim, liluló orcám, kócos tépett hajam. És persze ruházatom sem mesélt sokkal többet, cafatokban lógott rólam, de még arra sem méltattam magam, hogy összehúzzam testem előtt. Minek...

– Ő volt? – kérdezte ismét azon a különös hangon, amit majdhogynem érthetetlenné tett morgása.

Ekkor jöttem rá, egész idő alatt ő adta ki ezt a furcsa torokhangot. De nem válaszoltam, továbbra is sűrűn könnyezve elfordítottam a fejem, ám ő nem hagyta ennyiben. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Menoru bántott? Ő volt? – kérdezte fenyegető, rekedt, de egy fokkal tisztább hangon.

Rémülten figyeltem csak az arcát. Már nem féltem tőle. Jobban bíztam benne, mint saját magamban, az életem is a kezébe raktam volna. Ám az a mérhetetlen harag, gyűlölet, bosszúvágy, ami áradt a testéből ki-kicsapó jyakijából, ledermesztett. Olyan erőt éreztem ezen aura mögött, ami elvette a hangom. Ám a vörös szemek továbbra is rám szegeződtek, így jobb híján két hüppögés között aprót bólintottam.

– Megölöm! – sziszegte maga elé, eszeveszett haraggal szemeiben, majd őrült erővel robbant ki testéből féktelen hatalma...

Folytatás következik...