2.

***

Éreztem, ahogy a rémült idegesség átjárja a testét, s ezt azonnal éreztem illatának változásából is. Talán amolyan női megérzéssel megsejtette, mi is vár rá… Se magamnak, se neki nem kívántam azt, amit most tenni készültem, de meg kellett történnie. Amúgy sem volt választásom, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy asszonyom elhódíthatónak találják más youkaiok. Ha már az enyém, egyszer és mindenkorra az marad, birtokolnom kell, hogy senki ne merjen szemetvetni rá…

Annyira lefoglalt, hogy ezt elhatározzam, hogy észre sem vettem, időközben erősen ráncolni kezdtem a homlokom, és összevontam a szemöldökeim, mint mindig, ha valamin ennyire eltöprengek.

Pontosan! Más se kéne, mint hogy Chizumit kelljen féltenem, ami több, mint valószínű sokak életébe kerülne. És persze mint Nyugat ura, nem engedhettem meg azt a szégyent, hogy törvényes asszonyom nem teszem a magamévá azonnal a nászéjszakán.

- Ide fiigyelj, ne nehezítsd meg a saját dolgod - próbáltam meggyőző lenni, halvány kérlelést is engedtem kihallatszani szavaim mögül, de csak a viszolygást éreztem - ha ellenkezel, csak neked lesz rosszabb! - figyelmeztettem.

- Dögölj meg!

A válasz erősen egyértelmű volt, lassan kezdtem ismét ingerültté válni. Velem egy onna nem beszélhet így!

Előrelendültem, s elkapva karjait, lefogtam azokat, nehogy ismét kapálózni akarjon. Sejtettem, nincs értelme a megtestesült csökönyösségre észérvekkel hatni, de még egy utolsó próbát meg akartam tenni. Bántott, hogy olyan asszonyt kell ágyba vinnem, aki nem önszántából adja oda magát nekem.

- Chizumi, fejezd be ezt a gyerekes viselkedést és törődj már bele! - türelmem fogytán, már inkább parancsoltam, mint kértem.

Ez sem hatott…

- Jigoku e ike, bakeru…

Továbbra is makacsul ellenállt, sőt újabb szidalmakat zúdított a nyakamba. Ütött, rúgott, karmolt, ahol csak ért, és a világ összes átkát a fejemre olvasta, életveszélyes fenyegetésekkel fűszerezve, összes fel- és lemenőmet emlegetve. Ezzel elérte a célját, végleg feldühödtem.

 Elegem lett. Erőből hátracsavartam a karjait, majd fél kézzel lefogva őt, magamhoz rántottam. Próbáltam elvonatkoztatni az egész szánalmas helyzettől, ismét megcsókoltam, miközben jobbommal - óvatosabban, mint terveztem - megmarkoltam egyik mellét. Eléggé meglepődtem, ugyan is bármily hihetetlen, de tapintása kellemes volt, pedig egy varangyos békát szívesebben simogattam volna. Aztán, ahogy a düh mögé belopta elmémbe magát a kaján vágy, vonzó, nőies teste után, úgy találtam még kellemesebbnek az apró, tenyerembe simuló keblek érintését.

Belenyögött a számba, majd azonnal tiltakozni kezdett. Kezdtem megzavarodni, most még is mi a francot akar? Váratlanul érintett meg testének érzéki, fehér barackvirág illata. Újra jelentkezett a fürdőben érzett bizsergés ágyékomban, mire ujjaim maguktól keresték meg kemény, rózsaszín mellbimbóit, s kezdték el finoman dörzsölgetni azokat.

Fel kellett pillantanom, ahogy újabb kéjes nyögése fojtódott el ajkaim alatt. Ugyanekkor ismét hadakozni kezdett, ráharapott a nyelvemre, majd dacosan félrefordította a fejét. Ám nem tudta elrejteni az arcára kiülő rózsaszín pírt.

- Eressz el, nem hallod Sesshoumaru? - visította, miközben sikerült kiszabadítania egyik kezét, s abban azonnal megjelent a sötétzöld kis tőr, melyet bármikor képes volt magához idézni.

Az első szúrás váratlanul jött, én mégis kikerültem, a másodikra már nem maradt ideje. Elkaptam a csuklóját, s ereje abban a pillanatban megingott, majd fegyvere semmivé lett. Villámló szemekkel rámeredtem.

Mégis mit képzel ez a szajha? Legalább annyira viszolygok tőle, mint ő tőlem, és már így is tönkre tette két hosszú évemet, erre meg még egy életre megkaphattam házsártos banyának… De, hogy még meg kelljen verekednem vele azért is, hogy törvényes ura legyek…?

Tajtékozva öntötte el agyamat a harag, az elmúlt évek összes feszültsége felszínre került, s végül képtelenül megfékezni dühömet, félerővel felpofoztam. Elszámítottam magam, mert ajkai ütésem nyomán felrepedtek, s azonnal érezhettem vérének bódító illatát is.

- Chizu, nem szórakozz velem, mert tényleg megöllek! - morogtam neki mély torokhangon, ám már higgadni kezdtem.

Nem szerettem megütni egy nőt, főleg nem, ha olyan állapotban volt, mint ő. Szavaimra aztán csak cifra káromkodással felelt, megesküdött mindenre, hogy ő aztán nem fogja engedni hogy „a testére tegyem a mocskos bélyegem” és ismételten melegebb éghajlatra küldött.

Eddig próbáltam nyugodt maradni, még némi hajlandóságot mutattam az irányba is, hogy tiszta lappal kezdjük el kínkeservesnek ígérkező közös életünk, ám ő hajthatatlan volt. Forrtam a dühtől, hogy egy ilyen nőtől kell elviselnem ezeket a megaláztatásokat. Elegem lett, számomra vége lett minden finomkodásnak. Előre léptem, majd még mielőtt tiltakozhatott volna, a futonra löktem.

Azonnal sikoltozni kezdett, hogy csengett tőle a fülem, kapálózott és mindenképpen le akart lökni magáról, de az erőfölények rég tudatták vele, mennyire nincs esélye. Viselkedése csak még jobban felidegesített, soha nem volt még részem ilyen idegborzoló dologban, mint egy kézzel-lábbal tiltakozó nőszemély magam alatt, így aztán csak magának szerzett több fájdalmat. Kezeit egy kézzel könnyedén lefogtam, másik kezemmel széthúztam összeszorított lábait. Nem is törődtem vele, hogy karmaim belevájódnak puha, halvány bőrébe, legalább a fájdalom is megadásra késztette. Ahogy térdei szétváltak, durván a keletkező résbe térdeltem, majd szabad kezemmel megoldottam a nemakimat, amit fogalmam sincs, miért vettem magamra előzőleg.

A mozdulat közben megkerestem a tekintetét, talán az utolsó remény szikrájától vezérelve: mégsem így kell megtörténnie. El tudtam volna kellemesebben is képzelni ezt az éjszakát, hiszen gyönyörű, érzéki nő volt… csak nekem nem szándékozott juttattatni érzékiségéből. Halvány szemeiben addigra már tömény rettegés ült, miközben térdei eszementül szorították csípőmet. Semmit nem ért vele, ránehezedtem, így nem nagyon tudott mozgolódni, karjait szorosan tartottam, hogy megízlelhette a kiszolgáltatottság kellemetlen érzését. Érthető volt kétségbeesése, hiszen ha minden igaz, én vagyok az a youkai, akit a legjobban gyűlöl a földön. Pech.

Dulakodásunkra a szépen megágyazott futon szétzilálódott, s az elcsúszott párnák és takarók között kócosan csillantak meg zöld fürtjei. Némelyik a szájába, szemébe lógott, mitől csak még elesettebb látványt nyújtott. Ez is csak még jobban idegesített.

Semmiféle vágyat nem éreztem arra, hogy magamévá tegyem, főleg így, hogy szemmel láthatóan szenved alattam. Mi jó van abban, hogy meg kell erőszakolnom a saját feleségem, mikor ágyasok tucatjai örömmel lennének velem? De ha nem akartam magamnak újabb problémákat és lemoshatatlan foltot a becsületemen, meg kellett tennem. Ahogy formás testére pillantottam, legalább kezdtem érezni valamit… valami olyasmit, hogy meg tudom kívánni. Babonázó szépséggel bírt, amit nem tudtam nem észrevenni, csupán a helyzet volt alapjából pocsék.

Megcsókoltam, hátha valamiféle érzést sikerül kicsikarnom magamból, vagy belőle. Nem jártam sikerrel, vadul ellenállt, elhúzta a fejét, és amint tehette, teli torokból sikoltozott és segítségért kiabált. Természetesen teljesen feleslegesen, rajtunk kívül senki nem tartózkodott itt. Ott hagytam ajkait, s a nyakába csókoltam, miközben ismét melleit kezdtem simogatni. Ő pedig csak sikoltozott, tekergett, és hol könyörgött, hol átkokat szórta a fejemre.

Így ment ez pár percig, mígnem felettébb meguntam a dolgot, főleg miután véletlenül sikerült kiszabadítania kezeit, s egy pillanatra lelökött magáról, majd még menet közben felpofozott. Meglepődtem az ütés erején, de persze nem tehetett kárt bennem, így újult dühvel gyűrtem magam alá, majd kisebb-nagyobb erőfeszítések árán ismét széthúztam lábait. Baka ama, mit hitt magáról? Hogy ezzel majd megállít? Most már szándékommá érett a kemény büntetés, hogy egy életre megtanulja a leckét.

Még ugyanazzal a mozdulattal, mivel ismét elhárítottam utamból lábait, ujjaim végigfuttattam izmos, hosszú combján, majd mindenféle finomkodás nélkül hüvelyébe toltam, mire kiáltással vegyes nyögéssel felet. Mikor kihúztam őket, érezhettem bőrömön vékonyan némi nedvességet, így most már tényleg rászántam magam, hogy megteszem. Fizikai akadály már nem állt utamba.

Mikor feljebb helyezkedtem rajta, már éreztem a titkolhatatlan rettegést, ami belőle árad. Noha kezei is szabaddá váltak időközben, már tiltakozni se mert kemény bánásmódomtól megfélemlítve, éreztem magam alatt, ahogy egész testében összerándul, mikor férfiasságom öléhez ért. Suttogva mondani akart valami olyat, hogy ne tegyem… Egyáltalán nem érdekelt már az, hogy ő mit akarna, erről alaposan lekésett. Kissé előredőltem, majd könnyed lökésemre birtokba vehettem testét.

Fájdalmas sikolyától zengett a szoba, de nem foglalkoztam vele. Ostoba nőszemély! Magának köszönheti, nem akartam vele ennyire durva lenni. De semmi hajlandóságot nem mutatott, pedig én tényleg megpróbáltam. De nem fogok még jobban megalázkodni előtte, most legalább megtanulja, kinek kell engedelmeskednie.

Kissé meglepődtem, mikor megéreztem a töredéknyi ellenállást testében, majd váratlan gyorsasággal merültem el benne. Tagjai görcsösen rándultak össze, miközben megéreztem karmait a hátamba vájódni. Vérem illatával együtt azonnal feltűnt a kesernyés, sós szag; könnyeinek illata. Meglepődve vettem tudomásul, valóban érintetlen volt még. A kemény vadság, amivel első alkalmát sírásba fojtottam, megtette a hatását:

- Rohadék… - hüppögte utoljára dacosan, majd elsírta magát.

Próbáltam nem figyelni rá, ahogy egyre csak zokog, s kiáltozik, próbáltam nem érezni minden porcikájának ellenállását, szenvedését, kínlódását karjaim között. Lassan mozogtam, hátha előbb-utóbb megszokja, és saját magán segítve ellazul, de nem tette. Hangosan felkiáltott minden lökésemre, és csak sírt egyre…

***

Mikor másodjára fölém kerekedett már tudtam, nem kerülhetem el a végzetem. Könnyedén széthúzta térdeim, s utolsó kísérletet tett rá, hogy hajlandóságot csikarjon ki remegő testemből. Nem akartam, s lassan ráébredtem, nemhogy Sesshoumaruval kell lefeküdnöm, ő lesz az első, és több mint valószínű az egyetlen, aki megérint, s megkapja testemet. Undor fogott el, a kényszer szörnyű érzése markolt lelkemben, mire a lepedőbe vájtam ujjaim. Sikoltoztam, kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, valakit akartam, valakit, aki segít és megment. Ő ettől csak még dühösebb lett, és csak megerősödött elszántsága.

Nem foglalkozott tovább velem, mindenféle gyengédség nélkül rám nehezedett, majd vágykeltő fájdalmat okozva ölembe merítette ujjait. Még fel sem ocsúdtam az első kéjes kínból, mikor megéreztem, ahogy duzzadó férfiassága utat tör görcsösen feszült testemben.

Először csak egyszerűen kellemetlen volt, de mikor megfosztva ártatlanságomtól teljesen belém merült, úgy éreztem, megőrülök az erős fájdalomtól, mely villámcsapásszerűen dúlta végig minden tagom. Egy hosszú pillanat volt, de borzalmas, eszemet vesztve sikoltottam a fájdalomtól, miközben ujjaim elengedve a lepedőt, hátának bőrébe vájódtak. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, fájdalmasan feszítő, végletekig kellemetlen volt.

Nem csalódtam benne, egy pillanatig sem érdekelte mennyire járom meg a poklok poklát alatta. De a fájdalom erősebbnek bizonyult, mint én, elgyötörten indultak el könnyeim, s egy idő után képtelen voltam megállítani a rám törő zokogást. Ám egyre csak éreztem, ahogy kemény férfiassága akadálytalanul ki-be jár ölemben, s miközben visítani tudtam volna azoktól a szörnyű érzésektől, mik ekkor törtek rám, halvány gyönyört fedeztem fel ténykedése nyomán. Ennek eredményeképpen fájdalmas, kínlódó nyögések hagyták el ajkaim akaratom ellenére, s nyöszörögve, kiáltozva, sírva kellett elviselnem, ahogy újra és újra elmélyed testemben.

Apámra gondoltam akkor, ki ártatlan okozója lett szenvedéseimnek. Neki, ki bolond fejjel nem volt hajlandó megfizetni a nyugatiaknak a szörnyen magas adókat, s kihívta Sesshoumarut, a területek urát. Azt mondják, esélye sem volt, pedig apám az egyik legerősebb volt kicsiny területeinken. Az inuyoukai könnyedén végzett vele, szabályos harcban, mindenféle mocskolódás és gyalázkodás nélkül. Sőt, megadta apámnak a végtisztességet is, saját maga választotta el fejét a nyakától, s nagyúrhoz méltón temettette el, miután meghallgatta utolsó óhaját.

Ő pedig botor módon neki adta a kezem, megkérte, vegyen felségül, s irányítsa erőskezű, bölcs uralkodó módjára a mi területeinket is, melyek frigyünktől fogva örökös tartományrésszé olvadnak nyugaton. És ő be is tartotta a szavát, eljött hozzám és elkezdtük véget nem érő kakasviadalunk.

Esélyt sem adtam neki, hogy megkedvelhessem, gyűlöltem, úgy, mint senki mást. Megölte az apámat, kisemmizett, szajhasorba döntött. Azt hittem, csak egy ágyas leszek a sok közül, s mikor biztosított róla, hogy nem így lesz, akkor sem változtattam elhatározásomon; megkeserítem az életét.

Azt hiszem, sokáig próbált rám úgy tekinteni, mint egy igazi nőre, de viselkedésemmel, durvaságommal és harciasságommal kiérdemeltem, hogy még ennyinek se nézzen. Az első időkben sokat csatáztunk, s megdöbbenésére nem tudott legyőzni. Aztán elkezdődött az erőm ingadozása, s lassan, de biztosan fölém kerekedett fegyveres összetűzéseink folyamán.

Mire eljött az esküvő napja, ő is legalább annyira gyűlölt és megvetett, mint én őt, s tudtam, soha nem lesz képes rám már más szemekkel nézni. Ám ahelyett, hogy elégedett lettem volna, csak még nyomorultabban éreztem magam ettől. Így aztán a ceremónia után elszöktem, s reméltem valaki végez velem, mielőtt rám talál. Hát nem volt szerencsém, ő ért utol elsőnek, így aztán kiadós verést kaptam. Eddig Sesshoumaru sosem ütött meg elsőnek, úgy néz ki, akkor csúsztam ki végleg a női kategóriából, már nem voltam más számára, csak egy idegesítő senki, akivel végezni akar.

Amilyen balszerencsés vagyok, ezt is túléltem, majd miután lehiggadt, visszahozott, és bevágott az onsenbe. Még akkor is megpróbált velem értelmesen beszélni, de én már csak azért sem hagytam magam. Mikor rádöbbentem, minek kell most következnie, már késő volt. Azt hiszem, bánom, hogy nem fogadtam el ajánlatát, hogy békén hagyjuk egymást, ezért az egy éjszakáért cserébe. Ostoba voltam, hiszen ha nem ellenkezek utolsó csepp vérig, önként is neki adhattam volna magam, úgy, mint kötelességtudó asszony, de én nem tettem. Bolond voltam, hisz nagyon jól ismertem az ágyasai közt járó szóbeszédet, s ennyi nő csak nem hazudhat. És végül, de nem utolsó sorban valóban vonzó férfi, sőt a legvonzóbb, kivel eddig dolgom volt, akármennyire is erőltettem magam, hogy megutáljam, hogy gyűlöljem, mindannyiszor nagyot dobbant a szívem, ha sikeresen öltözködés vagy fürdés közben toppantam be, hogy az idegeire menjek. Már a tekintete rabul ejtett, képtelen voltam szabadul gyönyörű arany szemeinek fényétől, ha beléjük pillantottam azonnal elveszhettem. De ezt nem engedhettem meg magamnak, így ritkán néztem a szemébe, s az előtt is meg kellett erősítenem elhatározásaim elmémben.

Gyönyörű szemek, helyes arc, vonzó, férfias, izmos test. Akármennyire is megvetettem, el kellett ismernem, a legvonzóbb youkai, akit valaha láttam, széles vállai, erős karjai, izmos hasfala minden nő ábrándjait képezhették volna, s olykor, ha nem figyeltem eléggé, fantáziám képes volt elkalandozni afféle gondolatok irányába, vajon milyen is lehet, ezeknek a karoknak az ölelése, milyen lehet Sesshoumaru hófehér bőrét megérinteni, milyen lehet közelről érezni testének melegét. És vajon milyen lehet vele…

Most, hogy ilyen fájdalmasan tapasztaltam meg utóbbit, már átkoztam makacsságom. De már késő volt, semminemű gyengédséget nem mutatott, csak támaszkodott fölöttem karjain, a fejét oldalra fordította, hogy ne lássam az arcát. Ezen felül csak alteste mozgott kitartóan, s minden egyes mozdulatára égetően nyilallt belém a fájdalom.

Sírtam, mit tehettem volna mást? Sírtam minden fájdalom és szenvedés miatt, amit fejemre hozott a sors. Rég nem potyogtak könnyeim, utoljára nővérem halálos ágyán. Mikor édesanyám meghalt, még apró kisgyerek voltam. Legmélyebb sajnálatomra csak halovány emlékképeim vannak róla, az arcáról, a hangjáról, a mosolyáról… Nővérem nevelt, s mikor vele orvgyilkosok végeztek, fájdalmasan tört rám az elhagyatottság érzése.

Világéletemben hisztis, könnyen elpityeredő gyermek voltam, a legapróbb dolgok hosszú bömböléseket váltottak ki sebezhető lelkemből. De mikor Onee-sama halálos ágyán megígértette velem, hogy erős leszek, nem sírok többet és méltóvá válok apám örökösének, megváltoztam. És megtartottam szavam. Nem sírtam, hosszú húsz év óta, elszánt és kemény voltam, edzettem, a legjobb akartam lenni, hogy érett uralkodóként vehessem át területeink kormányzását. Egész életem munkája romokba dőlt apám halálával, de akkor sem sírtam. A gyűlölet elfojtott minden feltörő gyenge érzelmet, ám most már képtelen voltam tovább palástolni őket. Ahogy erre rájöttem, hangosan felzokogtam, s nem is próbáltam gátat szabni érzéseim ömlésének, hüppögve, nyögve szipogtam, s azt kívántam, bárcsak halnék meg…

Folytatása következik…