2. Fejezet: Angyal

Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a  jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed. Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá. Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben áthatóan ragyogott a hó.

-Anyám...-sóhajtott fel.

Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony napján halt meg. Szemeire merengő árny borult.

Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva:

-Anya, ugye mindig együtt maradunk?

-Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát.

-Fázol?-kérdezte Inuyasha.

-Egy kicsit...

Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként öntötték el arcát.

Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta, hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól. A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses, szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez, miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele és letörölte róla az édes könnyeket.

-Mindig együtt leszünk.

Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó szemeivel Inuyashára meredt:

-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?

-Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.

Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és megérintette a kezét:

-Bocsáss meg.

A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:

-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.

Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést.

Izayoi mosolyát látta meg bennük...