Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

3. fejezet:

Otohime Yorouichi -乙姫よろういち

Megfagyott az idő, látóterembe szinte belopták magukat a jégrózsák. Eltűnt minden hang, elnémult a káosz is, mely eddig fojtogatón uralta körbe testemet. Tovalettek a színek is, minden hideggé szürkült szemeim előtt. Csak ő volt, és én. Ott álltunk egymástól alig méterekre, mégis úgy éreztem, mérföldek választanak el tőle…

A férfi, akit szeretek… a férfi, aki lemészárolta a családom…

Képtelen voltam gondolkodni, úgy éreztem, ha megpróbálom, beleőrülök a fájdalomba. A zsibbadtság, mely szívemtől indult, lassan már lebénította egész testem. Egyedül ujjaim remegtek a fémesen hideg markolaton, mely most ólomsúlyként húzta le karom. Egyetlen, kósza verejtékcseppet éreztem, ahogy csiklandozva, hűsítve tovasiklik gerincemen, páncélom alatt. Ezen kívül minden mozdulatlan volt, talán csak köpenyét és haját lobogtatta valami különös szél, mely vitte tovább a távolban a mindent elemésztő lángokat is.

Dermedt, mozdulatlan némasággal álltunk egymással szemben, mígnem, azt se tudom, mitől vezérelve, tétova lépést tettem előre…

Nem lehet!

Ez nem lehet!

Ez nem lehet igaz!

Saját hangom sikoltozott valahol távol a fejemben, de én nem tudtam megszólalni, csak figyeltem elkeseredett arany szemeit, vértől és koromtól mocskos arcát. Fájt, annyira fájt, hogy azt hittem, belebolondulok. Már nem éreztem a kapcsolatot a szolgálómmal, már nem éreztem a dühöt azért, ami velem történt, azért ami a szeretteimmel történt. Semmi, semmi más nem maradt, csak ez a tébolyító, kínzó fájdalom.

Lassan, csorogva indultak meg könnyeim ismét lefelé arcomon, hogy vékony csíkot mossanak a véres koszba, mely maga alá temette halvány bőrömet. Alig kaptam levegőt, s hiába fokozódott szenvedésem, rekeszizmaim, mintha lebénultak volna. De ahhoz is gyenge voltam, hogy tiltakozzam, már ez sem érdekelt…

Csak figyeltem a szemeit, ahogy engem néz… éreztem a keserűséget, a fájdalmat, ami belőle árad, aztán ahogy az egyik fuvallat felém sodorta, érezhettem az illatát is. Ezüst tincsei meglebbentek a kósza szellő hátán, köpenye csattogva váltott irányt lengedezésében. És megéreztem, ahogy felejthetetlen, kitörölhetetlen illata egybeolvad a vértjéről csöpögő vöröslő cseppek szagával. Ez a távolról érkező inger kellett akkor már csak nekem a végső összeomláshoz. Éppoly jól ismertem ezt az eltéveszthetetlen illatot, mint az övét… anyám vérének szaga.

Villódzó képek, elsötétülő mindenség, őrült fájdalom. Ennyire emlékszem még, mielőtt sikoltva eszméletemet vesztettem volna…

Éreztem, ahogy megindul lábaim alatt a talaj, lassúnak tűnt minden. De nem éreztem fizikai fájdalmat, saját jajszóm is csak távolról, messziről ért el hozzám. Egy villanás, s ő eltűnt a szemeim elől. Aztán csak sötétség, miközben testem megáll a zuhanásban, ám én nem éreztem, hogy lehanyatlok a vérmocskos kövezetre. Az utolsó hang a tompa csengés, ahogy naginatám elgurul a kövezeten.

Sötétség…

Fájdalom…

Míg az egyik megmaradt, a másik tovaszállt, ahogy tudatomból kihunyt az utolsó szikra is…  

Sóhajtva nyeltem nagyot, hogy eltűnjön a fojtogató gombóc. Csak a torkom szúrt és kapart, szemeim szárazak maradtak. Ám az érzés csak nem múlt, fel kellett ülnöm, hogy lassú mély lélegzetekkel visszaküzdjem lelkem legmélyére fájdalmam. Hunyorogva tekintettem fel a csillagfényes égboltra, s reméltem, senki más nem érezte meg néma szenvedésem. Ám egyedül voltam, a négy illúziótartó tőlem távol állt, s várta kitartón a pirkadatot.

– Ne kínozd magad… - Kagutsuchi elméje megérintette sajátom.

– Nem kínzom. Csak szokom a gondolatot… úgy néz ki, ez a pár hónap is kevés volt - válaszoltam neki gondolatban.

– Attól, ha újra átéled nem fogod megszokni. Csak szenvedsz… - éreztem a rosszallást nemtelen, csengő hangjából.

– Talán fussak el? Fordítsak hátat a múltnak, és temessem el az egészet? Szerinted, ez segítene? - fakadtam ki mérgesen.

– Iie, Risa-sama… - tudtam, hogy megsértődött, manapság már csak akkor hív így.

Dühösen vágódtam hanyatt az illatos nyári fűben, de olyan erővel, hogy a lélegzetem is bent szorult. Mérges voltam, amiért így belekotyog a dolgaimba, ugyanakkor tudtam, hogy igaza van. Előszeretettel terrorizáltam magam emlékeim képével, mikor múló perceimben elöntött a fájó, kétségbeesett üresség. De most ki akartam bírni, újra végig akartam élni, hogy utána lezárhassam. Hiszen tudtam, az idő ketyeg, s nekem hamarosan nem lesz rá lehetőségem, hogy elrendezhessem lelki fájdalmaim.

Lehunytam szemeim, miközben felvettem az emlék fonalát, visszaemlékezve ébredésemre.

Könnyű volt a testem, egészen addig a pillanatig, míg tudatom nem kényszerített rá, hogy felnyissam szemeim. A súlytalan melankolikus lét olyan gyorsan ment át gyötrő fájdalommá, hogy ébredésem első lélegzetvétele fulladozó, hörgő köhögésbe fulladt. Aztán mikor már úgy éreztem, azonnal megfulladok, valaki mellém lépett, felemelte a fejem, majd ajkaimhoz egy csészét tolt.

Az első korty úgy marta végig nyelőcsövem, mintha savat ittam volna, ám ahogy újabb és újabb gördült le egymás után, lassan múlt az égető érzés. Ahogy ismét levegőt kaptam, már képes voltam fókuszálni eddig csupán résnyire nyitott, távolba meredő szemeimmel.

Nehezen láttam csak, minden homályos volt, ismeretlen, idegen. Aztán egy alak hajolt be ismét elém, s ahogy hullámosan aláomló fürtje megérintették nyakamat összerezzentem.

– Anya? - kérdeztem reménykedve, miközben minden erőmmel próbáltam tágra nyitni szemeim.

– Nem, Risa… - válaszolta egy lágy, kedves női hang, melyet akkor hallottam életemben először.

Elnémultam, nem tudtam mit kellett volna mondanom. Hirtelen butának, tehetetlennek, elhagyatottnak éreztem magam. Látásom még mindig zavaros volt, csak foltokat tudtam kivenni, s tompán hasogató fejem sem volt rendben. Olyan volt, mintha amnéziába estem volna pár percre, bárhogy erőltettem az agyamat, csak futó képeket láttam. Tüzet, fényt, vért, fájdalmat… Mi történt velem? Mit keresek én itt?! Egyáltalán, hogyan kerültem ide!?!

Addig erőlködtem, annyira emlékezni akartam, míg nem feltűnt valami olyan, melyet nem lehetett elfelejteni. Egy férfi arca, ahogy keserűen, megdöbbenve néz vissza rám… tudtam, hogy ismerem őt, s mikor az emlék kitisztult, s benső szemeim előtt megjelent a magas alak, hosszú, lobogó ezüst hajával, babonázó arany szemeivel felsikoltottam.

Éreztem, ahogy az ágyam szélén ülő alak összerezzen rekedt kiáltásomra, s a következő pillanatban már csak azt éreztem valaki felhúz és erősen, még is nyugtató gyengédséggel magához ölel. Akkor még nem tudtam ki az a nő, ki majdhogynem anyai szeretettel zárt karjai közé, s becézgetve, nyugtatva csitított. Ám a fájdalom megnyitotta szavaim folyását, képtelen voltam bent tartani. Fel sem fogtam, mit beszélek, csak ömlöttek a szavak cserepes ajkaim közül.

A beszélgetés nagy részére nem emlékezem, annyi rémlik csak, hogy őt szólongattam, ám helyette csak az engem csitító asszony válaszolt. S tőle tudtam meg később, miket is mondtam el akkor… olyan dolgokat, melyeket soha senkinek nem mondtam azóta. Melyeket örökké titkolnom kellett.

– Sesshoumaru! Sesshoumaru miért? Miért tetted ezt? Miért jöttél ide? Ott hagytál a palotában, azt hittem belehalok…

– Risa! Risa kérlek, figyelj rám! - csak távolról hallottam lágy, nyugtató hangját.

– Szerettelek… annyira szerettelek, hogy mindent kockára tettem… De te? Naze? Akkor, akkor miért ölted meg őket? Miattad van az egész! Miattad halottak, akiket szerettem! Miattad történt ez az egész! - akkor fogalmazódott meg bennem először ez az egész. - Te voltál aki... te voltál aki… - már sírtam, ismét s utoljára - Odaadtam magam neked, mikor még Menorunak sem! Én szerettelek, azt hittem velem maradsz… azt mondtad, nem akarsz sírni látni! Azt mondtad, hogy szeretsz!!! - tudtam, hogy már kiabálok, de nem érdekelt kinek és hogy mondom el mindezt.

Csak már ne nyomja a lelkem, csak valaki segítsen, nem akarom tovább cipelni ezt a súlyt! Nem bírom tovább, belehalok, ha valaki nem segít…

– Risa, miről beszélsz? - kérdezte meglepetten hallgatóm, ám én fel sem fogtam, hogy hozzám beszél.

– Miért tetted ezt… megölted az anyám… koi… Sesshoumaru… naze? - mint később megtudtam, itt apadtak el könnyeim. Innen már csak meséltem, s ő csak hallgatott, miközben kedvesen magához ölelt, simogatta a hátam.

– Mikor először megláttalak… dél volt, hőség, s te látogatóba jöttél Menoruhoz… miért jöttél, ha ennek így kellett végződnie… miért voltál velem kedves, miért akartál a közelemben lenni? Féltem, nagyon féltem mikor először megöleltél, mikor mellettem voltál azután a szörnyű éjjel után… de te maradtál, s úgy tűnt még Menoru is elfogadja ezt. Én meg… én meg egyre csak vágytam, hogy veled legyek, s boldog voltam, mikor Reito, te meg én ott ültünk a dombon. Akkor meg volt mindenem, amit valaha is csak szerettem volna… te nem voltál boldog? Pedig annak tűntél. Még mosolyogtál is…

A csitító ölelés nem szűnt meg, csak a meglepettséget éreztem meg a mellettem ülő alakból áradni.

– Hullócsillagok… hullócsillagok… alattuk csókoltál meg először… de mi történt velem? Miért hagytam? Miért engedtem, hogy azt csinálj velem, amit akarsz… már akkor szerettelek… és ahogy öleltél, ahogy hozzám értél… Sesshoumaru! Akkor most miért tetted mind ezt?

– A Nyugati területek örököse? - kérdezte támaszom hangja, de persze én nem foglalkoztam vele.

Hallottam, értettem, de túl akartam esni ezen a vallomáson. Tovább akartam beszélni, de ő felkelt, s magával emelt engem is. Meglepődtem, milyen erős, hiszen nő létére könnyedén felemelt, s hamarosan éreztem, ahogy hideg víz ömlök a fejemre. Prüszkölve próbáltam hátrálni, miközben megéreztem már térdelek. Ahogy felnéztem a vízcseppeken, előreomló sötét fürjeim között már tisztán láttam a szobát.

– Hol vagyok? - kérdeztem józanul rekedt hangon.

– Otthon vagy Risa! - érkezett a válasz, majd egy törölközővel megtörölte az arcom, és maga felé fordított.

Elakadt a lélegzetem. Gyönyörű, fiatal nő nézett a szemeimbe. Ám a tekintete olyan átható volt, hogy elnémultam pillantásától, s csak meglepett értetlenséggel figyeltem csodálatos zöldes barna szemeit. Az arca kedves volt, kissé ovális, a bőre halvány barackszín. A haja viszont mézszőke, s lágyan göndör, épp úgy, mint édesanyámé.

– Ki vagy te? - kérdeztem végül hosszú hallgatás után.

– Bizonyára hallottál már rólam… Yorouichi vagyok.

Értetlenül néztem rá, s figyeltem macskához hasonlatos szemeit. Most vettem csak észre, a napsugarak halvány csíkokban ömlenek be az elsötétített szobában.

– Yoruichi ka? - kérdeztem vissza tétován. - Gomen… - akartam magyarázkodásba kezdeni, de lágy mosolya elvette a szavam.

– Semmi baj. Nem emlékezhetsz rám, ne is erőlködj… már lassan, vagy száz éve nem jártam a Fehérvárosban…

Értetlenül pislogtam rá. Olyan kedves volt, segítőkész és megértő. Ám valami nem volt rendben vele. A ruháját nem tudtam jól kivenni, csak hogy valami sárgás anyagból készült. Ahogy arcán futtattam szemeim egyre erősebben kezdtem érezni ezt a furcsa sugallatot. De nem tudtam rájönni, ki lehet ő.

– Segítsek rájönni? - kérdezte gyerekes játékra csábítva, s akkor nem sejtettem csak nyugtatni, bajaim feledtetni akarta. - Két hete ébresztettek fel… a Kristály-barlangban lévő szarkofágban aludtam úgy százötven évet… 

– Kristály-barlang… az ősök sírjai… - lassan kezdtem összerakni az elém dobott darabkákat, akár egy kirakóst.

– Hai-hai… - bólogatott lágy mosollyal. - Kétszáz évvel ezelőtt választottak meg… a nagy háborúk korában…

– Nagy háborúk? A Törvény előtti időkben?

– Pontosan. Aztán, a Tanács úgy döntött túl nagy veszélyt jelentek a békére… amit én teremtettem meg az utasításukra… - lehet fájt neki a sok régi emlék, de kitartóan mosolygott, sőt még az arcomat is megsimogatta.

Kisgyereknek éreztem magam mellette, s kevesen múlott, hogy nem bújtam hozzá felindultságomban. Nem tudom, mikor érezhettem ilyen gyengédséget utoljára, már nem is emlékeztem rá, milyen volt anyámmal így beszélgetni gyermekkoromban.

– Te teremtetted meg a békénket? - kérdeztem vissza, s őrült gyorsasággal jöttem rá az egészre - Te… te…

– Watashi ka? - mosolya kiszélesedett, de kedves maradt, miközben fehér gyöngyszín fogai kibukkantak ajkai takarásából.

- Otohime-sama? - kérdeztem hatalmas megilletődéssel.

- Örvendek a találkozásnak Risa Narusegawa! Yorouichi Hitaru, szolgálatodra! - azzal bohókásan meghajolt.

Azt se tudtam, hová legyek. Megilletődve csúsztam hátra tőle, s borultam előre nagyon mélyen meghajolva a tatamikon. Teljesen összezavarodtam, s alig tudtam felfogni, hogy ez velem történik meg.

Az otohime, a legeslegmagasabb rang, melyet páncélhasználó valaha elérhet. És mint az Öt Oszlop esetében is, eddig mindig csak nő jutott ilyen erők magasságáig. Azt mondják azért, mert a szolgálók nem szeretik a férfiakat, nem tudom. Ám ő korom legerősebb yashája, ki önként vonult évszázados álomba, hogy ezzel szolgálja a békét.

Valamikor réges-régen népem a legerősebbek közt volt. Innen keletre, nyugatra, s délen egészen az óceánig terjedő hatalmas birodalmunk volt, melyet Otome-sama lányai hoztak létre. Ők adták az első kristályokat a hozzájuk hű démonoknak, s megalapították az öt nagy klánt. Virágzásunk teljes és elpusztíthatatlan volt, s - noha erőink akkoriban minden birodalmét túlszárnyalták és a páncélokkal legyőzhetetlenek voltunk - a kor nem kegyelmezett, s az első hosszú - úgy beszélik ezer évig tartó csillogást -, sötét évszázadok követték. Ekkor emelkedtek ki a legjobbak, az otohimék. Az öt alapító már régen meghalt, az Istenek szigetét háborúk dúlták. S erős, új fajok születtek mellettünk, kikkel szemben meg kellett védenünk magunkat.

Ez volt a nagy háborúk kora, mely már olyan régen volt, hogy senki nem él, ki végignézhette volna. Hosszú, viharos, vérrel áztatott idők voltak ezek, mikor nem volt könyörület, és csak a legerősebbek maradhattak életben. Sokáig tartott, nagy veszteségeket szenvedtünk akkor, s tengernyi könny áztatta a földet. Sok vesztes csatát kellett megélnie népemnek, s talán már úgy tűnt, legyőzetnek, a felemelkedőben lévő erős youkai-ok összefogtak ellenünk.

Yorouichi-sama mentette meg akkor a páncélhasználókat. Kivételes erővel született, s még csak az Öt Oszlop közé sem került be, mikor már a Tanácsban is csak otohimeként emlegették. A legerősebb otome volt, ki valaha földjeinkre lépett, s hatalma megtörte az ellenünk törő erőket. Kivívtuk a győzelmet, s ugyan területeink egy részét elvesztettük, de megkötöttük a felemelkedett és életben maradt youkai-fajokkal a békét. Ők létrehozták a még ma is hellyel-közzel álló Nyugati, Déli, Északi és egyéb területeket, s nyugalom állt be a hosszú háború után.

Ám a béke keménykezű volt, s erősen sújtott minket. A Tanács, ha akarta volna, se tudta volna megváltoztatni a feltételeket. A tartományurak egytől-egyig Yorouichi semlegesítését követelték, félve az otohime erejétől. És a Tanács is félt… így aztán ő, ki megmentette népünket a pusztulástól, mindenféle tiltakozás nélkül vállalta a sorsát, s az évszázados álmot, melyből sejtette, csak az újabb végveszély fogja felébreszteni. És az is csak akkor, ha a nép, amiért mindezt véghez vitte még emlékszik a nevére, s a Tanács áldását adja arra, hogy ereje ismét a világra szabaduljon…

– Doumo gomennasai Yorouichi-sama! - nyomtam a tatamikhoz a homlokom, s már értettem, mi volt benne olyan furcsa.

Noha nem volt páncélban, az ereje többszöröse volt annak, mint amit magamban érezhettem. S tudtam, ez az erő csak éppen annyi, amit hagy kiszivárogni…

– Risa, kérlek… zavarba hozol! - nevetett fel, s elkerekedtek a szemeim.

Halk, csilingelő kacagása olyan zeneként hatott füleimnek, melytől hirtelen életerő árasztotta el minden tagom. S nem csak a testi sebek fájdalma múlt, váratlanul sokkal, de sokkal könnyebb lett a lelkem. Tudtam, hogy akarattal csinálja, s tudatosan enyhíti fájdalmaim, ám mégis annyira jólesett, hogy a valaha élt legerősebb yasha így a gondomat viseli. Egy pillanatra örömet éreztem, ám ahogy halk nevetése elszállt, a múlhatatlan fájdalom ismét visszalopta magát szívembe.

– Elkezdtél egy történetet… ha akarod, elmesélheted.

– Én… - nem tudtam, mit mondhatnék erre.

– Soha, senki nem fogja megtudni tőlem… a Tanács sem. És akkor én cserébe elmesélem a sajátom - vékony macskaszemei cinkosan hunyorogtak, miközben felemelkedett és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

– Így jó lesz… - motyogtam halkan, miközben leültetett vissza a futonra, aztán mellém telepedett.

- Hallgatlak… - újra csak a felőle áradó bizalmat éreztem, így hát nagy levegővel bele kezdtem…

Rövidke (?) lábjegyzetek, hogy tényleg világossá váljon minden agyszüleményem. Megjegyzések, kiegészítések, melyek jobbára a kicsoda, micsoda kérdésekre, a rokoni szálakra, és a régmúlt eseményeire világítanak rá.

Otome-sama: az a démonnő, aki ráakadt a Seki no ki-re (Kristály-fa) ami, különös módon az Adekawa vájta barlangokban nőtt (Kristály-barlang), s a fa szelleme a gondjaira bízta az első kristályt. Az ő öt leánygyermeke, az öt nagy klán alapítói, akik együttes erővel felépítették az egykori birodalmat, és Shiroitoshit, a Fehérvárost a kristályok erejére támaszkodva.

Tanács: Az öt nagy klán főági vezetőinek gyűlése. Ők irányítják a Fehérváros életét, mindenki, kivétel nélkül engedelmességgel tartozik nekik. A törvények, amiket kimondanak, szentek, és megsérthetetlenek.

A Béke korának beköszöntével, ők adták kit az otomék páncélhasználatára vonatkozó tilalmi törvényt, valamint az ő együttes döntésük kell ahhoz, hogy az Öt Oszlop bármelyike materializálhassa a szolgálóját.

Minden újév első újholdja alkalmával nekik van joguk felkeresni a Seki no ki-t, s ők adják a kristályokat az abban az évben született csecsemőknek, ám a fa szelleme dönti el melyik gyermeknek milyen erejű ékkövet ad.

Összesen tizenöten alkotják a Tanácsot, minden klánból a legbölcsebb youkai, valamint a család feje. Az Öt Oszlop is jelen van a gyűléseken, mint klánjuk legerősebb otoméi.

(Tetsu-chihout Risa apja, a klán feje valamint a nagyapja, mint legvénebb, képviselték, egészen halálukig. Risa édesanyja pedig, mint az Öt Oszlop tagja, Tetsu-sama egyenes nőági leszármazottjaként volt jelen férje oldalán.)

(Risa családneve azért Narusegawa, mert édesanyja az egyenes ági leszármazott, apja csak a Tetsu-vérvonal egyik oldalágának gyermeke. Ám a főág egyetlen leányutódját elvéve ő vált a klán vezetőjévé)

Öt Oszlop: A Tanács választja ki őket, ám sorsuk eldől abban a percben, mikor a Kristály-fa szelleme átadja az őket illető kristályt. Minden nagy klán főágából egyetlen nő kerül be a legerősebb otomék közé, s kiváltságos jogokat kap.

Otohime: Az első otohime Yorouichi, aki ugyan mellékág szülöttje, ám a legerősebb páncélhasználóvá válik. Hatalma és befolyása túlszárnyalja a Tanácsét is, s Otome-sama óta először egyetlen emberként került a Shiroitoshi élére, de nem fordult a Tanács ellen, tudásukra, tapasztalataikra támaszkodva irányította a birodalmat. Csodálatos ereje pedig elég volt, hogy kényszerű feltételek mellett, de a páncélhasználók a győztes oldalon kerüljenek ki a nagy háborúkból, s ismét a fejlődés útján haladva lépjenek a korába.

Kristályok: Otome-sama talált rá a barlangban növő különös fára, s őt választotta ki a fa szelleme, hogy létrehozzon egy birodalmat az ő erejéből. A szellem átadta az első kristályt az úrnőnek, aki így egy különös, áttörhetetlen páncélt volt képes maga köré vonni. A fa az úrnő gyermekeinek is juttatott különös hatalmából. A hihetetlen erőért cserébe, az öt lánynak fel kellett építenie az Adekawa vízesésnél a Fehérvárost, s továbbadni tudásukat utódaiknak, a páncélhasználóknak. Haláluk után alakult a Tanács, akik ezentúl felügyelték a kristályokat, melyeket a fa szelleme minden évben a szükségükre bocsátott.

Ám némelyik kristály különös erővel bír, kapcsolatban áll, majdhogynem isteni teremtményekkel; a szolgálókkal. Azok az otomék, akik ilyen kristályt birtokoltak váltak a legerősebbekké, s belőlük verbuválódott az Öt Oszlop.

Remélem minden homályos részletre fény derült! Ha valamit kihagytam, és még mindig érthetetlen szóljatok, bepótolom!:)

naze - miért

koi - szerelmem

ka - kérdőszócska

gomen - sajnálom

hai - igen

watashi - én

doumo gomennasai - mélyen sajnálom

Lektorálta: Arvael

Folytatása következik…