Sesshoumaru no Kiba
14. rész: Mérges szándék

Hosszan és forrón csókolta, s mikor Kiba végre felocsúdott, behunyta a szemét és ellazult, átadva magát az érzésnek. Ujjai utat találtak a férfi finom, selymes-vizes hajtincsei közé, miközben mindketten még jobban elmerültek a pillanatban.

Végül, mikor már nem bírták tovább levegő nélkül, felhevült ajkaik szétváltak, de még jó pár szívdobbanásnyi ideig csak nézték egymást, mire végre-valahára lenyugodott légzésük. Kiba nem tudta, a csóknak tudja-e be a dolgot, vagy annak, hogy túl sokáig volt az onsen gőzölgő vízében, de úgy érezte, forog vele a világ. „Talán mindkettő” gondolta, egy kacér mosoly kíséretében. Látta, hogy Sesshoumaru szeme egy pillanatra elkerekedik, majd a nagyúr váratlanul hátrébb lép tőle és kimászik a vízből, a tiszta ruhái és törülközők felé véve az irányt. A hercegnő csak döbbenten ácsorgott a derekáig érő vízben. Alig két pillanattal ezelőtt még azt hitte, az a csók valami komolyabb dolog. De úgy tűnt, ismétcsak tévedett.

Egy csalódott sóhaj kíséretében mélyebbre merült a vízben, mire felrémlettek előtte gyilkos álomképei és úgy döntött, immár neki is ideje a hálója felé venni az irányt. Mikor megfordult és kikászálódott a vízből, még épp elcsípett egy pillantást Sesshoumaru izmos hátából és a derekára csavart nem éppen hosszú fehér törülközőből, s ahogy tekintete lejjebb siklott, gondolatban felpofozta magát, amint szembesült vele, milyen képek kavarognak elméjében.

Erőt véve magán és lenyugtatva megviselt idegeit, inkább arrafelé vette az irányt, ahonnan ő jött, ahol hagyományosan a nők öltöztek át. Belépett és lassan törülközni kezdett, a fülét hegyezve, mikor hagyja el végre Sesshoumaru a fürdőházat. Nem szívesen botlott volna bele ezek után még jó darabig. A reggelit semmiképpen sem kerülhette el, de addig legalább távol akart maradni az egyre zavaróbb vagy épp arcpirítóbb gondolatoktól. Sóhajtozva megrázta a fejét, ahogy belebújt köpenyébe, majd gondosan kifésülve a tincseit, varkocsba fogva azt.

Sosem hordta kiengedve a haját, még akkor sem, ha aludt. Csupán azon ritka alkalmakkor lebegett szabadon, mikor kifésülte, ám azt rajta kívül évek óta senki sem látta... hosszúságáról pedig csupán pletykák keringtek szolgálói közt.

Sesshoumaru később nem is emlékezett, hogyan jutott el a szobájáig; lélekben teljesen máshol járt. Olyan volt, mintha az idő hirtelen ugrott volna: egyik pillanatban még a fürdőben volt, jegyesével a karjai közt, a következőben pedig már hátán feküdt a szobájában.

Mély levegőt vett és lassan fújta ki azt, remélve, ezzel kiürítheti elméjét, azonban gondolatai újra meg újra visszakalandoztak az o-furo-béli jelenetre. A melegvíz gőze megsűrűsödött, ezáltal még élénkebben foglyul ejtve Kiba bódító illatát, amit Sesshoumaru még most is érzett orrában. Úgy tervezte, távol marad a démonnőtől, azonban minden gondolata kiesett fejéből, mikor jegyese váratlanul eltűnt a víz alatt. Ösztönösen sietett a segítségére, ami igencsak meglepte, hiszen még akkor is, ha Rin – akit saját magában lányának tekintett – bajba került, mindig képes volt tiszta fejjel gondolkodni. Ezúttal azonban...

Amikor Kibát a karjai közé zárta, majd ajkuk összeért, valami furcsa érzés kúszott fel a férfi mellkasában. Egyszerre volt szívszorító és felemelő; egy keserédes pillanat. Soha ilyenben még nem volt része és még most sem tudta, szobája pihentető magányában, minek tulajdonítsa. Hazudna, ha azt állítaná, még sosem volt nővel dolga. Hazudna, ha azt állítaná, ilyesmit érzett náluk.

Gondolatban azonban hálát adott annak a kutakodó szellőcskének, ami makacsul utat tört magának a fürdő gőzén és egy kis időre fellebbentette az érzékeire ereszkedő súlyos levegő függönyét. Így képes volt elméje kitisztulni egy pillanatra, s ő kihasználta, hogy távozzon. Tudta, ha tovább maradt volna, akkor az beláthatatlan következményekkel járt volna.

Lehunyta szemét, ismét mélyet szippantva. Arcán kérdő kifejezés tűnt fel; mintha magán érezné Kiba illatát... vagy körülötte...?

Fülei megrándultak egy picit a puha léptek zajára.

Jegyese közeledett felé...

A démonhercegnő végre fellélegezhetett, mikor hallotta Sesshoumarut, ahogy elhagyja a fürdőt. Kifújta a levegőt, amire nem is eszmélt rá egészen eddig, hogy magában tartott. Még elszöszmötölt kicsit hajával és köntösének felöltésével, aztán ő is távozott. Fürge léptekkel hamar eljutott szobájáig és mikor behúzta maga mögött az ajtót, végre lenyugodott egy csöppet.

„Miért van rám ilyen hatással?!” a még mindig zakatoló szívére tette szabad kezét, percekig töprengve a feltett kérdésen, azonban nem jutott előrébb. Így hát kirázva a gondolatot fejéből, elpakolta a fürdőhöz szükséges kellékeket, majd egy éjszakai yukatába bújt, hogy aztán bemászhasson a kényelmes takarók közé.

Szemeit lehunyva várta, hogy az álom magával ragadja.

És várta.

És csak várta.

...

– Argh! – méltatlankodva emelkedett föl ülőhelyzetbe, bosszankodó arccal.

Egyszerűen képtelen volt elaludni!

„Az még hagyján, hogy a gondolataim állandóan Sesshoumaru körül forognak, de, ha eléggé koncentrálok, akkor képes vagyok nem arra figyelni. De miért nem jön már végre álom a szememre?!” érezte, hogy fáradt és a tudat, hogy képtelen pihenni, csak még durcásabbá tette.

– Áh, pedig az elmúlt napokban olyan jókat alu... jaj.

Szemei egy pillanatra elkerekedtek, ahogy elméje elkezdte kutatni, mi változott az előző néhány éjszakában. „Hát persze...” mormogta magában, mikor rájött, hogy jegyese mindig a közelében volt azóta, hogy ideérkezett.

„Csak pár napja történt, mégis heteknek tűnik...” mélázott el, lassan feltápászkodva. Automatikusan nyúlt köpenye után, mielőtt magára kanyarította volna. „Nem hiszem el, hogy ennyire hozzászoktam volna a jelenlétéhez mindössze ennyi idő alatt!” bosszankodott magában, ahogy lábai kivezették szobájából, majd végig a kihalt folyosón. „Hiszen... hiszen előtte olyan jól megvoltam egyedül! Most... most miért nem sikerül...?” töprengett el, figyelmen kívül hagyva, merre viszik lábai. Sóhajtott egy mélyet, s csak akkor eszmélt fel, mikor tabijai megtorpantak.

Meglepve pillantott föl; mintha álomból ébredne. Beletelt néhány értékes másodpercbe, mire rájött, hova is érkezett. „Remek. Fantasztikus” jegyezte meg magában szarkasztikusan, áldva saját személyét, amiért itt sikerült kikötnie.

Sesshoumaru szobája előtt.

„Na jó, egy icike-picike kukkantás nem árthat... ha jól hallom, el is aludt, szóval...” már hosszú percek óta tanácstalanul álldogált a férfi ajtaja előtt, mielőtt rászánta volna magát arra, bármit is tegyen. Most azonban közelebb merészkedett és kicsit lehajolt, ahogy óvatosan kinyitotta az ajtót.

A fusuma hangtalanul suhant el, Sesshoumaru légzése pedig azt a látszatot keltette, mintha aludna, így Kiba arcán egy mosoly jelent meg, ahogy figyelte a pihenő kutyaszellemet. Halkan becsusszant a szobába és nagy lendülettel elindult, ami aztán tétova léptekké korcsosult, mikor rájött, fogalma sincs, miért is jött be. Hiszen csak be akart pillantani egy másodpercre!

Lassan teljesen megállt és az ágy végéből pillantott rá a démon nagyúr békés arcára, ahol elidőzött tekintete, ahogy részletesen megfigyelte. „Olyan nyugodtnak tűnik így...” morfondírozott el már megint, s le kellett küzdenie azt a hirtelen rátörő késztetést, hogy hozzáérjen a bőréhez, ami e pillanatban nagyon simának, nagyon selymesnek látszott. Tett még egy tanácstalan lépést, ami közelebb vitte hozzá, azonban a feszültség, amit önmagában érzett, már szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ez pedig megrémítette.

Egy hirtelen mozdulattal megfordult és kiszaladt a szobából, mielőtt bármi történhetett volna. Ahogy behúzta maga után az ajtót, egy pillanatra megállt, hogy inába szállt bátorságát előkerítse és fanyarkodva vegye tudomásul, szíve már megint hevesen ver. Aztán, lassacskán lenyugodott és visszaindult szobája felé.

Maga sem értette, miért kereste fel a férfit. Talán azt remélte, ha látja, attól majd tud aludni. Mivel sajnos arra a következtetésre jutott, hogy Sesshoumaru közelsége megnyugtatja – még akkor is furán jól érezte magát, mikor olyan szaporán dobogott a szíve.

Gondolataiból egy ismerős, a hátán végigfutó bizsergető érzés ébresztette fel. Elméje még nem is fogta fel teljesen, mi történik, mikor ösztönei segítségére siettek és Kiba villámgyorsan oldalra perdült. Ott, ahol még az imént állt, egy élesen meredő wakazashi pengéje lendült; a hercegnőt célozva, ám csak a levegőt hasítva.

Kiba elkerekedett szemekkel bámult a rövidkardra, majd, amint az újból megmozdult, ő is felocsúdott, felugorva és még röptében megfordulva, hogy méterekkel arrébb érjen földet, támadójával szemben. A sötét éjszaka árnyai miatt nehézkesen látott, de a mozgást tökéletesen érzékelte. Az alak ismét rátámadt, mire a démonhercegnő – fegyver híján – puszta kézzel próbálta hárítani a támadást. Sikerült még időben megfékeznie a csapást, mielőtt még megsebesíthette volna őt a penge; ehhez azonban mindkét kezére szüksége volt, hogy lefogja támadója csuklóját.

Egy ezüstös villanás, ahogy az alak másik kezében meglendült egy kétélű tőr, mire Kiba ismét magában hálát adott kivételesen gyors reflexeinek, ahogy egyik kezével elengedte a még mindig foglyul ejtett kart, s megállította a másikat. Immáron egyikük sem tudta használni egyik kezét sem, s mozdulatlanul néztek egymással farkasszemet a hosszú folyosó közepén. Ám, ahogy a Hold fénye lassan előbukkant a felhők takarásából...

– Omae...! – Kiba döbbenten pillantott az alakra, aki nem volt más, mint egy árnyék. Egy fekete, végtelen sötétség. Azonnal felismerte benne anyja támadóját, szüksége sem volt hallani a hangját.

– Heh... – egy apró csuklómozdulat, s a tőr egy vékony vonalat vágott a démonnő alkarján. Az árny kíméletlenül kihasználta a hercegnő pillanatnyi döbbenetét, majd dolga végeztével távolabb ugrott tőle.

– Ez meg is teszi... – hallotta még Kiba a suttogó hangot, ahogy támadója eltűnt a sötét folyosón.

– Féreg – hagyta el a démonhercegnő nemes ajkait e szó, majd a mélylila szemek lepillantottak az apró vágásra, amely nem tűnt vészesnek, ám a seb csak nem akart bezárulni és a vér lassan, folyamatosan szivárgott belőle. Ahogy közelebb hajolt és megszagolta, azonnal felismerte a bűzt, amely körüllengte saját vérét.

– Méreg...

Tétovázás nélkül sarkon fordult és hosszú léptekkel elindult szobája felé. Mikor végre odaért milliónyi éveknek tűnő percek után, besietett fürdőhelyiségébe és igyekezett minél alaposabban kitisztítani a sebet. Ám csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a méreg már belekerült szervezetébe...

Kiba mélyet sóhajtott, ahogy óvatosan bekötötte a karját. Már most megmutatkoztak a jelei, hogy gyengült. Kissé kábán kavargott a feje, a seb helyén pedig különösen érzékennyé vált a bőre. „A szervezetemnek saját magának kell leküzdenie... de ahhoz időre lesz szüksége...” Megszimatolta a kötést, mikor készen volt. Halványan, de még érezte a méreg szagát. Fintorogva ismerte fel, hogy egy erősebbik fajtából valóval van dolga...

A reggeliző asztal körül türelmetlen légkör uralkodott. Mindenki jelen volt, kivéve egyetlen személyt: Kibát. Shiwue nagyúr visszafojtott fortyogással nézett körbe ismét, mígnem tekintete meg nem akadt lánya egyik szobalányán. Odaintette magához.

– Igen, nagyuram? – hajolt meg előtte alázatosan a démonlány.

– Tora, hol van a hime?

– Oh, Kiba-sama már hajnalban megreggelizett. Úgy tervezte, ma... – a lány vetett egy oldalpillantást Sesshoumarura, majd folytatta – gyakorol egy kicsit.

– Értem – szűkítette össze szemeit Shiwue nagyúr. Kiba valóban hajnalban szeretett leginkább edzeni és a kora reggeli órákban, azonban sosem helyezte azt előtérbe, ha vendégség is volt náluk; ezért kicsit rosszallóan megcsóválta a fejét és intett Torának, hogy elmehet.

– Itadakimasu! – vette fel evőpálcikáját, majd a többiek is követték példáját, hogy elfogyasszák reggelijüket. Mindenki gyorsan félresöpörte az incidenst elméjéből, kivéve egyvalakit: Sesshoumarut csak nem hagyta nyugodni a dolog. Igaz, hogy már kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy Kiba nem egy átlagos démonhercegnő, azonban a szokások és a jómodor ilyen módú megsértése egyáltalán nem vallt rá.

A kutyaszellem így aztán sietett az evéssel és amilyen hamar csak tudott, távozott az étkezőből, hogy megkeresse jegyesét és kérdőre vonja viselkedését. Nem foglalkozott vele, milyen gyakorlást szakít félbe, ezt a sértés nehéz volt lenyelnie.

Első gondolata az volt, hogy elmegy a kert ama titkos részére, amit még Kiba mutatott neki első találkozásukkor. Ám, ahogy elindult arrafelé, rá kellett jönnie, a hercegnő illata, ami odavezet, már több napos volt, s az eső is elmosta a nagy részét, ami azóta zuhant alá a felhőkből. Így aztán diszkréten beleszimatolt a levegőbe, reménykedve, így megtalálja őt.

Zavartan indult el Kiba szobája felé, ahonnan a legerősebben érezte az illatát. A homlokát ékesítő félhold kicsit összeráncolódott, ahogy próbált rájönni, mit keres a nő a szobájában. „Gyakorol... gyakorol... talán hímzést?!” megrázta a fejét. „Eh... Kiba és a hímzés... van egy olyan érzésem, előbb fogja az öcsém önként felajánlani a Tessaigát...”

Méltatlankodva mordult egyet, ahogy gondolatai elvitték a jelentől. A Tessaiga, az öccse... Naraku és az alantas, pitiáner húzásai, amivel általában csak azt sikerült elérnie, hogy a végén mindig jól felbosszantotta Sesshoumarut...

És akkor végre megérkezett a szoba elé. A kutyadémon határozottan bekopogott, azonban nem hallott semmi neszezést az ajtó túloldaláról. Értetlenkedve hajolt közelebb, füleit hegyezve, ám nem hallott mást, mint Kiba lélegzetvételét és szívverését, amik szaporábbak voltak a megszokottnál. Kérdően felvonta egyik szemöldökét, ahogy mustráló tekintetével vizslatta az ajtót, vajon elhúzza-e azt...?

Végül aztán csak elhatározásra jutott, ahogy eltolta a fusumát és belépett a szobába, maga után ismét behúzva azt. Visszafordulva, jegyese az ágyán aludt.

Mélyen.

„A légzése és a szívverése viszont nem normális... talán rosszat álmodik...?” lépett közelebb hozzá a férfi. A démonnő arca feszült volt, s testén itt-ott izzadságcseppek gyöngyöztek.

– Kiba? – szólította meg Sesshoumaru, ám hangja halkabbra sikeredett, mint szerette volna, ezért egy torokköszörülés után megismételte a nevét:

– Kiba!

Hirtelen ébredt föl; úgy érezte, mintha szó szerint kirántották volna álmából. Először fel sem fogta, mi történt, csak értetlenkedve pislogott körbe, ahogy felült. Ekkor vette észre Sesshoumarut.

– Mit... mit keresel itt? – takarta be magát az álláig a nő, gyanakodva figyelve jegyesét.

– Csak kíváncsi voltam a magyarázatodra...

– Milyen magyarázatomra? – biccentette oldalra értetlenkedve a fejét Kiba.

– Hogy miért nem jöttél le reggelizni.

A démonnő még egy pillanatig üres tekintettel bámult rá; agyának még szüksége volt egy kis időre, hogy teljesen működőképes legyen. Körbenézett ismét a szobájában és látta az ablakon át, hogy a Nap már magasabban van, mint hitte. Visszafordult.

„Elaludtam volna...?” Egy lágy szellő szökött be a nyitott erkélyajtón, s Kiba megborzongott. Ekkor érezte meg a hideg verejtékcseppeket, melyek végigcsordogáltak hátán. És az éles fájdalmat, mely váratlanul hasított jobb alkarjába, amit egy piros foltos kötés fogott körbe...

Folytatása következik...